Ismert az a mondás, hogy ameddig az általános kérdéseket nem oldjuk meg, addig minden részkérdésben bele fogunk ütközni az általános összefüggésekbe, és hibás következtetésekre juthatunk. Ezt gondolom az utóbbi időben – a neoliberális gazdasági felfogáshoz kapcsolódóan - a közvélemény figyelmét nagyon is felkeltő „versenyképesség avagy szolidaritás” vitáról is. Ahhoz, hogy megértsük miről is van szó ebben a vitában, először elengedhetetlen a probléma lényegének általános feltárása.
Ha a versengéssel összefüggésben felmerül a szolidaritás szükségessége, akkor világos, hogy ellentmondás van, amit fel kell oldani. Ugyanis a „versengés” magában foglalja a különböző eredményeket, vagyis a győztest, a helyezetteket és a vesztest is. A gazdaság szereplőire lefordítva: nagy különbségek adódhatnak a versenyben, már a „rajthoz állásnál” is, a verseny végig viteléhez szükséges képességekben és az elérhető eredményekben. Lesz, aki nem tud kiállni, mert nincsenek meg hozzá a képességei, mások számára kedvezőtlenek a részvételi feltételek, de olyanok is indulhatnak, akik profik, „osztályokkal feljebb” kellene versenyezniük. Ha mégis összejön a verseny, akkor az igazságosság azt kívánná meg, hogy kétféle eredményt hirdessenek: a versenyben elért valóságos tényszerű eredményt; valamint a korrigáltat, amelyben valamilyen módon figyelembe vennék a kiinduló körülményeket is. Ez utóbbit hívhatjuk „szolidaritásnak”, ha a verseny társadalmi-szociális területen zajlik. A maratoni futóversenyeken pl. több ezer ember indul egyszerre és együtt, de az abszolút eredménylista mellett hirdetnek korosztályonként, nemenként is eredményt, és külön is díjazzák a profikat és a kedvtelésből futókat.
Magyarország az utóbbi évtizedekben már részt vett egy nagyszabású versenyben, amely az európai integrációért zajlott. Itt sem voltak azonosak a körülmények valamennyi induló, vagyis a felvételüket kérő országok számára. Az országon belül is nagyok voltak a különbségek. Mégis sikerült olyan nemzetközi és hazai feltételeket teremteni, amelyek eredményeként végül is Magyarország az Európai Unió tagjává válhatott. Ez azonban nem más, mint lehetőség a versenyben történő indulásra. Szemléletes példával, olyan ez, mint a Bajnokok Ligája, meg az UEFA Kupa a fociban. Minden európai ország bajnokságából indulhatnak, de differenciáltan, az erősebb bajnokságokból több csapat is, a már korábban bizonyítottak selejtező nélkül, a többieknek pedig előmeccseket kell játszaniuk a főtáblás részvételi jogért. Kicsit bonyolult, de benne van a szolidaritás – vagyis a versenyképességek különbözőségeinek korrekciója – ami megfelelő akarat, összefogás és kreatív készségek meglétével lehetővé teszi a „kicsik” felzárkózását. Mert a lényeg itt is az, amit Pierre de Coubertin mondott az olimpiáról: „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”. A részvétel a versenyben ugyanis tapasztalatot nyújt, új ismereteket és eredményeket is. Lehet, hogy nem azonnali első helyezést, de minden esetre előrelépést. A magyar társadalom viszonyaira lefordítva: a gazdasági teljesítmények versenyeztetésével elérhetővé válhat a felzárkózásunk a világ, Európa legjobbjai közé. A felzárkózás tehát a célunk, és ehhez eszköz a szolidaritással korrigált képességünk a versenyben történő eredményes részvételre.
Ezen általános gondolatok után, nézzük a részleteket. A versengés az ember fejlődésének egyik mozgatója. Minden ember születésétől (akkor még szülei révén) egész életén keresztül gyorsabb, erősebb, ügyesebb, okosabb, szebb, gazdagabb stb. akar lenni, mint a többiek. Ebben sok a pozitív érték. Mindaddig előrevivő az ilyen versengő szándék, akarat, gyakorlat, amíg az adott ember saját adottságai kiteljesítését tartalmazza. Pl. akkor leszek okosabb, mint az osztálytársaim, ha többet tanulok, ha a valamilyen területen meglévő tehetségemet szorgalmas gyakorlással, sok-sok munkával kibontakoztatom stb. Ugyanakkor, a „versenyt” öncélúvá, kizárólagos érvényesülési formává degradáló ideológia eltorzíthatja (meg is teszi!) az embernek ezt az alapvetően és általában értékes tulajdonságát. A „győzni minden áron”, a „szupermen” stb. világnézet – sok történelmi mementó utal erre – agresszivitást, irigységet, gyűlöletet és szélsőséges esetekben rasszizmust, háborúkat stb. válthat ki. Én a „dopping” nélküli versengés híve vagyok.
A „piacgazdaság” lényege is a verseny. A magyar piacgazdaság – ugyan ma már meghatározó – mégis sok még benne a kezdeti elem, sok a külső hatás és törekvés, s ebből adódóan „gyermekbetegségektől” szenved. A verseny szabályai többnyire már megvannak és érvényesülnek. Főként az EU tagságunkhoz köthető ez a körülmény. Az igazi szabályokat onnan diktálják. Ugyanakkor még nem tudatosodott a magyar üzleti világ szereplőiben, hogy „nemzetközi versenyben” vesznek részt, sokan az „ügyeskedést” azonosítják a versennyel, azt gondolják, hogy a Kormány kivételezhet egyes „versenyzőkkel” stb. S, vannak más problémák is. Olyan nemzetközi versenyre kényszerülnek magyar vállalkozások, amire még nem edződtek meg. Másrészt, olyan ez a dolog, mintha sakkozókat indítanánk a súlyemelésben, vagy 100 méteres futót a maratonin. Szóval ez a verseny még nem az igazi. Még a magyar gazdaság nem igazán képes a versenyre. Természetesen vannak kivételek: pl. az ide betelepült multinacionális vállalatok. Összességében ma még „felhozó-versenyben” veszünk részt, sok vereséggel, lemaradással. Miután ma még csak „ráhangolunk” a versenyre és sok területen, sok szempontból nem vagyunk versenyképesek, nehéz megállapítani a „típusát” annak, ami versengésként jelenik meg. Sokban hasonlít egy „flúgos-futamhoz”. Az emberi kapcsolatokban is nyomot hagy ez a kialakulatlanság. Sok a gáncs, az ütközés, a szembefordulás stb. Ez még nem „profi-boksz”, inkább „bunyó”. A tiszta és jól szabályozott verseny csak előnyökkel jár. A „bármi áron győzelem”, a „győztes mindent visz” indíttatású versenynek álcázott „háborúskodás”, az ellenfél „kicsinálása” stb. minden szempontból tönkre tesz, torzítja a személyiséget, még a győztesét is.
Magyarországon még mindig az „eredeti tőkefelhalmozás” korát éljük. A pénzért, amely pénzt tud csinálni, elkeseredett küzdelem folyik. Ebben a „versenyben” szinte minden nemtelen eszköz bevetésre kerül. A legkevesebb, a legkisebb hatással az irigység munkál. Ezzel együtt az irigység szinte mindenütt jelen van és mérgezi az emberek közötti kapcsolatokat. Az agresszió ma a „legkedveltebb” eszköz az előbbre jutásra, a győzelemre. A politika egyik irányzata hirdette meg az „egészpályás letámadást”. Ez ma az üzleti élet agresszív vitelének a credója is. Aki előbb üt, annak van nagyobb esélye a győzelemre. Számomra visszataszító az agresszivitásra alapozott verseny, de meg kell hagyni: nagyon eredményes.
Ma csupán versenyben lehet sikeres valaki. Aki ezen kívül tör a „sikerre”, azt előbb-utóbb diszkvalifikálják. A szabályozott, azok betartását preferáló versenynek előremutató, fejlődést erősítő szerepe van. A versenyt támogatni kell, és vigyázni arra, hogy igazságos legyen az értékelése. Úgy, mint egy sportversenyen a bíró munkája, aki korrekten alkalmazza a játékszabályokat. Persze mindez csupán akkor érvényes, ha a verseny meghirdetett. Ha valaki versenyen kívül „tülekszik”, az büntetést érdemel.
Természetesen van különbség a mindennapokban jelenlévő emberi versengés és az üzleti élet szereplői közötti verseny minőségében és formájában. Sok jó példát mondhatunk a katasztrófák idején a segítségnyújtásban jelentkező versengéstől a gyermekrajz-versenyekig. Mégis érdemes arra is figyelni, hogy az üzleti élet versenyeinek anomáliái torzító hatással vannak az egyszerű emberi kapcsolatokra is. Barátságok, szerelmek, családok mentek már tönkre az üzleti versengés áthallásai miatt.
Felvetődik, ha valaki a versenyszférában dolgozik szükséges-e, hogy versengő személyiség is legyen? Ez attól függ, hogy milyen szereplőként van jelen. Vezető, konstruktőr, tanácsadó stb., avagy beosztott adminisztrátor, udvari munkás stb. A vezetők és a kreatív beosztásban lévők természetszerűleg csakis versengő személyiségek lehetnek. Nem követelmény, de általában következmény (ha sokáig dolgozik valaki a versenyszférában!), hogy a végrehajtók, a „hangyák” is „versenyzők” legyenek. A legnagyobb szerepe az üzleti életben az együttműködésnek van. Főként, ha egyenrangú szereplők egyenjogú megállapodásaira alapul. Az is előfordulhat azonban, hogy nem tiszta szándékú az „együttműködés”. A korrupció is egyfajta „együttműködés”, a „kéz-kezet mos” típusú kapcsolat is együttműködés stb. Ezek az „együttműködések” mérgezik, torzítják az üzleti életet. Ugyanakkor a munkamegosztásra alapozott együttműködés, a versenyképesség kiszélesítését eredményező összekapcsolódás, a tisztább szabályozás érdekében közös fellépés, a tendereken való részvételre kialakított konzorciumok stb. hasznosak, növelik a versenyképességet.
Felvetődnek jól végig gondolt válaszokat igénylő kérdések. Mi az ország és az egyének versenyképességének a mércéje? Szerintem csakis saját céljaink; a velünk azonos szinten lévők állapota (törekvései); az EU-tagságunkkal szembeni követelmények., vagyis a felzárkózásunk és annak ideje. Ki/mi legyen versenyképes: az ország; a régiók; a közösségek (települések, munkaközösségek, vállalkozások, iskolák, stb.); az egyén; gazdasági (társadalmi) ágazatok; termékek, stb.? Szerintem minden és mindenki versenyez a maga módján, csak nem szabad ezt abszolutizálni: ott és akkor, úgy és akként kell versenyezni, ahogyan éppen konkrétan szükséges. Miért legyünk versenyképesek? Azért, hogy jól (jobban) éljünk; a civilizáció legfejlettebb szintjén éljünk; felzárkózzunk, utolérjük és lépést tartsunk az EU-val; stb.? Szerintem igen, ezekért legyünk versenyképesek, és mindenki a maga módján, segítve egymást. Meddig legyünk versenyképesek? Szerintem, ameddig felzárkózunk; azután a folyamatos szinten tartás eléréséig; ameddig az élre nem jutunk, és így tovább, mert újabb és újabb célok lesznek. Mi a versenyképesség tétje? Szerintem mindenki számára nyugodt biztonságos jólét; elismertség a világban (EU-ban). Miben legyünk versenyképesek: a gazdaságban, az életszínvonalban; az innovációs készségben, stb.? Szerintem mindig konkrét lehet csak a válasz, de az előbbiek a kiinduló pontok. Melyek a versenyképesség megítélésének kritériumai? Szerintem a minőség; az előállíthatóság (gyárthatóság); a mennyiségi nagyságrend (egyedi, nagyszéria, mindenre érvényes) a gazdaságban; és hasonlóképpen írhatók le a kritériumok minden más téren. Hogyan legyünk versenyképesek? Szerintem egyszerre együtt mindannyian; nemzedéki „stafétában”; törődve a lemaradókkal, de részletezve ez differenciáltan történhet csak.
Végül a feladatokról. Abból kell kiindulni, hogy nem lehet minden területen a világ élvonalával (a velünk azonos szinten lévőkkel) azonosan versenyképesnek lenni, de vannak területek, ahol nem lehet és nem is szabad nem versenyképesnek lenni. Ez utóbbi területek az emberek életfeltételeihez, életminőségéhez kapcsolódnak (Egészség: táplálkozás, egészségmegőrzés, megelőzés, gyógyítás, az egészségügyi szolgáltatások egész vertikuma; stb.; Tudás: szabad hozzáférés a világban meglévő ismeretekhez; hatékony segítségnyújtás az ismeretek, információk tudássá transzformálásához és időszerű hasznosításához; stb.). A versenyképesség – bármely területen és összefüggésben - szemlélet kérdése is, amely abból táplálkozik, hogy a társadalomban mennyire tudatosított és ösztönzött a verseny, mint a kiválasztódás, az érvényesülés alapja, s ezért mennyire elfogadott a versenyben való részvétel szükségessége.
Ehhez az kell, hogy versenyképesen menedzseljük azt, aki tud és akar versenyezni: újítók, feltalálók; tehetségek, stb. Szisztematikusan és folyamatosan tárjuk fel azokat a fékeket, visszahúzó „béklyókat” (bürokrácia, túlszabályozottság, szervezetlenség, emberi tényező, stb.), amelyek akadályoznak a gyorsabb haladásban, az innovációban, a versenyképességben, és dolgozzuk ki, léptessük életbe azt az automatizmust, amely folyamatosan és időben megszabadít tőlük.
Módszeresen és rendszerszerűen tanulmányozzuk és adaptáljuk a versenyképes országok „titkait”, kérjünk tőlük (ha lehet és megoldható) segítséget; kapcsolódjunk hozzájuk; integrálódjunk a versenyképességükbe. Fogjunk össze a velünk hasonló helyzetben lévő országokkal, hogy együtt lehessünk versenyképesek (általában és konkrét területeken).
Tárjuk fel az ország (egyes ágazatok, termékek, régiók, közösségek, korosztályok, egyének, stb.) versenyképességi állapotát: ami ma versenyképes (s ez megőrizhető/nem megőrizhető); ami rövid idő alatt (EU-csatlakozás járulékaként/más módon) maradandóan/átmenetileg versenyképessé tehető; ami hosszú távon (vállalható/túlzott erőfeszítéssel) versenyképessé válhat; ami nem tehető versenyképessé (de: szükséges/nem szükséges megtartani).
Számoljunk azzal, hogy a versenyképesség mind az országon belül, mind az EU-ban, mind az azon túli nemzetközi környezetben jelentkezik, de a meglétének az elismerése azon múlik, hogy: a piac (általában vagy konkrét tenderen) mit ismer el versenyképesnek; a versenytársak reakciója milyen, mit fogadnak el (mit tekintenek) versenyképesnek (pl. szabályozottság, WTO, dömping vádak, stb.); mi miként fogadjuk mások törekvését a versenyképesség eléréséért; az azonos területen folytatott konkurencia harcban.
A versenyképesség elérése nem élvezhet minden esetben és minden körülmények között abszolút prioritást, mert mindenkor mérlegelni kell a megoldások közötti választásban, hogy: a lakosság döntő többségének életkörülményeiben hosszútávon ne legyen negatív hatása; a természeti környezetben visszafordíthatatlan kár ne keletkezzen (pl. a műtrágyák használata a mezőgazdaságban, fakitermelés; stb.); az érték-haszon elemzésen túl adott kérdésben, adott időszakban politikai szempont lehet a meghatározó (pl. választások előtt, feszült érdekviszonyok esetében, stb.);
Összegezve: célunk a felzárkózás az Európai Unióhoz, s ehhez eszközünk az ország és mindannyiunk versenyképessége. A szolidaritás szerves része, szervezője annak, hogy képesek legyünk a felzárkózásért folytatott versenyre.
