HTML

Közép-európai Elemző Központ

Friss topikok

Címkék

"egységben lét" (1) "felszabadító" (1) "narancsos forradalom" (1) A.Rar (2) A. Janukovics (1) A. Kvasnewski (1) Abe (1) agytröszt (1) alaptörvény-modosítások (1) Alekszand Rar (1) állam (1) Államcsíny (1) államfői találkozó (1) államiság (2) Állami Duma (1) amerikaiak (1) amerikai jog (1) Angela Merkel (1) Arbuzov (1) árulás (1) átalakulás (1) Atlanti Híd (1) auditálás (1) a hatalom ára (1) B.Komorowski (1) baloldal (1) beavatkozás (2) befektetők (1) béke (3) békekötés (1) belső kiegyezés (1) Beszarábia (1) betartott kötelezettség (1) börtönből szabadulás (1) Brezsnyev (1) Bronislaw Komorowski (1) Brzezinski (2) Bukovina (2) burzsoá-demokratikus forradalom (1) Bush (1) civil-társadalom (1) civilizációs forradalom (1) civil kontroll (1) civil szervezetek (1) Corriere della Sera (1) családi klánok (1) csatlakozás (1) csúcstalálkozó (1) D.Grybauskaite (1) D.Trump (1) D.Vidrin (1) David Cameron (1) deja vu érzés (1) Déli Áramlat (1) demokrácia (3) demokraták (1) dialógus (1) dilemma (1) dilemmák (1) diverzio (1) Donald Trump (3) dopping (2) EBESZ (1) egészségi állapot (1) Egyesült Államok (2) egyezkedés (1) együttműködés (1) elemzés (1) életfogytiglani szabadság (1) ellenzék (1) ellenzéki lázadás (1) Elmar Brok (1) elnök-választás (2) elnökhöz közel álló üzletemberek (1) elnökválasztás (3) energetikai problémák (1) érdekviszonyok (1) Erdély (1) Erdogan (1) értékek (1) esélyek (1) EU-társulási szerződés (1) EU-Ukrajna Együttműködési Tanács (1) EU-Ukrajna megállapodás (1) Eurázsia (1) EurÁzsiai Szövetség (1) Eurázsiai Szövetség (2) eurointegració (1) Euronest (1) Európa (2) Európai Bizottság (1) európai értékek (1) Európai integráció (1) európai jogellenes döntések (1) európai Magyarország (1) Európai Parlament (1) Európai Unió (18) Európa elitje (1) EU beteg-gyermeke (1) EU együttműködési megállapodás (1) EU parlamenti választás (1) fegyverszünet (1) felelősség (1) felhozó-verseny (1) feszültségek (1) föderáció (1) fogvatartás (1) folyamat (1) főpolgármester választás (1) fordulat (1) fordulópont (1) forradalom (1) G-20 (1) G-8 (1) G.Westerwelle (1) Gajdos István (3) Galicia (2) gáz (1) gazdaság (1) gazdasági helyzet (1) gázimport-csökkentés (1) gázpiac (1) gázszállítás (1) gázvezeték (1) gáz árak (1) geopolitika (1) geopolitikai helyzet (1) geopolitikai konfliktusok (1) globális vlágrend (1) globalizáció (1) Gorbachev (1) Gorbacsov (3) Gurmai Zita (1) gyermek (1) gyógykezelés (1) háború (1) hamis-momentum (1) Hármas-szövetség (1) Hegyi Karabah Köztársaság (1) Helsinki (1) Heritage Foundation (1) hidegháború (3) Hillary Clinton (1) hitel (1) hitelprogram (1) Hollande (1) holnap választás (1) hrivnya árfolyam (1) Hruscsov (1) Huntington (1) ideológia (1) Ikarus (1) IMF (3) India (2) integracia az EU-val avagy Oroszországgal (1) integráció (4) interju (1) internet (1) Ivan Gasparovic (1) J.Timosenko (2) Janukovics (3) Jelcin (2) Jerevan (1) jogerős börtön-büntetés (1) jövő (1) Jövő (1) Ju.Timosenko (1) Júlia Timosenko (2) Julia Timosenko (4) Juscsenko (1) kacsanyivkai korház (1) Kádár János (1) kalandorság (1) kapitalizmus (1) karabahiak elfogadják (1) Karl Marx (1) Kárpát-Alja (1) Kárpátalja (2) kárpátaljai magyarok (1) Kék Áramlat (1) kelet-európa (1) Kelet-Ukrajna (1) Keleti Partnerség (1) kéziratok (1) kiegyezés (2) kilépések (1) Kína (4) koalició (1) kölcsönös bizalom (1) kommunisták (1) kompország (1) kompromisszum (1) konfliktus (1) könyvvizsgáló (1) konzervatívizmus (1) konzervatívok (1) kormány (1) Koszigin (1) Közép-európai országok (1) központi erőtér (1) Krausz Tamás (1) Kravcsuk (1) krétakör (1) Krím (1) Kucsma (1) külföldi gyógykezelés (1) kűlső nyomás (1) Legfelsőbb Rada (1) legitim hatalom (1) Lenin (3) liberálisok (2) liberális ideológia (1) M.Azarov (2) ma (1) Magyar Irka (1) magyar kisebbség (1) Majdan (1) manipuláció (1) Marxizmus-leninizmus (1) Matenadaran (1) média (1) megállapodás (1) megbokrosodott (1) megegyezés (1) megújúlás (1) Merkel (2) migránsok (1) mini-hidegháború (1) Minszki Megállapodás (1) Mit tegyünk! (1) Mit tehetünk? (1) Mogherini (1) Moszkva (1) MSZP (2) N.Azarov (1) nácik (1) nacionalista (1) nacionalisták (1) nacionalista ideológia (1) Nagy Imre (1) napló (1) NATO (1) négy szakasz (1) Németország (2) nemzetállam (1) nemzetközileg nem elfogadott (1) nemzetközi választási megfigyelők (1) neo-horthysta-rendszer (1) neokon-neolib (1) neoliberalizmus (1) népfront (1) NGO (1) Ny.Azarov (2) nyelvhasználat (1) nyitott társadalom (1) Nyugat (2) nyugatbarát (1) nyugati bankok (1) O.Zarubinszkij (1) okoskodás (1) oligarcha (1) oligarchák (1) olimpia (1) önállóság (1) önálló államiság (1) önkormányzat (1) Orbán (1) Orbán Viktor (1) Örményország (1) oroszok (1) Oroszország (17) Oroszország -1996 (1) orosz bankok (1) Orosz Föderáció (2) összekötő kapocs (1) osztályharc (1) P. Kooks (1) palagáz-mező (1) Pamfilova (1) parlamenti választás (1) párt (1) patriota gazdaság (1) Periferiális-kapitalista (1) perspektívikus feladatok (1) Plotnyickij (1) polarizált politikai klima (1) polgárháború (2) Politikai "burok" (1) politikai helyzet (1) politikai lázálmok (1) politikai vákuum (2) Porosenko (1) poszteurópai modell (1) poszthidegháborús helyzet (1) posztindusztriális (1) Pricewaterhouse Coopers (1) problémák (1) proletárforradalom (1) protektorátus (1) puccs (1) Putyin (6) radikális jobboldal (1) Reagan (1) reform (1) reformok (1) Régiók Pártja (1) Rendszerszerűen (1) rendszerváltás (3) republikánusok (1) revansiszták (1) robotok (1) Románia 1989 (1) rossz hitelek (1) Rosztyiszláv Iscsenko (1) START-3 (1) Strasbourg (1) Stratégia (1) stratégiai érdekek (1) stratégiai partnerek (1) Sz.Arbuzov (2) Sz.Karaganov (1) szabadonengedés (1) Szabadság-párt (1) Szabadságpárt (1) szabadulás a börtönből (1) szabad kereskedelmi övezet (1) szegény (1) szegény-ország (1) szegénység-politika (1) szellemi kínkeservek (1) szélsőjobb erői (1) szeparatisták (1) Szevasztopol (1) SZKP (1) Szlovákia (1) szocialista (1) szocialisták (1) szolidaritás (1) szövetség (1) Szovjetunió (3) Sztálin (1) Taktika (1) Tamás Gáspár Miklós (1) tárgyalás (1) tárgyalás Szocsiban (1) Tariel Vaszadze (1) tározók (1) társulási megállapodás (2) társulási szerződés (1) Társulási szerződés (1) Társulási Szerződés (1) társult tagság (1) Tea Party (1) tegnap (1) terror (1) terrorizmus (1) területen kívüliség (1) területi megosztás (1) tettek (1) Theresa May (1) The Guardian (1) Timosenko (2) timosenko-adó (1) Timosenko-per (1) történelem (1) totális rendszer (1) Trump (1) tudományos-technikai forradalom (1) tulajdonosváltás (1) Tyágnyibok (1) új-neokonok (1) újgeneráció (1) újra alapítás (1) új nemzedék (1) Ukraina (4) Ukrajna (28) Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (1) Ukrajna Megmentésének Bizottsága (1) ukrán alkotmány (1) ukrán és orosz nyelv (1) ukrán gazdaság (1) ukrán Golgota (1) ukrán ipar (1) ukrán közvélemény (1) ukrán nácik (1) UkrAvto (1) US-Russian Relation (1) USA (7) uzsoraszerződés (1) V.Janukovics (14) V.Putyin (3) V. Putyin (1) V/4 csúcstalálkozó (1) vádak (1) vádak Timosenko ellen (1) választás (1) választások (1) válság (2) vámunió (2) Vámunió (3) védelmi kiadások (1) Velencei Bizottság (1) verseny (1) versenyképesség (1) versenyképtelen (1) vezérelv (1) Viktor Janukovics (6) világ-hatalmi válság (1) világrend (1) Vilnus (1) Visegrádi 4-k (1) viszony Moszkvához (1) vita tézisek (1) Vlagyimir Putyin (3) vonakodva csatlakozás (1) XVIII. kongresszus (1) XXI.század (1) Zaharcsenko (1) Zjugánov (1) zsákutca (3) Címkefelhő

Szegény országnak mi a perspektívája? (retro 1995)

2018.04.20. 11:13 KeményLászló

Ez az írás 1995-ben jelent meg. Sajnos aktuálissá vált 2018-ban, s ezért kerül ide!

**********************************************************************************************************************************

Az utóbbi évek társadalmi mozgósításra szánt jövőképe a "szociális piacgazdaság" volt, amelyről azt feltételezték, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerváltás eredményeként épül majd ki. Ez a kép halványult el visszavonhatatlanul a szociálpolitikára mért 1996. március 12-i "csapásokkal". Az új perspektíva szlogenje ma már így hangzik: "szegény országnak - szegénység politikája legyen"! A "szociális háló" biztonságot garantáló helyére pedig a "rászorultság" került alapelvként. Mi történt, miért kell és hová vezet ez az újabb fordulat? Milyen lehet egy szegénynek minősített országnak a piacgazdasági jövője?

Nehezíti a válaszadást, hogy a szociális háló elvetésére akkor kerül sor, amikor olyan kormányzat van hatalmon, amely pontosan e háló megerősítésére tett ígéretek alapján kapott szinte korlátlan bizalmat a választópolgároktól. Azt ugyan a szocialistákra szavazók többsége is tudta, hogy a baloldali értékek szerinti jövő a mai magyar valóságban nem lehet közvetlen cél, mert történelmünkből eredően és geopolitikai helyzetünkből következően nagyon ellentmondásos folyamatoknak vagyunk részesei. Arra azonban nemigen számítottak, hogy pont a szocialista többségű hatalom fog neoliberális jellegű fordulatot végrehajtani a kapitalizmus kiépítésében. Mi akadályozta meg, hogy az 1994-es választásokon abszolút győzelmükkel az előző kormányzat antiszociális politikájának korrekciójára felhatalmazást kapott szocialisták nem éltek ezzel a lehetőséggel? Sőt. Olyan szegénység politikát vállalnak magukra, amely minden vonatkozásában ellentmond a baloldali hagyományoknak, az eddig bárhol meghirdetett vagy megvalósított szociáldemokrata elveknek és a magyar szocialisták programjának.  A hirtelen és vitát sem tűrő változtatás sokkhatása alatt nem könnyű higgadt és a valóságos okok mélységéig hatoló elemzést készíteni. A háttérben zajló kisstílű csatározásokat, amelyek különböző érdekcsoportok és egyének között folynak részben a ködösítés homálya fedi, s főként pedig ezek csak következmények. Az igazi okok mélyebben és szélesebb körben keresendők.

 A világban nagy sebességgel tör utat magának az ipari társadalmat meghaladó termelési forradalom. A legfejlettebb országokban a gazdaságot meghatározóan már rendszerszerűen működik az automatizáció, a kibernetika, az informatika. Ennek a termelési forradalomnak az a lényege, hogy nem igényli, s többnyire nem is teszi lehetővé az ember közvetlen jelenlétét a termelés folyamatában. Ezáltal megváltozik az emberek munkájának a tartalma, a jellege, s korábbi szakmák, szakképzettségek eliminálódnak. Általánosítva: az ember munkatevékenységét illetően kiszabadul a technikával szembeni alávetettség alól. Ugyanakkor a magántulajdonra épülő piacgazdaságban a neoliberális felfogásnak megfelelően az egyén magára hagyatottá válik munkaerejének hasznosíthatóságát illetően. Ilyen értelemben szociális kiszolgáltatottsága nem szűnik meg, s a foglalkoztatási piacon állami beavatkozás nélkül végzetessé válhat, az un. strukturális munkanélküliség. Az is sajátossága ennek a termelési rendszerváltásnak, hogy nagyságrendileg ugrásszerűen nő meg a termelékenység, s ebből adódóan a piacgazdaságokban a nagy volumenű fizetőképes kereslettel rendelkező piacok iránti igény.

Az utóbbi évtized történelme arról tanúskodik, hogy a már vázolt tudományos-technikai forradalomnak köszönhetően globálissá vált világban ugyan ellehetetlenült az alternatív társadalmi rendszerek hidegháborús szembenállása, de minden eddiginél kiélezettebb lett a küzdelem a piacok újraelosztásáért. A kelet-közép-európai országok a civilizációs fejlődésnek ebben a nagysodrású forgatagában a vesztes oldalon voltak, s maradtak le szinte reménytelenül. Az 1989-90-es rendszerváltoztató kényszerek jórészt ehhez a lemaradáshoz illetve a felzárkózás reményéhez kapcsolódtak. A hidegháborúban „győztes” legfejlettebb országok az erősebb pozíciójából várják el a gyengébbnek bizonyultaktól piacaik átengedését, s a "befogadás" feltételeként szabták a rendszerükkel kompatibilis viszonyok kialakítását. Nálunk is ez a meghatározó vonulata az utóbbi évek történéseinek. S ebből a követelményrendszerből - különösen egy adósságcsapdában vergődő kis országnak - nagyon kicsi az esélye a kikerülésre. Hiába "győztek" hát a szocialisták, a szükségszerű integráció előfeltételeként egyrészt tovább folytatódik az államszocializmus lebontása, s vele számos valóságos érték diszkriminálása is. Másrészt, a világgazdasági kényszerhez is illeszkedően folyik a magántulajdonon alapuló piacgazdaság reinkarnálása, amely azonban nemhogy nem szünteti meg a szociális alávetettséget, hanem még növeli a kiszolgáltatottságot, az esélyegyenlőtlenségeket. Harmadrészt, a termelés, a gazdaság modernizációja elsősorban az államszocializmus rendszerének kapitulációját kihasználó "szelektív" és "jutalmazó" integrációhoz kapcsolódik, s ezért a kialakuló gazdasági szerkezet nem a posztindusztriális - a technikai alávetettség alóli felszabadulás feltételeit megteremtő - modellhez közelít.

Ez utóbbi kényszerűséget erősíti a 90-es évek közepére ismételten megváltozott világgazdasági helyzet. Miután a legfejlettebbek nem tudtak idejében megfelelő nagyságrendű piacokra szert tenni - hiszen a számításba jöhetőek közül Kína "nem adta oda magát", a volt Szovjetunió helyén pedig nem alakult ki a nyugatnak tetsző biztonságos piac -, szinte csak mi maradtunk "válság-csillapítónak". A legfejlettebb országoknak, vagy ahogyan újabban röviden nevezik őket, a G-7-eknek a legutóbbi halifaxi összejövetelét ilyen összefüggésben mélyen értelmezve, észrevehető a stratégiaváltás. Nagy piacok híján a profitot egyelőre másként kell előállítaniuk. Az integrációra áhítozó országok megkapják a multinacionális cégek még gazdaságossá tehető munkaigényes termelését. Ehhez azonban a volt szocialista társadalmaknak minden járuléktól mentessé kell tenniük a termelési költségeket. Olcsó, de kvalifikált munka, a termelésre rakódott eddigi szociális, kulturális, egészségügyi stb. kiadások nélkül. Aki részt akar venni az "új típusú" együttműködésben az ezektől a kiadásoktól megszabadítja a gazdaság szereplőit. A jelenlegi erőviszonyok alapján ez a szegény országoknak felkínált lehetőség.

 Mindezek figyelembevételével kell a magyar társadalomnak is új stratégiáját és közvetlen feladatait megfogalmaznia. A drámai kérdés ma tehát a következő: a nyugat új stratégiájához "illeszkedő" programot készítsünk, s "jóváhagyásra" terjesszük elő az elbírálásra felhatalmazást kapott IMF-nek; avagy e stratégia ismeretében legalább a minimális kitörési esélyeinket kíséreljük meg felkutatni, s olyan útra lépjünk, amely kivezethet a korlátozott szuverenitásnak ebből a csapdájából. A "Bokros-csomag" az előbbi megoldást választotta; pedig a közhangulat ismeretében bizonyosra vehető, hogy sokan szívesebben azonosulnának az utóbbival.

 A nyugati stratégiához illeszkedő program szorgalmazása minden bizonnyal abból a vélekedésből táplálkozik, hogy úgysem tehetünk mást, s ha így van, akkor - miként a 89-es határ megnyitás esetében, ez alkalommal is - a példamutató, élenjáró szerepünkért komparatív előnyökre számíthatunk. Előnyünk lehet a gyorsabb NATO és Európa Unió tagság megszerzésében, a multinacionális társaságok telephely választásakor, a regionális pénzügyi, biztonsági bázisok, tranzit útvonalak hozzánk telepítésekor stb. Így lesz-e? Nehéz erre reálisan optimista választ adni. A külföldi tőkebeáramlás eddigi tapasztalatai legalábbis nem erősítik meg a remélt gazdasági előnyöket, az ország modernizációjának a multik által történő felgyorsítását. A kiszolgáló szerep előkészítéséhez kapcsolódóan a lebontás és csak kis mértékben a fejlesztés állapotában lévő gazdaság körülményei között az emberektől elvett szociális garanciák sokkoló hatása azonban máris súlyos társadalmi feszültséget vált ki és ma még igazán be sem látható demográfiai, egészségkárosító, kriminológiai stb. következményekkel járhat. Nem kell különösen nagy merészség ahhoz, hogy kimondjuk: a feltételek hiányában elsietett, alapeszméjében a lakosság jelentős civilizációs szintet elért szocializáltságát figyelmen kívül hagyó, rendszer-váltó tartalmú változtatás társadalmi költségei sokkal nagyobbak lehetnek, mint az a haszon, amelyet remélnek tőle támogatói. A másodlagos következmények közé tartozhat az "illeszkedő" programot felvállalók politikai ellehetetlenülése is. Nem kell túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy érzékeljük: az 93-94-es választásokon Kelet-Közép-Európában győztes baloldal nem igazán nyerte el a nyugati stratégák tetszését. A szociális háló lebontását kikényszerítő stratégiának a mélyén könnyen felismerhetően húzódik meg az a rejtett szándék is, amely e győzelem mégegyszeri megismételhetetlenségére spekulál.

  Szegény országnak tehát csak a beletörődés lehet a perspektívája? Lehet-e a jelenlegi helyzetben a másik alternatívát választani? Bár a körülmények - miként a fenti elemzés is érzékelteti - rendkívül behatároltak, mégis úgy vélem nem voluntarizmus alternatívát keresni. A civilizációs fejlődés nem egy változatra épül. A jelenlegi erőviszonyok mellett is van választási lehetőség. Nem feltétlenül kell beletörődve kiszolgálni mások stratégiai szándékait. Természetesen a realitásokkal számolni kell: mindenképpen szükség van a széleskörű kitekintésre, a sokoldalú kapcsolatkeresésre, együttműködésre, miként arra is, hogy a társadalom egyetértsen a változások irányultságával, az emberek érdekeltek legyenek benne, mindenki értse és érezze a helyét a folyamatokban.

Másik alternatíva kialakításához a prioritások sem maradhatnak változatlanok. Fel kell hagyni azzal a megközelítéssel, amelyik csak az euro-atlanti illeszkedést tekinti célszerűnek. Nagyon alaposan végig kell gondolnunk, hogy a korábbi "egydimenziós" kapcsolat rendszerünket akarjuk-e egy másik ugyancsak egydimenziósra cserélni, avagy itt a lehetőség kitörni a korlátozott szuverenitás csapdájából, és végre multilaterális kapcsolatokat építve a globális integrációban való részvételünket szorgalmazni. Nem szabad hagyni, hogy a kelet-nyugat kapcsolatépítésben szerzett korábbi szakértelmünk, bizalmi tőkénk, híd-szerepünk a semmibe vesszen. Ellenkezőleg, az elmúlt évtizedekben szerzett kapcsolatokat, tapasztalatot egyfajta  speciális árúként lehetne a kibontakozó integrációban értékesíteni. Ezzel erősödne "értékünk", pozíciónk a tekintetben, hogy jelentős minőséget megjelenítő, egyenrangú partnerként fogadjanak el/be bennünket.

A lehetséges kibontakozás szempontjából - az integráció irányultságát és tartalmát illetően is - prioritást képez az ország eladósodottságának az ügye. Sem a külső, sem a belső adósság nem lehet a továbbiakban tabu. Nem kerülhető meg, hogy a társadalom hitelt érdemlő választ kapjon az adósság valóságos mennyiségéről, a csapdából való kikerülés lehetőségeiről, s az ezzel kapcsolatos tennivalókról. Aligha fogadható el a továbbiakban - ismerve a többi eladósodott ország példáját, ill. az IMF és a Világbank gyakorlatát - az a magyarázat, hogy kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, nem lehet mást tenni mint fizetni. Az az álláspont is nélkülöz minden realitásérzéket, mely szerint "ki kell nőni az adósságot". Elegendő csak annyit mondani, hogy a termelő tevékenység profitja a világon sehol sem olyan magas, hogy abból az adósságok kamatos kamata és a hitel törlesztés fizethető lenne. Kölcsönös stratégia váltás kezdeményezésére van szükség ezen a téren, ugyanúgy mint az anno a hitelfelvételeknél történt.

A harmadik stratégiai kérdéshez ma már csak annyira lehet hozzászólni, amennyire még befolyásolni tudjuk a tulajdonviszonyok alakulását. Ha a jelenlegi tendencia folytatódik, akkor a tulajdoni rendszerben a meghatározó szerep a multinacionális társaságoké lesz, s kiegészítő feladat juthat csupán és főként hazai piaci területen a magyar vállalkozóknak.  A tulajdoni rendszer átalakítása, s annak megvalósítási módja, az un. privatizáció eddig is "botránykő" volt a lakosság szemében. Továbbra sem tisztult ki a folyamatokból a valóságos szándék: az-e a cél, hogy a magántulajdon legyen a meghatározó; avagy az adott helyen szükséges tulajdonforma megválasztásának a hatékonyság legyen a kritériuma. Nem világos, hogy az arra illetékesek tudták-e mit és miért adnak el; kik az igazi vevők, s mi a valóságos szándékuk a megszerzett állami tulajdonnal? Alig néhány esetben készült hatásértékelés, s nem minősítette senki sem az állami tulajdon elidegenítésének várható gazdasági és szociális következményeit. Bizonyos szempontból ilyen következtetések vonhatók le a külföldiek tulajdonhoz juttatását illetően is. Bár itt a vevő szándéka volt a fontosabb, amely az érintett vállalatok dolgozói körében többnyire azt a vélekedést váltotta ki, hogy nem is a termelőegységet, hanem a piacot vették meg. Vagyis a külföldi tőkebevonás eddig nem annyira a magyar gazdaság élénkítését, mint inkább a nemzetközi monopóliumok előtt a piac ürítését szolgálta.

 A jelenlegi kormányzat szándéka a dolgok "tisztába tételére" megbicsaklik a "körülményeken". Nem tudja (igazán akarja-e, érdeke-e?) kihámozni a szövevényekből: hol volt gazdasági szempontból rossz döntés, esetleg elodázott vagy elsietett döntés, hol hiányzott a döntés; mely esetekben lehet etikai jellegű felelősséget megállapítani; előfordult-e ténylegesen számon kérhető törvénytelenség, hatalommal való visszaélés, korrupció stb. A privatizációval kapcsolatos tényfeltárás bizonytalanságai tovább fokozzák a lakosság bizalmatlanságát. A bizalom erősítését az sem segíti elő, hogy a tényszerűen kimutatott és az ügyek intézésében részt vett szakértők által hitelesített, nyilvánosságra hozott konkrét törvényszegések, hatalommal való visszaélések stb. esetében sem történik felelősségre vonás, számonkérés. Ezért is alakulhat ki az a közvélekedés, hogy mindaddig ameddig a nemzeti közvagyon elvesztegetésének ügyei nem tisztázódnak, nem fogadható el a lakosság úgymond túlfogyasztásának tétele, s ebből kiindulva a szociális háló kiiktatása, a jóléti (védelmi)rendszer lebontása.

Mindemellett az, hogy a multik milyen nagyságrendben és intenzitással foglalják el pozícióikat jórészt attól függ, hogy a kívánságaiknak megfelelően és időben kitisztul-e előttük a pénzpiac, "költségkímélőkké" válnak-e az eddigi nagy szociális elosztó rendszerek stb. Valójában ma már csupán ez utóbbiak értelmezésére és véleményezésére van módunk. Ebből a szempontból különösen fontos a bankrendszer , az informatikai infrastruktúra  ill. az energetikai rendszer és a közmű infrastruktúra értékarányos és társadalmi szempontokat is mérlegelő tulajdoni rendezése.

 S mindezek után térhetünk rá a társadalom humánerőforrásai újratermelését érintő prioritásokra. Az elmúlt évek tapasztalatai szerint a politikai szándék a közvéleménnyel abban egyetértésre találhat, hogy a tervgazdasági rendszer megszűntével, - amelyben a szociális biztonságot elvben a teljes foglalkoztatás és a gondoskodó állam társadalompolitikája garantálta volna, - a piacgazdaságra való áttérés természetszerűleg más fajta elvek szerint működő humánerőforrás politikát kíván meg. A piac értékítélete ezen a területen is érvényre jut. A szegénység politikából származó új alapelvekre épülő szociálpolitikai modellel kapcsolatban azonban nem fogadható el, hogy az életminőséget, emberi sorsokat befolyásoló jóléti rendszerekhez előzetes társadalmi megegyezés nélkül, egy érdekcsoport kizárólagos nézeteire alapozott ötletszerűséggel, pucsszerűen nyúljon az aktuális hatalom. A jelenlegi átmeneti helyzetben a lakosság döntő többsége (a családi pótlékkal kapcsolatos számításokból kiindulva több mint 80%-a) rászorul különböző szociális juttatásokra. Amennyiben az egyéni rászorultságot jövedelemigazolással kell alátámasztani, úgy ez többszörösen kiszolgáltatottá, az államtól és a kérelmeket elbíráló alkalmazottaktól függővé teszi az embereket. A szegénypolitika a szegénységben élőknek, - különösen egy szegény országban - annyi támogatást ad, hogy ne haljanak éhen, de nem ad/adhat annyit, hogy kiemelkedjenek a szegénységből, vagyis konzerválja a szegénységet. Nincs megelőző funkciója, annak a rétegnek nem ad semmit, amelyik ha nem kap külső támogatást, akkor önerejéből nem tudja a helyzetét javítani és lecsúszik a szegénységbe.

 A lakosság döntő többsége sem gondolkodás módjában, sem munkavégzési, pénzügyi stb. feltételeiben nem készült fel arra, hogy az állami gondoskodás megszűntével önmagáról és családjáról biztonságosan gondoskodni tudjon. Stratégiai kérdés a kiegyensúlyozott demográfiai folyamatokat ösztönző, alanyi jogosítványokat tartalmazó családtámogatási rendszer, az egészségi profilaktika és gyógyító rendszer fenntartása; a mindenki számára garantáltan konvertálható ismereteket biztosító iskolarendszer kiépítése, a kultúra, a tömegszórakozás és a sport mindenki számára hozzáférhetőségének a képviselete. Ha nem ezen az úton járunk, akkor a már eddig is vészesen csökkenő szülési hajlandóság tendenciája tovább erősödhet, amit az utóbbi hónapokban megugrott számú abortuszok máris alátámasztanak. Az elszegényedés következményeként megjelent és fokozódhat a létfenntartó bűnözés. A lesüllyedéssel az emberek elveszítik a lehetőségét is annak, hogy hozzájussanak a minőségi étkezés, egészségmegőrzés, ismeretbővítés, kultúra, szórakozás stb. lehetőségéhez, vagyis a civilizációs fejlődés modern értékrendje szerint éljenek. Többszörösen növekszik a hátránya a munkanélkülivé válóknak, s a lesüllyedt családokban élő gyermekeknek, a tehetősségük hiányában tehetségüknek megfelelő értelmes perspektívára esélytelen fiataloknak. Mindez a társadalom végzetes szétszakadása felé vezet.  Elemi érdeke - elsősorban a mai gyermek és ifjú nemzedéknek, - hogy útját állja az elszegényítésnek, a tanuláshoz, a kultúrához való hozzájutás esélyegyenlőtlensége továbbörökítésének.

.A tapasztalatok szerint az emberek döntő többsége eddig is átérezte saját felelősségét szociális körülményeiért. Mégis ma Magyarországon az az általános, hogy az egyéni felelősségre hagyatkozni csak nagyon korlátozottan lehet. A lakosság nagy része anyagi okok miatt nem képes önmagának, a családjának többet nyújtani egészségmegőrzésben, szociálisbiztonságban. A humánerőforrás-politikának ezért kiegyensúlyozó szerepet kell vállalnia. Továbbra is az államé a döntő felelősség a nagy elosztó rendszerek biztonságot garantáló szerepének a fenntartásáért, s csupán ennek a feltételnek a betartásával lehet elindulni az egyén önsegítő szerepvállalása növelésének irányába. A  naponta folyamatosan feszültséget hordozó ügyekben eközben az értékmentés (elsősorban a szolidaritás, a kollektivitás stb.), valamint a karitatív tevékenység, a munkanélkülivé váltak  "helyzetben" tartása, a fiatal munkanélküliek apátiájának oldása lehet a jelentős feladat.

Végül is tudomásul kell venni, hogy a privatizáció, a különféle gazdasági intézkedések, az energia áremelések sorozata, a várható infláció, a forint-leértékelések, az oktatási rendszer forrás átcsoportosításai (egyetemi tandíj bevezetése, területi önkormányzatok finanszírozási felelőssége stb.), a családtámogatási rendszernek egy-egy eleme, az egészségügyi szolgáltatások juttatás jellegének korlátozása stb. együttesen hat az emberekre. A szükséges átalakításokat ezért csak rendszerszemléletű, komplex hatáselemzésekre alapozott széles bázisú megegyezéssel szabad elvégezni.  A belátható jövőképben éppen ezért szerepelnie kell - a  képviseleti struktúra kiépítésén túl azonos súllyal érvényesülő  közvetlen(részvételi) - reális, valóságos és működő demokráciának, amelyik terápikusan segít az átalakulás megpróbáltatásainak elviselésében; valamint a felelős és valóságos érdekegyeztetésnek, amelyik a megpróbáltatások terheinek viseléséről határoz. Ha pedig az okos néppel "hányjuk-vetjük meg száz bajunk", akkor kiderülhet, hogy nem is olyan szegény ez az ország, s mindenképen van jövője.

           

                   Budapest, 1995.június 20. Magyar Nemzet

Szólj hozzá!

Címkék: önkormányzat állam szegény átalakulás szocialista posztindusztriális

A bejegyzés trackback címe:

https://ke-elemzokozpont.blog.hu/api/trackback/id/tr8313851126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.