A Transform az alternatív nézőpont és az európai párbeszéd európai folyóirata tette közzé (Szende György szakavatott fordításában) 2017. február 7-i számában George Monbiot-nak, a The Guardian kolumnistájának a lapban (2017. febr. 2.) megjelent nagyon elgondoltató elemzését a modern időszak hatalomváltásainak háttereiről. Természetesen a fő kérdés az USA-ban történtekre vonatkozik, de az Európában várható fejleményekre is nagy figyelmet fordít. Számunkra - a magyar helyzet elemzéséhez is – számos tanulsággal szolgálhat.
XXX
Az üzleti lobbizók titkos hálózata régóta uralkodik az USA politikájában. Most a szövetségeseik az UK kormányában a kezükre játszó Brexitet terveznek.
A vállalati Amerikának kellett némi idő ahhoz, hogy Donald Trumphoz melegedjen. Egyes álláspontjai, különösen a kereskedelemre vonatkozóan, elborzasztották az üzleti vezetőket. Sokan közülük Ted Cruzt vagy Scott Walkert favorizálták. De amikor Trump elérte a jelölését, a nagy pénz kezdett felismerni egy példátlan lehetőséget.
Trump nemcsak arra volt kész, hogy elősegítse a korporációk ügyét a kormányon belül, hanem arra is, hogy a kormányt tegye egyfajta korporációvá, amelyet vezetők és lobbizók alkotnak és működtetnek. Az ő következetlensége nem kötelezettség volt, hanem nyitás: a terve alakítható volt. És a sötét pénz egyes amerikai korporációk által már kifejlesztett hálózata tökéletes helyzetben volt az alakításához. A sötét pénz kifejezést az USA-ban politikai közbenjárásban részvevő olyan szervezetek pénzelésére használják, amelyek nem kötelesek feltárni, hogy honnan jön a pénzük. Kevesen látnak egy dohánytársaságot a közegészség hiteles forrásának, vagy egy széntársaságot a klímaváltozás semleges véleményezőjének. A politikai érdekeik érvényre juttatásához az ilyen cégeknek másokat kell fizetniük, hogy helyettük beszéljenek.
A második világháború után hamarosan, némelyek Amerika leggazdagabb emberei közül kezdték létrehozni agytrösztök egy hálózatát, hogy érvényesítsék az érdekeiket. Ezek azt állították, hogy tárgyilagos véleményeket kínálnak közügyekben. De inkább olyanok, mint a vállalati lobbizók, akik azok nevében dolgoznak, akik finanszírozzák őket.
Nem remélhetjük megérteni, hogy mi várható, amíg nem értjük, hogyan működik a sötét pénz hálózata. Egy brit parlamenti képviselő figyelemre méltó története egyedülálló betekintést nyújt ebbe a hálózatba, az Atlanti Óceán mindkét oldalán. Az ő neve Liam Fox. Hat évvel ezelőtt úgy látszott, hogy a politikai karrierje véget ért, amikor védelmi miniszteri posztjáról lemondott, miután tetten érték magán- és hivatalos érdekei összekeverésében. De ma már újra az első sorban ül, és döntő portfólióval: a nemzetközi kereskedelem minisztere.
1997-ben, abban az évben, amikor a konzervatívok elvesztették a hivatalukat Tony Blairrel szemben, Fox, aki a konzervatív párt kemény jobboldalához tartozik, alapított egy Atlanti Híd (The Atlantic Bridge) nevű szervezetet. Ezt Margaret Thatcher patronálta. A tanácsadó testületében Michael Gove, George Osborne, William Hague és Chris Grayling jövendő kabinetminiszterek ültek. Fox, a Brexit egy vezető kampányolója, így írta le az Atlanti Híd küldetését: “összehozni olyan embereket, akiknek közös érdekeik vannak”. Védeni fogja ezeket az érdekeket az “európai integrácionistáktól, akik szeretnék kitépni Britanniát az USA-hoz fűződő kapcsolatából”.
Az Atlanti Hidat később jótékonysági intézményként regisztrálták. Ténylegesen az UK saját sötétpénz-hálózatának a része volt: csak az összeomlása után fedeztük fel a finanszírozása teljes történetét. A fő szponzora a hatalmasan gazdag Michael Hintze volt, aki a CQS fedezeti alap felállítása előtt a Goldman Sachsnál dolgozott. Hintze a konzervatív párt egyik legnagyobb donora. 2012-ben feltárták, hogy ő a klímaváltozás tudományát kétségbe vonó Globális Felmelegedés Politikai Alap (Global Warming Policy Foundation) finanszírozója. Készpénz adományokat és kölcsönöket juttat az Atlanti Hídnak, továbbá a magán repülőgépét kölcsönözte Foxnak a repüléséhez Washingtonba és vissza.
Egy másik pénzelő a Pfizer gyógyszertársaság volt. Ez fizette az Atlanti Híd Gabby Bertin nevű kutatóját, aki később David Cameron sajtótitkára lett, most pedig a Lordok Házában ül: Cameron életfogytiglani főrendiséget adományozott neki a visszavonulásakor a kitüntetési jegyzékében.
2007-ben egy Amerikai Törvényhozó Csere Tanács (American Legislative Exchange Council - Alec) nevű csoport felállított egy testvérszervezetet, az Atlanti Híd Projektet (Atlantic Bridge Project). Az Alec talán a legellentmondásosabb korporációs pénzelésű agytröszt az USA-ban. A vállalati lobbizóknak az állami és szövetségi törvényhozókkal való összehozására szakosodik “modell törvényjavaslatok” kidolgozása céljából. A törvényhozók és családjaik a csoport bőkezű vendégszeretetét élvezik, majd magukkal viszik haza a modell törvényjavaslatokat, hogy úgy terjesszék be azokat, mintha a saját kezdeményezéseik lennének.
Az Alec állítása szerint a törvényhozók évente több mint ezer törvényjavaslatát terjesztik elő és közülük ötből egy törvény is lesz. A szervezetet erősen pénzelik dohánytársaságok, az Exxon olajtársaság, gyógyszeripari cégek, továbbá Charles és David Koch – milliárdosok, akik az első “teaparti” (Tea Party)1 szervezeteket alapították. A Pfizer, amely Bertin posztját pénzelte az Atlanti Hídnál, az Alec vállalati tanácsában van. Az utóbbi évek legvitatottabb törvényei közül némelyeket, amilyenek a minimálbért csökkentő állami törvények, a korporációkat vizsgálatoktól mentesítő törvények és az “ag-gag” törvények – amelyek megtiltják az ipari gazdálkodásban és állattenyésztésben a visszaélések vizsgálatát, leleplezését – az Alec dolgozott ki.
Az Atlanti Híd USA szárnyának a működtetéséhez az Alec a nemzetközi kapcsolatainak igazgatójául nevezte ki Catherine Brayt. Ő egy brit hölgy, aki korábban a konzervatív Richard Ashworth parlamenti képviselővel (MEP) és Roger Helmer Ukip MEP-pel dolgozott. Ezt követően Daniel Hannan konzervatív MEP és Brexit kampányoló munkatársa volt. A férje Wells Griffith, a frontállamok igazgatója Trump elnöki kampányában.
Az Atlanti Híd amerikai tanácsadó testületének a tagjai az ultra-konzervatív James Inhofe, Jon Kyl és Jim DeMint szenátorok. Jelentések szerint Inhofe kampányfinanszírozásban több mint kétmillió USD-t kapott szén- és olajtársaságoktól. A Koch Industries és az ExxonMobil is nagy donorok voltak.
Kyl nyugalomba vonult, jelenleg, mint “serpa” irányítja Jeff Sessions Trump igazságügy-miniszterévé jelölését a Szenátusban. Jim DeMint lemondott a helyéről a Szenátusban, hogy a Heritage Foundation elnöke legyen. Ezt az agytröszt alapítványt a sörbirodalmi Joseph Coors adományával alapították és Richard Mellon Scaife bank- és olajmilliárdos pénzével építették ki. Mint az Alecet, ezt is gazdagon pénzelik a Koch-testvérek. DeMint elnöksége alatt a Heritage hajtóereje volt a kísérletnek, amely arra irányult, hogy a Kongresszus blokkolja a szövetségi költségvetést, ideiglenesen megbénítva a kormányzást 2013-ban. Fox korábbi különleges tanácsadója a védelmi minisztériumban, egy Luke Coffey nevű amerikai, most az alapítványnál dolgozik.
A Heritage Foundation most Trump kormányzatának a magvában van. Az igazgató tanácsának a tagjai, a társai és a stábja az ő átmeneti csapatának nagy részét teszik ki. Köztük vannak: Rebekah Mercer, aki Trump végrehajtó bizottságában van; Steven Groves és Jim Carafano (külügyminisztérium); Curtis Dubay (pénzügyminisztérium); és Ed Meese, Paul Winfree, Russ Vought és John Gray (menedzsment és költségvetés). A CNN szerint “Washingtonban nincs más intézménynek ilyen lábnyoma az átmenetben”.
Trump rendkívüli tervét a szövetségi költségvetés 10,5 billió USD-ral való csökkentésére a Heritage Foundation dolgozta ki, amely azt az “új kormány modelljének” nevezte. Vought és Gray, akik a Heritage-ból léptek Trump csapatába, most ezt a modellt teszik az ő első költségvetésévé.
Ha elfogadják, pusztító csökkentéseket fog végrehajtani az egészségügyben, a társadalombiztosításban, a jogi segítségnyújtásban, a pénzügyi szabályozásban és a környezetvédelemben; a nők elleni erőszakot gátló, a polgári jogokat védő és a művészeteket finanszírozó programokat szüntetnek meg; privatizálják a közszolgálati adások vállalatát. Ha Önök figyelik ezt a történetet, Trump kezd kevésbé elnöknek látszani, és inkább egy közvetítőnek, aki egy neki átadott tervet hajt végre.
Tavaly júliusban, röviddel az után, hogy kereskedelmi miniszter lett, Liam Fox Washingtonba repült. Az egyik első megállója olyan hely volt, ahová gyakran látogatott el az utóbbi 15 évben: a Heritage Foundation irodája, ahol egyebek között Jim DeMint-tel beszélt. Egy információszabadságra vonatkozó közlemény feltárja, hogy a megbeszélésen felvetett egyik téma a klórral tisztított amerikai csirke európai tilalma volt: a termelők remélik, hogy az UK az új kereskedelmi szerződés szerint fel fogja oldani a tilalmat. Később Fox írt DeMintnek, türelmetlenül várva, hogy “együtt dolgozzunk Önnel, amint az új UK kormány kidolgozza a kereskedelempolitikai prioritásait, köztük az olyan általunk tárgyalt, nagy értékű területeket, amilyen a védelem”.
Hogyan került Fox ilyen pozícióba a botrány után, amely 2011-ben megbuktatta? A botrány maga adja a megfejtést: annak része volt a köz- és magánérdekek közti határ átlépése. Az ember, aki az Atlanti Híd UK ágát vezette, a barátja volt, Adam Werritty, aki Michael Hintze irodaépületében működött. Werritty munkája összefonódott Foxnak mint védelmi miniszternek a hivatalos területével. Werritty, akit a névjegye Fox tanácsadójának nevezett, de sosem volt a védelmi minisztérium alkalmazottja, a miniszterrel együtt vett részt számos tengeren túli látogatáson, és gyakran látogatott Fox irodájába.
Mire ennek a kapcsolatnak a részletei kezdtek kiszivárogni, a jótékonysági bizottság megvizsgálta az Atlanti Hidat és megállapította, hogy az nem látszik nagyon jótékonynak. Vissza kellett fizetnie az adót, amely alól korábban felmentették, (Hintze fizette ki a számlát). Válaszul a gondnokok a szervezetet bezárták. Amint a Werrittynek kormányügyekben való jogtalan részvételéről szóló történet növekedni kezdett, Fox számos félrevezető nyilatkozatot tett. Végül nem maradt más választása, mint lemondani.
Amikor Theresa May visszavitte Foxot a kormányba, nem is kaphattunk volna erősebb jelzést a kormánya szándékairól. A kereskedelmi szerződések, amelyek kidolgozása Fox feladata, határozzák meg a szuverenitás korlátait. Az USA élelmiszer- és környezetvédelmi normái általában alacsonyabbak, mint Britanniáé, és még lazábbakká fognak válni, ha Trump fog érvényesülni. Minden kereskedelmi szerződés, amelyet kötünk, közös szabványokat fog létesíteni a termékekre és a szolgáltatásokra. Trump kormánya azt fogja követelni, hogy a mieinket igazítsuk lefelé úgy, hogy az USA korporációi behatolhassanak a piacainkra a nélkül, hogy módosítaniuk kellene a gyakorlatukat. A Brexit-szavazás után minden kártya az USA kezében van: ha az UK nem működik együtt, nem lesz kereskedelmi szerződés.
Maynek olyas valakire volt szüksége, aki valószínűleg nem fog ellenállni. Foxot választotta, aki a csapatának nélkülözhetetlen tagjává vált. A diplomáciai árnyékmisszió, amelyet az Atlanti Hídon keresztül fejlesztett ki, egyenesen bekapcsolja őt a Trump-kormányzatba.
Az USA-ban a kampányfinanszírozás már jóval Trump győzelme előtt rendszeresen korrumpálta a politikai rendszert. USA politológus tudósok egy hírelemzése közel tökéletes lineáris összefüggést talál 32 éven keresztül a két párt által kongresszusi választásokra gyűjtött pénz és a szavazati arányuk között. De eltolódás is van az évek során: korporatív donorok váltak uralkodóvá ebben a pénzelésben.
Sorsunkat az USA-éhoz kötve, az UK kormánya beköt minket ebbe a rendszerbe. Ez része annak, amiről a Brexit szólt: a közérdeket védő európai törvényeket a konzervatív euroszkeptikusok úgy ábrázolták, mint tűrhetetlen betöréseket a vállalatok szabadságába. Az irányítás visszavétele Európától szorosabb integrációt jelent az USA-val. A különleges transzatlanti kapcsolat különleges kapcsolat a politikai és a korporatív hatalom között. Ezt a hatalmat cementálják betonná a hálózatok, amelyeket Liam Fox segített kifejleszteni.
1938 áprilisában Franklin Roosevelt elnök a következő figyelmeztetést küldte az USA Kongresszusának: “Egy demokrácia szabadsága nincs biztonságban, ha az emberek eltűrik a magánhatalom növekedését addig a pontig, ahol az erősebbé válik, mint az ő demokratikus államuk maga. Ez lényegében fasizmus.” Ez olyan figyelmeztetés, amelyre jó lenne emlékezni.
1[1] Tea Party – a republikánus párt szélső jobboldali szárnya.
