A húsz éves évforduló kapcsán újra aktualitást kaptak a történelmi jelentőségű 1989-es év eseményei középpontban a kelet-nyugat megosztottságot jelképező berlini fal lebontásával. A nyolcvanas évek közepétől datálható enyhülés visszafordíthatatlan lendületet vett 89-ben, sorra megdöntve a kommunista pártok hatalmát a keleti blokk országaiban. A berlini határnyitás után egy hónappal Bush elnök és Gorbacsov a máltai találkozóként ismert kétnapos tárgyaláson egyezett meg a hidegháborús szembenállás megszűntetéséről az új nemzetközi berendezkedés feltételrendszeréről. A máltai találkozó pontot tett az anakronisztikus ideológiai szembenállás végére, kimondva, hogy nem tekintünk egymásra többé ellenségként, az államközi kapcsolatok alapja a kooperáció a nemzetközi rendszer pedig az integráció alapjain fog újjászületni. A Szovjetunió 1991-es szétesése után azonban a Nyugat elkezdett magára (az USA-ra) a hidegháború kizárólagos győzteseként tekinteni, megegyezéseiktől elhatárolni magát. 20 év tükrében elmondható, az Egyesült Államok nem volt képes kihasználni a Szovjetunió bukását és a saját képére formálni az immár egypólusú világot. Külpolitikai doktrínája, az erőszak legitim alkalmazása a demokráciaterjesztés, geo-stratégiai és erőforrás-biztosítási célok érdekében vezetett arra, hogy a történelemben először saját területén érje támadás. A vesztesnek kikiáltott Szovjetunió, illetve annak utódja Oroszország kívül rekedt a világgazdasági integráción, de Putyin vezetése alatt talpra álltak és az új évezred kezdetén már erős, és mindenki egyenrangúságát hirdető többpólusú világ építésén fáradozó hatalomként van jelen.[1] Napjaink globális kihívásai, a terrorizmus, a klímaváltozás és a gazdasági válság mindennél jobban bizonyítják, hogy a haladás irányába a kooperáció és az integráció mutat. A hegemónok korszaka a hidegháborúval véget ért. A hidegháború egy felelősségtudatos döntés következtében ért véget a két szuperhatalom részéről, a folyamat maga pedig egy addig nem tapasztalt kooperatív légkörben ment végbe. A dolgozat célja az elméleti háttéranyag bemutatása mellett, Gorbacsov és Reagen a kiegyezésben betöltött szerepének elemzése, illetve a válaszadás a dolgozat alcímében szereplő kérdésre.

A forró háború és a hidegháború közti különbség

Vizsgáljuk meg egy „forró háború” és a hidegháború közti alapvető különbségeket. A forró háború alapja az államok közti érdekellentét, eszköze az erőszakkal való fenyegetés, kirobbanásához pedig az egyik fél katonai erőfölénye vezethet. A forró háborút lezáró békerendszer a „győztes mindent visz” alapon diktált feltételek mellett valósul meg, a veszteseket kívülről hozott módon alakítják át vagy szüntetik meg egzisztenciájukat, a hegemón győztes pedig új nemzetközi rezsim felépítésébe kezdhet.

A hidegháború kialakulása viszont nem következett egyenesen a két fél ideológiai különbözőségéből, sokkal inkább a kölcsönös bizalomvesztésnek egy olyan eszkalációjáról beszélhetünk, amely bizonyos értelemben szükségszerűen vezetett ehhez a konfliktushoz.[2]. A történelem során sohasem létezett gigantikus erők, hatalmak álltak szemben egymással, túldimenzionált háborús készenlétben. „A háborúról sokan tudták, gondolták, hogy bekövetkezése esetén ez lesz az utolsó nagy fegyveres küzdelem az emberiség életében. Ebbe a helyzetbe tulajdonképpen a világ feletti hatalom megszerzésének célja, vágya, másrészt a felek közötti bizalom és a partneri kapcsolatok hiánya hajszolta bele a világ népeit. A növekvő gazdaság, a fejlődő tudomány és technika pedig biztosította hozzá a lehetőséget, a feltételeket. Ezek végeredményeként az emberiség történelme során először került közel a kollektív öngyilkossághoz, önmaga megsemmisítéséhez. Ezt csak a nukleáris hatalmak vezetőinek önmérsékletével, népeik és az emberiség iránti felelősségük tudatosulásával, s a felek érdekeinek egyaránt megfelelő kölcsönös kompromisszumok megtalálásával sikerült elkerülni.”[3]

Mary Kaldor professzor stratégiai játszmákra anticipált imaginárius háborúként állítja be, egy apolitkus stabilitás állapotának, melyet az egyébként alkalmazhatatlan pusztító fegyverek fenyegetése tart fent.[4] A közvetlen összecsapáshoz szükséges katonai erőfölény sem jelent meg egyikük vagy másikuk oldalán az 50-es évek elejétől kezdve. A két szembenálló szuperhatalom és az általuk vezetett szövetségi rendszerek (a NATO és a Varsói Szerződés) kibékíthetetlen ellentéte az ideológiai, politikai, gazdasági, társadalmi versenyben képződött le, míg a katonai szembenállás harmadik országok színtereire korlátozódott. A 70-es évek détante-jának hátterében mindkét oldalon a hidegháború „győztes” befejezésének módja a külpolitikai gondolkodás központi témája lett. A szovjet oldalon a marxista-leninista ideológia szerinti „világforradalmi” folyamatok beteljesedésében és elősegítésében bíztak, illetve a nyugati gazdaság hanyatlásában, mely végül ellentétes hatást váltott ki a saját blokkjukon belül.[5] Az amerikai oldalon két irányvonal képviseltette magát, de lényegét tekintve mindkettő a Szovjetunió és a kommunista ideológia megdöntésére törekedett. Brezinsky a szovjetek „megsemmisítését”, a marxizmus „írmagjának kiírtását”, míg Kissinger az „összeölelkezésen”, a „közös pontok megtalálásán” keresztüli tárgyalásos úton kivívott győzelem szükségességét hangoztatta. A hidegháború lezárása csak speciális keretek között valósulhatott meg, a béketárgyalásokon és békeszerződésekben nem volt alkalmazható a forró háborús feltételrendszer, a hidegháborús állapot feloldása nem történhetett volna meg egy „győztes-vesztes” relációban.

A hidegháborús nemzetközi rendszer

A hidegháborús nemzetközi rendszer 40-45 éve – összevetve a vesztfáliai 200 és a bécsi kongresszus 100 évével -, rövid időszaknak nevezhető történelmi viszonylatban.

A nemzetközi rendszer korábbi euro-centrikus jellege fokozatosan alakult át a 20. század kezdetétől fogva, a II. világháború után beszélhetünk a globalizálódásáról. A hidegháborús rendszert nevezhetjük az első globális nemzetközi viszonyrendszernek, melyben a szembenálló felek közti fegyverkezési, ideológiai, geopolitikai, gazdasági, társadalmi verseny túlmutatott saját és közvetlen szövetségi rendszerének határain. Nem beszélhetünk azonban klasszikus pozitív és negatív integrátor szerepekről, a nagyhatalmak érdeke a világ országainak megosztása és ezen keresztül a rendszer ellenőrizhetővé tétele volt. A szövetségi tömbök zárt rendszerek voltak, közéjük ékelődtek az „el nem kötelezettek” és a harmadik világ országai melyek - közvetlen összeütközés híján - gyakran voltak színterei a nagyhatalmak politikai játszmáinak. Ezek a lokális háborúk az erőviszonyok szondázására szolgáltak. A konzerválódott, átjárhatatlan szövetségi tömbök volt a status quo fenntartásának egyik alappillére.

Az ötvenes évek második felétől mindkét oldal vezetői egyetértettek abban, hogy a nukleáris háború egyik fél számára sem hozhat győzelmet. Kissinger arra kereste a választ,[6] hogy hogyan tehetnék mégis a politika számára használhatóvá a nukleáris fegyvereket. A válasz a menekülés a technológiai fejlesztésbe koncepció[7] volt, mely alapján a folyamatos katonai fejlesztések célja az elrettentés, fenyegetés hitelességének fenntartása volt. A MAD[8] - a kölcsönösen biztosított megsemmisítés – állapota kis területet hagyott a katonai stratégiai lépéseknek, permanens technológiai és nukleáris fejlesztési versenybe hajszolta a szuperhatalmakat, akik ez által egymástól függővé váltak, és rákényszerültek a fegyverkezési verseny szabályozott keretek közé szorítására. Mindazonáltal a nukleáris patthelyzet a lett a stabilitás másik alappillére.

Az 1962-es kubai rakétaválság rávilágított a stabilitás törékenységére, az események hatására egy sajátos bilaterizmus alakult ki az amerikaiak és a szovjetek között, egy kooperatív konfliktusról beszélhetünk a 70-es évek közepéig. Az enyhülés előzményeként aláírásra kerültek az Atomcsend és Atomsorompó egyezmények, majd a Nixon kormányzat hivatalba lépését követően megindultak a SALT[9] tárgyalások, melynek eredménye az első fegyverkorlátozási egyezmény megszületése lett. Az 1975-ben aláírt helsinki záróokmány az enyhülés csúcspontját jelentette, befejeződött az a folyamat, mely úgymond intézményesítette a hidegháború addig informális szabályait:

• befolyási övezetek elismerése
• közvetlen konfrontáció kerülése
• lemondás a nukleáris háború alkalmazásáról
• kölcsönös fenyegetettség és a MAD egyensúlyhelyzetének elismerése
• geopolitikai anomáliák (pl. Nyugat-Berlin) elviselése inkább, mint a konfliktussal fenyegető megszüntetése

A békés egymás mellett élés intézményrendszere új kooperációs távlatokat nyitott a gazdasági, környezeti, szociális kérdésekben. A záróokmányba „becsempészett” harmadik kosár fontos alapja lett a 80-as évek amerikai propagandájának a szovjetek ellen. Ha úgy tetszik ez volt az ideológiai szembenállás trójai falova – hiszen aláírták a szovjetek. Az ütközőzónák megmaradása szintén kódolta a viszonyrendszerbe az egyik fél lehetséges vereségét. A záróokmány aláírását követő 10 évben ismét felerősödő regionális konfliktusok (a két hegemón támogatása mellett), az afganisztáni bevonulás, az olajárrobbanások kiváltotta gazdasági válság és az elhidegülő nagyhatalmi kapcsolatok rávilágítottak a nemzetközi rendszer gyengeségeire, a megoldás egy új formáját igényelve.

A hidegháború lezárásához vezető indokok

Kijelenthetjük, hogy alaphelyzetben nem volt közös indoka az USA-nak és a Szovjetuniónak a hidegháború lezárására, hacsak nem a fegyverkezési versenyből fakadó, már említett kölcsönös függőség feloldására gondolunk. A világnak választani kellett a kiegyensúlyozottabb gazdasági és társadalmi fejlődés és a fegyverkezési verseny között. Ennek felismerését sem az egyik, sem a másik tábor nem nélkülözte.[10] 1976. június 30-án, az európai kommunista és munkáspártok berlini konferenciájának dokumentumában ez az alábbiak szerint fogalmazódott meg: „Véget kell vetni a fegyverkezési hajszának, hozzá kell látni a fegyverzet és a haderők csökkentéséhez. A növekvő fegyverkezési kiadások egyre súlyosabb terheket rónak a dolgozókra, a néptömegekre.” A túlzott fegyverkezésnek igen kedvezőtlen hatása van a gazdaságra, a biztonság anyagi alapjaira. Bár a magas katonai kiadások rövid távon növelik a bruttó nemzeti termék mennyiségét (mivel a korszerű fegyverek értéke rendkívül magas), javítják a foglalkoztatottságot, emelik az általános technikai, technológiai színvonalat, közép- és hosszú távon mégis rendkívül hátrányosak. A nagyméretű fegyverkezés közép- és hosszú távon csökkenti a gazdasági növekedés ütemét. Ez abból ered, hogy mérséklődik a termelőeszközök fejlesztésére fordítható beruházás, a kutatásra fordítható összeg. Végeredményben csökken a munka termelékenysége. A fegyverkezési verseny ellen szólt 1977 márciusában Carter amerikai elnök is az ENSZ-ben mondott beszédében.[11] Gazdasági és erkölcsi értelemben a fegyverkezési versenynek hosszútávon csak vesztesei lehetnek, a Szovjetunió egymaga kimutathatóan majd’ 3000 milliárd USD-t (Gorbacsov szerint 10 000 milliárdot) költött el erre, míg a NATO tagországok becslések szerint 7000 milliárdot.[12] A fegyverkezési verseny költségeit tehát mindkét oldal keményen megfizette.

Robert Gilpin, a Princeton Egyetem professzora hegemón stabilitás elméletében kifejti a kapcsolatot a legnagyobb erővel bíró hegemón hatalom, a transznacionális háborúk és a nemzetközi, világgazdasági rendszer kialakulása, fenntartása között. A világgazdasági rendszer nem önfenntartó, szükség van olyan nagyhatalomra aki finanszírozza, a résztvevő tagoknak pedig biztonságot, prosperitást nyújt. Ugyanakkor a legnagyobb hasznot is ő húzza a nemzetközi kollektív javak (pénzügyi rendszer, intézmények) biztosításából. A történelemben békeidőszakok és hegemóniális háborúk váltják egymást, létrehozva az új és újabb nemzetközi rendszereket. A rendszerben megjelennek idővel „free rider”, azaz potyautas államok, amelyek nem járulnak hozzá a rendszer költségeihez, de élvezik a rendszer biztonságát, a kereskedelem prosperitását. A technikai forradalom és az új erőforrások megjelenése következtében egyre többe kerül fenntartani a rendszert, a feltörekvő hatalom pedig, olcsóbban tud megélni. A hegemóniális háború során a „free rider” feltörekvő hatalom kihívja a domináns hatalmat, az új nemzetközi rendszer jellegének meghatározására. A polarizált rendszerben érdekcsoportok alakulnak ki, majd a szövetségi rendszerek közti átjárás megszűnése a konfliktus kirobbanásához vezet. A veszteseket kívülről hozott módon átalakítják, vagy megsemmisítik, megállapodnak az új rendszer elveiről, értékeiről, megtörténik a költségek újraelosztása.[13] Az elmélet ugyan nem prediktív, de alkalmazható a hidegháborúra. Az addigi hegemón USA mellett a második világháború végére megjelent egy másik, a Szovjetunió, a nukleáris fegyverkezési verseny a birodalmi költségek újraelosztásáról szólt. A saját szövetséges és gazdasági rezsimjének valódi árak alatt biztosított erőforrások és a világforradalmi folyamatok finanszírozása, nagy mértékben megnövelte a költségeit, a 80-as évek közepére állandósuló gazdasági hiány pedig a belső szociális ellátás biztonságát - azon keresztül pedig, a rendszer egzisztenciáját - veszélyeztette. A Szovjetunió a költség-haszon elve alapján vissza kellett, hogy vonuljon, gazdaságilag nem tudott jó hegemón lenni. A belső reform szükségessége és a hidegháború lezárása saját fennmaradásának sarokköve lett.

A nyugatot a nyolcvanas évek végére egy túltermelési válság fenyegette, a gazdasági növekedés biztosítása érdekében rövid időn belül szüksége volt az új, fizetőképes piacokra, potenciálisan a Szovjetunióra és Kínára. Az olajárrobbanások addigra már megmutatták az USA és Japán interdependencia-érzékenységét és sebezhetőségét. A heterogén interdependencia rendszer következtében a szovjet blokk államait viszont nem érintette az olajár megugrása, a KGST nekik nyomott áron biztosította a nyersanyagokat. A globalizációs és interdependencia folyamatok megjelenése az idő-tér vetület általános leszűküléséhez vezetett, a világháborúk utáni világpolitikai és világgazdasági berendezkedés pedig, nem volt többé alkalmas ennek kereteket szabni. A helyzet megoldását a gazdasági integráció kiterjesztésében, ha úgy tetszik a globalizáció egy újabb lendületében látták.

Biztonságpolitikai oldalról reális veszélynek tűnt, hogy a két oldalon felhalmozódott óriási mennyiségű nukleáris töltet kicsúszik az ellenőrzés alól és illetéktelenek kezébe kerül,. Ezen felül a nyomasztó tény, hogy a rendelkezésre álló nukleáris potenciállal akár ezerszer is megsemmisíthetné egyik a másikat és egy háború 1100 millió ember azonnali, további 1100 millió rövid időn belüli elpusztulását eredményezné, felelősségtudatot ébresztett a szuperhatalmak vezetőiben. Az emberiség teljes megsemmisülésének a kulcsa a kezükben volt. A kollektív - értve ez alatt a világ népeit – biztonság kérdése tehát közös üggyé vált a 80-as évek közepétől.

Összefoglalva:

• A fegyverkezési verseny végletekbe hajszolása (Csillagháborús terv) gazdasági mélypontra küldte a Szovjetuniót, veszélyeztetve a szociális ellátás biztonságát.
• A 20. század második felének gazdasági, technológiai és társadalmi változásai nyomán a rendszer „felélte” előfeltételeit, egy új nemzetközi berendezkedés igényét vetítette előre.
• A túltermelési válság az olajárrobbanás utáni következő nagy megrázkódtatásnak ígérkezett a nyugat számára, ezt igyekeztek az új piacok felé való nyitással elkerülni.
• A nukleáris fegyverek birtoklásával járó felelősség felismerése a konfrontáció helyett a kooperáció felé terelte a szembenálló feleket. [14]

Gorbacsov és Reagan: Út a máltai találkozóig

Bár a helsinki folyamat tárgyalásai során a békés egymás mellett élés intézményesítésére törekedtek, a hidegháború megnyerése volt továbbra is mindkét fél célja. A szovjetek tovább folytatták stratégiai terjeszkedésüket, elég volt bárhol - Szomáliában vagy Kambodzsá­ban, Nicaraguában vagy Afganisztánban – kijelenteni, hogy győzött a forradalom és a Szovjetunió máris politikai, gazdasági és nem utolsósorban fegyveres se­gítséget nyújtott. A szovjet expanziós törekvések elsődleges célpontjai, az olajválság következtében a harmadik világ nyersanyagban gazdag területei lettek a 70-es, 80-as években. Ezeket a sikereket a szovjetek hajlamosak voltak túlértékelni. Ahelyett, hogy a kapitalista világ megosztására törekedtek volna, mint Sztálin idejében, Berlin ügyében intézett ultimátumokkal, Kubába telepített rakétákkal és a fejlődő világban folytatott kalandorpolitikával akarták legyőzni a Nyugatot.[15] A katonai jelenlét széleskörű biztosítása meghaladta a szovjetek lehetőségeit, a stagnálás összeomláshoz vezetett.

Az amerikai kormányok a „Vietnam-szindróma”[16] utóhatásaként csak nagyon lassan válaszoltak a kihívásra, a Ford- és Carter kormányok a harmadik világbeli szerepvállalással szemben az izolációs politikát részesítették előnyben. Az amerikai választókat a demokraták külpolitikai kudarcai (iráni túszdráma) és a nemzetgazdaság állapota az 1980. évi elnökválasztáson a republikánus Ronald Reagan mellé állították. Amerikának olyan vezetőre volt ismét szüksége, aki megerősíti az amerikai kivételesség hagyományos elveit. Ami Reagan-t kiemelte a sorból, az, az eszme szó szerinti alkalmazása volt a külpolitikában.[17] A szovjet expanzióra eltökélt konfrontációs stílusban adott választ, az USA-t „a mai világ legnagyobb békeerejének” titulálta és kimondott célja volt a demokráciák feltétlen támogatása, a demokrácia eszméjének aktív terjesztése – azaz logikusan végigvitte a wilsonizmust. Programjának alapja a tartós növekedést felmutató gazdasági alapok megteremtése és az USA biztonságát garantáló katonai képességek kialakítása volt. Az amerikai-szovjet csúcstalálkozók 79 és 85 között szüneteltek, a csúcsdiplomácia helyett az ideológiai és propagandaháború kapott szerepet a „kis hidegháború” időszakában. Ennek eszköze volt az olimpiák kölcsönös bojkottálása (1980 – Moszkva, 1984 – Los Angeles), illetve Reagan első elnöksége alatt hangoztatott „antikommunista” retorikája, mely egyértelműen jelezte, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában kiteljesedik a hidegháborús fordulat. 1982. június 8.-án, a brit parlament előtt elmondott beszédében Reagan a Szovjetuniót a demokratikus eszméket eltipró, megújulásra képtelen, zsarnoki rendszerként állította be, és nemzetközi összefogásra hívta fel a nyugati államokat, hogy megvalósíthassa a „demokrácia és szabadság menetelését, mely a marxizmus-leninizmust a történelem hamu-dombján hagyja”.[18] 1983. március 8.-án az Evangélikus Szervezetek országos ülésén elmondott beszédében a „gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót. A Szovjetuniónak Dulles óta nem kellett hasonló magatartással szembenéznie – írja Kissinger – és ő maga sem törekedett a „felszabadítási” politikájának gyakorlatba való átültetésére. Reagan-ék viszont komolyan gondolták, amit mondtak, az offenzívát mind ideológiailag, mind geostratégiailag értették. A helsinki záróokmány harmadik kosarára (emberi jogok) hivatkozva próbálták ideológiailag aláásni a szovjet rendszert. Stratégiai fronton a szovjetekkel szemben két cél együttes elérésére törekedtek: a szovjet geopolitikai nyomás megállítása, majd visszájára fordítása, illetve egy olyan fegyverkezési program beindítása, amely meghiúsítja a szovjet stratégiai fölényre tett kísérletet. Ennek két legfontosabb lépése az amerikai közép-hatótávolságú 1983. március 23.-án került bejelentésre a Hadászati Védelmi Kezdeményezés (az ún. Csillagháborús terv), amelynek célja, hogy lézerfegyverekkel és műholdas technikával védje meg az USA területét egy esetleges szovjet rakétatámadástól. Az űrfegyverkezés igazi céljáról Reagan elnök 1985-ben így nyilatkozott: „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót.”[19] A gazdaságilag térdre kényszerítés ötlete már az 1950-es NSC 68-as dokumentumtól kezdve a tartós konfliktus ideológusainak[20] gondolatain át Helmut Schmidt 1969-es Az egyensúly stratégiája c. könyvéig jelen volt a köztudatban. Schmidt-et idézve: „Az amerikai gazdaság nagyobb egy főre eső teljesítőképessége lehetővé teszi az amerikai vezetés számára a ki nem mondott fenyegetést egy olyan gazdasági fegyverkezési versennyel, amellyel a Szovjetunió – néptömegeinek életszínvonalára nézve – csak nagyon keserű következményekkel tudna lépést tartani.”

Kissinger szerint Reagan nem hitt a kibékíthetetlen nemzeti érdekekben, nem látott megoldhatatlan konfliktust az országok viszonyában. A saját rendszerének felsőbbrendűségére alapozva, hogy képes meggyőzni a szovjet vezetőket a kommunista filozófia tévességéről, ehhez viszont nem válogatott az eszközökben, céljait konfrontáció útján igyekezett elérni. Közbülső megoldást nem látott az állandó konfliktus és a végleges kibékülés között.[21] Az amerikai propaganda igyekezett a hidegháború fontosságát visszavezeti a köztudatba, ebben a korszakban készültek olyan filmek[22], melyek egy lehetséges nukleáris összecsapás problémáját vetették fel az amerikaiak és a szovjetek között. Az armageddon elkerülése érdekében akár a Brzezisnky-féle teljes megsemmisítés, akár a Kissinger-féle tárgyalásos térde-kényszerítés taktikáját alkalmazva, de a hidegháborút győztesen kellett befejezni.

Gorbacsov 1985-ös főtitkárrá választása új helyzet elé állította Reagan-t: a fiatal, dinamikus és logikusan gondolkodó vezető személyében megvolt a tárgyalópartner, így az általa addig képviselt külpolitikai retorikáját fel kellett adnia, ajtót nyitva a kölcsönös bizalmon és egymás érdekeinek elismerésén alapuló kapcsolatoknak, mely elengedhetetlen volt a hidegháborús helyzet lezárásához. Ami összekötötte őket, az a világ sorsa iránt érzett kölcsönös felelősségtudatuk volt. Mindketten tudatában voltak, hogy a nukleáris összeütközés elkerülése a Földi lét fenntartásának záloga, közösen vallották, hogy egy nukleáris háborút senki sem „nyerhet meg”, de amíg ilyen fegyverek léteznek, fennáll a veszély, hogy ezeket valaki használni is fogja.[23] Mindketten készek voltak meggyőzni a másikat: nem készülnek katonai akcióra, de gyanakvóak a másik féllel szemben, ezért szükséges a közvetlen tárgyalás, a fegyverzet-leépítés új szakasza.

A gerontokrata vezetők után 54 évesen hatalomra került Gorbacsov volt az első vezető, aki képes volt átlátni a szocialista rendszer válságát, ki akarta lendíteni a világ legnagyobb országát a tespedés, a pangás állapotából, s a szocializmus alapértékeinek, kereteinek megtartása mellett jelentős változásokat, nyílt politizálást, a gazdaság fejlődésének meggyorsítását tervezte beindítani és megvalósítani.[24] „A demokrácia, a „glasznoszty”, a szabad piac nem a Nyugat kizárólagos értékei” - vallotta Gorbacsov.[25] A Szovjetunió túlélését annak megreformálásában és a világgazdaságba való integrálásában látta. Az integrációhoz viszont elengedhetetlen volt a fegyverkezési verseny feladása, az ütközőzónák felszámolása, a szovjet terjeszkedés megállítása, illetve a belső társadalmi és gazdasági szerkezetváltás (peresztrojka). A biztonságot politikai eszközökkel kívánta megteremteni, a szovjet tömb pozíciójának erősödését várta a nyitottabb gazdaságtól és a liberalizáltabb döntéseken alapuló teljesítménynöveléstől.

Az átalakítás azonban már a nómenklatúra esetében megfeneklett. A felsőszintű káderek, vállalatvezetők, a középszintű hivatalnokok nem voltak hajlandóak engedni az addig megszerzett kiváltságaikról és kényelmes helyzetükről az „agyonbürokratizált” rendszerben. Nem tudták magukévá tenni az irányítás demokratikus alapjainak fejlesztését, az önigazgatási elvek széles körű alkalmazását, az önálló gazdálkodást és önálló elszámolást. Bebizonyosodott, hogy a szocializmus, mint társadalmi rendszer képtelen a megújulásra, a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásra. Gorbacsov ördögi körbe került a glasznoszty és a peresztrojka keresztülvitelével, hiszen hiába próbálta megnyerni az új technokratákat, nem léteztek olyan intézmények, melyek a szabad véleménynyilvánítás és a viták csatornái lehettek volna. Hatalmi bázisát a pártból a kormányzatba helyezte át, megteremtve saját belső ellenzékét. Folyamatosan elvesztette intézményi támogatását anélkül, hogy a közvéleményét megnyerte volna. Nem tudott életképes alternatívát kínálni a kommunista államszervezet elvével szemben. Az átlag szovjet polgár nem sokat érzékelt a gazdasági átalakítás előnyeiből. A tagköztársaságok felé tett engedményei, csak a rendszer bomlásának folyamatát gyorsították, kiélezve a nemzetségi konfliktusokat. Nem ismerte fel, hogy liberális reformjai a rendszer kohézióját aknázzák alá. Így tehát a Szovjetunió megreformálására tett kísérlete végül a „felülről vezérelt forradalom” helyett egy alulról szerveződő lázadásban végződött.[26]

A belső reformokhoz szükséges stabilitás megtartása érdekében az USA-val szembeni külpolitikai kapcsolatok újraértékelésére volt szükség. Gorbacsov a glasznoszty külpolitikai vetületét - melyet ő maga „új gondolkodásnak” hívott - a következőképpen fogalmazta meg dr. Kemény Lászlónak adott interjújában,[27] 2001-ben:

Szerintem az akkori időkhöz képest elég bátor gondolatokat képviseltünk és javaslatokat is tettünk. A világ ellentmondásos, egyszerre hordoz magában egységet, és mindinkább kölcsönös függőségekké válik. Ezek azok az első - hogy úgy mondjam - tézisek, amelyek bázisán formálódott az „új gondolkodásmód”. Ha mi egy csónakban, egy hajóban, annak személyzeteként létezünk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy ne fordítsuk fel ezt a hajót. S ez akkor lehetséges, ha összehangolt munka van, amikor szabályok vannak, amelyekre ezen a hajón a kapcsolatviszonyok épülhetnek. Ebben az értelemben az első, amire jutottunk, hogy csakugyan úgy van az, hogy ott a Fehér Házban ülnek, és unalmukban azt fontolgatják, hogyan is tudnák a Kremlt, a Szovjetuniót, az egész Varsói Szerződést szétzúzni? Aligha. Nem is olyanok. Mi sem gondoltuk azt, hogy nekünk feltétlenül meg kell semmisíteni az Egyesült Államokat. Szerintem ilyen vad nézet nem jutott eszünkbe…. S ha így van, akkor fontoljuk meg azt, hogy valami jót is tehetnénk, ahelyett, hogy veszekszünk. Tegyük fel egymásnak a kérdést, olyan leküzdhetetlen a szembenállás, amit kialakítottunk, a falak, amelyeket felépítettünk, a létrehozott blokkok és az, hogy egymást elátkozzuk, méghozzá valóságos pszichológiai háború formájában? Egyébként ezek nagyon fontos kérdések voltak. Meg kellett válaszolni őket, mert e nélkül nehéz lett volna a megújulásra és az adaptálódásra gondolni már az új időkhöz és az új kihívásokhoz szükséges külpolitikában. Végül is ez volt, amit „új gondolkodásként” neveztünk. Mi úgy mondtuk, hogy a „peresztrojka” (átépítés) a nemzet számára demokratizálódást és az ország megújítását jelenti, a „glasznoszty” (a nyilvánosság) pedig, az a nyitottság, ami a művelt társadalmunknak lehetővé teszi, hogy a legjobb oldaláról mutassa meg magát.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXVII. kongresszusán 1986-ban elutasították az addig uralkodó osztályharc elkerülhetetlenségét hangsúlyozó marxista-leninista ideológiai vonulatot, a nemzetközi együttműködés szükségességének elvével helyettesítették. A békés együttélésnek tehát nem volt többé alternatívája, bár kitartottak az ideológiai különbségek szükségessége mellett. Egy biztonságosabb és megbízhatóbb világra vágyunk, egy olyan világra, amelyben mindenki megőrizheti a saját filozófiai, politikai és ideológiai nézeteit és életformáját – írta Gorbacsov Peresztrojka – reform c. könyvében.

Gorbacsov következetesen képviselte nézeteit a külföldi beszédei, nyilatkozatai során, kiváltva a Nyugat szimpátiáját. Az ideológiai alap „lecserélése” azonban megfosztotta a szovjet külpolitikát a történelmi igazolásától és hitétől, olyan megoldhatatlan kérdések elé állítva saját magát, mint a nyugati demokráciához való viszony, a Kínával fennálló kapcsolatok, a csatlós államok belső feszültségei, valamint a saját rendszerük stagnálása.[28]

Reagan és Gorbacsov első találkozójára 1985. november 21.-én, Genfben került sor, ahol egyetértettek a stratégiai fegyverek leszerelésének szükségességében, illetve Gorbacsov hajlandóságot mutatott az afganisztáni helyzet megoldására. Egy évvel később az 1986 október 21-22.-i reykjavíki csúcstalálkozó igazán komoly eredményekkel kecsegtetett, a vezetők feltételesen megállapodtak a stratégiai erők 5 éven belüli 50%-os csökkentéséről és az összes európai ballisztikus rakéta 10 éven belüli megsemmisítéséről, ám Reagen hajlandó lett volna belemenni a szovjetek az összes nukleáris fegyver megsemmisítésére vonatkozó javaslatába és megosztani velük az SDI kutatási eredményeit. Felszámolni azonban nem volt hajlandó a programot (saját pozícióit védendő), Gorbacsov, pedig taktikai hibát követett el amikor tovább erőltette az SDI felfüggesztését és az ABM szerződés megváltoztatását, ahelyett, hogy egy reykjavíki elveken alapuló fegyverzet-ellenőrzési egyezményt forszírozott volna. Reagan meglepetésszerűen kivonult a találkozóról, keresztülhúzva a szovjetek terveit.

Gorbacsov elszalasztott lehetősége a fegyverkezési verseny lezárására a hazai átalakítási folyamatok keresztülvitele szempontjából lett volna különösen fontos. Reykjavík után vissza kellett térnie a hadászati erők 50%-os leépítését és az európai középhatótávolságú-fegyvereket illető „nulla-megoldást” előirányzó időigényes diplomáciai tárgyalásokhoz, melyek időigényesek ugyanakkor irrelevánsak voltak az alapvető problémák szempontjából – hogy a fegyverkezési verseny teljesen kimeríti a Szovjetuniót.[29] 1988 decemberében Gorbacsov egyoldalú felajánlást volt kénytelen tenni az ENSZ előtt, többek közt bejelentette a szovjet haderő félmilliós létszámleépítését. „Nagyon reméljük, hogy az Egyesült Államok és Európa is lépéseket tesz”[30] – reménykedett Gorbacsov. A Szovjetunióra ezzel feladta a fegyverkezési versenyt, az egyik legfőbb teher tehát lekerült a válláról.

A majd’ 10 éve folyó afganisztáni háború sikertelensége általános elégedetlenséget váltott ki, és hatalmas összegeket nyelt el. 1988 május 15.-én végül a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Afganisztánból. A csatlós államok gazdasági támogatása, a területükön állomásoztatott egységek fenntartása szintén nagy terheket rótt a szovjetekre. A helsinki záróokmány emberi jogokra vonatkozó harmadik kosara alapot biztosított a kelet-közép európai ellenzéki mozgalmaknak követeléseinek. Az 1989-es év eseményeinél a Brezsnyev-doktrína bárminemű alkalmazása a külpolitika aláásása lett volna. Az Európa Tanács előtt mondott beszédében[31] Gorbacsov minden kétséget eloszlatóan kijelentette: „Itt az ideje, hogy a hidegháború kiindulási pontjait a levéltárakba utaljuk, amelyekkel Európát a szembenállás helyszíneként kezelték és befolyási szférákra osztották fel.” A szovjet stratégiai terjeszkedés többé nem volt napirenden, Európában, pedig eljött az idő a német kérdés rendezésére.

Gorbacsov úgy taktikázhatott, hogy a 89-es események tekintetében vállalt bölcs döntései jó tárgyalási pozícióba helyezik a Szovjetunió megmentését és integrációját tekintve. 1989 július 14-én találkozott a 7 legfejlettebb ipari ország kormányfőivel, kifejtve nekik reformpolitikájának célját: „Peresztrojkánk elválaszthatatlan attól a politikától, mely a világgazdaságban való teljes részvételünket célozza. A világ csak nyerhet egy akkora piac megnyitásával, mint a Szovjetunió.”[32] Elképzelése, a KGST gazdasági vívmányainak a megőrzésére az Európai Közös Piaccal való új integráción (közös Európa Ház) keresztül, nyugati ellenállásba ütközött, akik látszólag a maguk kapitalista elvei alapján a kelet-európai államok külön-külön való integrációjában voltak érdekeltek.

Az imént taglalt feltételek teljesülése, az 1989-es rendszerváltások és berlini fal leomlása teremtette nemzetközi légkörben minden adott volt a hidegháború hivatalos befejezéséhez.

A máltai találkozó, 1989. december 2-3.

A máltai találkozón született megállapodások tartalmát illetően csak következtetésekbe bocsátkozhatunk a nyilatkozatok és kommentárok nyomán, hiszen mind a mai napig nem hoztak nyilvánosságra hivatalos, a két fél által aláírt dokumentumot. A megegyezés létezését azonban maga Gorbacsov erősíti meg.[33] 20 év távlatából történelmi tényként mondhatjuk ki, hogy a máltai találkozón került sor a hidegháború lezárására. A már fent elemzett stratégiai érdekek a feszültséggócok felszámolásában és a világgazdasági integrációs folyamatok kibővítésének ígéretében emelkedtek szintézisre. Ez a gyakorlatban az alábbi pontokat jelentette:[34]

1. A 70-es években intenzívvé vált „világforradalmi folyamatok” a Szovjetunió közvetett terjeszkedésével jártak a kontinenseken, nagy létszámú szovjet katonai és műszaki egységet állomásoztatva szerte a világban. Ahhoz tehát hogy ez a feszültségforrás felszámolódjék, ki kellett vonulni Afganisztánból, vissza kellett vonulnia Afrikából, Közép- és Dél-Amerikából, Délkelet-Ázsiából és biztosítékokat kellett adnia a tekintet­ben, hogy ezekben a körzetekben az országok önrendelkezése megvalósulhat. Ez a visszavonulás lényegében 87-88-ban lezajlott.

2. A második feszültségforrás a hidegháborús viszonyrendszer jelképe, az Európa közepén tátongó geopolitikai anomália, a kettéosztott Németország és a kettéosztott Berlin volt. Az NSZK és az NDK gazdasági és társadalmi berendezkedése adta különbségek miatt tudvalevő volt, hogy az egyesítés csak az NDK NSZK-ba olvadását jelentheti, felborítva az erőegyensúlyt Európa közepén, magában hordozva a láncreakció elindításának veszélyét a Varsói Szerződés tagállamaiban. Az egyesüléshez vezető események szövevényéből ma már kibogozható, hogy Gorbacsovék taktikájában egy lassú folyamat szerepelt, hiszen a Szovjetunió belső átalakítása során kiengedett nyilvánosság szelleme ismertté tette a repressziókat, sérelmeket melynek következtében mindinkább a széthullás veszélye fenyegetett. Ha nem tudják lassítani a visszavonulást, nem marad idő, hogy beérjenek a folyamatok. A 89-es eseményekre Közép-Kelet Európában a szovjet vezetés végül bölcsen reagált, a Brezsnyev-doktrína többé nem volt érvényes.
3. A harmadik megoldandó konfliktus a palesztin-izraeli szembenállás volt, ahol a szovjetek ragaszkodtak a részvételükkel történő, tárgyalóasztal melletti békés rendezéshez. Ugyanis ha Amerika saját elhatározása alapján kezdene háborúba a térségben az ugyanúgy venné ki magát, mintha a Szovjetunió nem vonulna vissza Németországból. A Szovjetunió a kérdés rendeződésétől azt várta, hogy részvétele kapcsán szervesen integrálódhat a világ fejlődési folyamatába, egyenlő és egyenrangú partnerként kezelik majd mind gazdasági, mind politikai, mind egyéb természetű kérdésekben.
4. A Szovjetuniót integrálják a világgazdaságba illetve, az új világrend kiépítésében partneri együttműködésre törekszenek.[35] A nyugati kereskedelem és befektetések előtt megnyitják a stagnáló orosz gazdaság piacait.[36] A Szovjetunióval szemben alkalmazásra kerül a legnagyobb kedvezmény elve.
5. Befejezik a fegyverzetellenőrzési tárgyalásokat és az európai szárazföldi erők és hagyományos fegyverek leépítéséről szóló tárgyalásokat. Felülvizsgálják a katonai szövetségek szerepeit, a Varsói Szerződés és a NATO nem lehetnek a továbbiakban szembenálló felek, tartalmukat tekintve a politikai együttműködés felé kell elmozdulniuk. Gorbacsov később utalt arra, hogy a két katonai tömb végleges felszámolásában és egy új európai biztonsági rendszer kialakításában is megegyeztek, melyet aztán csak ők vettek a maguk részéről kötelezőnek.[37]

A máltai tárgyalások második napján elhangzott a kulcsmondat Gorbacsov szájából: „A Szovjetunió kész nem ellenségként tekinteni az Amerikai Egyesült Államokra”. Gorbacsov kijelentésének úttörő szerepét mutatja, hogy Bush elnök „csak” 4 hónappal később, 1990 áprilisában, Sevardnadze külügyminiszterrel folyatott tárgyalása során jelentette ki, hogy „az ellenség nem a másik oldalon van, hanem a kiszámíthatatlanságban és az ingatagságban”[38]

A máltai találkozó utóhatása

A máltai találkozó időpontjában senki sem gondolhatta, hogy 2 év múlva a Szovjetunió összeomlik, a bipoláris világhatalmi képlet formálisan is megszűnik. Viszont már ekkor a liberális demokrácia végső győzelmét[39] ünnepelték, igazolásukra felhozva az 1989-ben a szocialista tömbben végbement politikai átalakulási folyamatokat. A hidegháború kapcsán beszélhetünk a marxista-leninista forradalmi ideológia vereségér, de semmiképp sem a liberális demokrácia végső győzelméről. Az elmúlt húsz év a huntington-i elméletet igazolta, a világ pedig új veszélyforrással kell, hogy szembenézzen a terrorizmus általános térnyerése kapcsán. Sokan elővették a győztes-vesztes terminológiát, például Brezinsky, aki pont Budapesten, hivatkozott arra, hogy a Szovjetunió megszűnt, ezért az egyedüli győztes az Egyesült Államok, egy nem létező állammal kötött megállapodás pedig, miért lenne a továbbiakban érvényes bárkire? Brezinsky-nek két okból nem volt igaza. A Szovjetunió összeomlása a szocialista rendszer megreformálhatatlanságából adódott, a 70-es évek vége óta tartó gazdasági és társadalmi válság katalizátora volt a gorbacsovi peresztrojka, tehát az előbb-utóbb bekövetkező bukást paradox módon gyorsította fel a rendszer megmentésére tett kísérlet. Az amerikai külpolitikának és magának a hidegháborúnak erre csak közvetett ráhatása lehetett. A hidegháború lezárására viszont saját túlterjeszkedése, illetve az amerikai fegyverkezési stratégia sikere okán kényszerült. Másrészről az USA a hidegháború közvetlen lezárása után (de még a Szovjetunió létezése idejében) nem viselkedhetett győztes hegemónként a világpolitikai porondon. Erre a legjobb példa a II. öbölháború esete.

Kuvait iraki lerohanása idején[40] még mindig 500 000 főnyi szovjet katona állomásozott az NDK területén. A szovjetek a máltai megegyezés alapján ragaszkodtak az arab kérdések tárgyalásos, katonai beavatkozás nélküli megoldásához, a terület biztonsági kockázatai miatt. Az amerikaiak azonban magánakciót terveztek, mellyel stabilizálhatták volna helyzetüket a stratégiailag fontos Perzsa-öbölben. Az ENSZ égisze alatti akcióban 580 000 amerikai, 50 000 szaúdi, 43 000 brit, 14 000 francia és elenyésző szám egyéb szövetséges katona vesz részt. Január 17.-én megindulnak a Sivatagi Vihar hadművelet, és a február 24.-i összehangolt támadás eredményeként közel vannak ahhoz, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az iraki hadseregre és akár Bagdadot is bevegyék. Február 27.-én azonban hirtelen megállt az offenzíva. A dolgok hátterében a Szovjetunióbeli események állhattak. 1991 január 25-én a Központi Bizottság ülésén Gorbacsov konzervatív ellenzéke Jegor Ligacsov vezetésével aggodalmát ki a tervezett amerikai akció kapcsán, rámutatva, hogy nincsen semmilyen garancia arra, hogy az amerikaiak tartják magukat a hidegháborút lezáró megállapodásokhoz.[41] Ragaszkodtak a németországi csapatok helybenhagyásához, hiszen ez maradt az utolsó fogódzójuk a NATO-val szembeni pozíció biztosítására. Sevardnadze külügyminisztert leváltják, a helyére Alekszandr Besszmertnyih-et állították. Gorbacsov találkozót kezdeményezett Bush-sal, mely Helsinkiben jött létre február 26.-án. Másnap bejelentette Bush a tűzszünetet. Ez az epizód világosan megmutatja, hogy a szovjetek jóváhagyása és bevonása nélkül egy ilyen kaliberű akciót még az Egyesült Államok sem engedhetett meg magának egy stratégiai jelentőségű térségben.

A 80-as évek végére a világgazdaság azon igényének kielégítése, hogy az eddig érintetlen felvevőpiacok (mint a Szovjetunió és Kína) is megnyíljanak a tőke előtt ellentmondásba került az „ellenfél végső megsemmisítésének” doktrínájával. Objektíven a világgazdaság helyzete (a túltermelési válság fenyegetése és a japán gazdaság megtorpanása) nem tette lehetővé, hogy győztesként fejezze be az Egyesült Államok a hidegháborút. A Szovjetunió világgazdasági integrációja azonban elmaradt, Kínába pedig, még hosszú ideig nem jutottak be, tehát nem beszélhetünk gazdasági győzelemről sem.

A világtörténelemben nem volt még példa arra, hogy egy nagyhatalom katonai vereség nélkül, teljes hadi arzenálja érintetlensége mellett szűnjön meg. A küzdelem tehát anélkül dőlt el, hogy sor került volna a „végső érv” (ultima ratio) alkalmazására. Az évtizedekig elkerülhetetlennek tartott katonai győzelem elmaradt.

A tények alapján el kell fogadnunk, hogy objektíven a hidegháború végén egy döntetlenhelyzet alakult ki, a hagyományos győztes és vesztes szerepek hiányában.

A nemzetközi politika elmélete szerint, egy háború lezárásaként két dolog történhet, mindkettő a nemzetközi rendszer stabilizálását szolgálja:

1. A vesztest integrálják a nemzetközi rendszerbe, gazdaságba.
2. Kizárják a nemzetközi rendszerből, ellehetetlenítik a létezését – „a győztes mindent visz”

A hidegháború végén sem integráció sem megsemmisítés nem történt, alapot adva egy instabil politikai és gazdasági viszonyokon alapuló berendezkedésnek, melyben az USA-nak újra kell értelmeznie hegemón szerepét és új kihívásokkal kell szembenéznie.

Zárszó

A kiegyezés nyertesei a nemzetközi biztonság és a világ népei kellett volna, hogy legyenek, akik joggal remélhették a béke korának beköszöntét. Az elmúlt 20 év sorozatban kitörő regionális konfliktusai, a hatékony válságkezeléshez reformra szoruló nemzetközi szervezetek és a Bush adminisztráció kudarcot vallott külpolitikai doktrínája, azonban azt bizonyították, hogy a nyugat hibásan értelmezte a hidegháború végét a „liberális demokrácia” végső győzelmének. A 2001. szeptember 11.-i és azt követő események világosan megmutatták: az USA nem képes a hidegháború utáni világrendszer kizárólagos hegemón vezető szerepének betöltésére, mivel preventív akciói a terrorizmus megfékezésére rendre kudarcot vallottak. A hidegháború végén a felek elszalasztották a nemzetközi rendszer újbóli stabilizálásának lehetőségét. A terrorizmus olyan globális kihívássá vált, melynek megfékezése csak a nemzetközi együttműködés keretein belül történhet meg. A világgazdaságban eddig domináns szerepet betöltő USA mellett megjelentek az olyan feltörekvő hatalmak, mint Kína és India, akik a növekvő gazdasági potenciáljukat fokozatosan politikai tőkévé, befolyássá alakították. A 2008-ban kirobban gazdasági világválság a paradigmaváltás szükségességét hangsúlyozta.

A hidegháború lezárásának jelentőségét azonban ne vitassuk el, ez az emberiség univerzális érdeke volt, politikai tömbtől, gazdasági érdektől függetlenül. Megszűnése garantálta a civilizáció során létrehozott szellemi és anyagi tőke fennmaradását. Tekinthetünk rá, mint az emberiség közös győzelmére, a józan ész és a felelősségtudat egy ritka megnyilvánulására a történelemben.

Budapest, 2009. Egyetemi évfolyam dolgozat.

 Jegyzetek:

[1] dr. Kemény, László: EU és Oroszország – kapcsolatban, külön háztartásban In: Európai Tükör 2009/7.-8.

[2] Békés, Csaba: A hidegháború eredete c. előadása, A fordulat évei, 1947–1949 konferencia, Magyar Nemzeti Galéria, 1998. 09.10-11. http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/szakirod/2bekes99.htm

[3] Hajma, Lajos: Visszatérhet-e a hidegháború? In: HADTUDOMÁNY IX. évfolyam, 3-4. szám

[4] Kaldor, Mary (1990). The Imaginary War: Understanding the East-West Conflict. Basil Blackwell

[5] csicsman horváth paragi

[6] Henry, Kissinger: Diplomácia

[7] flight into technology

[8] Csicsmann,Horváth,Paragi: Nemzetközi kapcsolatok története 1945-1991

[9] Strategic Arms Limitation Talks

[10] Bognár, Károly: A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei, In: HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 4. szám

[11] „A Szovjetunió és az Egyesült Államok atomfegyverek ezreit halmozta fel. E két nemzet ma csaknem ötször annyi rakéta-robbanófejjel rendelkezik, mint nyolc évvel ezelőtt. Mégsem vagyunk ötször nagyobb biztonságban, sőt ellenkezőleg, a fegyverkezési verseny növelte a konfliktus kockázatát.” APN-közlemény, 1977. március 18.

[12] Rüstung und Abrüstung im Atomzeitalter; Rowohlt Kiadó, Hamburg, 1977

[13] Robert, Gilpin: Hegemonic War and the Peloponnesian War

[14] Bognár, Károly: A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei, In: HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 4. szám

[15] Henry, Kissinger: Diplomácia

[16] Csicsman, Paragi, Horváth

[17] Reagan beszéde az Amerikai Légió előtt, 1983 február 22.

[18] Reagan Westminsteri beszéde, 1982 06.08. http://www.heritage.org/Research/Europe/WM106.cfm

[19] Bognár, Károly: A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei, In: HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 4. szám

[20] Robert Strausz Hupe, William R. Kintner, Stefan T. Possony A Forward Strategy for America; New York. 1961. 209. old.

[21] Kissinger

[22] pl. Másnap.

[23] Reagan: American Life 550. o.

[24] Bognár, Károly: A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei 

[25] Pavel, Palazhchenko: My years with Gorbachev and Shevardnadze: the memoir of a Soviet interpreter, The Pennsylvania State University Press, 1997.

[26] Joseph S., Nye: "Who Caused the End of the Cold War?" http://www.huffingtonpost.com/joseph-nye/who-caused-the-end-of-the_b_350595.html

[27] dr. Kemény, László: Egy óra Gorbacsovval, In: Folytatásos jövő

[28] Kissinger

[29] Kissinger

[30] Gorbacsov beszéde az ENSZ-ben 1988 december 7.

[31] Gorbacsov beszéde az Európa Tanács előtt, Strasburg, 1989 július 6

[32] Gorbachev urges economic accords new york times 1989 július 16. 17.o.

[33] dr. Kemény, László: Egy óra Gorbacsovval, In: Folytatásos jövő

[34] dr. Kemény, László: Kinél van a helyzet kulcsa? In: Folytatásos jövő

[35] Kissinger

[36] Csicsman, Horváth, Paragi

[37] dr. Kemény, László: Egy óra Gorbacsovval, In: Folytatásos jövő

[38] Pavel, Palazhchenko: My years with Gorbachev and Shevardnadze: the memoir of a Soviet interpreter, The Pennsylvania State University Press, 1997

[39] Francis, Fukuyama: A történelem vége

[40] 1990 augusztus 2.

[41] Orosz Külügyminsiztérium Archívuma http://www.mid.ru/ns-arch.nsf/mid200