HTML

Közép-európai Elemző Központ

Friss topikok

Címkék

"egységben lét" (1) "felszabadító" (1) "narancsos forradalom" (1) A.Rar (2) A. Janukovics (1) A. Kvasnewski (1) Abe (1) agytröszt (1) alaptörvény-modosítások (1) Alekszand Rar (1) állam (1) Államcsíny (1) államfői találkozó (1) államiság (2) Állami Duma (1) amerikaiak (1) amerikai jog (1) Angela Merkel (1) Arbuzov (1) árulás (1) átalakulás (1) Atlanti Híd (1) auditálás (1) a hatalom ára (1) B.Komorowski (1) baloldal (1) beavatkozás (2) befektetők (1) béke (3) békekötés (1) belső kiegyezés (1) Beszarábia (1) betartott kötelezettség (1) börtönből szabadulás (1) Brezsnyev (1) Bronislaw Komorowski (1) Brzezinski (2) Bukovina (2) burzsoá-demokratikus forradalom (1) Bush (1) civil-társadalom (1) civilizációs forradalom (1) civil kontroll (1) civil szervezetek (1) Corriere della Sera (1) családi klánok (1) csatlakozás (1) csúcstalálkozó (1) D.Grybauskaite (1) D.Trump (1) D.Vidrin (1) David Cameron (1) deja vu érzés (1) Déli Áramlat (1) demokrácia (3) demokraták (1) dialógus (1) dilemma (1) dilemmák (1) diverzio (1) Donald Trump (3) dopping (2) EBESZ (1) egészségi állapot (1) Egyesült Államok (2) egyezkedés (1) együttműködés (1) elemzés (1) életfogytiglani szabadság (1) ellenzék (1) ellenzéki lázadás (1) Elmar Brok (1) elnök-választás (2) elnökhöz közel álló üzletemberek (1) elnökválasztás (3) energetikai problémák (1) érdekviszonyok (1) Erdély (1) Erdogan (1) értékek (1) esélyek (1) EU-társulási szerződés (1) EU-Ukrajna Együttműködési Tanács (1) EU-Ukrajna megállapodás (1) Eurázsia (1) EurÁzsiai Szövetség (1) Eurázsiai Szövetség (2) eurointegració (1) Euronest (1) Európa (2) Európai Bizottság (1) európai értékek (1) Európai integráció (1) európai jogellenes döntések (1) európai Magyarország (1) Európai Parlament (1) Európai Unió (18) Európa elitje (1) EU beteg-gyermeke (1) EU együttműködési megállapodás (1) EU parlamenti választás (1) fegyverszünet (1) felelősség (1) felhozó-verseny (1) feszültségek (1) föderáció (1) fogvatartás (1) folyamat (1) főpolgármester választás (1) fordulat (1) fordulópont (1) forradalom (1) G-20 (1) G-8 (1) G.Westerwelle (1) Gajdos István (3) Galicia (2) gáz (1) gazdaság (1) gazdasági helyzet (1) gázimport-csökkentés (1) gázpiac (1) gázszállítás (1) gázvezeték (1) gáz árak (1) geopolitika (1) geopolitikai helyzet (1) geopolitikai konfliktusok (1) globális vlágrend (1) globalizáció (1) Gorbachev (1) Gorbacsov (3) Gurmai Zita (1) gyermek (1) gyógykezelés (1) háború (1) hamis-momentum (1) Hármas-szövetség (1) Hegyi Karabah Köztársaság (1) Helsinki (1) Heritage Foundation (1) hidegháború (3) Hillary Clinton (1) hitel (1) hitelprogram (1) Hollande (1) holnap választás (1) hrivnya árfolyam (1) Hruscsov (1) Huntington (1) ideológia (1) Ikarus (1) IMF (3) India (2) integracia az EU-val avagy Oroszországgal (1) integráció (4) interju (1) internet (1) Ivan Gasparovic (1) J.Timosenko (2) Janukovics (3) Jelcin (2) Jerevan (1) jogerős börtön-büntetés (1) jövő (1) Jövő (1) Ju.Timosenko (1) Júlia Timosenko (2) Julia Timosenko (4) Juscsenko (1) kacsanyivkai korház (1) Kádár János (1) kalandorság (1) kapitalizmus (1) karabahiak elfogadják (1) Karl Marx (1) Kárpát-Alja (1) Kárpátalja (2) kárpátaljai magyarok (1) Kék Áramlat (1) kelet-európa (1) Kelet-Ukrajna (1) Keleti Partnerség (1) kéziratok (1) kiegyezés (2) kilépések (1) Kína (4) koalició (1) kölcsönös bizalom (1) kommunisták (1) kompország (1) kompromisszum (1) konfliktus (1) könyvvizsgáló (1) konzervatívizmus (1) konzervatívok (1) kormány (1) Koszigin (1) Közép-európai országok (1) központi erőtér (1) Krausz Tamás (1) Kravcsuk (1) krétakör (1) Krím (1) Kucsma (1) külföldi gyógykezelés (1) kűlső nyomás (1) Legfelsőbb Rada (1) legitim hatalom (1) Lenin (3) liberálisok (2) liberális ideológia (1) M.Azarov (2) ma (1) Magyar Irka (1) magyar kisebbség (1) Majdan (1) manipuláció (1) Marxizmus-leninizmus (1) Matenadaran (1) média (1) megállapodás (1) megbokrosodott (1) megegyezés (1) megújúlás (1) Merkel (2) migránsok (1) mini-hidegháború (1) Minszki Megállapodás (1) Mit tegyünk! (1) Mit tehetünk? (1) Mogherini (1) Moszkva (1) MSZP (2) N.Azarov (1) nácik (1) nacionalista (1) nacionalisták (1) nacionalista ideológia (1) Nagy Imre (1) napló (1) NATO (1) négy szakasz (1) Németország (2) nemzetállam (1) nemzetközileg nem elfogadott (1) nemzetközi választási megfigyelők (1) neo-horthysta-rendszer (1) neokon-neolib (1) neoliberalizmus (1) népfront (1) NGO (1) Ny.Azarov (2) nyelvhasználat (1) nyitott társadalom (1) Nyugat (2) nyugatbarát (1) nyugati bankok (1) O.Zarubinszkij (1) okoskodás (1) oligarcha (1) oligarchák (1) olimpia (1) önállóság (1) önálló államiság (1) önkormányzat (1) Orbán (1) Orbán Viktor (1) Örményország (1) oroszok (1) Oroszország (17) Oroszország -1996 (1) orosz bankok (1) Orosz Föderáció (2) összekötő kapocs (1) osztályharc (1) P. Kooks (1) palagáz-mező (1) Pamfilova (1) parlamenti választás (1) párt (1) patriota gazdaság (1) Periferiális-kapitalista (1) perspektívikus feladatok (1) Plotnyickij (1) polarizált politikai klima (1) polgárháború (2) Politikai "burok" (1) politikai helyzet (1) politikai lázálmok (1) politikai vákuum (2) Porosenko (1) poszteurópai modell (1) poszthidegháborús helyzet (1) posztindusztriális (1) Pricewaterhouse Coopers (1) problémák (1) proletárforradalom (1) protektorátus (1) puccs (1) Putyin (6) radikális jobboldal (1) Reagan (1) reform (1) reformok (1) Régiók Pártja (1) Rendszerszerűen (1) rendszerváltás (3) republikánusok (1) revansiszták (1) robotok (1) Románia 1989 (1) rossz hitelek (1) Rosztyiszláv Iscsenko (1) START-3 (1) Strasbourg (1) Stratégia (1) stratégiai érdekek (1) stratégiai partnerek (1) Sz.Arbuzov (2) Sz.Karaganov (1) szabadonengedés (1) Szabadság-párt (1) Szabadságpárt (1) szabadulás a börtönből (1) szabad kereskedelmi övezet (1) szegény (1) szegény-ország (1) szegénység-politika (1) szellemi kínkeservek (1) szélsőjobb erői (1) szeparatisták (1) Szevasztopol (1) SZKP (1) Szlovákia (1) szocialista (1) szocialisták (1) szolidaritás (1) szövetség (1) Szovjetunió (3) Sztálin (1) Taktika (1) Tamás Gáspár Miklós (1) tárgyalás (1) tárgyalás Szocsiban (1) Tariel Vaszadze (1) tározók (1) társulási megállapodás (2) társulási szerződés (1) Társulási szerződés (1) Társulási Szerződés (1) társult tagság (1) Tea Party (1) tegnap (1) terror (1) terrorizmus (1) területen kívüliség (1) területi megosztás (1) tettek (1) Theresa May (1) The Guardian (1) Timosenko (2) timosenko-adó (1) Timosenko-per (1) történelem (1) totális rendszer (1) Trump (1) tudományos-technikai forradalom (1) tulajdonosváltás (1) Tyágnyibok (1) új-neokonok (1) újgeneráció (1) újra alapítás (1) új nemzedék (1) Ukraina (4) Ukrajna (28) Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (1) Ukrajna Megmentésének Bizottsága (1) ukrán alkotmány (1) ukrán és orosz nyelv (1) ukrán gazdaság (1) ukrán Golgota (1) ukrán ipar (1) ukrán közvélemény (1) ukrán nácik (1) UkrAvto (1) US-Russian Relation (1) USA (7) uzsoraszerződés (1) V.Janukovics (14) V.Putyin (3) V. Putyin (1) V/4 csúcstalálkozó (1) vádak (1) vádak Timosenko ellen (1) választás (1) választások (1) válság (2) vámunió (2) Vámunió (3) védelmi kiadások (1) Velencei Bizottság (1) verseny (1) versenyképesség (1) versenyképtelen (1) vezérelv (1) Viktor Janukovics (6) világ-hatalmi válság (1) világrend (1) Vilnus (1) Visegrádi 4-k (1) viszony Moszkvához (1) vita tézisek (1) Vlagyimir Putyin (3) vonakodva csatlakozás (1) XVIII. kongresszus (1) XXI.század (1) Zaharcsenko (1) Zjugánov (1) zsákutca (3) Címkefelhő

Ukrajna önálló államiságának dilemmái II. (folytatás)

2014.04.10. 20:55 KeményLászló

Az Európai Unió fő célja az Ukrajnával kialakított bel- és igazságügyi együttműködés során az ukrán gazdasági reformok és a demokratikus társadalmi átalakulás támogatása volt. Az általánosságban nem túl intenzív politikai kapcsolatokban, a segélypolitika volt a markáns kivétel. Az ország méretéből adódóan eleve nagyobb segélyigény mellett, Ukrajnában számos olyan politikai és biztonsági kihívás is felmerült, melyek kezeléséhez az EU-nak elemi érdeke fűződött, annál is inkább, mivel a frissen függetlenné vált állam ezekkel önerejéből nem boldogult. Ilyen volt a határokon átívelő szervezett bűnözés, különösen pedig az illegális migráció, az ember- és kábítószer-kereskedelem visszaszorítása. A legfontosabb pedig, a nukleáris biztonság kérdése volt, amibe a csernobili baleset következményeinek kezelése mellett beletartozott az ukrán területen maradt szovjet atomfegyverek Oroszországba szállításának támogatása is. A TACIS segélyprogramnak, Oroszország után, Ukrajna volt a legnagyobb kedvezményezettje. Kijev 1996 és 1999 között közel 538 millió euró TACIS-támogatást kapott részben a fenti célokra, részben pedig a civil társadalom építésének elősegítésére. Ehhez jött még számos kisebb segély- és támogatási program, például az ECHO által nyújtott humanitárius segélyek, makrogazdasági támogatások stb. Ezek összértéke 1991 és 1999 között mintegy 1395 millió eurót tett ki.
A NATO-val a politikai tárgyalások már 1994 óta megindultak, a „Partnerség a békéért” program keretén belül. Ám 1997-re, amikor is Madridban Ukrajna aláírta a különleges partnerségről szóló Chartát, senki számára sem voltak világosak az ország hosszú távú euroatlanti céljai. A különleges partnerségről szóló Charta reális jogi lehetőséget adott arra, hogy tárgyalásokat folytassanak a katonai és politikai együttműködésről, az esetleges integrációról (a folyamat gyorsítását visszafogta, hogy míg 1997-ben a Charta aláírásakor az ukrán társadalom 37%-a támogatta a NATO-csatlakozást, fokozatosan 2004-ig ez a ráta 27%-ra csökkent).
A 2002-es kormányfőváltás után, a tárgyalások jelentős fordulatot vettek, mivel Viktor Janukovics volt az első ukrán miniszterelnök, aki hivatalosan kifejtette Ukrajna csatlakozási szándékát. A kapcsolat a prágai csúcson az Ukrajna–NATO Cselekvési Terv (Action Plan) aláírásával, és az éves célkitűzések egyeztetésével érte el legmagasabb fokát. A Cselekvési Terv ugyan nem zárta ki a csatlakozás lehetőségét, mégsem erre összpontosított elsősorban, hanem a demokratikus intézmények megteremtésére és megbízható működésére, az intézményi reformok folyamatosságára, és a befektetői légkör jobbítására. Mindennek azt kellett volna eredményeznie, hogy Ukrajna nemcsak törekszik, de kész is az esetleges NATO-tagságra.
A tárgyalások Ukrajna csatlakozásáról a NATO-hoz hatékonyan folytak, egészen az esedékes ukrán elnökválasztások kezdetéig, ami felborította mind a belpolitikai, mind a külpolitikai célkitűzéseket. Úgy alakult, hogy elnökjelöltként már éppen Viktor Janukovics ellenezte leghevesebben a NATO-tagságot, s a 2004-es ukrán katonai doktrínába utólag be is került az a módosítás, amely levette napirendről a teljes körű euroatlanti integrációt.
Ukrajna az ezredfordulóra a „krétakör” szindróma fogjává vált. Ismert a történet Bertolt Brecht „Kaukázusi krétakör” című drámájából. A legenda szerint, egy gyermeket két nő is sajátjának tartott. Nem tudtak megegyezni arról, hogy valójában ki az édesanyja. A bölcs Salamon királyt kérték meg döntőbírónak, aki kört rajzolt a kicsiny köré, és azt mondta az asszonyoknak, hogy a karjainál fogva húzzák ki onnan. Az egyik azonban elengedte a gyermek kezét, nem akart fájdalmat okozni neki. Ez volt az igazi szülőanyja. Valahogyan hasonló helyzetbe került Ukrajna is az ezredfordulót követő években. Egyik irányba Oroszország húzta, a másikba pedig az Egyesült Államok, és a NATO, kicsit az Európai Unió. Várható volt, hogy előbb-utóbb valamelyik elengedi a kezét, nehogy szétszakadjon.
A 2004-es elnökválasztás idején azonban Ukrajnát még mindkét irányba erőteljesen húzták. Putyin három napra Kijevbe utazott, hogy személyes támogatását is demonstrálja Janukovics mellett. Az USA pedig jelentős pénzekkel, szervezeti, logisztikai eszközökkel, és az egész világra kiterjedő információs kampánnyal erősítette meg az ellenfelét.
A „narancsos forradalom” létjogosultságáról és kimeneteléről - az érdekelt külső erőközpontokból nézve – két féle értékeléssel találkozhatunk. Az orosz vezetés levonta a tanuságot súlyos vereségéből, és közvetlenül nem avatkozott be a továbbiakban, de az olaj- és gáztranziton és egyéb gazdasági kapcsolódásokon keresztül folyamatosan befolyásolta érdekeinek megfelelően az ukrajnai történéseket.
A Nyugat, főként az USA „beleszeretett” a győzteseibe, és nem igazán érzékelte azt a biztonsági kockázatot, amelyet a kikényszeritett „rendszer- és orientációs változtatás” hozott felszinre Ukrajnában. Abból indultak ki, hogy a Janukovics féle ingadozás és az elnökválasztások során tapasztalt törvénytelenségek semmiképp sem szolgálták a demokratikus intézmények megszilárdulását és a kedvező külső politikai környezet kialakulását.
Az elnökválasztások során a NATO is közelről figyelte a politikai eseményeket Ukrajnában, ám megfigyelőket nem küldött, hiszen ez nem a NATO (hanem az EBESZ, Európa Tanács stb.) hatásköre. A NATO szempontjából az volt a fontos, hogy a választások ne hassanak negatívan a regionális biztonságra, és erősítsék a demokratikus intézményrendszert Ukrajnában.
A „forradalmi” eseményeket, és Viktor Juscsenkó elnök hatalomra kerülését követően, az új ukrán vezetés ismét felújította az euroatlanti tárgyalásokat, amelyek – a Kucsma elnök vezette korábbi tárgyalásokhoz viszonyítva – minőségi előrehaladást jelentettek. Viktor Juscsenkó megválasztásával Ukrajna megújította euroatlanti perspektíváit, és a 2005-ös vilniuszi NATO külügyminiszteri találkozó, ennek látható jelképe is lett. Ugyanis éppen Vilniuszban ajánlotta fel a NATO Ukrajnának az intenzív dialógus-együttműködési modellt, amely az első komoly lépés a MAP és a teljes körű NATO-tagság felé. 2005 áprilisában az ukrán katonai doktrínába ismét visszakerült a NATO-tagság szükségessége.
A 2004-es forradalmi események előtt Ukrajna a „keleti pólushoz” állt közelebb, ám onnan kiszakadt, s reményeket fűzött ahhoz, hogy bekerül a „nyugati pólusba”. A győztes „narancsos erők” úgy értékelték, hogy Ukrajnának újra történelmi lehetősége adódott a nyugati világ és értékrendszer tagjává váláshoz. Ellenkező esetben vagy a „fekete lyukban” marad az ország, vagy visszakerül oda, ahonnan kiszakadt. Gondolatvilágukba visszajöttek a történelmi analógiák. A kozák hetmani-ukránok szerepe 1615-ben, a 30-éves háború és az 1648–54-es felszabadító háború során, illetve a XX. század elején, 1917–21-ben, az I. világháborút követő zűrzavaros időszakban. Akkor – miként a történelmi áttekintésben láthattuk - a kivívott eredményeket nem sikerült megőrizni. Arra számítottak, hogy a hidegháború utáni átmeneti időszakban, csak az újsütetű ukrán politikai eliten múlik, hogy megismétlik a történelmi múlt hibáit, vagy véglegesen önálló nemzetállammá válnak.
A „narancsos elit” szerint, a kialakulóban lévő új nemzetközi körülmények között – amelynek nézőpontjukból a lényege, hogy a hidegháborúban a Szovjetunió történelmi vereséget szenvedett – megadatott Ukrajna független nemzetállammá válása. Ez a körülmény pedig, azt is lehetővé teheti, hogy a balti–fekete-tengeri régió vezetőhatalma legyen. Ezeknek a céloknak az eléréséhez fogalmazták meg a prioritásaikat. A hosszú távú és egyben bizonytalan célok (EU-tagság) helyett, előtérbe került a rövidtávon megvalósítható WTO-tagság (2005 végéig), illetve az Egyesült Államoktól és EU-tól elnyerhető piacgazdasági státus. Középtávon pedig – 2008 végéig - a NATO-tagságra igyekeztek hangsúlyt helyezni.
A NATO-val foglalkozó szakembereket nem lepte meg ez a koncepcióváltás, mivel Ukrajna beilleszkedését az euroatlanti biztonságpolitikai rendszerbe kivétel nélkül minden NATO-tag támogatta. Ugyanakkor az euroatlanti közösségben a vélemények merőben eltértek egymástól Ukrajna integrációs jövőjét illetően. Egyesek Ukrajna NATO- és EU-csatlakozásában az euroatlanti övezet biztonságának növekedését, mások pedig ellenkezőleg, újabb konfliktusok forrását látták. Nemzetbiztonsági szempontból is érthető, hogy az utóbbi évek új NATO- és EU-tagjai nagy lelkesedéssel támogatták a demokratikus Ukrajna euroatlanti integrációját, mivel így nem ők (Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Románia), hanem Ukrajna lenne az övezet „széle”, s az ország nagy területét figyelembe véve joggal pozicionálhatják magukat nem kelet-közép-, hanem közép-európai országoknak. A Nyugat vezető államai viszont újabb kiadások forrását látták Ukrajna csatlakozásában, illetve az egyenlő képviselet elvét figyelembe véve, politikai befolyásuk csökkenését. Ezért a szkeptikus csoport inkább jó partneri viszonyt és érdekpolitikát kívánt fenntartani Ukrajnával. Ahhoz, hogy Ukrajna ténylegesen a NATO tagja legyen, elkerülhetetlen feltételként szabták a katonai-védelmi és a biztonságpolitikai szféra mihamarabbi megreformálását, a hadsereg civil kontrolljának megerősítését, illetve az euroatlanti integrációt illető kérdések hatékony intézményi és tárcaközi koordinálását, központi és regionális szinten egyaránt.
A NATO tagság tekintetében Ukrajna egy sor kihívással is szembekerült. Ezek közül első helyen szerepelt a belpolitikai erők konszolidálása az euroatlanti kérdésben. Elsődlegesen azt várták el a partnereik, hogy a stratégiai dokumentumokban, a deklaratív „euroatlanti integráció” kifejezés helyett, az egyértelmű NATO- és EU-tagság igénye szerepeljen. Hasonlóan fontos feltételként fogalmazódott meg az ország aktívabb részvétele a regionális együttműködésben. Ebből a szempontból vált érdekessé Ukrajna részvétele a GUAM keretén belül formálódó békefenntartó programban, a lengyel–ukrán békefenntartó zászlóalj, illetve a „Tisza” katasztrófaelhárító zászlóalj (ukrán–szlovák–magyar–román részvétellel) tevékenysége. Elvárták Ukrajna közreműködését a „befagyasztott” konfliktusok rendezésében is (Transz-dnyisztria, Hegyi Karabah stb.). Közkeletűvé vált, hogy ha Ukrajna az új realitások közepette képes lesz konszolidálni belpolitikai erőit, illetve meghatározni helyét a regionális biztonságpolitikai rendszerben, akkor nagy reményekkel számíthat mind a NATO-, mind az EU-tagságára.
A NATO Nyári Akadémián, 2005. júliusában, Szimferopolban, amelyet a NATO ukrajnai információs és dokumentációs központja szervezett, ezeket a nemzetbiztonsági kihívásokat és lehetőségeket vitatták meg. Paul Fritch, a NATO Oroszországért és Ukrajnáért felelős osztályának vezetője előadásában azt emelte ki, hogy „Ukrajna a NATO nélkülözhetetlen stratégiai partnere, mégpedig mind katonai, mind politikai téren”. Azt elismerte, hogy „eddig inkább a katonai együttműködés volt látványos és igen hatékony, mivel Ukrajna sokszor komolyabban járult hozzá a NATO misszióihoz és műveleteihez, mint némely NATO-tagállam”. Paul Fritch arra a kérdésre, hogy miért is érdekelt a NATO Ukrajna tagságában, és egyáltalán érdekelt-e ebben, azt jegyezte meg, hogy erre a NATO-főtitkár 2005. februárjában, Juscsenkó elnökkel való találkozása során elhangzott gondolatával válaszolhat, miszerint „nincs semmi akadálya Ukrajna NATO-tagságának. Az ajtó nyitva áll. Mindent az ukrán nép és kormánya dönt el: részese akar-e lenni annak a kerekasztalnak, melyen a régió biztonságpolitikai problémáit vitatják meg és hoznak döntéseket, vagy csak szemlélőként követi az eseményeket. A NATO részére politikai szempontból az a fontos, hogy Ukrajnában erősödjön a demokrácia, katonai szempontból pedig az, hogy fejlesszen modern, gyorsan mozgósítható hadsereget”.
A katonai bázisokat érintő kérdéseket illetően ebben az időben az kapott hangsúlyt, hogy bár a Szevasztopolban állomásozó Orosz Fekete-tengeri Flotta, a kétoldalú szerződés értelmében, 2017-ig tartózkodik Ukrajna területén, ám annak felszámolásáról már el kell kezdeni a tárgyalásokat, mivel ez nemcsak politikai döntést, de egy sor logisztikai, adminisztrációs és tervezési munkát is igényel. A NATO irányítói hangsúlyozták annak elkerülhetetlenségét, hogy Ukrajna folyamatosan figyelmeztesse Oroszországot az egyezmény betartásának szükségességére (a nem szankcionált hadgyakorlatokra és be nem jelentett mozgósításokra való tekintettel a Krím-félsziget területén), illetve nyilvántartásba vegye az Orosz Fekete-tengeri Flotta technikai és fegyverállományát.
A 2004. évvégi ukrajnai fejlemények nagyon gyorsan arra késztették Moszkvát, hogy újragondolja FÁK-térséggel kapcsolatos addigi politikáját. Már 2005 elején előbb szakértők, majd pedig politikusok nyilatkoznak arról, hogy Oroszországnak fel kell hagynia azzal a korábbi gyakorlatával, amikor is a szovjet belső periféria államainak lojalitását különböző – többnyire átláthatatlan és ellenőrizhetetlen – kedvezményekkel próbálta megvásárolni. Az ukrajnai fordulat után Moszkva egyre világosabban látta, hogy ezek a háttérben megkötött alkuk rendkívül ingatag politikai talapzaton állnak, betartatásuk felettébb kiszolgáltatott a mindenkori politikai konjunktúrának. Ebben a helyzetben hangzanak el az első figyelmeztető orosz megnyilatkozások arról, hogy Moszkvának nem kötelessége méltányosságot gyakorolni közvetlen környezetével – például az energiaárak alacsonyszinten való tartásával – kiváltképp akkor, amikor partnerei látványosan elfordulnak tőle. Többek között a 2005. tavasztól megszaporodó moszkvai politikai nyilatkozatok miatt sem érhette Kijevet váratlanul az az orosz törekvés, amely az energiaárak jelentős emelésével fenyegetve próbálta megszerezni az Ukrajnán áthaladó magisztrális gázvezetékek feletti részleges ellenőrzést. Moszkva láthatóan abból indult ki, hogy pozíciói rendkívül erősek és az új politikai helyzetben immár arra sem kényszerül, hogy tekintettel legyen a korábbi politikai alkukra. Moszkvában azt hajtogatták, ha Ukrajna a Nyugatot választotta, akkor legyenek megfelelő forrásai is arra, hogy az Oroszországból szállított energiát – mindenekelőtt a földgázt – az európai piaci szintet közelítő árakon vásárolja. Ha pedig erre képtelen, avagy nem hajlandó, akkor engedje végre át a magisztrális vezetékek fölötti részleges ellenőrzést az orosz félnek. Amennyiben Kijev ezt megteszi – hangoztatták orosz részről –, Moszkva kész az árak tekintetében a kompromisszumra. Nos, röviden így foglalható össze az az alapszituáció, amely 2005 őszére kialakult, és az év végén – megoldás híján – a gázcsapok átmeneti orosz elzárásához vezetett.
Moszkva eközben kitartott amellett, hogy a történetben nincs politika, annál inkább piaci megfontolások. Ez részben talán még igaznak is tekinthető, leszámítva azt a fontos körülményt, hogy mégis csak politikai döntés határozott az addig „méltányos” – az európai piacokon érvényesített árak mindössze negyedét-ötödét kitevő – árszínt jelentős növeléséről. Ugyanakkor aligha gondolhatták Kijevben komolyan, hogy a „narancsos fordulat” nyomán meghirdetett radikális orientációváltás következmény nélkül maradhat Ukrajna és Oroszország kapcsolatában. Noha a konfliktus végeredményeképp Moszkvának sikerült jelentős mértékben megnövelnie az Ukrajnával szemben érvényesített gázárakat, Oroszország mégsem került ki egyértelműen győztesként az ütközetből. Sőt, nemcsak jelentős presztízsveszteséget volt kénytelen elkönyvelni – merthogy könnyen lehetett „ráverni”: Ukrajnával szembeni magatartását csak és kizárólag a nyers politikai bosszú irányítja – de ezzel párhuzamosan komoly bizalmi válság is létrejött Moszkva kiszámíthatóságát illetően. Az ekkor keletkezett bizalmi deficit egyike lett azoknak a lényeges fejleményeknek, amelyek közrejátszottak abban, hogy 2006 elejétől mind gyorsabb ütemben és egyre látványosabban kezdett romlani Oroszország és a Nyugat kapcsolata.
Az ukrajnai „gázcsörtének” lett azonban még egy fontos következménye, mégpedig az, hogy Moszkva kezdte felgyorsítani azoknak az alternatív szállítási útvonalaknak a kiépítését, amelyek kiszabadítják a közvetlen környezetével – Ukrajnával és Belorussziával – fennálló folyamatos alkukényszerből. Miután a 2005-2006. évek fordulóján zajló gázkonfliktusban nem sikerült megszereznie az Ukrajnán áthaladó magisztrális gázvezetékek fölötti ellenőrzést, még részlegesen sem – holott ezek stratégiai jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ezeken át halad az Európába tartó orosz gázszállítások 80-85%-a – Moszkva számára elsődleges stratégiai céllá vált a folyamatosan konfliktust okozó FÁK-térséghez tartozó tranzitállamok kikerülése.
Kijev továbbra is „krétakörben” maradt, és ugyan egymástól eltérő módon húzták két irányba, nem tudott kiszakadni ebből az állapotból. Hiába kívánta a Juscsenko-Timosenko „narancsos-forradalmi” tandem végérvényesen a Nyugat mellett elkötelezni Ukrajnát, a domináns ukrajnai közérzület továbbra is elutasító maradt az ország NATO-tagságát illetően. Ez a NATO-tagsággal kapcsolatos ukrajnai óvatosság pedig jó részt annak következménye, hogy az ukrán társadalom többsége fél attól, hogy a nyugati világ katonai szervezetéhez történő csatlakozás súlyosan megterheli majd az orosz-ukrán kapcsolatokat. Olyannyira súlyosan, hogy annak következményei Ukrajna lakossága jelentős részének mindennapi életére közvetlenül elviselhetetlen hatással lehet.
Az ukrán elit jelentős része úgy vélte, hogy a történelmi identitásból eredeztethető, és a gazdasági érdekek ütközésében megnyilvánuló feszültség végső esetben az ország kettészakadásához is vezethet; vagy előtérbe kerülhet az ország föderációs átalakításának koncepciója. A 2000 c. kedvelt hetilap vezető publicistája Lidija Gyenyiszenko, például a 2010. március 18. számban, azt kérdezte az ismert német politológustól, Alekszander Rártól – aki Angela Merkel főtanácsadója is az orosz, ukrán ügyekben – hogy „ön miként látja, megvalósul e a szakértőknek az a populáris állítása, mely szerint <Ukrajna térképét átszabják>?” Mire a válasz az volt: „nem, ez nem lehetséges. Ukrajna azon határok között marad, amelyek ma léteznek”. Ugyanakkor a kérdésnek a „föderációra” vonatkozó folytatására, Rár már azt mondta: „a föderáció Ukrajna számára elkerülhetetlen”.
Oleg Gricajenko, a Nemzetközi és Összehasonlító Kutatások Központjának vezérigazgató-helyettese – Földrajz és Történelem- átok vagy lehetőség? cimű tanulmányában – arról értekezett, hogy „miután 1991-ben a függetlenség hólavinaként az Ukrán Szocialista Szövetségi Köztársaság állampolgárainak a fejére zúdult, a fiatal ország külpolitikája minden féle-fajta elvre épült, csupán a földrajzi és a történelmi realitásokat nem vette figyelembe”. A „messze el a Szovjetunió kisértetétől” gondolatisággal igazolt kül- és biztonságpolitika, idealizált kategóriákra alapozódott – összegzi az elemző - a lényege pedig a „visszatérés az európai népek egységes családjába, amelytől Ukrajna történelmileg el volt vágva”, elméletben fogalmazódott meg. A gyakorlatban ez nyilvánult meg az Európai Unióba és a NATO-ba történő integrálódási törekvésekben. Ezeknek a szervezeteknek a dinamikus terjeszkedése keleti irányban, illetve a posztszovjet térség valamennyi országa számára elfogadható új integrációs elvek szerinti szerveződések meghiúsulása, erősítették az illuzíorikus elképzeléseket Ukrajna jövőjéről. Ugyanakkor a 2000-s évek közepére a nyugati integrációs struktúrák bővítése megtorpant, az évtized végére pedig teljesen leállt. Ehhez a folyamathoz illeszkedően – állapítja meg Gricajenko – „a nyugati irányultság érték alapú motivációit aktívan váltották fel a keletről feltételezett agresszióval szembeni védekezés mitológiájával”. Ez a paradigma csere azt a célt szolgálta, hogy egyrészt, „orosz ellenes alapon mobilizálni tudják a hazai közvéleményt”, másrészt hozzájárult az „európai vezetők leplezetlen zsarolásához, mivel szkepticizmussal itélték meg Ukrajna integrációjának perspektíváját a NATO-ba és az EU-ba”. Mikor ez a politika nemcsak lenullázta a kapcsolatokat Moszkvával, hanem olyan mértékben elhidegítette a viszonyt a kúlcspozícióban lévő nyugati vezetőkkel is, hogy az ukrán államfő látogatása már nem lett kívánatos, akkor mindenki számára nyílvánvalóvá vált, hogy sürgős változásokra van szükség.
Kétségtelenül Ukrajna kül- és biztonságpolitikája összefonódott az utóbbi években a térségben jelentkező szembenállásokat kiváltó geopolitikai kihívásokkal. Barack Obama hatalomra kerülése az USA-ban és a nemzetközi kapcsolatokban meghírdetett „újratöltés” után azonban jelentősen csökkent a feszültség, és ez Ukrajnában nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Voltak olyan politikai erők, akik azt feltételezték, hogy ez az „enyhülés” – számos korábbi állapotváltozáshoz hasonlóan – rövid idejű lesz, és visszatérnek a feszült viszonyok a nagyhatalmak között.
A „semleges” szerephez az ukrán politikusok elsődlegesen a vélt helyzeti előnyeiket sorakoztatták fel. Nem viseltek háborút a szomszédaikkal, az „ideológiai hidegháborúban” sem vettek részt. A földrajzi-történelmi átrendeződések eredményeként országuk mind a nyugati, mind a keleti kultúra, gazdaság, vallások, nyelvek, emberi kapcsolatok tárháza. A semleges híd-szerephez példaként ott van számukra Ausztria és Finnország második világháború utáni kapcsolat rendszere. Úgy ítélték meg, hogy a mai nemzetközi helyzetben Ukrajna vehetné át a szerepüket.
A 2010. évi államfői választások eredményeként az a vélekedés lett általánossá az ukrán politikai osztályban – hogy Ukrajna végre megértette a „helyi értékét”. A helye és a szerepe, legalább is a következő évtizedben, azoknak a blokkokon kívüli európai országoknak a sorában van, amelyek különleges kapcsolatokat alakítanak ki Oroszországgal. Ez az a természetes geopolitikai behatároltsága Ukrajnának, amely történelméből, földrajzi elhelyezkedéséből és népének mentalitásából fakad. Kucsma elnök - mint már utaltunk rá - még azt írta, hogy az ukrán identitás lényege: „Ukrajna – nem Oroszország”. A történelmi realitásokat megértő és a világ fejlődési folyamataival számoló ukrán politikai osztály viszont már tudja, hogy de nem is „anti-Oroszország”. Soha nem is válhat azzá, bármennyire is szerették volna akként látni a politika egyes aktorai, akiket azonban már kivetett magából a közélet.
Ezért is fogadta reménykeltően az ukrán politikai osztálynak az előző három elnökből kiábrándult része Janukovics elnöki beiktatásán elmondott gondolatait. „Amennyiben híd leszünk Kelet és Nyugat, Európa és a volt Szovjetunió integrált részei között, Ukrajna olyan külpolitikát választ, amelyik lehetővé teszi államunknak, hogy maximális eredményekre tegyen szert az egyenjogú és kölcsönösen előnyös kapcsolatai fejlesztéséből az Oroszországi Föderációval, az Európai Unióval, az USA-val, és a világhelyzet alakulására hatással biró többi országgal … Mi, mint blokkokon kívüli állam, készek vagyunk részt venni ilyen folyamatokban”.

Esélyek Ukrajna biztonságos és önálló nemzetállamiságára

A 2004-es elnökválasztást megelőzően Ukrajnát még mindkét irányba teljes erőből húzták, de a „narancsos forradalom” az USA felé billentette a mérleget. A nemzetközi erőviszonyok azonban az azt követő években gyökeresen megváltoztak. Az USA elveszítette azt az illúzióját, hogy képes a globálissá vált világ egyedüli vezetőjeként szerepelni. Oroszország meg tudta őrizni egységét, és megerősödve, egyenrangú részvevőként, a globalizáció egyik pólusaként integrálódott a világba. Az Európai Unió - 28 országgal - túlnőtte magát, dinamikája megtört. A NATO légüres térbe került, majd beleragadt az USA oldalán vívott háborúkba. Közben új erő-központok jelentek meg a globalizációban: Kína, India, Brazilia, Dél-Afrika stb. Kipukkant a „fogyasztói társadalom” pénzügyi luftballonja, és az ennek következtében kialakult világ-válság az együttműködés, az összefogás irányába terelte az országokat.
Az USA-ban a demokraták kerültek hatalomra, 2008-tól Barack Obama lett az új Elnök, és gyökeresen megváltoztak a nemzetközi viszonyok. Oroszország és az USA között a kapcsolataik „újratöltése” vált meghatározóvá. A „krétakörben” lévő Ukrajnának pedig mindketten elengedték a kezét. Jelentheti ez azt is, hogy magára maradt Ukrajna, de azt is, hogy végre valóban függetlenül, maga döntheti el miként él önálló államiságával. Ha a „narancsos” fertőzésből kigyógyult Ukrajna új vezetői felismerték volna ennek a változásnak az új lehetőségeit, és élni tudtak volna ezzel a perspektívával, akkor az ország kitörhetett volna a „krétakörből” és ígéretes pályára állhatott volna. A jelenlegi politikai berendezkedéssel, és a kialakult politikai állapotokkal azonban, láthatóan kérdésessé vált bármelyirányú integráció. Az ukránoknak egyedül kellett eldönteniük, hogyan teszik hazájukat a XXI. század követelményeinek színvonalán működő, a világ számára elfogadható, integrációképes országgá. Sietniük is kellett, mert sok időt elpazaroltak, és az egységes Európa hajója már nélkülük futott ki. Az Oroszország köré szerveződő új integráció – a Vámunió – is már előrehaladott állapotban van.
Az eltelt közel két évtized nagy változásokat eredményezett. Az ukrán politikai és gazdasági elit rendkívül erős lett, és összefonódott. Kikristályosodott Ukrajna új politikai osztálya, a gazdasági pedig gazdagnak és már „tisztának” érzi magát. A politikai rendszer azonban nem tisztult le. A túl erős elnöki rendszer valójában gátolja a demokratikus viszonyok létrejöttét. A politikai-gazdasági elit már szívesen lenne részese a globalizált világnak. Minden szempontból átláthatóságot ígérnek, s ennek fejében várják el az integráció, az együttműködés lehetőségét az USA-tól, az EU-tól, Oroszországtól, a szomszédaiktól, főként Lengyelországtól, de Magyarországtól is.
Az ukrán külpolitika és biztonságpolitika következetlen és követhetetlen elvi szertelenségének egyszer véget kell érnie. A belső bizonytalanság annyira megrendítette az ország nemzetközi hitelét, hogy az már nemcsak Ukrajna számára jelent biztonságpolitikai kockázatot, hanem a közvetlen környezetének és a világ egészének is. Bizonyította ezt az is, hogy a 2010-s elnökválasztási kampány egyik meghatározó kérdésévé vált, hogy miután az „ország függetlenségét senki nem garantálja, a biztonság csak akkor teremthető meg, ha visszaállítják a nukleáris fegyverekkel rendelkezés státuszát”. A nemzetbiztonsági politikában az a kérdés vetődik fel, hogy „miként lehetne elérni Ukrajna tartós biztonságát, úgy hogy ne legyen a nagyhatalmak geopolitikai játszmáinak gyalog-figurája”, de „ne is veszélyeztesse mások biztonságát”?
Egyre több fórumon vették napirendre az Ukrajnával kapcsolatos biztonságpolitikai kérdések elemzését. Ilyen volt pl. a Budapesten megrendezett tanácskozás 2009. december 21-én, a „budapesti memorandumról”, amely Ukrajna nukleáris fegyvermentességének státuszáról emlékezett meg; és az a széleskörű nemzetközi konferencia is, amelyet Berlinben tartottak 2010. március 9-én „Ukrajna szerepe Európa új biztonsági rendszerében” címmel. Ezeknek a találkozóknak az egyik fontos jellemzője, hogy nem állami szervek rendezték, hanem civil szakmai szervezetek. Ebből adódóan a probléma felvetések szabadabbak, és konkrétabbak, a következtetések pedig kreatívak és bátrak voltak.
A budapesti tanácskozáson a fő kérdés az Ukrajna függetlenségét garantáló, 15 évvel korábban megfogalmazott nyilatkozat, megerősítése volt. Az azóta eltelt évek igazolták a memorandum szükségességét. Ugyanakkor a garanciák „megbízhatósága”, „elegendősége” az ukrajnai politikai csatározások célpontjává vált. Az ukrán szakértők, közvélemény-formálók azt szorgalmazták, hogy – fenn tartva a nukleáris-fegyvermentes státuszt – az ország függetlenségének garanciáira vonatkozó jogi bázist bővítsék ki. Szülessenek meg a másfél évtizede elmaradt megállapodások a garanciák betartásának mechanizmusára és szankcionálására.
A berlini ajánlások közül kiemelkedik az a gondolat, hogy Európa biztonságának erősítése érdekében, a posztszovjet térségben „demilitarizálni” kellene a NATO és az Oroszország körül kialakult „blokk” szembenállását. Ezeknek a szervezeteknek a hidegháború lezártával megváltozott a szerepe. A szembenállás helyébe fő funkcióként a feszültségek oldása, a partneri-viszony békekötést segítő, a békefenntartást megvalósító intézményesítése került. Az együttes erőfeszítések és nem a „militáris” szembenállás hozhatják meg a nagyobb biztonságot. Ebből a megközelítésből kiindulva javasolta pl. Eduárd Prutnyik az ukrán „Egységes Világ Alapítvány” létrehozója és elnöke, hogy az új START-3 megállapodás aláírására az USA és Oroszország vezetői utazzanak Kijevbe. Ezzel mintegy elfogadnák, hogy Ukrajna már nem ütköző zóna közöttük, hanem „demilitarizált” terület, az európai biztonság kiszélesítésének szimbóluma. (A dokumentum aláírására végül is Prágát választották. Feltételezhetően az ukrajnai állapotokat még nem tartották kölcsönösen elismerhetőnek).
A demilitarizáció azt is jelentheti, hogy a biztonságpolitikai akcentusok áttevődnek a fegyveres konfliktusokról a fenyegetettség, a biztonságpolitika „puhább” összetevőire: a transzregionális bűnözésre, az illegális migrációra, a kábítószer-kereskedelemre, a kyber-bűnözésre, vagy a klíma változás globális problémáinak veszélyeire. Az „Egységes Világ Alapítvány” azzal a kezdeményezéssel állt elő, hogy az EU keretében működő INGO-s egyik albizottságaként hozzanak létre nemzetközi civil műhelyt, amelyik segít a terrorizmus elleni és a lakosság biztonsága érdekében folytatott küzdelemben a társadalmi és egyéni felelősségvállalás komplex feladatainak, módszereinek a kialakításában.
Ukrajna esélye önálló nemzetállamisága és biztonsága megszilárdítására elsődlegesen a hazai viszonyok rendezésén múlik. Ameddig otthon folyamatosan „áll a bál”, és kiszámíthatatlanok a politikai, gazdasági és szociális lépések, addig kivülről nem lehet – nincs kivel – partneri kapcsolatot építeni. A szilárd hazai bázisról válaszolható meg az a nemzetbiztonsági szempontból is perdöntő kérdés: miként lehet az önálló államiság megőrzésével olyan nemzetközi integrációban résztvenni, amely az ország, az ukrán nemzet fejlődése számára optimális perspektívát biztosít. A döntés sokkal egyértelműbben, mint bármikor korábban az önálló, független Ukrajna vezetőinek felelőssége saját országa és nemzete előtt. Nem egyszerű a döntés, de mostmár nem várhatnak másra. Még akkor sem, ha „tanácsokat” most is kapnak.
Zbigniew Brzezinski például, még a 2010-s elnökválasztás előtti, 2009.oktober 14-én közzé tett nyilatkozatában, azt prognosztizálta, hogy Ukrajna elveszíti a függetlenségét, ha nem a „narancsosok” győznek. Meggyőződése – mondta - hogy szüksége van a világnak egy erős államiságú Ukrajnára. Szerinte azért van rá szükség, hogy „hatékony visszatartó tényező legyen a Kreml birodalomépítő ambícióival szemben”. Hangsúlyozta, hogy az USA külpolitikai stratégiájában fontosnak tartja annak támogatását, hogy Ukrajna ne válhasson Oroszország satelittjévé. Felfogása szerint ez akkor is így van, ha közben megváltozott az orosz-amerikai viszony, és a szembenállást felváltotta a partnerség. „A döntő ebben a helyzetben az – írta - hogy Ukrajnának nyújtott amerikai támogatás elősegíti az oroszországi folyamatok demokratizálását is. Ha ugyanis, nem tud megmaradni függetlennek Ukrajna, akkor Oroszország ismét birodalommá erősödhet, ami ismét bonyolúltabbá alakíthatja a vele való kapcsolatokat”.
A moszkvai „Oroszország a globális politikában” című lap föszerkesztője, Fjodor Lukjánov, pedig arról elmélkedett, hogy „Janukovics valószínűleg nem Ukrajna semlegességét vagy el nem kötelezettségét szeretné bejelenteni, hanem csupán meg akarja menteni országa gazdaságát, többek között Moszkva segítségével”. Más oroszországi szakértők ettől eltérően azt várták, hogy Ukrajna a legközelebbi időben hivatalosan bejelenti az ország semlegességét.
Az ukrajnai politikai (és választási) küzdelem két jelentős személyiségének, Viktor Pincsuknak és Arszenyij Jacenyuknak az Alapítványai 2010. március 31-én Kijevben „diplomata klubot” rendeztek, amelynek keretében megvitatták Ukrajna kül- és nemzetbiztonsági lehetőségeit. Alapállásként abból indultak ki, hogy „a modern világban az államok semlegességének nemzetközi-jogi státusza elvesztette aktualitását. Az el nem kötelezettség már nem jelent hatékony biztonságpolitikai és védelmi garanciát”. A klubban tartott előadásában Strobe Talbott, az USA korábbi külügyminiszter-helyettese azt hangsúlyozta, hogy a „semlegesség a nemzetközijog kontexusában tisztelt és aktuális fogalom”. Ugyanakkor, szerinte a „semlegesség koncepciója az idő múlásával, elveszíti a hasznosságát”. Ezt azzal magyarázta, hogy „történelmi mércével a semlegesség akkor valósult meg a gyakorlatban, amikor az államok el nem kötelezettsége azt jelentette, hogy nem tartoznak egyik olyan katona-politikai blokkhoz sem, amelyik ellenséges volt egy másik biztonsági szervezettel szemben”. A blokk-politika megszünt, s így a semlegesség sem aktuális már. Az EU korábbi külügyi biztosa és volt NATO főtitkár, Javier Solana - aki szintén jelen volt ezen a beszélgetésen – megerősítette, hogy a „semlegesség koncepciója az emberiség múltjához tartozott és nem a jelenéhez”. Példaként azt említette, hogy amikor a semleges Svédország aktívan és nagy volumenben folytat katonai és politikai együttműködést a NATO keretében, akkor formálisan nem veszi figyelembe semleges státuszát. A volt ukrán külügyminiszter, Genagyij Udovenko, azt hangsúlyozta, hogy „egy állam nem nyílváníthatja ki semleges státuszát, mert azt az ügy természetéből adódóan, a nemzetközi jog más alanyaitól kaphatja meg és azok is vállalhatnak rá garanciát”. Az ukrán hatalom képviselőinek pozíciójáról – mely szerint Ukrajnának blokkon kívüli, semleges státuszt kell szereznie – azt a véleményét fejtette ki, hogy „akkor a semleges státusz kötelezettségeivel nem egyeztethető össze Ukrajna barátsága Oroszországgal, és az Orosz Fekete-tengeri Flottát is el kell távolítani egy semleges országból”.
Érdemes felidézni a nyugati politikusok véleményével kapcsolatban azt a választ, amit Dmitrij Vydrin, professzor, az Ukrán Nemzetbiztonsági- és Védelmi Tanács akkori titkárhelyettese adott 2010. március 27-én az Ekonomicseszkoe Izvesztyije újságírójának. „A nyugatiak privát beszélgetésekben azt mondják a semleges státuszról, hogy arra azért van szüksége Ukrajnának, hogy néhány évig lehetővé váljon az önök számára valamilyen védelem mind a nyugatiak, mind a keletiek túlzott figyelmével szemben. Most tehát különösen fontos, a továbbiakban, pedig amiként változik a világ, a helyzet majd adja magát”.
Vitálij Kulik, a kijevi Civil Társadalom Problémáit Kutató Intézet igazgatója, az „Ukrajna szerepe az új európai biztonsági rendszerben” címmel 2010. március 10-én Berlinben tartott konferencia záródokumentuma előterjesztésében az ukrán értelmiség stratégiai várakozásait fogalmazta meg. Szerinte „a szakértők lemerevedve várják a nemzeti biztonságpolitika belső, hazai tényezőiben az elvi alapok változásait indító folyamatokat” Ugyanakkor a helyzetet az teszi rendkívül összetetté – mondta – hogy az ukrán biztonságpolitika rendszerében a „destabilizáció stabilizálódott” az utóbbi években. A benne rejlő problémák pedig „az ukrán állami-politikai valóság legmélyebb rétegeiből fakadnak”.
Az „Ukrainszkaja Pravda” 2010. március 28-án arról tudósított, hogy a kormány miniszterelnök-helyettese, Vlagyimir Szeminozsenko szerint „érdemes tárgyalni az Ukrajna, Oroszország és Belorusszia között kialakítandó szövetség létrehozására vonatkozó gondolatról”. Ez a kijelentése előző este a Suster Live TV showban hangzott el. Szeminozsenko kifejtette, hogy „ilyen szövetség létrehozása, egyike lehet azoknak az ötleteknek, amelyek Ukrajna Európai Unióhoz csatlakozásához hasonlóan megvitatásra jogosultak”. A miniszterelnök-helyettes a Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének az adataira támaszkodva mondta el véleményét, amelyek arról tanuskodnak, hogy az ukránok többsége részese szeretne lenni az Ukrajna, Oroszország és Belorusszia közötti szövetségnek. „Az emberek államszövetséget akarnak, és hisznek benne, hogy ez vezet az ország sikeréhez”. Azt is hozzátette, hogy „Ukrajnát minimálisan a következő 15 évben az Európai Unióban senki nem várja. A most kialakuló sokpolusú világban azoknak az országoknak lesz előnyük, amelyek ennek a hatást gyakorló polusnak a létrejöttét megalapozták”.
Vannak olyan vélemények is, hogy az új biztonsági doktrínának a lényege a „sokfelé-elkötelezettség” legyen. Az ismert politológus, Karaszjev pl. azt ajánlja, hogy „Ukrajna kapcsolódjon, forrjon össze minden olyan gazdasági és geopolitikai szövetséggel, amely erre lehetőséget nyújt. Mindenkivel együtt kell dolgozni”.
A közvélemény rendkívül határozatlan az ország biztonságpoltikájával kapcsolatban. Azok a falusi emberek – főként Nyugat-Ukrajnában – akik aktívan támogatták Juscsenkó elnöki programját az euró-atlanti integráció irányába, szintén elég aktívan léptek fel a NATO tagsággal szemben. Másoknál pedig az ellenkező jelentkezik: legyen Ukrajna Oroszországgal biztonsági-gazdasági szövetségben, de ha az intézményesülés kerül szóba – a vámunió, vagy a Kollektív Biztonság Megállapodásának Szervezete – azzal szemben már a kifogások a meghatározóak.
Minezen nézetekből az kihámozható, hogy Ukrajna kerest a helyét a jövőbeni európai biztonsági rendszerben. A “külpolitikai romantika” helyett erős pragmatizmus fogja jellemezni az új kijevi vezetés tevékenységét a nemzetközi kapcsolatok területén” – szögezte le Dmitrij Vydrin professzor, Ukrajna Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanácsának titkárhelyettese 2010. március elején egy budapesti tanácskozáson. Olyan politikai vonalvezetésre számít, amely figyelembe veszi valamennyi érintett oldal érdekeit. Az előző adminisztráció súlyos hibájának nevezte, hogy nemzetbiztonsági koncepcióját csupán politikusok, sőt politológusok megállapításaira építette, a választópolgárok véleményét figyelmen kívül hagyva. „Konkrétan az ország NATO-közeledéséről van szó – mondta –, amely a Juscsenko-adminisztráció egyik vágyálma volt”. Jóllehet az atlanti szövetség részéről nem érkeztek biztatások (különösen az utóbbi időkben nem), Moszkvában dühödt reagálásokat váltott ki a kijevi igyekezet, az ukrán lakosság jó része pedig idegenkedve figyelte a hatalmon lévők ügyködését. A 2010-ben győztes elnök, Viktor Janukovics pártja referendumot szorgalmazott az ügyben, össze is gyűjtötték az ehhez szükséges hárommillió támogató aláírást, ám a népszavazás eddig elmaradt. A Régiók Pártja azt hangoztatta, hogy Ukrajna biztonságát nem az olyan “baráti kapcsolatok” erősítik, amelyek valaki ellen irányulnak. Következésképpen Kijev ne barátkozzon a Nyugattal Oroszország ellen, de Moszkvával sem a Nyugat ellen. Az új politikai gondolkodást az jellemezheti az ukrán fővárosban, ha a kapcsolatok fejlesztése bármely irányban nem jelenti majd a viszony éleződését más erőkkel. Ebben az összefüggésben vizsgálták az európai biztonság új architektúrájára vonatkozó, Medvegyev akkori orosz elnök által előterjesztett tervet is.

Ukrajna “Golgota-járása”

Ukrajna legújabb kori fejlődésének negyedik szakasza a fentebb ismertetett két évtizednyi történelmi “Golgota-járás” vezekléseinek és vergődéseinek kínjait kapta örökségül. Viktor Janukovics addig küzdött az ország írányításának posztjáért, míg végül mindenki beletörődött a vállalkozása. Ukrajna politikai történetét tekintve - az elnöki rendszert parlamenti-elnökire cserélő államhatalmi berendezkedés okán - ez fordulópontot jelenthetett volna. Janukovics 2010-s győzelmével, úgy tetszett, véget érhetett volna a belső hatalmi torzsalkodás a nacionalisták, a sokkal inkább nyugat-orientált „narancsos-forradalmi”-ak és az Oroszországgal szorosabb kapcsolatot pártolók között. A parlamenti választások azonban elmaradtak, és így a legitim államfő mögött a Verhovna Radában a korábbi politikai erőviszonyokat tükröző, ad-hoc többségekre támaszkodó törvényhozás működött. Az elnökválasztáson alulmaradt Júlia Timosenko bebörtönzése pedig csak mélyítette az ország kettéosztottságát, miközben tartós következményeket jelentett Ukrajna nemzetközi kapcsolataira, különös tekintettel az Európai Unióval való kapcsolatokra.
A különböző politikai erők felkészülése a 2012. októberében esedékessé vált parlamenti választásokra így rendkívül kiélezett, feszült légkörben zajlott. Ezeket a választásokat nagyon szorosan felügyelték nemzetközi szervezetek, a 2010-ben megfigyelt számos hiányosságot követően, és mivel sokan ezt Ukrajna politikai fejlődésének fontos mutatójának tekintették. Különösen szigorúan figyelték az új választási törvény alkalmazását, amely visszatért egy vegyes választási rendszerhez, amely értelmében a képviselők fele arányos képviseleten alapuló országos közös választókerületekből, másik fele pedig egyéni választókerületekből került ki. A Mykola Azarov által vezetett és 2010-ben a helyi és regionális választások során győzedelmeskedő kormányzó Régiók Pártjának (PoR, Janukovics elnök pártja) szembe kellett néznie az egyesült ellenzéki erőkkel (Batkivshchyna, a volt miniszterelnök Júlia Timosenko pártja) Arseniy Yatsenyuk vezetésével, a Kommunista Párttal, valamint két parlamenten kívüli párttal: az egykori ökölvívó Vitali Klitschko által vezetett UDAR-al (Ukrán Demokratikus Szövetség a Reformokért), illetve a Oleh Tyahnybok által vezetett Svoboda („Szabadság”) nacionalista és extrémista párttal.
Maga a választás viszonylag demokratikus módon zajlott a szavazatszámlálási folyamatban tapasztalt átláthatóság hiánya ellenére és a nemzetközi szervezetek sem figyeltek meg olyan mértékű és tartalmú rendellenességeket, amelyek megkérdőjelezhették volna a választás legitimitását vagy érvényességét. Ukrajnának építenie kellett volna ezekre a pozitív eredményekre, miközben a következő 2015-ös elnökválasztásra készülve a kérdéses területek rendezésére koncentrálnak. Az a tény, hogy a technikai és a jogalkotási folyamat jól ment végbe az első pozitív lépést jelentette, de a felmerült aggályok bizonyítják, hogy az alapvető értékek és egy egészében átlátható és demokratikus, a jogállamiságot tiszteletben tartó választási folyamat előmozdítása érdekében további változtatásokra lett volna szükség. A választások formális és intézményi keretei ugyanis egy dolog, de szükség van a demokratikus folyamat mélyebb konszolidációjára, különösen a választásokat megelőző időszakban.
Önmagában a választások végeredménye ismét az ország kettéosztottságáról tanúskodott. A Régiók pártja egyértelmű többséget ért el az ország keleti és déli részén, míg a nacionalisták nyugaton és a főváros környékén érvényesültek. A szavazatok harminc százalékával a Régiók Pártja lett az első, de nem kapott elég mandátumot ahhoz, hogy egyedül kormányozzon, és az egyéni mandátumot szerzettek, ill. a kommunisták támogatását kellett megszereznie az új kormány megalakításához. A Batykivshchyna, pontosabban az úgynevezett Egységes Ellenzék, amely saját elsöprő győzelmére számított, ezt elősegítendő kötött előzetes koalíciós szerződést az UDAR-ral és a szélsőjobboldali Svoboda párttal, hogy biztosítsa a többséget, de mindezt sikertelenül. Vereségük egyik leginkább valószínűsíthető indoka, hogy a kampányban főképp a Timosenko asszony bebörtönzése elleni tiltakozás erejére építettek, illetve hogy hiányoztak a kampányból a konkrét politikákra vonatkozó javaslatok. Az extremista, náci ideológiát követő Svoboda párt előretörése, amely körülbelül a szavazatok 10 százalékát szerezte meg és első alkalommal jutott be a parlamentbe, egy újabb meglepő fordulata az ukrajnai helyzetnek. A Svoboda bevándorló-ellenes, idegengyűlölő és antiszemita álláspontot hírdet és a hagyományos ultranacionalista szemléletébe beépített társadalmi-gazdasági dimenziót is (gazdasági válság, és magas munkanélküliség, amelyeket a korrupció táplál). A Batykivshchynával és az UDAR-al kötött választási megállapodásuk segített még jobban legitimizálni a jelenlétüket a politikai élvonalban. Ez szintén veszélyes helyzetbe kényszerítette a mérsékeltebb ellenzéki erőket, közvetlen függést teremtve az extremista és az antidemokratikus erőktől.
Az új hatalom berendezkedésének folyamatában szinte naponta változott a nemzetbiztonság egyik döntő kiindulópontját képező paradigma: önállóan, de milyen jellegű kapcsolatban a környező államokkal, a világgal. Viktor Janukovics, államfő megfogalmazta kredóját. Külpolitikai kurzusának biztonságpolitikai szempontból lényegi terminusa a „blokkonkívüliség”. A megfogalmazásokban néha ezt a kifejezés a „semlegességgel” helyettesítették. Alapvetően azonban a lényeg, amit meg akartak jeleníteni az az, hogy Ukrajna már nem törekszik a NATO tagjává válni, de távol akar maradni az Oroszország által szervezett különböző védelmi szövetségi alakulatoktól is.
Viktor Janukovics nem sokkal elnökké választását követően résztvett az Ukrán Nemzetbiztonsági- és Védelmi Tanács létrehozásának 18. évfordulója alkalmával rendezett ünnepségen. Az ott elmondott beszédében szólt Ukrajna új nemzetbiztonsági elveiről. „Jelenleg Ukrajna nem kényszerül arra – mondta, hogy válasszon az Európában lévő valamelyik kollektív biztonságpolitikai rendszer közül”. Bármilyen döntés – szerinte – csupán elmélyítené a nemzetbiztonság fenyegetettségét, és ez még a nemzetközi viszonyok feszültségének a növekedéséhez is vezetne. Janukovics azt hangsúlyozta, hogy a mai helyzetben Ukrajna számára a legjobb választás a „maximálisan szoros együttműködés integráció nélkül”. Ukrajna ezt az egyetlen elvet követi viszonyulásában minden létező kollektív biztonsági rendszerhez. Kijelentette: „Ukrajna nem fog belépni a NATO-ba, és a hozzá való viszonyát a saját nemzeti érdekeiből kiindúlva alakítja ki”. Pontosításként azt is hozzátette, hogy „Ukrajna blokkokon kívüliségének a státusza, semmiképpen nem jelenti az elhatárolódását az európai kontinens stabilizációs folyamataitól”. Ellenkezőleg Ukrajnának „kötelessége aktívan bekapcsolódni a biztonságpolitikát illető új európai politika kialakításának vitáiba”. Sőt! Arra vonatkozó igényt is megfogalmazott, hogy Ukrajnának az új európai biztonsági rendszer kialakításához saját „ukrán kezdeményezéseket” is ki kell alakítania. „Olyan új biztonságpolitikai elvekre van szükség, - mondta - amelyek az új kihívásokra irányulnak, és nem csupán az Európai Unió országainak a részvételével számolnak, hanem az EU közvetlen szomszédaival és partnereivel is, mint Ukrajna, Oroszország, Belorusszia, Moldávia”.
Viktor Janukovics elnöki rendeletettel szüntette meg az Ukrajna Euro-atlanti Integrációjának Kérdéseivel Foglalkozó Nemzeti Központot. Egyuttal utasította az illetékes állami felügyelő hatóságot, hogy végezze el a megfelelő intézkedéseket az Ukrajna NATO tagsága megvalósításának programjára – még Juscsenko által 2006. februárjában – létrehozott Központ apparátusának a felszámolására. Ugyancsak megszüntetett több tucat olyan állami konzultációs testületet, amelyeket még az euro-atlanti integrációs stratégia megvalósításához kapcsolhatóan hozott létre a nyugat-barát előző Elnök. Ugyanakkor azokat a szervezeteket is likvidáltatta, amelyek az ukrán-orosz kapcsolatok vizsgálatával foglalkoztak az előző kurzus idején.
Ezek az intézkedések már előre vetítették azt a döntést, amiről először 2010. április 8-án a The Christian Science Monitor című lap adott hírt, mely szerint „Janukovics visszavonta Ukrajna felvételi kérelmét a NATO-ba”. Ez az intézkedés végérvényessé tett, hogy Ukrajna nem készül belépni a NATO-ba. A The Christian Science Monitor tudósítója, Fred Weir ezzel kapcsolatban, a kijevi Euróatlanti Együttműködés Intézetének a tudományos igazgatóját, Alekszander Szuskot idézi, aki szerint „vélhetően Janukovics Ukrajnát a Kelet és a Nyugat közötti híddá kívánja alakítani, de veszélybe is sodorhatja, mert a biztonság tekintetében az ország meghatározhatatlan státuszba kerülhet”. Ugyanakkor, a szociológiai felmérésekre utalva, azt is megjegyezte a lap, hogy Ukrajna lakosainak a túlnyomó többsége kezdetektől fogva ellenezte a belépést a NATO-ba. Az sem mellékes – jegyezte meg a tudósító – hogy „főként Oroszországnak, a szintén a NATO-ba igyekvő, Grúzia ellen vívott háborúja után, a nyugat-európaiaknak elment a kedve a posztszovjet országok befogadásától a szövetségbe”.
Viktor Janikovics a semlegességben, pontosabban a kivárásban látta a helyzet kulcsát. Igyekezett úgy mozogni a nemzetközi porondon, hogy maradjon terepe és ereje a nem csekély hazai fedatai megoldására. Az első belpolitikai csatát megnyerte, hiszen nagyon gyorsan új koalíciót tudott verbúválni és saját Kormányával a végrehajtó hatalmat is kézbe vette. Emellett kijelölte azokat a feladatokat, amelyekkel megvalósulható Ukrajna korszerű biztonságpolitikai szervezeti rendszere. A szervezeti reformok kulcs kérdéseként a rendszer demokratikus kontrolljának a kialakítását jelőlte meg. Ennek a demokratizálásnak érintenie kell az államfőtől kezdve, a Kormányon át, a Nemzetbiztonsági- és Védelmi Tanácsot és tovább az egész hierarchikus struktúrát. További fontos feladatnak tekintette a biztonságpolitikára vonatkozó stratégiai döntések meghozatalához szükséges folyamat szakmai minőségének javítását és gyorsítását. Korábban elhanyagolt területeket kívánt a biztonságpolitikai szféra látókörébe emelni: a végrehajtó hatalom, és a vállalatok, államigazgatási szervezetek különböző szintjeinek az összehangolását, a vezetők bevonását. A korszerűsítés lényegéhez tartozott az elméleti és oktatási, képzési háttér feltételeinek a megteremtése is. Első intézkedései közé tartozott, hogy felismerve a biztonságpolitika rendszerében lévő anomáliákat, szervezeti és személyi változásokat valósított meg. Összevonta a biztonságpolitika hátterében eddig működő kutató és oktató intézeteket, és a Stratégiai Kutatások Nemzeti Intézetét tette meg a terület egyedüli gazdájává. A vezetését, pedig – az addigi Juscsenko-párti aktivista helyett - egy nemzetközileg elismert politológus szaktekintélyre, Andrej Jermolájevre bízta.
Viktor Janukovics államfő 2010. április 6-án részt vett az új összetételű Ukrajna Nemzetbiztonsági- és Védelmi Tanácsa (SNBO) értekezletén. Az ülést megnyitó beszédében kifejtette koncepcióját az SNBO feladatairól. „A SNBO-nak a legrövidebb időn belül – hangsúlyozta – olyan cselekvőképes szervként kell működnie, amelyik koordinálja a hatalom tevékenységét a biztonság és a védelem szektorában. Nem engedhető meg az ilyen irányú munka imitálása vagy ignorálása. Mindenkinek, aki a beosztásánál fogva tagja a Tanácsnak, kötelessége aktívan és rendszeressen résztvállalnia a feladataiból.” Ugyanakkor az államfő azt is megállapította, hogy „az utóbbi években az SNBO tevékenysége fragmentális és rendszertelen jellegű volt. Egyrészről a hatalmi válság, és az Elnök illetve a Kormány szembenállása, gyakorlatilag nivellálták a Tanácsnak, mint koordináló szervnek a tevékenységét. Másrészről, különösen a külpolitikai kérdésekben, a politikai kurzus következetlensége, az SNBO-t másodosztályú, kishatáskörű struktúrává silányították”. Ilyen „ledegradált” nemzetbiztonsági problémák közé sorolta az államfő – aki egyidőleg a SNBO elnöke is – az „ukrán Hadsereg állapotát, a környezeti és a technogen veszélyek rendszerszerű nemzeti monitoringjának a hiányát, a szociális biztonság szférájának kritikus állapotát, amelyet fényesen bizonyított a H1N1 vírusos influenzajárvány.” Az Elnök nagyon határozottan hangsúlyozta, hogy a továbbiakban ezeken a területeken „nem lehet rendetlenség”, és biztos benne, hogy „az SNBO-nak a rendelkezésére állnak mindazok a törvényadta megfelelő felhatalmazásai, amelyek elegendőek itt a rendteremtéshez”. Megerősítette, hogy a testület elnökeként, saját ellenőrzése alá vonja a Tanács titkárságának a munkáját. „Szakszerűség és felelősség, a munka politikamentessé tétele és a bürokrácia kiküszöbölése – mondta – ezek az általam támasztott követelmények mindenkivel szemben.”
Janukovics az ország nemzetbiztonsági helyzetének értékelése során, nem zárta ki az ukrán Katonai-védelmi doktrína átalakítását sem. „A stabilitás hiányának globális növekedése, és az országok közötti viszonyokban a konfliktusok elszaporodása – húzta alá - előtérbe állították Ukrajna védelmi képessége biztosításának kérdéseit. Először is pontosítanunk kell, s lehet, hogy át kell fogalmaznunk a felfogásunkat az Ukrajnával szembeni katonai fenyegetéseket illetően - mondta - Feltétlenül megörzendő a Katonai doktrinának, Ukrajnáról, mint béketeremtőről kialakított védelmi jellege”. Ugyanakkor, az államfő szerint, „Ukrajnának pontosan meg kell határoznia a katonai ellencsapás megvalósításának rendszerét bármilyen katonai aggresszió esetére”. Azt is kifejtette, hogy „az új Katonai-doktrína alapvetéseként az elegendő védelmi képesség elve szolgál”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy „lépésről lépésre át kell térni a professzionális hadsereg kialakítására, és különösen a rakéta-csapatoknál és a légvédelem területén szükség van új fegyverrendszerek fejlesztésére”.
A helyzetértékelés összegzéseként az megállapítható, hogy az önálló nemzetállami Ukrajna további sorsát illetően a vita nem zárult le. Azt szinte kivétel nélkül mindenki – talán csak a hidegháború „döntetlenre adásába” belenyugodni képtelen Brzezinskit kivéve – elfogadja azt, hogy Ukrajna sokáig „imbolygott”, de végül is megállhat a saját lábán. A következő lépés csakis rajta múlik. Csatlakozni akar e valamelyik integrációhoz, vagy nem – egyedül rajta múlik. A csábítás nagy, hogy ha lehetne, egyszerre „szeressék” minden oldalról, és segítsék is a fejlődését. Ugyanakkor azt már megértették, hogy mindennek ára van. Előbb otthon kell rendbehozni a dolgokat, biztonságossá, fenntarthatóan stabillá tenni a gazdaságot, a szociális viszonyokat, a politikai rendszert és így tovább. Ha mindez már működik, akkor lesz képes Ukrajna a külkapcsolataiban is szabad akaratával választani érdekeinek optimális módon.

Ukrajna önálló államiságának és geopolitikai kapcsolódási lehetőségeinek kérdőjeleit azonban nem oldotta fel a negyedik történelmi ciklus sem. Viktor Janukovics, államfőként többet törődött saját és “családja” gazdasági, vagyoni pozícióinak erősítésével, mint az ország kritikusan válságos állapotának feloldásával. Képtelen volt határozott döntéseket hozni Ukrajna nemzetközi elkötelezettségeit illetően. “Vonakodó csatlós” szerepet játszott mind az Európai Unió, mind Oroszország irányában. Ez az elvtelen kapkodás és bizonytalanság – amely végül az EU-val kötendő társulási megállapodás visszautasításával – ürügyet szolgáltatott az orosz ellenes amerikai és európai politikusok által kezdeményezett, s a nyugat-ukrajnai nacionalista mozgalmak felhasználásával kirobbantott - felkelésre.
A 2012-ben lezajlott parlamenti választás, és az azóta eltelt nem egészen két év feszültségei, a 2014 februári erőszakos államfő buktatás, a korábban kormányzó nacionalista politikai erők és a fasisztoid, náci Svoboda párttal kötött koalíciójuk puccsista hatalomváltása, az ebből keletkezett polgárháború pedig azt mutatják, hogy az össznemzeti identitás hiánya katasztrófába sodorta az országot. Ez a tény pedig, lehetővé tette, hogy Ukrajna geopolitikailag érzékeny helyzetét az érintett nagyhatalmak olyan stratégiai erőpróbává változtassák, amelynek a következményei során Ukrajna elveszítheti jelenlegi területei egy részét, s önálló államisága is elbizonytalanodhat.
A Krím és Szevasztopol már levált Ukrajnáról és az Orosz Föderációhoz csatlakozott. Jelenleg a jogi és a technikai folyamatok zajlanak.
Ukrajna megmaradt részeit - az orosz vezetéssel történt megállapodások alapján(!) - az amerikaiaknak és az EU-nak kellene szanálnia. Ez a konszolidációs folyamat azonban kivitelezhetetlennek tűnik. A puccsista hatalom nem tud mit kezdeni azzal az állapottal, hogy nem az orosz hadsereggel kell harcolnia. Hiába mondja, hogy “veszélyben Ukrajna”, nem tud erre mozgósítani, és arra sincs ereje, hogy leszerelje a Janukovics hatalmát megdöntő és a belpolitikai helyzetet ma is uraló fegyvereseket (Práij Szektor, stb.).
Nem ugyanaz az elképzelésük a jövőt illetően az amerikaiaknak és az EU meghatározó szereplőinek (főként Németországnak). A németek már a mielőbbi konszolidációt szorgalmazzák, de ehhez túl erős a náci szárny a puccsisták között. Hiába küldték haza nagyon gyorsan Júlia Timosenkot, aki – miként az ukrán lapok kommentjeiben írják - a “hajfonatával együtt az agyát is elhagyta”, s a pártján, a Batykivshchynán belül sem tud rendet csinálni. Indulni akar az elnöki hatalomért, de ahhoz háttérbe kell szorítania Turcsinovot, Jacenyukot. S, még ott van az Udar vezetője, Klicsko is, aki a puccs óta szinte eltünt a színről és átadta a helyét a felkelés egyik finanszírozójának, az oligarcha Pjotr Porosenkonak.
Az amerikaiak közül a republikánusok támogatják a "Právij Szektort (Jobb –Szektort)" és számukra az a jó, ha fennmarad a káosz (a "matykovsina") és a polgárháborús feszültség. Ilyen körülmények között ijesztgetni lehet az orosz beavatkozás rémével. A demokraták távlatosabban gondolkodnak (2 év múlva elnök-választás) és olyan megoldást keresnek, amelyik az oroszokat mégis bent tartaná a szanálásban, mert túl nagy az összeg (évi 30 milliárd USD is lehet!), és nem akarják elveszíteni az egyéb jellegű együttműködés lehetőségét (pl. az afganisztáni kivonulásban, az iráni, a szíriai, az arab-izraeli stb. konfliktusok rendezésében) sem.
Mindeközben a nácik (a Svoboda Párt és az újabbak) nem kívánnak visszavonulni, nem mondanak le a hatalomról, a megszerzett pozíciókról. Sőt! A Jobb-Szektor és társai párttá alakultak és elindítják a vezérüket, Dmitro Jarost az államelnöki posztért. Miután a Nemzeti Gárda az ellenőrzésük alatt van és a nehéz fegyverekhez is hozzájutottak, elindulnak a déli- és keleti régiók "megfegyelmezésére".
A harkovi-ogyesszai vonal alatti régiók még csak szerveződnek, de már követelik a krímihez hasonló népszavazást és a megmaradt ország föderalizálását. Amiként romlik a helyzet ezekben a régiókban - s már Donyeckben, Harkovban, Luganszkban ki is kiálltották a Népi Köztársaságokat - úgy radikalizálódnak ezek a szerveződések és elkerülhetetlen lesz a - sajnos véres - összecsapás a "Nemzeti Gárdával", A “Jobb Szektorral és azokkal a külföldi zsoldosokkal, akiket az oligarchák bérelnek fel a regionális zendülés letörésére. Eddig a nyugat-ukrajnaiak szembenállása a deli- és a keleti ukrajnai lakosokkal polgárháborút feltételezett. A külföldi bérgyilkosok jelenléte azonban olyan jellegű beavatkozás, amelyet sem az amerikaiak, sem az EU, sem az orosz vezetők nem tűrhetnek el.
Miután a deli- és keleti területein Ukrajnnak négy atomerőműve üzemel, a dnyepropetrovszki üzemekben szerelik össze az orosz hadsereg legtitkosabb rakétáit, számos kutatóintézet található itt, amelyek az űrkutatásban vesznek részt az oroszok oldalán stb., feltételezhető, hogy Oroszország csak addig marad kívül a folyamatokon, amíg a déli- és keleti területeken az orosz nemzetiségűeket nem kezdik gyílkolni, ill. amíg az államtitkok biztosan nem kerülhetnek idegenekhez. Ha ez bekövetkezik új helyzet áll elő

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ke-elemzokozpont.blog.hu/api/trackback/id/tr426013147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Berki Tamás 2014.04.13. 10:49:08

Az elmúlt évek legjobb összefoglaló elemzése Ukrajnáról.
Amit hiányolok, az az ország etnikai összetételének, nyelvhasználati gyakorlatának rövid összefoglalása a bevezetőben. Véleményem szerint a belpolitikai folyamatok jobban megérthetők, ha az olvasó tisztában van azzal a ténnyel, hogy az "ukrán nemzetállam", az "egy ország, egy nyelv, egy nemzet" elképzelés erőltetése kontraproduktív, a konszolidáció helyett további szembenállást generál.

KeményLászló 2014.04.13. 13:55:06

@Berki Tamás: Igazad van. Az "egy ország, egy nyelv, egy nemzet" elképzelés valóban az egyik katalizátora annak, hogy nem sikerült megalkotni a soknemzetiségű Ukrajna identitását.