Kezdődött azzal, hogy - a még véget sem ért I. világháborúnak az Orosz Birodalomra gyakorolt hatásai következtében, a forradalom részeként magára vállalt különbéke okozta helyzet miatt, majd a polgárháború és az intervenció körülményei közepette - Lenin, kénytelen volt, és még képes is, korrekciókat végrehajtani az általa elképzelt rendszeren.
Az induláskor bevezetett „hadikommunizmus” – amely elkerülhetetlen volt az adott helyzetben - egy ponton már szinte elviselhetetlenné vált az emberek számára. Az utolsó jelzést a feltétlen változtatásra az 1921. március 1-én Kronstadtban kitört lázadás adta. Az ellátásra vonatkozó követelések mellett, itt olyan jelszavak is elhangzottak (pl. „Hatalmat a Tanácsoknak és nem a Pártoknak”; „Bolsevikok nélküli Tanácsokat” stb.), amelyek a politikai viszonyokat kérdőjelezték meg. A nagyon feszült gazdasági és politikai válság rákényszerítette a forradalom vezéreit a „szocializmusról alkotott nézeteik felülvizsgálatára”. A társadalmi feszültségek enyhítése végett elhatározták az Orosz Kommunisták Pártja (Bolsevikok) - РКП(б) X. Kongresszusán 1921. márciusban, hogy fokozatosan visszavonják a „hadikommunizmus” politikáját.
Az újabb fordulattal, az előbbieket felváltotta az „Új Gazdasági Politika (НЭП)”, amely - ugyan a gazdasági vállalkozások szabadságáról szólt elsősorban - de igazából valamiféle politikai demokrácia kiszélesedéseként emlékezünk rá. Az időszak ellentmondásosságának a bemutatása a legkifejezőbben Ilf és Petrov „Tizenkét szék” című szatírájából ismerhető meg, a legmeggyőzőbb „figurája” pedig, Osztap Bender.
A NEP bevezetését még Lenin kezdeményezte. Ez azért is figyelemre méltó, mert a válságkezelő program alapvetően kérdőjelezte meg az általa hirdetett magántulajdon ellenes politikát. Az ő elvi kompromisszuma a bizonyíték rá, hogy nem dogmák alapján épült ki az új társadalmi rendszer; illetve, hogy a fundamentalista ragaszkodás a dogmákhoz okozza a feszültségeket. A NEP lényegében helyreállította a gazdaság vegyes-tulajdoni rendszerét, és hasznosította a kapitalisták szervezeti-technikai tapasztalatait, miközben az ország egészének felsőszintű irányítását megtartotta a bolsevik kormány kezében. A közel évtized alatt a magán kezdeményezések szabadabbá válása ellenére, meghatározóan érvényesültek a politikai és gazdasági folyamatok befolyásolásának eszközeiként: az РКП(б) teljhatalma, az iparban az állami tulajdon, a központosított pénzügyi rendszer és a külkereskedelem monopóliuma.
Ennek a fordulatnak a szükségessé válása döbbentette rá a forradalom vezetőit arra, hogy revideálniuk kell a nézeteiket a „szocializmus és a magán kezdeményezések összeegyeztethetetlenségéről”. A NEP létjogosultságának – miként Lenin megfogalmazta: a „komolyan vételéről és távlatosságáról” – 1921 májusában „Rendkívüli Párt-konferenciát” hívtak össze. Ezen az összejövetelen felülkerekedett a „reformista cselekvés módszere”, s elvetették a „tőkével szembeni vörösgárdista forradalmi roham” politikáját. Ezt követően megjelentek a „szindikátusok”, a „trösztök”, az „áru-tőzsdék”, a „koncesszió”, stb. Eltörölték a kisiparosok tulajdonának nacionalizálásáról szóló dekrétumot, az elvett ingatlanokat, eszközöket visszaadták, és 1921 júliusában megszületett az a törvény, amely jogot adott valamennyi szovjet-oroszországi polgárnak, hogy kisvállalkozásba fogjon. Ugyancsak 1921-ben létrehozták az Állami Bankot, amely a következő évben bevezette a „cservonyec” - aranytartalmú nemzeti valutát. 1 cservonyec egyenlő volt 10 forradalom előtti aranyrubellel és 7,74 gr. tiszta arannyal. A specializált kereskedelmi bankrendszer már erre épült rá.
A politikai rendszerben a NEP időszakában szinte minden olyan szerkezeti elem megjelent, amely továbbra is elvetette a cári-önkény feudális típusú intézményeit, ugyanakkor beemelte az akkori nyugati kapitalista világban honos megoldásokat. Az alapeszme azonban megmaradt, vagyis a „szocializmusban működtették a kapitalista megoldásokat”. A rendszer a „szocializmus építésének államaként” működött, amelyben továbbra is érvényesült a „proletariátus diktatúrája” és a „Párt vezető szerepe”.
A XXI. századi posztszovjet Oroszország elemzőinek és politikusainak értékeléseiben a NEP – azzal együtt, hogy a mai viszonyok bizonyos előképeként hasznosítják – az akkori politika „lavírozásaként” jelenik meg. Az ország lakosságában többségben lévő kispolgársággal kötött „szociális kompromisszumnak” tekintik, amellyel fenn lehetett tartani a „szocializmus építésének irányultságát”, még ha lassabb tempóval is az elképzeltnél, de jóval kisebb kockázattal. Nem bocsátkozunk vitába azokkal, akik összevetik a NEP és az új Oroszország rendszerét, mert a megítélés relevanciájához szükség lenne az akkori objektív és szubjektív viszonyok teljes körének a dialektikus értékelésére. Azt azért megállapíthatjuk, hogy abban az időben rendszerszerű szervezettséggel még váratott magára Szovjet-Oroszország egész területén a szovjet-szocialista politikai rendszer megállapodottsága.
Tény, hogy az 1920-s években a vegyes gazdaság gyökeret eresztett, és fokozatosan a saját logikája mentén fejlődött. Ugyanakkor a NEP nem csupán gazdasági koncepcióként tört utat magának. A NEP két ellentmondásos tendenciát jelenített meg: az egyik, a gazdaság liberalizálása; a másik, a kommunista párt hatalmi monopóliumának megőrzése. Ezt az ellentmondást a forradalom vezetői is látták. Az 1920-s években úgy kellett alakítaniuk a nepes-politikát, hogy az segítse elő a világ- és a polgárháborúban teljesen lepusztult gazdaság helyreállítását és fejlesztését, miközben ez a szocialista szándéknak lényegét, természetét tekintve ellentmondó megoldás, eleve elkerülhetetlen szociális, társadalmi válság helyzetet válthatott ki. A piaci viszonyok fejlődése feltételezte a polgári-demokratikus viszonyok szerves beépülését az állam politikai rendszerébe. Ennek csírái jelen voltak a Szovjetunió 1922-s megalakulásakor, az első, 1924-s Alkotmányban, és a fejlődés tendenciái is ezt az irányt mutatták.
A politikai rendszer átalakulásainak menetében a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (СССР) a létrejötte hozta az újabb meghatározó fordulatot. Egyrészt, az addig „nemzetállamokként” erősödő nagy egységei a volt cári birodalomnak, „önkéntesen” kapcsolták össze ismét a sorsukat egységes államban; másrészt, az egységes államiságnak lett az alapja a szocializmus építése a szovjet-típusú politikai-rendszer keretében. Az eredeti javaslat szerint 1922. december 30-án a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége (СССР) jött létre a hasonló elnevezésű oroszországi, ukrajnai, belorusziai és a kaukázuson-túli területek egyesüléséből. ( Az Alkotmányban már felcserélődött, a szovjet került előre a szocialista pedig utána!). Az egységes államnak egy fővárosa (Moszkva) lett. A politikai rendszere is egybeforrt, amelynek felépítése, struktúrája alapvetően megmaradt a Szovjetunió egész létezése során: egy kormány és végrehajtó hatalmi ág, egységes törvényhozó és joghatalmi rendszer. A szövetséges-köztársaságok (4 majd 16) az Alkotmány szerint szuverén államoknak számítottak, amelyek formálisan megőrizték a jogosultságukat – speciálisan ezt szabályozó törvény alapján - a szabad kilépésre az Unióból. A szövetséges-köztársaságok – ekkor még – arra is jogosultak voltak, hogy külföldi államokkal önálló kapcsolatot építsenek ki, diplomáciai és konzuli megállapodásokat köthettek, valamint részt vehettek nemzetközi szervezetek munkájába.
Ugyanakkor, természetüknél fogva a magántulajdon és a vállalkozások jelenléte, a NEP funkcionálása együtt járt a másként gondolkodás, az érdekütközések – köztük a Szovjetunión belüli nemzetek érdekeinek - élénkülésével. Természetes volt, hogy az ellentétes érdekek képviselői követelték a „szólás-szabadságát”, és meg is jelentek a magán könyvkiadók, folyóiratok (pl. „Экономист”, „Новая жизнь” stb.), a különböző ideákat hirdető vitafórumok. Ez az időszak a szabad művészet, az orosz avangard kiteljesedésének kora. A hatalomra került „forradalmi politikai-osztály” azonban, nem nézte jó szemmel ezeket a jelenségeket. Már a Szovjetunió megalakulásának idején számos újságot betiltottak; elkezdődött az előkészítése a másként gondolkodó tudósok, értelmiségiek, művészek eltávolításának az országból. Lenin 1922. május 17-én javasolta, hogy a szovjet-hatalom ellen aktívan fellépőkkel szemben a halálbüntetés helyett alkalmazzák az országból „külföldre történő emigrációra kényszerítés” büntetést. Így „született meg” pl. a „filozófusok hajója”, s kerültek emigrációba olyan személyiségek – Bulgákov, Iljin, Bergyájev, Szorokin stb. - akik a mai Oroszország számára példaadó értelmiségiek. S, az egyetlen legálisan működő pártként már csak az РКП(б) maradt. Az u.n. „szovjet pártokat” szisztematikusan szétverték, s így megszüntek az „eszerek”, a „menysevikek”; és feloszlatta magát az ellenzéki „Bund” is. Kialakult az „egypárt-rendszer”.
Másik oldali probléma is jelentkezett a NEP belső ellentmondásai következtében. A magángazdaságok erősödése, a falun életre keltette az „osztály-elkülönüléseket”. Számos tényező jelezte a „kulák”–„zsellér” rétegződést, s főként az egyre kibékíthetetlenebb – a Szovjetunió hivatalos rendszerének egyenlőséget hirdető, szocialista lényegével szembeni – ellentéteket. A zsellérek, béresek a megélhetésükhöz kénytelenek voltak a földet, művelési eszközöket bérbe venni a tulajdonosoktól, sőt uzsora-hiteleket is tőlük kaptak ehhez. Mindezért úgy fizettek, hogy a várhatóan megtermelődő összes terméküket áron alul előre lekötötték a kuláknál. Ennek eredményeként a falusi lakosság teljesen elnincstelenedett, a paraszti kisgazdaságok ellehetetlenedtek, és fenyegetett a lázadások veszélye. Ráadásul 1921-22 években az időjárás sem kedvezett a mezőgazdaságnak, szinte nem is volt mit betakarítani. S, ez a két jelenség együtt vezetett az éhínséghez a Volga-mentén, és az ország szinte mindegyik „éléskamrájában”.
A háborúkból éppen kikecmerkedő ország, ahelyett, hogy a konszolidációra fordíthatta volna minden erejét, beleveszett a jelzett ellentmondások feloldhatatlanságából 1923-ra kialakult szociális és politikai krízis zsákutcájába. A forradalom támogatói – a parasztság és a munkásság – elégedetlenek lettek a bolsevikok hatalomgyakorlásával. A munkások számos helyen sztrájkba léptek, mert nem kapták meg az egyébként is alacsony fizetésüket, miközben felemelték a normákat, és tömeges elbocsátásokra is sor került, stb. A parasztságot a kiéleződött „osztályharc” mellett, még az „árolló” kinyílása, az adók növekedése is sújtotta, amire a befizetések megtagadásával válaszoltak.
A helyzetet jellemezte, hogy a szovjet politikai rendszer ekkor Lenin elvitathatatlan tekintélyű vezérlő szerepére alapozódott. A betegsége még csak nehezítette a konszolidálódást, de az 1924. január 21-én bekövetkezett halála súlyosan megrendítette a Szovjetuniót. Ráadásul, ahelyett, hogy az egyébként is nehéz gazdasági helyzetben lévő, súlyos agrárválságtól éhínségben szenvedő ország a stabilitásra összpontosíthatott volna, ismét hatalmi – kivált: személyi – harc foglalta le az erőket. Ennek színtere elsősorban a bolsevik párton belül volt, a szereplői pedig, főként a forradalom első nemzedékéből kerültek ki. A NEP meggyökereződésének a hátterében a ’20-s évek elején a nepes politika perspektíváját a szocialista eszméktől idegennek tartó „bal-irány” képviselői kerültek előtérbe. De, egymás után jelentek meg más különböző irányzatok is. A Buharin–féle „jobboldali ellenzék” (Buharin 1925. április 17-én falu-járása során mondta ki a parasztság körében azután híressé vált mozgósító jelszavát: „gazdagodjatok”!). A „munkás ellenzék”, amely a népgazdaság irányítását a szakszervezetekre bízta volna. A Trockij fémjelezte „új kurzus”, amely magában foglalta a párton belüli „demokratikus centralizmus” híveit is. Az „új ellenzék”, amely szembefordult Sztálin teóriájával a „szocializmus felépíthetőségéről egy országban”. Az „egyesült ellenzék”, amely szinte minden irányzatot igyekezett magába foglalni, stb.
Azért, hogy a témánktól nehogy mellékvágányra kerüljünk, nem részletezzük a Szovjetunió további sorsát illetően önmagában véve is nagyon fontos szerepet játszott hatalmi küzdelmet. A ’20-s évek közepére a szovjet gazdaság – főként a mezőgazdaság és az élelmiszeripar, a könnyűipar fellendülése elérte a háború előtti szintet. A hadi kiadások csökkenése lehetővé tette a nehézipar és egyéb ágazatok dinamikus fejlődését. Kb. 1925-re befejeződött a gazdaság helyreállítása. Azért problémák is adódtak: 1923-ban „árú-krízis” lépett fel; 1927-28-ban pedig, „gabona-termesztési” válság. Ezt követően – a politikai rendszerben bekövetkező változásokhoz kapcsolódóan – a NEP felszámolásra került, s elkezdődött a „tervgazdálkodás”. A politikai rendszer szempontjából lényeges, hogy az ország lehetséges fejlődési variánsai közül, az útválasztás kritériumainak valamennyi meghatározó témája a harc terepének bizonyult. Ismét előtérbe került az alap probléma: lehetséges e egyáltalán a szocializmus építése egyedül a Szovjetunióban? Ehhez kapcsolódtak a további elvi kérdések: a nemzetiségekről; a felhalmozás, a tulajdonlás politikájáról; az iparosításról; a munkásosztály viszonyáról a parasztsághoz; az árpolitikáról. A személyi küzdelemnek kitüntetett területét jelentette a párt fejlesztésének az iránya: a pártdemokrácia kiszélesítésének és a frakciózásnak az engedelméért, vagy a „demokratikus-centralizmus” megvalósulásáért kell e erősíteni a szerepét. Ezekben a harcokban dőlt el a Szovjetuniónak, mint egységes államnak, és a meghírdetett szocialista társadalmi-gazdasági berendezkedésének a sorsa. A politikai rendszer fejlődése szempontjából, a végül is kikristályosodott végeredmény a döntő. Ez pedig Sztálin hatalomra jutása, s vezér-szerepének felülkerekedése, a demokratikus népképviseleteket maga alá gyűrő totalitarizmus kiépülése.
Sztálin képes volt maga mellé állítani Kámenyevet, Zinovjevet, Buharint és együtt azzal vádolták meg Trockijt, hogy diktátori hajlamával ki akarta sajátítani Lenin vezér-szerepének utódlását. Ezért 1925 januárjában leváltották a hadsereg irányításának vezetői tisztségeiből, s végérvényesen kiszorították az ország további sorsának ügyeiből. Az ezt követő rendszer kiépítése többlépcsőben valósult meg. Sztálin először elvetette Trockij NEP-re vonatkozó kritikáját, amikor az 1923 októberében „Új kurzust” hírdetett meg azzal szemben. Trockij szerint a NEP fenntartásával a párt okozza a gazdasági válságot, s ezért követelte a pártbürokrácia felszámolását, a párt demokratizálását. A „46-ok Nyilatkozatához” csatlakozva követelte az üzemek államosítását és az ipar ellátásának biztosításához a parasztság „kollektivizálását”. Ezt követően Sztálin legyőzte az „új ellenzéket”, s később Buharinékat is. A negyedik szakaszban, 1928-29-ben megküzdött a „jobboldali elhajlókkal” és így egyedül maradt a párt és az ország élén. A hatalmi harc együttjárt a „párt-tisztítással”, melynek során kb. 170 ezer embert zártak ki a pártból
Végül is a hatalmi harcból Sztálin került ki győztesen. A bolsevik párt főtitkáraként 1922 áprilisától Sztálin lett a pártapparátus vezetője, s az ebből adódó kapcsolatrendszert hasznosítva szorította ki a neki ellentmondókat – elsősorban Trockijt - a hatalomból. Mindent egybevetve ürügyként a NEP szolgált. A hatalomért harcolók mindegyike, s a frakcióik is, bármely kérdést tűztek napirendre, végül a „szocializmus” vagy „NEP” ellentmondásainak a kezeléséhez, vagyis a „politikai burokhoz” jutottak el. Ugyanis a lényeg az volt, hogy a „vegyes tulajdonviszony” fennmaradása esetén tudja e biztosítani a „politikai rendszer”, a „burok” (ahogyan Lenin nevezte a tőke hatalmát minden esetben biztosító politikai rendszert) a szocializmus érvényesülését minden körülmények között?! Két opció mutatkozott.
- Az első: amelyben érdekegyeztetéssel, demokratikus viszonyok közepette érvényesül a szocializmusban minden állampolgár számára a szabadság, az egyenlőség és a közösségiség.
- A másik: miután nem biztosítható a tulajdonosok, tőkések szolidaritása a magántulajdonnal nem rendelkező dolgozó tömegekkel, a szocializmus politikai „burka” kikényszeríti – a „proletár-diktatúra” eszközeivel – a társadalmi-gazdasági rendszer ilyen irányú fejlődését.
Az elhúzódó viták, hatalmi érdekütközések nem tudták dűlőre vinni a dilemmát, miközben a már Szovjetunió, szociális-gazdasági válság spirálban vergődött, és számos jelzés arra mutatott, hogy a nemzetközi geopolitikai térben olyan háborús készülődés vette kezdetét, amelyben az I. világháborút lezáró megegyezésekkel szembeni reváns szándék mellett, a szovjet-rendszer felszámolása is napirenden van. Ebben a kontextusban vizsgálva a történéseket juthatunk arra a következtetésre, hogy az alternatívákat képviselők – főként Sztálin és Trockij – közötti intellektus különbség, pszichikai tényezők és ambíciók járultak hozzá, hogy a diktatúra változata kerekedett felül.
Mindemellett a világtörténelmet és főként a „kommunizmus” sorsát távlatosan meghatározó átrendeződés is bekövetkezett. A „NEP” utáni időszak követelményeiről folytatott vitát Sztálin a „felzárkózás szükségességével” zárta le. „Az élen járó országoktól 50-100 évvel lemaradtunk – mondta a ’Szocialista ipar dolgozóinak első össz-szövetségi konferenciáján’ 1931 februárjában, és kijelölte a feladatot – Ezt a távolságot tíz év alatt kell lefutnunk. Vagy megtesszük ezt, vagy legyűrnek bennünket”. Az ezt követő történésekből kiderült, hogy - a Szovjetuniónak már egyedüli vezetője - nem pusztán feladatként jelölte meg a gyors felzárkózást. A „diktatúra” módszerét választva, nem csak a „NEP-t” dobta el, hanem a fejlődés tartalmi stratégiájából a ’17-s forradalom célját, lényegét: a „szocializmus eszméit is likvidálta”. A világ háborúra készült a Szovjetunió ellen. Sztálin pedig keresztet vetett a szocializmusra és erős, hatalmas államot kezdett építeni. 1929-ben átállította az országot a „birodalmi” koncepcióra, a birodalmat megvédeni képes ipari nagyhatalom leggyorsabb kiépítése céljának szolgálatába. Ezzel a sarkos állítással sokan egyetértenek, s még többen azt vélik, hogy nem „likvidálta” a szocializmus felépítésének perspektíváját, de az akkori körülmények között nem volt más alternatíva. Az tény, hogy a retorikában még fel is erősödött a „szocializmus hirdetése”, de a gyakorlatban olyan folyamatok indultak be, amelyek miatt felvetődik: a „cél szentesítheti e az antihumánus eszközöket is?!”
(Részlet a szerző megjelenés előtt álló könyvéből: A Szovjetunió pártállamából az Oroszországi Föderáció politikai rendszeréig)