HTML

Közép-európai Elemző Központ

Friss topikok

Címkék

"egységben lét" (1) "felszabadító" (1) "narancsos forradalom" (1) A.Rar (2) A. Janukovics (1) A. Kvasnewski (1) Abe (1) agytröszt (1) alaptörvény-modosítások (1) Alekszand Rar (1) állam (1) Államcsíny (1) államfői találkozó (1) államiság (2) Állami Duma (1) amerikaiak (1) amerikai jog (1) Angela Merkel (1) Arbuzov (1) árulás (1) átalakulás (1) Atlanti Híd (1) auditálás (1) a hatalom ára (1) B.Komorowski (1) baloldal (1) beavatkozás (2) befektetők (1) béke (3) békekötés (1) belső kiegyezés (1) Beszarábia (1) betartott kötelezettség (1) börtönből szabadulás (1) Brezsnyev (1) Bronislaw Komorowski (1) Brzezinski (2) Bukovina (2) burzsoá-demokratikus forradalom (1) Bush (1) civil-társadalom (1) civilizációs forradalom (1) civil kontroll (1) civil szervezetek (1) Corriere della Sera (1) családi klánok (1) csatlakozás (1) csúcstalálkozó (1) D.Grybauskaite (1) D.Trump (1) D.Vidrin (1) David Cameron (1) deja vu érzés (1) Déli Áramlat (1) demokrácia (3) demokraták (1) dialógus (1) dilemma (1) dilemmák (1) diverzio (1) Donald Trump (3) dopping (2) EBESZ (1) egészségi állapot (1) Egyesült Államok (2) egyezkedés (1) együttműködés (1) elemzés (1) életfogytiglani szabadság (1) ellenzék (1) ellenzéki lázadás (1) Elmar Brok (1) elnök-választás (2) elnökhöz közel álló üzletemberek (1) elnökválasztás (3) energetikai problémák (1) érdekviszonyok (1) Erdély (1) Erdogan (1) értékek (1) esélyek (1) EU-társulási szerződés (1) EU-Ukrajna Együttműködési Tanács (1) EU-Ukrajna megállapodás (1) Eurázsia (1) EurÁzsiai Szövetség (1) Eurázsiai Szövetség (2) eurointegració (1) Euronest (1) Európa (2) Európai Bizottság (1) európai értékek (1) Európai integráció (1) európai jogellenes döntések (1) európai Magyarország (1) Európai Parlament (1) Európai Unió (18) Európa elitje (1) EU beteg-gyermeke (1) EU együttműködési megállapodás (1) EU parlamenti választás (1) fegyverszünet (1) felelősség (1) felhozó-verseny (1) feszültségek (1) föderáció (1) fogvatartás (1) folyamat (1) főpolgármester választás (1) fordulat (1) fordulópont (1) forradalom (1) G-20 (1) G-8 (1) G.Westerwelle (1) Gajdos István (3) Galicia (2) gáz (1) gazdaság (1) gazdasági helyzet (1) gázimport-csökkentés (1) gázpiac (1) gázszállítás (1) gázvezeték (1) gáz árak (1) geopolitika (1) geopolitikai helyzet (1) geopolitikai konfliktusok (1) globális vlágrend (1) globalizáció (1) Gorbachev (1) Gorbacsov (3) Gurmai Zita (1) gyermek (1) gyógykezelés (1) háború (1) hamis-momentum (1) Hármas-szövetség (1) Hegyi Karabah Köztársaság (1) Helsinki (1) Heritage Foundation (1) hidegháború (3) Hillary Clinton (1) hitel (1) hitelprogram (1) Hollande (1) holnap választás (1) hrivnya árfolyam (1) Hruscsov (1) Huntington (1) ideológia (1) Ikarus (1) IMF (3) India (2) integracia az EU-val avagy Oroszországgal (1) integráció (4) interju (1) internet (1) Ivan Gasparovic (1) J.Timosenko (2) Janukovics (3) Jelcin (2) Jerevan (1) jogerős börtön-büntetés (1) jövő (1) Jövő (1) Ju.Timosenko (1) Júlia Timosenko (2) Julia Timosenko (4) Juscsenko (1) kacsanyivkai korház (1) Kádár János (1) kalandorság (1) kapitalizmus (1) karabahiak elfogadják (1) Karl Marx (1) Kárpát-Alja (1) Kárpátalja (2) kárpátaljai magyarok (1) Kék Áramlat (1) kelet-európa (1) Kelet-Ukrajna (1) Keleti Partnerség (1) kéziratok (1) kiegyezés (2) kilépések (1) Kína (4) koalició (1) kölcsönös bizalom (1) kommunisták (1) kompország (1) kompromisszum (1) konfliktus (1) könyvvizsgáló (1) konzervatívizmus (1) konzervatívok (1) kormány (1) Koszigin (1) Közép-európai országok (1) központi erőtér (1) Krausz Tamás (1) Kravcsuk (1) krétakör (1) Krím (1) Kucsma (1) külföldi gyógykezelés (1) kűlső nyomás (1) Legfelsőbb Rada (1) legitim hatalom (1) Lenin (3) liberálisok (2) liberális ideológia (1) M.Azarov (2) ma (1) Magyar Irka (1) magyar kisebbség (1) Majdan (1) manipuláció (1) Marxizmus-leninizmus (1) Matenadaran (1) média (1) megállapodás (1) megbokrosodott (1) megegyezés (1) megújúlás (1) Merkel (2) migránsok (1) mini-hidegháború (1) Minszki Megállapodás (1) Mit tegyünk! (1) Mit tehetünk? (1) Mogherini (1) Moszkva (1) MSZP (2) N.Azarov (1) nácik (1) nacionalista (1) nacionalisták (1) nacionalista ideológia (1) Nagy Imre (1) napló (1) NATO (1) négy szakasz (1) Németország (2) nemzetállam (1) nemzetközileg nem elfogadott (1) nemzetközi választási megfigyelők (1) neo-horthysta-rendszer (1) neokon-neolib (1) neoliberalizmus (1) népfront (1) NGO (1) Ny.Azarov (2) nyelvhasználat (1) nyitott társadalom (1) Nyugat (2) nyugatbarát (1) nyugati bankok (1) O.Zarubinszkij (1) okoskodás (1) oligarcha (1) oligarchák (1) olimpia (1) önállóság (1) önálló államiság (1) önkormányzat (1) Orbán (1) Orbán Viktor (1) Örményország (1) oroszok (1) Oroszország (17) Oroszország -1996 (1) orosz bankok (1) Orosz Föderáció (2) összekötő kapocs (1) osztályharc (1) P. Kooks (1) palagáz-mező (1) Pamfilova (1) parlamenti választás (1) párt (1) patriota gazdaság (1) Periferiális-kapitalista (1) perspektívikus feladatok (1) Plotnyickij (1) polarizált politikai klima (1) polgárháború (2) Politikai "burok" (1) politikai helyzet (1) politikai lázálmok (1) politikai vákuum (2) Porosenko (1) poszteurópai modell (1) poszthidegháborús helyzet (1) posztindusztriális (1) Pricewaterhouse Coopers (1) problémák (1) proletárforradalom (1) protektorátus (1) puccs (1) Putyin (6) radikális jobboldal (1) Reagan (1) reform (1) reformok (1) Régiók Pártja (1) Rendszerszerűen (1) rendszerváltás (3) republikánusok (1) revansiszták (1) robotok (1) Románia 1989 (1) rossz hitelek (1) Rosztyiszláv Iscsenko (1) START-3 (1) Strasbourg (1) Stratégia (1) stratégiai érdekek (1) stratégiai partnerek (1) Sz.Arbuzov (2) Sz.Karaganov (1) szabadonengedés (1) Szabadság-párt (1) Szabadságpárt (1) szabadulás a börtönből (1) szabad kereskedelmi övezet (1) szegény (1) szegény-ország (1) szegénység-politika (1) szellemi kínkeservek (1) szélsőjobb erői (1) szeparatisták (1) Szevasztopol (1) SZKP (1) Szlovákia (1) szocialista (1) szocialisták (1) szolidaritás (1) szövetség (1) Szovjetunió (3) Sztálin (1) Taktika (1) Tamás Gáspár Miklós (1) tárgyalás (1) tárgyalás Szocsiban (1) Tariel Vaszadze (1) tározók (1) társulási megállapodás (2) társulási szerződés (1) Társulási szerződés (1) Társulási Szerződés (1) társult tagság (1) Tea Party (1) tegnap (1) terror (1) terrorizmus (1) területen kívüliség (1) területi megosztás (1) tettek (1) Theresa May (1) The Guardian (1) Timosenko (2) timosenko-adó (1) Timosenko-per (1) történelem (1) totális rendszer (1) Trump (1) tudományos-technikai forradalom (1) tulajdonosváltás (1) Tyágnyibok (1) új-neokonok (1) újgeneráció (1) újra alapítás (1) új nemzedék (1) Ukraina (4) Ukrajna (28) Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (1) Ukrajna Megmentésének Bizottsága (1) ukrán alkotmány (1) ukrán és orosz nyelv (1) ukrán gazdaság (1) ukrán Golgota (1) ukrán ipar (1) ukrán közvélemény (1) ukrán nácik (1) UkrAvto (1) US-Russian Relation (1) USA (7) uzsoraszerződés (1) V.Janukovics (14) V.Putyin (3) V. Putyin (1) V/4 csúcstalálkozó (1) vádak (1) vádak Timosenko ellen (1) választás (1) választások (1) válság (2) vámunió (2) Vámunió (3) védelmi kiadások (1) Velencei Bizottság (1) verseny (1) versenyképesség (1) versenyképtelen (1) vezérelv (1) Viktor Janukovics (6) világ-hatalmi válság (1) világrend (1) Vilnus (1) Visegrádi 4-k (1) viszony Moszkvához (1) vita tézisek (1) Vlagyimir Putyin (3) vonakodva csatlakozás (1) XVIII. kongresszus (1) XXI.század (1) Zaharcsenko (1) Zjugánov (1) zsákutca (3) Címkefelhő

Gondolatok az oroszországi kapitalizmus „politikai burkáról”.

2018.02.24. 16:01 KeményLászló

Alapművében Krausz Tamás Leninnek, a kapitalizmust meghaladó társadalmi rendszerre vonatkozó elméletét tárja elénk, az azóta megvalósult gyakorlat tükrével. (Krausz 2008.) Az általa kikristályosított gondolatok, értékelések sorvezetőként szolgálnak a Szovjetunió, majd az újjászületett Oroszország politikai rendszerének ismeretéhez és megértéséhez is. A lényeg kiemeléséhez mottóként használja Lenin gondolatát a kapitalizmus „politikai burkáról”. „A «vagyon» mindenhatósága azért biztosítottabb a demokratikus köztársaságban, mert nem függ a politikai gépezet egyes hibáitól, a kapitalizmus rossz politikai burkától – írja Lenin - a tőke, miután birtokába vette ezt a legjobb burkot, olyan biztosan, olyan szilárdan alapozza meg hatalmát, hogy ezt a hatalmat a burzsoá-demokratikus köztársaságban a személyeknek, intézményeknek, pártoknak semmiféle változása sem ingathatja meg”. (Ленин 1969: 220. )

A kapitalizmus „politikai burka” tehát a „burzsoá-demokratikus köztársaság”, vagyis közkeletűbben fogalmazva a „polgári demokrácia” politikai rendszere. Lenin szerint – és a kapitalizmus napjainkig zajló egész világtörténelmi menete ezt igazolja – a „vagyon”, vagyis a magántulajdon mindenhatósága és a hozzá kapcsolódó hatalom biztonsága nem függ a politikai gépezet egyes hibáitól vagy szerkezeti változásaitól. Ez a hatalom mindentől megvédi a „vagyont”, főként a neki alávetett, kiszolgáltatott vagyontalanoktól. Ezért is ami megingathatja, az a magántulajdon mindenhatóságának a megszüntetése. Ennek az axiómának a kiindulópontként kezeléséből vezethető le mindaz, ami az 1917-től eltelt évszázadban történt. Felvetődik azonban azonnal két kérdés. Először is, ha a kapitalizmus politikai rendszerének a lényege az őrködés a „vagyon” felett, akkor mi történik a magántulajdon szentségének eltörlésére irányuló kísérlet esetén? Másodszor pedig, lehet-e, és milyen politikai burok lesz képes megvalósítani és megvédeni a nem magántulajdonra építkező társadalmat?

Az Orosz Birodalomban az 1917-es, februári burzsoá-demokratikus forradalom alapvető célja még a feltételek megteremtése a tőkés tulajdonlás szabadsága számára, s ehhez a cári önkényuralom megdöntése volt. Az eredménye: II. Miklós cár lemondása a trónról, a monarchia rendszerének bukása, és a köztársasági államrend bevezetése. Ugyanakkor az addig uralkodó feudális establishment ezzel nem békélt meg, az éppen csak kialakuló burzsoázia pedig képtelennek mutatkozott a hatalom működtetésére és megőrzésére. A forradalom 1917. októbertől a proletariátus érdekében folytatódott tovább, és Lenin vezetésével megsemmisítette mind a cári önkényuralom maradványait, mind a helyébe bevezetni szándékozott, a burzsoázia hatalmát szolgáló polgári-demokratikus köztársasági rendszernek még a csíráit is. A hatalom birtokosainak a népet, és képviseletében a munkás-katona küldöttek tanácsait nyilvánította ki. Kezdetét vette a merőben új társadalom, a „szocializmus” megvalósításának kísérlete. Az első kérdésre pedig megkapjuk a választ, hiszen azonnal véres polgárháború tört ki. A magántulajdon szentségének eltörlésére irányuló forradalom „előhívta” mind a cári önkényuralom haszonélvezőinek, mind a kialakulófélben lévő kapitalizmus érdekképviselőinek védelmi ösztöneit, és a megroppant politikai-hatalmi burok még hadra fogható maradékéval szinte azonnal ellentámadásba kezdtek. Anélkül, hogy itt belebonyolódnánk az 1917 és 1922 között, az Orosz Birodalom területén lezajlott események részletes kifejtésébe, csupán a témánkhoz kapcsolódóan két tényezőre hívjuk fel a figyelmet. Az volt a legfőbb oka a polgárháború kirobbanásának, hogy a megdöntött cári-önkényuralmi, majd az azt felváltó – de a magántulajdon szentségének fenntartásán nem változtató, csupán a tőkéssé válás lehetőségét, a személyhez kötöttségtől a piac szabályai szerint szabaddá tévő – polgári-demokrácia köztársaságának tulajdonosi osztályai, azok politikai szervezetei nem törődtek bele a hatalmuk, vagyonuk elvesztésébe, és fegyverrel, illetve a legkülönbözőbb politikai, gazdasági, ideológiai, pszichológiai eszközökkel támadtak rá az új társadalom kiépítésébe kezdett Szovjet-Oroszországra. A hatalmuk visszaszerzésért nem átallottak támaszkodni az előző évek világháborújában még az Orosz Birodalommal szemben ellenséges országok intervenciójára. A kibékíthetetlen ellenszenvük a szovjet-hatalom iránt olyan méreteket öltött, amelyben már nem számított se ember, se haza, pusztuljon minden, ha a miénk nem lehet!

A másik tényező a 16 ország fegyveres és gazdasági intervenciójával függ össze. Ezek szerepvállalásában számos okot lehet kimutatni, de itt főként a tulajdonosi érdekekre helyezzük a hangsúlyt. A Szovjet-Oroszországra támadó külföldet a világháború területszerző, az oroszokkal szemben győztes befejezése mellett, a korábban Oroszországban létrejött érdekeltségeiknek, tulajdonaiknak a megvédése vezérelte, valamint annak elhárítása, hogy a forradalmi hevület megjelenjen náluk is, és elterjedjen szerte a világban. A cári birodalomból már kiszakadt országok új uralkodóit még a nemzeti-szeparatista mozgalmak megjelenése is félelemben tartotta. A világ valamennyi tőkése pedig a bolsevikok által hangoztatott „világforradalom” ideájának radikális gyakorlatba ültetésétől rettegett. Arra a kérdésre tehát, hogy „mi történik a magántulajdon szentségének eltörlésére irányuló kísérlet esetén”, a válasz a polgárháború és a tőkés világ beavatkozása. (Ennek a tételnek az igazságát bizonyítja a későbbiekben számos olyan polgárháború, intervenció, mint amit például Chilében Allende forradalma ellen 1972–73-ban elkövetettek, vagy a Venezuelában napjainkban zajló események stb. )

 A szovjet-oroszországi példa azonban azt mutatja, hogy a körülmények alakulhatnak úgy is, hogy a magántulajdonos osztályok hatalmának „politikai burka” nem lesz képes ellenállni a nincstelen proletariátus forradalmának. Ugyan a „vörösök” legyőzték a „fehéreket”, azonban válaszra várt a másik kérdés, miszerint tudnak-e a nem magántulajdonra épülő társadalom számára olyan saját politikai burkot teremteni, amely minden körülmények között megfelelő védelmet biztosít. A lenini elvek szerint, az ország államapparátusának, irányító rendszerének és struktúrájának, politikájának a szocializmus céljait kellett szolgálnia. A rendszer középpontjába pedig a dolgozó embert, a munkásosztályt állították, úgyis, mint a hatalom gyakorlóját; s úgyis, mint akiért van a rendszer egésze. A gyakorlatban ennek az értelmezése, egyrészt megszülte a „permanens osztályharcot”; másrészt, kialakította az állami „gondoskodást” a dolgozó emberről, amely szinte „felmentette” az egyént a részvételétől, a beleszólásától az állam ügyeinek intézésében. „A munkásosztály a képviselői által gyakorolja a hatalmat” – szólt a mondás.

Ugyanakkor nem született meg a „magántulajdonlás”, a vagyonosodás személyes érdekeltségének kezdeményező, gazda-szemléletű húzóerejét felváltani hivatott „közösségi tulajdonlás” mindenkit magával ragadó, az egyenlő teljesítményért egyenlő civilizációs előrejutást garantáló, szolidáris életérzés. (A világ szakmai irodalmában számos elemzés igyekezett feltárni ezt a problémát – kiindulva pl. abból, hogy más a helyzet, ha a közösségi tulajdonlás olyan társadalomban valósul meg, amelynek egésze a köztulajdon alapján áll – de a történelmi gyakorlat nem igazolja a közösségi tulajdonlásnak a „rendszervédő” szerepét.)

Az felszabadító hatással bírt, hogy megszűnt az emberek döntő többségének alávetettsége, kizsákmányoltsága a vagyonosok, a termelőeszközök tulajdonosai által. A „köztulajdontól” azonban elidegenedettség jelent meg. Az állam vette át a tulajdonosi jogot, az adott gyárban, üzemben, vagy bármely munkahelyen dolgozók pedig nem élték meg az „enyém” élményét. Az állami tulajdont működtető párt és közigazgatási apparátus tagjai pedig olyan kiváltságokra tettek szert, amellyel más köntösben, de visszaépítették az emberek közötti közvetett alávetettségi viszonyokat. Emellett, azok a történelmi kényszerek, amelyek a Szovjetunióban részben magyarázhatóak az elmaradottság leküzdésének szándékával (pl. a NEP, majd a „Torgsin” ügyeskedő, kalandor „újgazdagjai”, stb.); másrészt a sztálinizmus egészének türelmetlen, büntető szándékú, embertelen retorziói (pl. az iparosításnak és különösen a falu kollektivizálásának, a kuláktalanításnak a kivitelezésében stb.) milliók életébe kerültek. Hiába használták a retorikában a szocializmus kifejezést, a kialakított rendszer félelmet keltett és kiábrándulást. (A „szovjet-rendszer” – bármennyire is megtagadta a magántulajdon szentségét és a cáriidőszakok berendezkedéseit – mégis megörökölte pl. a számos nemzetiséget, a különböző vallásokat, a népszokásokat, a „törzsi” és „családi-rokoni” közigazgatási hagyományokat stb., amelyeket be kellett építenie az irányítási struktúrákba, mert másként azok „áttörtek” volna rajta. A sztálini szovjet politikai rendszer – bár formálisan „népképviseletinek”, a „szocialista-demokrácia”, a „munkás-paraszt-katona tanácsok” megtestesítőjének tekintette magát – valójában torz formában a szolgalelkű bürokraták, karrieristák, egyéb kalandorok „új-osztályának” hatalmát biztosító „diktatúra” megtestesítője lett. Lásd erről: Krausz 1988., Krausz 2003.)

A történelmi folyamatokat értékelve kimutatható, hogy a szocializmus politikai burkának a „népi-demokráciát” szánták, amely a lényegét tekintve a „proletariátus diktatúrájaként” mutatkozott minden felett, ami a burzsoázia, a tőkés tulajdonlás visszatértére emlékeztetett. A magántulajdon szabadságának, és politikai burkának, a polgári demokráciának a hívei ebből a saját korlátozásukat, a szocializmusnak mint a nem magántulajdonra alapozott társadalomnak a politikai rendszerét pedig a diktatúra megtestesítőjének tekintették. Számos más történelmi hordalék – személyi kultusz, tömeges represszió, hatalommal visszaélés stb. – torzította és egyben erősítette a „liberális-polgári demokráciának” a kibékíthetetlen szembeállítását a „proletárdiktatúrával”.

A „demokrácia–diktatúra” ilyen leegyszerűsített dichotómiája önmagában talán nem is tette volna forró és hidegháborús végletekig feszültté egyes országok sorsát és a kapcsolataik világrendjét, ha ezek mély lényegében nem a tulajdonlás, a vagyon húzódott volna meg. A szocializmus és politikai rendszere minden elméleti kezdetlegességük és megvalósításuk gyakorlati torzulása ellenére olyan alternatívát képezett 1917-től, amely a gyökerekig felforgatta a fejlődés menetét. A saját politikai burok lehetőségére és szükségességére vonatkozóan pedig rendkívül sok hasznosítható, illetve elvetendő tapasztalatot gyűjtött.

Anélkül, hogy részleteiben elemeznénk és értékelnénk az 1917 óta eltelt évszázad történéseit, csupán konstatáljuk a kialakult helyzetet: a szocialista-rendszer az elképzelt elvek szerint igazából soha nem épült ki. A fennállásának több mint 70 éve alatt ez a rendszer többször is alapvető fordulatokat szenvedett el, ami végül ahhoz vezetett, hogy a Szovjetunió megszűnt, és a helyén újjászületett Oroszországban ismét berendezkedett a kapitalizmus társadalma és gazdasága. (Külön-külön is minden fordulatot feldolgoztak már a szaktudósok, és érdeküktől függően a politikusok is. Ezeket itt nem ismételjük meg, s vitát sem kezdeményezünk velük kapcsolatban. A politikai rendszerben a 70 év alatt lezajlott fordulatok végeredményének tekintjük mindazt, ami a Szovjetunió felbomlásához és a szovjet-szocialista rendszer leváltásához vezetett.)

Elérkeztünk ahhoz a fordulóponthoz, amikor eldőlhetett a gyakorlatban – legalábbis belátható időintervallumra vonatkozóan – a történelmi kérdés: nem utópia-e az „egyenlőséget” hirdető, a magánérdekeltség szerepét elvető, a magántulajdont állami-közösségire váltó társadalmi rendszer? Pontosabban az már a sztálini korszakban eldőlt, hogy a Szovjetunió társadalmi-gazdasági rendszere nem a szocializmusról vallott eredeti eszmeiség és elvek alapján működik. Ezen a „Honvédő Háborúban” aratott győzelem, majd a „desztálinizáció” sem tudott érdemben változtatni. Azok a lényegi elemek, amelyek kibékíthetetlenül szembeállították a két társadalmi-gazdasági rendszert 1917-től egészen a Szovjetunió megszűnéséig, olyan minőségi különbséget hordoztak magukban, amelyet a tőkeviszonyokra épülő világ ellenségesnek tekintett. Ebből adódott, hogy a hidegháborút kiváltó és fenntartó szembenállás lényege is az ideológiai ellentétben koncentrálódott. (Ronald Reagannek, az USA elnökének a londoni parlamentben 1982. június 8-án elmondott, a hidegháborút győztesen lezáró beszédének meghatározó kitétele volt, hogy „a történelem hamudombján hagyjuk a marxizmust-leninizmust”. -Reagan 1982.)

Amikor az újjászületett Oroszország politikai osztálya felvállalta a kapitalizmus alapelvei szerinti társadalmi-gazdasági formáció visszaállítását – még ha a XX. század végének megfelelő alakzatában is – azt a feleletet adta a történelmi kérdésre, hogy „bebizonyosodott: nem lehet kilépni a sorból.” Még a világ legnagyobb kiterjedésű országát is képes a globális tőkés világhatalom a körülmények alakításával bekebelezni.

A történelmi Oroszország újjászületésével a tét kettős lett: „ki viszi át” az országot valamilyen új állapotba, s milyen irányultságú lesz a változás. Az erősebb pozícióban már az állami-közösségi tulajdon szétrablásából létrejött „jelcini újburzsoázia” képviselői rendezkedtek be, hátterükben a Nyugattal; míg velük szemben a „népképviselők” építettek „alkotmányos barikádokat”. A változás irányát pedig – így utólag – a „szociális piacgazdaság”, illetve a „piaci-szocializmus” önmagukban ellentmondásos kategóriáival lehet beazonosítani.

Bár a küzdelem „hívószava” a demokrácia volt, de a paraván mögött a privatizáció, vagyis a tőkés magántulajdon szabad és mindenre kiterjedő visszaállítása erodálta a viszonyokat. A tulajdonviszonyok átrendeződése a gyakorlatban együtt járt az erőszakos kisajátításokkal, a fegyveres leszámolásokkal, gyilkosságokkal. Mindenki demokratikus berendezkedést hirdetett meg – még ha különböző elképzeléseik is voltak a fogalom tartalmáról –, s ezért a csata a demokratikus jogállam szimbólumát képező Alkotmány megfogalmazása és elfogadása körül zajlott. A döntést végül a fegyverek biztosították, mert a jelcini újburzsoáziának elfogyott a türelme, és szétlövette az alkotmányozó parlamentet. (Az oroszországi átalakulások idején Kínában is napirendre került a „demokratikus fordulat” kérdése. Pekingben azonban a Kommunista Pártot nem tudták megfosztani a hatalmától, s még csírájában elfojtotta a kísérletet a nyugati típusú kapitalizmus visszaállítására. A „demokráciát” követelők tüntetését, a Tienanmen téren 1989 áprilisában, tankokkal vérbe fojtották. (Tienanmen tér ‚89). Ezt a világ azóta se fogadja el, és nem bocsátja meg a kínai „kommunista rendszernek”. Az orosz Parlament szétlövetését a tankokkal, a nyugati világ tudomásul vette.)

Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy miként válhatott a demokrácia fogalom a folyamat „márkanevévé”; és valójában mit tartalmazott? Egyesek szerint, a hidegháború befejeződésével szükségszerűen együtt járó reformok folyamatáról van szó. Mások azt hirdetik, hogy a nemzetközi tőkének és hazai kiszolgálóinak célirányos tevékenysége volt az ország szétzilálására a ’90-es években. A XXI. század első évtizedében pedig az a nézet érvényesül, hogy a demokrácia segítette elő Oroszország tudatos modernizációjának stabilizálását. Az biztos, hogy a gorbacsovi peresztrojkában, a jelcini liberális kapitalizmus bevezetésében és a putyini korrekciós időszakban is a „demokrácia” szerepelt varázsszóként, a fejlődés „zászlajaként”. Minden megközelítésben azonos, hogy a folyamatot a totalitárius társadalomból, a demokratikus rendszerbe való áttérésnek fogják fel. Olyan általános „politikai generálszószként” szerepel, amelyet mindenre „ráöntöttek”, amit az addig érvényesült társadalmi-gazdasági rendszer, illetve annak gyakorlata helyébe kívántak bevezetni. Minden, ami addig körülvette az oroszországi embereket, az diktatúra volt, ennek helyébe jön a szabadság és a jogállam, vagyis a demokrácia. Oroszország megítélésében a döntő szempont lett a „nyugati elvárásoknak megfelelő demokrácia liberális szintje”.

Jogosan tehető fel a kérdés: az újjászületett Oroszországban demokratikus módon jött-e létre a szovjetet felváltó politikai rendszer, és ami kiépült, az reálisan nevezhető-e demokráciának? Az egyértelmű válasz csak az lehet, hogy a „nyugati típusú polgári demokrácia politikai rendszerét az újjászülető Oroszországra rákényszerítették”. A „kényszerben” egyrészt fellelhetők békés, rávezető, rábeszélő, meggyőző, manipuláló stb. elemek, valamint erőszakkal – benne fegyverrel – elért beletörődések és azonosulások. Másrészt, a kényszerítés forrásai nemzetközi tényezőkből, geopolitikai összetevőkből származtak, illetve a hozzájuk kötődő vagy tőlük független hazai érdekek és világnézeti értékfelfogások manifesztálódását jelenítették meg. A „polgári demokrácia” politikai rendszerére való áttérés kényszere közel egy évtizeden keresztül – 1985–1993 – erodálta a „szovjet-szocialista” berendezkedés elvi, tartalmi, strukturális személyi és egzisztenciális eresztékeit. Ezzel a „kényszerítéssel” szemben sokáig a társadalom képesnek bizonyult megőrizni az addig vallott, és a gyakorlatban is működőképesnek bizonyult értékeit és erőforrásait.

Az 1993. októberi fegyveres „árulás” azonban újabb évtizedre megtörte az oroszországi népeket. Többségük az egyéni alkalmazkodás menedékébe vonult, de véglegesen nem adta fel a kollektív elkötelezettségét a valóságos néphatalom, a „szabadság-egyenlőség-szolidaritás” megélése iránt. Az Alkotmány kierőszakolt elfogadtatása olyan politikai rendszert eredményezett, amelyben a demokrácia formális elemei a felszínen eltakarták a kialakulóban lévő oligarcha-burzsoázia autokráciáját. A Legfelsőbb Tanács szétlövetése – annak ellenére is, hogy a tagjait még a Szovjetunió létezésének idején választotta meg a nép – semmiképpen nem tartozik a demokrácia attribútumai közé. A „demokrácia” nyertesei közül kerültek ki az „oligarchák”, és azok, akik valamilyen szintű tulajdonosokká váltak az állami tulajdon privatizálásakor; és azok is, akik a helyükön maradtak, vagy bekerültek az új államgépezet apparátusába, vagy a későbbiekben a politikai rendszer képviseleti testületeibe.

Az oroszországi rendszerváltás – a leszámolás a szovjet-szocialista berendezkedés két lényegi megtestesítőjével, az állampárttal, majd a tanácsokkal; s helyükbe a plurális érdekviszonyok kialakulásához adekvát polgári demokrácia intézményeinek a bevezetése – nem „alulról”, a nép akaratából és kezdeményezésére indult és formálódott, hanem „felülről”, az új uralkodó politikai osztály kényszerítette a társadalomra. Ebből is adódóan a kezdeti, „jelcini, amerikanizált liberális demokrácia” nem tudott gyökeret ereszteni a társadalomban. Törvényszerűen bukott meg, átadva a helyét az ország történelmi fejlődésének folytonosságát, és megújítását magába foglaló „patrióta irányított-demokrácia” konszolidálódásának. Bár a „magántulajdon mindenhatóságának” visszaállítása gyökeresen más társadalmi és politikai formációt feltételez, de – éppen a kezdeti időszak kudarcai bizonyítják – nem lehet ignorálni a szovjet-szocialista rendszer struktúrájának szervezeti és a lakosságot érintő politikai és társadalom-pszichológiai „lenyomatait” sem. A szocializmusnak a nem magántulajdont minden körülmények között megvédő ”politikai burka” azonban nem alakult ki.

Hivatkozott irodalom:

Krausz Tamás 1988: Sztálin (Társszerző: Béládi László). Budapest.

Krausz Tamás 2003: Sztálin élete és kora. Budapest.

Krausz Tamás 2008: Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Budapest.

В. И. Ленин 1969: Полное собрание сочинений в 55 томах. Том 33. М.: Издательство политической литературы.

Ronald Reagan June 8, 1982: Address to British Parliament. The History Place Great Speech Collection. http://www.historyplace.com/speeches/reagan-parliament.htm (Letöltés: 2017.augusztus 28.)

Tienanmen tér ‘89 http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2014/12/10/tienanmen_ter_89  (Letöltés: 2017. augusztus 28

 

Szólj hozzá!

Címkék: demokrácia Lenin Oroszország Reagan Krausz Tamás Politikai "burok"

A bejegyzés trackback címe:

https://ke-elemzokozpont.blog.hu/api/trackback/id/tr613694678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.