HTML

Közép-európai Elemző Központ

Friss topikok

Címkék

"egységben lét" (1) "felszabadító" (1) "narancsos forradalom" (1) A.Rar (2) A. Janukovics (1) A. Kvasnewski (1) Abe (1) agytröszt (1) akciók (1) alaptörvény-modosítások (1) Alekszand Rar (1) állam (1) Államcsíny (1) államfői találkozó (1) államiság (2) Állami Duma (1) amerikaiak (1) amerikai jog (1) Angela Merkel (1) Arbuzov (1) Argentina (1) árulás (1) átalakulás (1) Atlanti Híd (1) auditálás (1) a hatalom ára (1) B.Komorowski (1) baloldal (1) beavatkozás (2) befektetők (1) béke (3) békekötés (1) belső kiegyezés (1) Beszarábia (1) betartott kötelezettség (1) börtönből szabadulás (1) Brezsnyev (1) Bronislaw Komorowski (1) Brzezinski (2) Bukovina (2) burzsoá-demokratikus forradalom (1) Bush (1) civil-társadalom (1) civilizációs forradalom (1) civil kontroll (1) civil szervezetek (1) Corriere della Sera (1) családi klánok (1) csatlakozás (1) csúcstalálkozó (1) D.Grybauskaite (1) D.Trump (1) D.Vidrin (1) David Cameron (1) deja vu érzés (1) Déli Áramlat (1) demokrácia (3) demokraták (1) Deutschland (1) dialógus (1) dilemma (1) dilemmák (1) diverzio (1) Donald Trump (3) dopping (2) EBESZ (1) egészségi állapot (1) Egyesült Államok (2) egyezkedés (1) együttműködés (1) elemzés (1) életfogytiglani szabadság (1) ellenzék (1) ellenzéki lázadás (1) Elmar Brok (1) elnök-választás (2) elnökhöz közel álló üzletemberek (1) elnökválasztás (3) energetikai problémák (1) érdekviszonyok (1) Erdély (1) Erdogan (1) értékek (1) esélyek (1) eszmék (1) EU (1) EU-társulási szerződés (1) EU-Ukrajna Együttműködési Tanács (1) EU-Ukrajna megállapodás (1) Eurázsia (1) EurÁzsiai Szövetség (1) Eurázsiai Szövetség (2) eurointegració (1) Euronest (1) Európa (2) Europäische Union (1) Európai Bizottság (1) európai értékek (1) Európai integráció (1) európai jogellenes döntések (1) európai Magyarország (1) Európai Parlament (1) Európai Unió (18) Európa elitje (1) EU beteg-gyermeke (1) EU együttműködési megállapodás (1) EU parlamenti választás (1) fegyverszünet (1) felelősség (1) felhozó-verseny (1) feszültségek (1) föderáció (1) fogvatartás (1) folyamat (1) főpolgármester választás (1) fordulat (1) fordulópont (1) forradalom (1) G-20 (2) G-7 (1) G-8 (1) G.Westerwelle (1) Gajdos István (3) Galicia (2) gáz (1) gazdaság (1) gazdasági helyzet (1) gázimport-csökkentés (1) gázpiac (1) gázszállítás (1) gázvezeték (1) gáz árak (1) geopolitika (1) geopolitikai helyzet (1) geopolitikai konfliktusok (1) globális vlágrend (1) globalizáció (1) Gorbachev (1) Gorbacsov (3) Gurmai Zita (1) gyermek (1) gyógykezelés (1) háború (1) hamis-momentum (1) Hármas-szövetség (1) Hegyi Karabah Köztársaság (1) Helsinki (1) Heritage Foundation (1) hidegháború (3) Hillary Clinton (1) hitel (1) hitelprogram (1) Hollande (1) holnap választás (1) holodomor (1) Holodomor (1) hrivnya árfolyam (1) Hruscsov (1) Huntington (1) ideológia (1) Ikarus (1) IMF (3) India (2) integracia az EU-val avagy Oroszországgal (1) integráció (4) interju (1) internet (1) Ivan Gasparovic (1) J.Timosenko (2) Janukovics (3) Jelcin (2) Jerevan (1) jogerős börtön-büntetés (1) jövő (1) Jövő (1) Ju.Timosenko (1) Júlia Timosenko (2) Julia Timosenko (4) Juscsenko (1) kacsanyivkai korház (1) Kádár János (1) kalandorság (1) kapitalizmus (1) karabahiak elfogadják (1) Karl Marx (1) Kárpát-Alja (1) Kárpátalja (2) kárpátaljai magyarok (1) Kék Áramlat (1) kelet-európa (1) Kelet-Ukrajna (1) Keleti Partnerség (1) Kerch (1) Kercsi-szoros (1) kéziratok (1) kiegyezés (2) kilépések (1) Kína (4) koalició (1) kölcsönös bizalom (1) Komjáthi Imre (1) kommunisták (1) kompország (1) kompromisszum (1) konfliktus (1) könyvvizsgáló (1) konzervatívizmus (1) konzervatívok (1) kormány (1) Koszigin (1) Közép-európai országok (1) központi erőtér (1) Krausz Tamás (1) Kravcsuk (1) krétakör (1) Krím (1) Krim (1) Kucsma (1) külföldi gyógykezelés (1) kűlső nyomás (1) Legfelsőbb Rada (1) legitim hatalom (1) Lenin (3) liberálisok (2) liberális ideológia (1) lyukak (1) M.Azarov (2) ma (1) Magyar Irka (1) magyar kisebbség (1) Majdan (1) manipuláció (1) Marxizmus-leninizmus (1) Matenadaran (1) média (1) megállapodás (1) megbokrosodott (1) megegyezés (1) megújúlás (1) Merkel (2) migránsok (1) milonga (1) mini-hidegháború (1) Minszki Megállapodás (1) Mit tegyünk! (1) Mit tehetünk? (1) Mogherini (1) Moszkva (1) MSZP (2) munka (1) N.Azarov (1) nácik (1) nacionalista (1) nacionalisták (1) nacionalista ideológia (1) Nagy Imre (1) napló (1) NATO (1) négy szakasz (1) Németország (2) nemzetállam (1) nemzetközileg nem elfogadott (1) nemzetközi választási megfigyelők (1) neo-horthysta-rendszer (1) neokon-neolib (1) neoliberalizmus (1) népfelkelés (1) népfront (1) NGO (1) Ny.Azarov (2) nyelvhasználat (1) nyitott társadalom (1) Nyugat (2) nyugatbarát (1) nyugati bankok (1) O.Zarubinszkij (1) Óbudai Forradalom (1) okoskodás (1) oligarcha (1) oligarchák (1) olimpia (1) önállóság (1) önálló államiság (1) önkormányzat (1) Orbán (1) Orbán-lufi (1) Orbán Viktor (1) Örményország (1) oroszok (1) Oroszország (17) Oroszország -1996 (1) orosz bankok (1) Orosz Föderáció (2) összekötő kapocs (1) osztályharc (1) P. Kooks (1) palagáz-mező (1) Pamfilova (1) parlamenti választás (1) párt (1) partnerek (1) patriota gazdaság (1) Periferiális-kapitalista (1) perspektívikus feladatok (1) Plotnyickij (1) polarizált politikai klima (1) polgárháború (2) Politikai "burok" (1) politikai helyzet (1) politikai lázálmok (1) politikai vákuum (2) Porosenko (3) poszteurópai modell (1) poszthidegháborús helyzet (1) posztindusztriális (1) pravoszlavok (1) Pricewaterhouse Coopers (1) problémák (1) proletárforradalom (1) protektorátus (1) puccs (1) Putyin (6) rabszolga-törvény (1) rabszolgatörvény (1) radikális jobboldal (1) Reagan (1) reform (1) reformok (1) Régiók Pártja (1) Rendszerszerűen (1) rendszerváltás (3) republikánusok (1) revansiszták (1) robban (1) robotok (1) Románia 1989 (1) rossz hitelek (1) Rosztyiszláv Iscsenko (1) Russia (1) START-3 (1) Strasbourg (1) Stratégia (1) stratégiai érdekek (1) stratégiai partnerek (1) Sz.Arbuzov (2) Sz.Karaganov (1) szabadonengedés (1) Szabadság-párt (1) Szabadságpárt (1) szabadulás a börtönből (1) szabad kereskedelmi övezet (1) szabad oktatás (1) szakszervezetek (2) szegény (1) szegény-ország (1) szegénység-politika (1) szellemi kínkeservek (1) szélsőjobb erői (1) szeparatisták (1) Szevasztopol (1) SZKP (1) Szlovákia (1) szocialista (1) szocialisták (1) szolidaritás (1) szövetség (1) Szovjetunió (3) Sztálin (1) sztrájk (2) Taktika (1) Tamás Gáspár Miklós (1) tangó (1) tárgyalás (1) tárgyalás Szocsiban (1) Tariel Vaszadze (1) tározók (1) társulási megállapodás (2) Társulási Szerződés (1) társulási szerződés (1) Társulási szerződés (1) társult tagság (1) Tea Party (1) tegnap (1) terror (1) terrorizmus (1) területen kívüliség (1) területi megosztás (1) tettek (1) Theresa May (1) The Guardian (1) Timosenko (2) timosenko-adó (1) Timosenko-per (1) tőke (1) történelem (1) totális rendszer (1) Trump (1) tudományos-technikai forradalom (1) tulajdonosváltás (1) tüntetés (1) tüntetések (2) Tyágnyibok (1) Tyimosenko (1) új-neokonok (1) újgeneráció (1) újra alapítás (1) új nemzedék (1) Ukraina (4) Ukraine (1) Ukrajna (29) Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (1) Ukrajna Megmentésének Bizottsága (1) ukránok (1) ukrán alkotmány (1) ukrán és orosz nyelv (1) ukrán gazdaság (1) ukrán Golgota (1) ukrán ipar (1) ukrán közvélemény (1) ukrán nácik (2) UkrAvto (1) Ungarn (1) US-Russian Relation (1) USA (7) uzsoraszerződés (1) V.Janukovics (14) V.Putyin (3) V. Putyin (1) V/4 csúcstalálkozó (1) vádak (1) vádak Timosenko ellen (1) választás (1) választások (1) válság (2) vámunió (2) Vámunió (3) védelmi kiadások (1) Velencei Bizottság (1) verseny (1) versenyképesség (1) versenyképtelen (1) vezérelv (1) Viktor Janukovics (6) Viktor Orban (1) világ-hatalmi válság (1) világrend (1) Vilnus (1) Visegrádi 4-k (1) viszony Moszkvához (1) vita tézisek (1) Vlagyimir Putyin (3) vonakodva csatlakozás (1) World Economy (1) XVIII. kongresszus (1) XXI.század (1) Zaharcsenko (1) Zjugánov (1) zsákutca (3) Címkefelhő

Hegyi Gyula: Eszmék nélkül nem megy

2019.02.20. 20:04 KeményLászló

https://nepszava.hu/3026179_eszmek-nelkul-nem-megy

Az elmúlt hónapok tüntetéssorozata, a sikeres Audi-sztrájk, a fővárosi előválasztás és a hasonló akciók új esélyt teremtettek a baloldali ellenzéknek. A rabszolgatörvény – azaz a dolgozók még keményebb kizsákmányolása a hazai és külföldi tőke által – a baloldali politizálás alapkérdéséről, a munka és a tőke viszonyáról szól. Ezért a törvény elleni tiltakozó mozgalom szükségszerűen baloldali jellegű. Még akkor is, ha a liberális tiltakozók általában a fideszes kormány bűneire, a jobbikosok a külföldi nagytőke mohóságára igyekeztek koncentrálni. A szakszervezetek pedig, miközben a legklasszikusabb baloldali elveket hangoztatták, szavakban igyekeztek elhatárolódni mindenféle párttól, így a politikai baloldaltól is.

De a jég olvadása is apró repedésekkel kezdődik. A baloldali ellenzék eddig alapvetően a kormány politikáját támadta, a hazai nagytőke csak a fideszes oligarchák kapcsán került említésre, a külföldi befektetők pedig szent tehénnek számítottak. Így aki a túlóratörvény ellen és az autógyári sztrájk mellett kötelezte el magát, az átlépett egy politikai Rubicont. Amikor a mai baloldal vezetőiként Tóth Bertalan a bankok elfogadhatatlan extraprofitjáról, Karácsony Gergely pedig a „nagytőke hatalmának” megtöréséről beszél, akkor olyan területre lépnek, ahova eddig csak a baloldal partizánjai merészkedtek. Nem véletlen, hogy az ellenzéki erők egy része igyekszik visszarángatni őket abba a kényelmi zónába, amelyből csak a Fidesz korruptságát és a jogállam leépítését lehet támadni.

A baloldalnak azt kell megértenie, hogy a Fidesz-kormány antidemokratikus döntései alapvetően nem Orbán Viktor hatalmi mániájából, hanem a rezsim lényegéből következnek. A Fidesz célja egy új hazai nagytőkés osztály kiépítése, amely a német nagytőke partnereként, annak védettségét élvezve zsákmányolja ki a magyar társadalmat. Amelyet amúgy csak megvezethető tömegnek és nem társadalomnak tekint, a gyakorlatban valósítva meg a neoliberalizmus hírhedt jelszavát, mely szerint „nincs olyan, hogy társadalom”. A mondat szerzőjének, Margaret Thatchernek ez a demokratikus hagyományok miatt csak részben sikerült Nagy-Britanniában. Sajnos Orbán Viktor esélyei kétségkívül jobbak erre. A baloldalnak csak akkor sikerül megállítania, ha megérti és megérteti minél többekkel, hogy a Fidesz célja a társadalom atomizálása és gazdasági eszközökkel történő kizsákmányolása. Amelynek tudatos eszköze az oktatás és az egészségügy privatizálása, a szegényebb milliók előtti lezárása.

A harminc évvel ezelőtti rendszerváltozás egyik tantétele az volt, hogy „megszűntek az ideológiák”, és nincs már értelme jobboldalról és baloldalról beszélni. Ezt az ostobaságot a baloldalon kívül természetesen senki sem hitte el, a liberális, az újkonzervatív és a nacionalista ideológia azóta is virágkorát éli. A magyar baloldal viszont feladta ideológiáját, szellemi karakterét és intézményeit, s a múltját is megtagadta. A saját eszméi feladása után lényegében átvette a liberalizmus ideológiáját, némi szociálpolitikai baloskodással. Ezzel egyébként nemcsak saját magának ártott, hanem a magyar liberalizmust is meggyengítette. Kétségkívül jobban kormányzott, mint ahogy azt a választók megítélték, de saját ideológia, egységes világszemlélet, szellemi és kulturális háttér nélkül hosszabb távon nem lehet egy országot vezetni.

A magyar társadalom többsége egyértelműen vesztese az elmúlt évtizedeknek. Egymillióval csökkent az ország népessége, idegen kézbe került a nemzeti kincs java, nőnek a társadalmi különbségek, leépülőben van a népegészségügy és a közoktatás. A bérek a kelet-európai átlag alá kerültek, és megjelent egy agresszívan pöffeszkedő, újgazdag réteg. Ezen a tendencián kormányzati reformokkal a mai ellenzék sem tudna érdemben változtatni. Valódi felemelkedést csak egy merőben másfajta gazdasági és társadalmi rendszer hozhat. El lehet vitatkozni azon, hogy elsősorban az újraelosztást kell radikálisan megváltoztatni, vagy hozzá kell nyúlni a tulajdonviszonyokhoz is. A szocialista baloldal mindenesetre csak akkor tudja hitelesen képviselni ezt a fordulatot, ha az alapkérdésben visszatér ideológiája lényegéhez, a tőke és a munka érdekellentétéhez. Amely ellentétre ma ráépülnek olyan problémák, mint a környezetszennyezés (amely a szegényebb osztályokat és országokat sújtja), a robotizáció és az adataink, egész személyiségünk kiszolgáltatottsága idegen erőknek és szervezeteknek. Az államszocialista rendszer dogmáihoz persze nem szabad visszatérni. De a harminc évvel ezelőtti, az ideológiák megszűnéséről és a liberális rendszer örök győzelméről szóló dogmától is ideje megszabadulni.

A szocialista baloldal ideológiája két alapra épülhet: a meglevő társadalmi-gazdasági kritikájára, s egy igazságosabb, egyenlőbb és környezetileg fenntartható jövő bemutatására.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: munka sztrájk akciók tőke szakszervezetek eszmék tüntetések

Ungarn - ein Land mit Potential und Problemen

2019.01.21. 17:38 KeményLászló

World-Economy.EU

Interview mit Prof. László Kemény, Wissenschaftler und Politologe

(21. Januar 2019.)

 

WE: Es gab gerade einige Großdemonstrationen und Unruhen in Ungarn. Was war der Grund dafür und wo führt das hin?

László Kemény:Ungarn - ein Land mit Potential und Problemen

Das sind sehr wichtige Fragen, auf die es keine einfachen Antworten gibt. Es geht zunächst darum, dass es in Ungarn sehr lange still war. Das Volk erduldete alles, aber der Druck im Kessel fing an zu steigen. Jetzt kocht es. Es geht vor allen Dingen um soziale Fragen und auch darum, dass die jetzige Regierung keine Rücksicht auf die Meinung des Volkes nimmt. Neu an der heutigen Situation ist, auch im Vergleich mit anderen europäischen Problemen gleicher Art, dass nicht die verschiedenen politischen Parteien das Volk auf die Straßen gebracht haben, sondern umgekehrt. Das Volk ging auf die Straße und zwang damit die Oppositionsparteien sich ihnen anzuschließen oder sie wenigstens nicht zu behindern. Die momentane politische Situation zeigt, dass die Parteien den Wink verstanden haben. Die Oppositionsparteien, sowohl die sehr linken als auch die sehr rechten und allen voran die Mitte, haben sich zusammengeschlossen. Das ist ideologisch gesehen eine sehr illustre Gruppe, aber eines eint sie - wer jetzt nicht mit dem Volk geht, der bekommt auch keine Unterstützung bei den Wahlen. Und bei uns stehen in diesem Jahr gleich zwei an: die Europa- und die Kommunalwahlen.

WE: Wieso glauben Sie, dass das Volk Recht hat? Nicht immer hat die Straße Recht und manche Demonstrationen sind einfach emotional geladen.

László Kemény:

Da bin ich mit einverstanden. Hier gibt es mehrere große Probleme. Zu allererst, als Ungarn 2004 der EU beitrat, gehörte es zu den führenden Kräften unter den anderen europäischen Ländern, die zur gleichen Zeit beigetreten sind. In dieser Zeit bekam Ungarn etwa um die 14.000 Milliarden Finanzhilfen von der Europäischen Union, um die eigene Entwicklung anzukurbeln und um den Lebensstandard der Menschen auf ein wenigstens mittleres EU-Maß anzuheben. Statt dessen ist das Geld verpufft und nun befinden wir uns unter den gleichen Ländern am hinteren Ende der Statistik. Wieso? Weil die, die 2010 an die Macht kamen alles gestohlen haben. Schlicht gestohlen. Sie haben es für sich selbst ausgegeben. Es gibt jetzt einen enormen Unterschied zwischen dem Lebensstandard der oberen und der unteren Zehntausend. Man kann es überhaupt nicht vergleichen. Das ist der wichtigste Grund. Und dann kommt noch dazu, dass im Laufe der letzten zehn Jahre alle Bevölkerungsschichten irgendwelche a priori bekommen haben. Schüler, die mit einem Bildungssystem konfrontiert sind, das mit der modernen Welt völlig inkompatibel ist. Studenten, die ihr Studium aufgeben müssen, weil Institute zugunsten von teueren Universitäten geschlossen werden, aber niemand das Geld hat sie zu bezahlen - also kommt nur die obere Bevölkerungsschicht in den Genuss der Hochschulbildung. Pädagogen, Professoren, die praktisch ohne Bezahlung unterrichten. Nicht zu sprechen, von den Problemen von Frauen, Rentnern und vielen anderen. Der Tropfen, der das Fass zum Überlaufen brachte, waren die Arbeiter und Menschen, die im Staatswesen arbeiten. Es gibt jetzt ein Gesetz, das im Dezember innerhalb von zwei Tagen durch das Parlament gepeitscht wurde, ohne dass es zu einer Debatte darüber mit den Gewerkschaften oder anderen kam. Es geht dabei darum, dass Menschen zu über 400 Überstunden im Monat gezwungen werden können, aber das Gehalt dafür bekommen sie erst drei Jahre später. Das Volk nannte es das „Sklaverei-Gesetz“. Sie sagten bei diesen Demonstrationen: „Wir wollen keine Sklaven sein“.

WE: Eine Frage, die auch durchaus für Deutschland gilt: Vielleicht ist das gar kein ungarisches Problem, sondern eines, dass die ganze Europäische Union betrifft?

László Kemény:

Das wird in einem gewissen Grad bestimmt so sein. Aber in Deutschland betragen die üblichen Überstunden etwa 200 Stunden im Monat, in Ungarn wollen sie aber 400(!) einführen. Warum? Weil die ganzen Betriebe - BMW, Mercedes, all die deutschen Betriebe, die sich in Ungarn niedergelassen haben - bei sich zuhause die Gewerkschaften und Regierungen nicht dazu zwingen konnten die Überstunden dermaßen hoch zu schrauben und für sich selbst so viele Privilegien heraus zu schlagen. In Ungern hat es aber funktioniert.

WE: Herr Kemény, wir danken Ihnen für diesen Kommentar.

https://www.world-economy.eu/details/article/ungarn-ein-land-mit-potential-und-problemen/

Szólj hozzá!

Címkék: EU Ungarn Deutschland Europäische Union Viktor Orban World Economy

Hogyan tovább?!

2018.12.19. 18:05 KeményLászló

A „rabszolga-törvény” keresztül-erőltetése - az ellenzék együttes fellépésének ellenére - az így egy-pártivá lett parlamenten, olyan népi felhördülést váltott ki, amelyből akár forradalmi-lázadás is lehet. A tíz napja tartó utcai nagygyűlések, menetelések és a megütközés a kormány által kisajátított médiával két kérdést vetnek fel. „kipukkadt e” az Orbán-rezsim felfújt lufija, és az egységes ellenzék learathatja a győzelem gyümölcseit? A másik nézőpont azonban arra int, hogy a realitás egészen más, semmi sem dőlt el, hiszen a NER kormány még csak nem is reagált a történtekre, elegendőnek bizonyult a propaganda gépezetének és az erőszak szervezeteinek a csillapító és védőbástya szerepe. Ezzel véget is ért a nekibuzdulás, vagy valami még történik?

Van e folytatás és hogyan tovább?  Nem egyszerű erre választ adni.

  1. A szakszervezetek december 8. „sárgamellényes” tüntetésétől, és a parlamenti ellenzék viszonylag egységes december 12. viharos obstrukcióival folytatódott nyilvános szembefordulása a kormány munkavállaló ellenes tevékenységével, adta meg a lázadásnak a meghatározó tartalmát és fő irányát. A megmozdulások első szakaszában, a december 16-án, a. Hősök teréről indult és a Kossuth térre beáramló hatalmas tömeg nagygyűléséig tartóan, ez érvényesült is. Az Országház előtt valóban össznépi egymásra találást tapasztalhattunk. Tüntettek a szakszervezetek és a civil érdekvédők, valamennyi párt – a hatalmon lévők kivételével – és a legkülönbözőbb szakmai egyesületek, a budapesti és a vidéki emberek, akik szükségesnek tartották a tiltakozást. A Követelések egybe gyúrták a Fidesz 2010-s hatalomra kerülése óta a lakosság döntő részét ért igazságtalanságokat, megaláztatásokat, a demokrácia megcsúfolását, a jogállam leépítését, az oktatás kiüresítését, a tudományos műhelyek ellehetetlenítését, az emberek megalázását a szegényellenességgel, a kirablásukat a nyugdíjalapok bezsebelésével, a devizahitelek manipulációival és sorolhatnánk sokáig. Ezen a tüntetésen mondta ki a tömeg, hogy elég volt, és a magyar nép nem tűri tovább a NER-t. Innentől az Orbán-rendszer egésze ellen fellázadt nép hangulata vezette a folyamatot.
  2. Ugyanakkor elkezdődött a tömegek mozgolódásának a második szakasza. A december 16. központi tüntetés folytatására az ellenzéki pártok egy része - fontos, de az „összegyúrt” rendszerellenes fő tartalom „mellék-vonalára” – a tömeg által elfogadott 5 pontos követelés közszolgálati TV-ben történő „beolvasására” - hívta el a tüntetőket. Megkezdődött az „Óbudai-forradalom” a „Sajtószabadságért”! Még nem lehet tudni, hogy ez a vasárnap-hétfői akció (és kiegészítéseként a felhívás a követelések eljuttatására a vidéki sajtóhoz is!) az Orbán-rezsim elleni lázadás felerősítését szolgálta e, vagy a mellékvágányra tereléssel, „a szabadítsuk ki a sajtót” (1848- Táncsics!) fellángolásával, a „forradalmi-tűz” elhamvasztását gyorsította fel? Az akció értékeléséhez tartozik, hogy megmutatkoztak a tömegbefolyásolás modern eszközei (az okos-telefontól az interneten, a lézer-vetítésen át, az informatika, a pszichológia és más tudományágak, stb.), és a jártasság azok használatában. Megmutatkoztak a felfogásbeli különbségek is a politikai szereplők módszereiben, és főként külső kapcsolataikban, szándékaikban. A harc a követelések beolvasásáért személyi kiválasztódást is eredményezett. Szinte hősies helytállást, dicséretes szellemi és fizikai készenléti állapotot tükrözött a pártok vezetői körében. Ugyanakkor rávilágított a NER beszűkült, görcsös akarnokságára, a bigott hatalmi arroganciájára. Amilyen kíméletlen módszerekkel bántak el a mentelmi védettség alatt álló parlamenti képviselőkkel, pártvezetőkkel, nemtől függetlenül, egyértelműen mutatta a betokosodott gyűlöletet mindazzal szemben, ami a hatalmukat veszélyezteti.
  3. Mindemellett, a helyzet továbbra is feszült az országban. A fővárosi üzenetek elsősorban a jelentősebb városokba jutottak el, és helyi szinten korábban nem tapasztalt tüntetésekre, nagygyűlésekre került sor. A folyamat nem állt le és elérte a vidék egészét. Ebben kitüntetett szerepet játszik a Magyar Szocialista Párt fennmaradt és erőteljesen éledező országos szervezeti hálózata. Tudvalévő, hogy a félreterelés nem ingatta meg a szakszervezetek, és a velük egyetértő civil érdekképviseletek, pártok eltökéltségét a viszonyok megváltoztatására. A Magyar Szakszervezetek Szövetsége bejelentette a szakszervezeti konzultációt, amelynek keretében a nyugdíjasokat, a munkavállalókat és a diákokat kérdezik meg az eltökéltségükről a hatalom tevékenységével szembeni kiállásról. Megalakul a Munkás Parlament, ahol a – már az ország minden megyéjében, városaiban és a központban is hasznosan tevékenykedő Nyugdíjas Parlamentek mintájára – hozzák létre a munkavállalók általános érdekképviseletét. A „rabszolga-törvény” végleges kihirdetése időpontjáig biztosan számos tüntetésre is sor kerül. A szakszervezetek petíciót nyújtottak be a Köztársasági Elnöknek, hogy ne írja alá, és a pártokkal együtt az Alkotmánybírósághoz is fordultak. A karácsonyi ünnepek után derül ki, hogy ezeknek lett e pozitív következménye. Abból, hogy a Kormány nem reagált a törvényükkel szembeni ellenállásra, a tüntetők 5 pontjáról nem vesz tudomást, nem engedte beolvasni a közszolgálat TV-ben (nem akart precedenst teremteni, hogy a csak ehhez a médiához hozzájutó falusi lakosság is megtudja mi az igazság!), és a propagandájában megvádolta a tömegeket „soros-bérencséggel”, arra következtethetünk, hogy a NER-ből nem engednek. Ez pedig újabb tömegmozgalmakat szülhet.
  4. A népfelkelés folytatódik. Ennek első jele a december 16-án bejelentett és másnap egy szakaszon meg is valósult határlezárás Szlovákia és Magyarország között. Nyilvánvalóan ez csupán jelzés értékű, de a Komjáthi Imre által kezdeményezett akció további lépésekre utal. Lezárásra kerülhetnek azok a határátkelők, amelyeken keresztül valósul meg a multinacionális cégek precíziós időpontú alkatrész és árú szállítása. További lépésként lezárhatják azokat az utakat, amelyek a „techno-parkokba” vezetnek, s ezzel már az általános sztrájknál vagyunk. Ilyen forgatókönyvek esetén elkerülhetetlen az érintett külföldi cégek, kormányok odafigyelése. Sőt, az európai választás előtt még a szövetséges országok pártjai is érdekeltté válnak a magyarországi helyzet értékelésében.A belátható három-négy előrelépés a most kialakult helyzetből azt is jelzi, hogy: a).. a népfelkelés (és a már irányítóként szerepet vállaló „ellenzéki-kerekasztal” az MSZP vezető-koordinálásával), már átlépte azt a küszöböt, amely után a részvevői nem tehetnek úgy, mintha nem történt volna semmi. Az is kevés a stratégiához, ha megállnak, és kimondják „nem hátrálunk tovább”. Az „Óbudai Forradalom” egyik tanulsága, hogy, aki megáll, azt „leütik”. Ilyen ez a hatalom! Előre vezet az út, és lépni kell.  b).A kormány sem hallgathat, és nem tehet úgy, mintha semmi sem történt volna, csupán hőzöngtek ítt egyesek (a soros-aktivisták). Beláthatóan – számos hazai és külső, főként az EU-tól származó – hatást is fegyelembe véve, választhat:
  • kiegyezik a társadalommal, és felvállal némi változtatást a rendszerén. De, ehhez már tárgyalás kell az „ellenzéki kerekasztallal”, benne a szakszervezetekkel, civil szférával; amelynek az esélyét minimálisra lehet taksálni a rezsim eddigi viselkedése alapján,
  • a legrosszabb stratégia, ha mindenáron – a legsúlyosabb erőszakkal – letöri a „renitenskedőket”. Ekkor kontrolálhatatlanná válik a helyzet, és ebben már a magyar nép mellett, a szövetséges külföld sem lehet érdekelt;
  • alkalmazza a legutóbbi szlovák példát – amikor Fico miniszterelnök lemondásával, és helyette a hatalmi párt másik vezető személyiségének a megválasztásával átmentették az addigi hatalom fő rendszer elemeit – de ezen valószínűleg már túllépett az idő!
  • minden további időhúzás azt eredményezi, hogy a féléve bekövetkezett hasonló örményországi változat valósul meg, és az Orbán-rendszernek békésen át kell adnia a kormányzást, a rendkívüli népszavazáson megválasztott új politikai erőknek!

 

Budapest, 2018. 12. 19.             

     

9 komment

Címkék: tüntetés sztrájk népfelkelés Komjáthi Imre rabszolgatörvény Óbudai Forradalom

Az „Orbán-lufi” robban?

2018.12.16. 15:31 KeményLászló

Hetek óta forrong Magyarország. Nem külső hatások miatt, hanem a belső állapotok bőszítették fel először a fiatalokat és szüleiket, a pedagógusokat; majd most a munkavállalókat.

A 2010-ben parlamenti választásokon abszolút többséget kapott nacionalista indíttatású politikai erő – a Fidesz- Magyar Polgári Párt és a Kereszténydemokrata Párt – felrúgta a demokrácia és a jogállamiság szabályait, visszaélt a hatalommal. Felszámolta az 1989-ben közmegegyezéssel kialakított Alkotmányt, és olyan „alaptörvény” szerint kormányoz, amely visszaviszi az országot a II. világháború előtti Horthy-rendszer szellemiségébe és működési gyakorlatához. Ebbe beletartozik a választási rendszer átalakítása is, amely biztosítja számára hosszútávon a biztos győzelmet a későbbi választásokon. Mindez olyan központosított autoriter helyzetet eredményezett, amelyben kettészakadt a társadalom, és a többség lemaradt, elszegényedett, a fiatalság perspektívát vesztve elhagyta az országot. Tevékenységével, az Orbán Viktor miniszterelnök uralta Magyarország, szembefordult az Európai Unióval, miközben elherdálta, „zsebre-vágta” a felzárkózásra, fejlődésre, a 2004 utáni években, onnan kapott, közel 14 ezer milliárd forintnyi támogatást. Magyarország, az Európai Unióba felvételekor, a közép-európaiak sorában az elsők között volt, mára azonban már az utolsó. Ugyan Orbán kormánya a média teljes körű kisajátításával, látványos siker propagandával kápráztatta el a világot, de eközben az Európa-ellenessége zárvány helyzethez vezetett. Az idei év tavaszán lezajlott, megkérdőjelezhetően tisztességes választásokat követően, tovább erősítve a hatalmi önkényt, lényegében felszámolták a szabad sajtót, a jogállamot, a fékek és ellensúlyok biztosította társadalmi biztonságot. Olyan feszült állapotok jöttek létre, amelyben kézzel foghatóvá vált a robbanás veszély. Ezt még képesek voltak, gátlástalan populizmussal és rasszista gyűlöletkeltéssel, lecsillapítani. Az Európát is elért menekült hullámot kihasználva, beterelve a magyar fővárosba, és riogatva, megfélemlítve, a hazug propagandának kiszolgáltatott embereket megvezetve, olyan látszatot keltett, hogy a migránsok és az országba áramlásukat szervező Soros, meg hazai segítői az okai a nép bajainak. Furfangos „barba-trükkel ezt a katyvaszt befedte a nemzetvédő lepellel, hirdetvén, hogy ettől a Soros –migráns veszedelemtől egyedül az orbáni NER képes megvédeni a nemzetet, sőt Európát is!

Az év végére azonban bekövetkezett a „lufi” kipukkadása. Az első lyukat a rendszeren a tudomány és az oktatás elleni támadásuk okozta. A diktatórikus hatalomhoz ugyanis lebutított társadalom tartozik Elvonták a Magyar Tudományos Akadémia autonómiáját, anyagi forrásait és ellehetetlenítették a kutatói hálózat működését, szerves kapcsolatát az egyetemekkel. Ebbe a sorba tartozott a CEU – vagyis a Soros György által létrehozott és finanszírozott – világszínvonalú, amerikai diplomát adó egyetem kiszorítása az országból. A közoktatás szakmai és pedagógiai tevékenységének leépítése, az iskolázási korhatár 15 évesre csökkentésével, a gimnáziumok számának korlátozásával, a szakképzés reinkarnálásával a múlt század elejeének megfelelő szintre, már korábban érzékelhetővé lett. Elsőnek a diákok lázadtak fel. A 2018-s év szinte folyamatos diák tüntetésektől volt hangos. A CEU ellenes akciók sűrűsödése, és közben a többi egyetem – főként a humán, és társadalomtudományi, közgazdasági irányultságúak fizetőssé tétele, a nem kellően tehetős jövendő hallgatók kiszelektálása, általános lázadást eredményezett a fiatalok körében, amelyhez a szülők és a pedagógusok, egyetemi tanárok is csatlakoztak.

A második – és az utóbbi napok eseményei azt jelzik, hogy végzetes – zavart az „Orbán-lufi” létében, a munkavállalók és általában a magyar családok életébe történt kegyetlen beavatkozás okozta. A kormány ezt az évet a család évének hirdette meg. Orbán együttműködési megállapodást ajánlott a nőknek. S, meghirdette, hogy szüljenek minél több gyermeket, mert rosszak a demográfiai mutatók, pedig szüksége van a „magyarokra a nemzetnek”. Mindezt olyan rendelkezésekkel, törvényi kényszerekkel, amelyek sértik az emberek magánéletét, emberi szuverenitását, méltóságát. A nők társadalmi szerepét elvitatta, majd beszüntette a „gender szakot” az egyetemeken. „A nőknek a családban a helye, a konyhában, meg a szülőszobában”. Ezt tetézte be, hogy a munkavállalókat pedig 400 órás túlmunkára kötelező törvényt fogadtak el, amellyel egyúttal ellehetetlenítették a Munka törvénykönyvet. Az új foglalkoztatási feltételek csúcsa az lett, hogy a túlóráért esetleg 3 éven belül kaphatnak fizetést a dolgozók. Itt csordult túl a pohár! A szakszervezetek hiába kérték a tárgyalást, nem sikerült egyezségre jutni. Ezért december 8-ra meghirdették azt a tüntetést, amely még csak figyelmeztető lett volna a kormány számára, hogy térjen észhez. De, nem tette, nem tárgyalt, önteltsége fennhéjázó gőggé erősödött. A „rabszolgatörvény” tárgyalását dec.10-én kezdték és már 12-én meg is szavazták. A nép ezt már nem viselte el. A szakszervezetekhez csatlakoztak az ellenzéki pártok, és amikor az antidemokratikus törvénytárgyalást látták, a Parlament épülete elé vonultak az emberek. Együtt volt mindenki: a munkások, a hivatalnokok, az iskolások, az egyetemi hallgatók, a szülők és nagyszülők. December 12-én a parlamenti vita elfajult, mert az ellenzék nem látott más kiutat, mint az obstrukció. Orbán miniszterelnök, a pártjának parlamenti képviselői ezt olyan „sértésnek” fogták fel, amely intézkedést igényel. A törvényhozás folyosóira behívták a kormányőrséget, a miniszterelnök mellé testőrségét. Az ellenzék fütyült és szirénázott, szóban és plakátokkal tiltakozott. A téren pedig gyűlt a tömeg. Azóta folyamatosan tüntet. s egyre nagyobb létszámban, amellyel szemben bevetették a rohamosztagokat, a könnygázt és a fizikai erőszakot. Nem tudni még, hogy ez csak a kezdete az „Orbán-lufi” kipukkadásának, vagy már a „nagy durranás”, de a tömegben amellett, hogy „Orbán takarodj”, már azt is kiabálják, hogy „ez ’56”!

Szólj hozzá!

Címkék: robban szakszervezetek tüntetések lyukak szabad oktatás Orbán-lufi rabszolga-törvény

Partnerválasztás argentin tangóra.

2018.12.06. 17:32 KeményLászló

Tudatosan, vagy így hozta a véletlen? A 20 meghatározó pólus-országnak - az összegabalyodott világ esetleges kibogozását is lehetővé tehető - összejövetelét, Buenos Airesben tartották. Az események fő sodrából kieső argentin főváros, olyan unikális valamivel rendelkezik, amely küldetésessé tehette a helyszínt. A nevezetes argentin tangó ugyanis társastánc. A táncesthez, a „milongához” először partnert kell választani, majd az „összesimuló” párok sokasága, a közösen választott zenére, együttes „sétában” éli át az együttlét örömét.

Mondhatjuk e, hogy a G-20 argentínai összejövetelén megvalósult a milonga-érzés? Semmi esetre sem. Mégis a találkozó eseményeinek, elő- és utó játékainak az értékelésénél érdemes a tangó kiváltotta sármosságot figyelembe venni. Így, kimondhatjuk, hogy senki, egyik ország sem uralta a találkozót. Ennek is köszönhetően sikerült mindenki számára elfogadható közös közleményt kiadni. A G-20 jelmondata is lehetne: „Megállapodtak, hogy mindenben megállapodásra kell jutni”.

 Bár kísérlet történt az együttműködés „meghekkelésére” – lásd a Kercsi-szoros ügyének ukrán időzítését – azonban érvényesült a tangó-szabálya, miszerint a ”harmadik felesleges”, lám a „politikai-tangóban” sem lehet lépések közben kívülről belezavarni. Ugyanakkor, sürgetőbbé vált annak átgondolása, hogy mi a fontosabb, a sokféleségből kreatív-kompromisszumok által született megegyezésekkel folytatni az „argentin tangót”, és megnevezni a „felesleges –kívülállót”; vagy beletörődni a folyamatos önző zavarkeltésbe, akkor is, ha háborús hisztériát okoz!?

Ennél a pontnál részben át kell lépnünk az argentínai G-20 elemzésén. Új felállás lesz a partnerek sorában és a kapcsolataikban? Ki lesz felesleges, vagy lehet e ilyet feltételezni? Azt már a hidegháború abbahagyása óta tudjuk, hogy a korábbi részvevői – oroszok és amerikaiak - eltérően értékelik a végeredményét és a következtetéseik a jövőre nézve is lényegileg térnek el egymástól. Az eltelt 30 év azonban azokat igazolta, akik szerint egészen új világrend alakulhat ki. Nem kétpólusúak, és nem egy centrumból irányítottak már a közben meghatározóvá lett technikai forradalom általi fejlettségben átrendeződött erőviszonyok. Jellemzően a G-20-nak nagyobb már a jelentősége, és befolyása a világ dolgaira, mint a G-7-nek, vagyis a korábbi legfejlettebb vezető hatalmaknak. Ez abban is megnyilvánult Buenos Airesben, hogy a nyitónapi „partnerválasztás” során két csoportosulás alakult ki: a RIK (Oroszország, India, Kína), és kapcsolódóan a BRIKS (az előbbiekhez még csatlakozott Brazilia és a Dél-Afrikai Köztársaság); illetve az USA, Kanada és Mexikó, az utóbbiak alá is írták a szabadkereskedelmi megállapodásukat. A többiek kicsit saját problémáikba burkolóztak. Természetesen létezik az Európai Unió együttese, de kissé parton kívül. A G-20 –n is érződtek a belső bizonytalanságok: a még német kancellár, Angela Merkel a repülőgépének meghibásodása miatt elkésett, és majd mindent lekésett. A francia elnök, Macron hátrahagyta Párizsban a „sárga-mellényesek” utcai tobzódását. A brit miniszterelnök Theresa May pedig a kilépés, a Brexit hideglelését sugározta magából. A partnerkeresés maradt a többieknek, és sikerrel is jártak. Japán folytatja a több mint 70 éve hiányzó békekötés akciót az oroszokkal. Ugyan a Szaud Arábia képviseletében jelenlévő korona-herceg feszengett az ellenzéki újságírójuk brutális meggyilkolása miatt, de azért megtalálta a partnereit az országa olajában érdekeltek között.

Ha így körbe nézünk, akkor kirajzolódik az új világrendi modell: partnerség alapú integrációk hálózata. Folytatódhatna az „argentín tangó”!?

Szólj hozzá!

Címkék: tangó milonga partnerek ukránok Argentina G-20 Kercsi-szoros G-7

Save Ukraine!

2018.11.28. 17:00 KeményLászló

By Dr. Laszlo Kemeny & Dr. Miklos K. Radvanyi •

The situation is extremely critical. The Ukrainian people are freezing. In the cities of Cherkasky, Hmelnickiy, Herson, and Kharkov the authorities have been forced to declare emergencies. People all over Ukraine have gone to the streets to protest the inhuman conditions. The civil movement called the Organization of Ukrainian Mothers has called for nationwide protests. Its leader, Natalia Korolevskaya has announced that they will protest in front of the Parliament building and other government installations. Most of the protesting mothers have carried signs claiming that not starvation, in Ukrainian golodomor, but the threat of freezing to death, in Ukrainian holodomor will kill their children.

In fact, Ukraine is frozen both literally as well as figuratively speaking. Because of serial non-payments for Russian gas, Gazprom has stopped deliveries. Simultaneously, Ukraine cancelled the bilateral agreement on gas deliveries. More importantly, since its independence on August 24, 1991, Ukraine has failed spectacularly to build a politically stable and economically prosperous state. Its politicians have used their anti-Russian rhetoric to build up their individual fiefdoms and in many cases their criminal organizations. Simultaneously, they have abused Ukrainian nationalism to suppress the sizable ethnic Russian community, allegedly as a payback for the Russian oppression prior to the country’s independence.

Internationally, the situation has not been better. Gone are the times when the United States and the member states of the European Union have hoped that Ukraine could easily be integrated into the western part of the continent. As a result, relations with the West have been frozen too, especially since what the Ukrainians define as the revolution, while Russia considers a coup d’etat against the legitimately elected president in February 2014. The violent removal of then President Viktor Yanukovych has resulted in the loss of the Crimea and the protracted uprising of the ethnic Russian population in the eastern part of the country. Today, Ukraine is hopelessly suspended between the European Union and the Russian Federation. In reality, Ukraine exists in a vacuum of its own making.

No wonder that Ukrainian politicians from President Petro Poroshenko down sense the rising discontent across the country. The upcoming presidential elections, scheduled to take place on March 31, 2019, do not have a favorite. The leading candidate, Yulia Tymoshenko, enjoys only 13% support among the voters. The current President, Petro Poroshenko, does even worse. Only a mere 6% of the voters would re-elect him. In comparison, a clown claiming to seriously considering a run for the presidency would garner 9% of the votes.

Clearly, an all encompassing malaise has descended upon the frozen Ukraine. A major contributing factor to this malaise is the politically induced destruction of the centuries old unity of the Pravoslav Church and the subsequent establishment of a separate Ukrainian Pravoslav Church, independent of the Moscow Patriarchate. This unequivocally Russophobe move by the Ukrainian nationalists has not played well in Russia and in Ukraine, where the mostly rural population have had difficulties to reconcile their ingrained religious culture with the new Church, which has been firmly rejected by the Patriarch of Constantinople. Adding insult to injury, historically, religious civil wars within churches, especially the Pravoslav one, never lead to positive results.

Most recently, the Rada, the Ukrainian Parliament, has declared martial law to begin on Wednesday, November 28, 2018, and last for thirty days, after Russian navy ships rammed and opened fire on three Ukrainian military vessels attempting to cross the Kerch Strait last Sunday between the Sea of Azov and the Black Sea. The Kerch Strait connects the two Seas and separates Crimea from the Russian mainland. As it has become the rule in these cases between the two countries, there are two versions of the event.

According to the Russian version, the Ukrainian vessels failed to notify the Russian authorities of their intent to cross the Kerch Strait as required, and even denied having that intent on the night before. Pursuant to the Ukrainian version, the three Ukrainian vessels were sailing between two Ukrainian ports: from Odessa in the Black Sea to Mariupol in the Azov Sea. Kiev claims that it notified Moscow in advance that its naval ships will be sailing through the area. Furthermore, Ukraine states that under a 2003 treaty, there is freedom of navigation in the Kerch Strait.

The Russian counter argument is that the Ukrainian vessels violated the detailed technical rules on how ships should pass through the narrow and complex waterway. Moreover, the Russian Security Service (FSB) says that the Ukrainian vessels ignored “legal demands to stop” and performed “dangerous maneuvers.” After a short firefight, the three vessels were seized and towed to the Crimean port of Kerch. The Ukrainian sailors remain in Russian custody.

The martial law declared by the Ukrainian Parliament comprises of three elements. First, martial law is only declared in the counties bordering on Russia and Moldova. Second, there are twelve implementing points that have not yet been fully published. Third, presidential elections cannot be delayed. They must be held as scheduled on March 31, 2018.

All member states of NATO have voiced their support for Ukraine against the Russian aggression. The Security Council of the United Nations held a session on Monday. As expected, the Security Council’s session did not end in a vote, because of the expected veto of the Russian Federation. Presently, relative calm has returned. Moscow maintains that Petro Poroshenko and his allies have intentionally created a crisis situation, in order to postpone the upcoming presidential elections. Of course, the accused deny Moscow’s assertion.

Regardless of the veracity of Moscow’s assertion, the clear loser of the Sunday incident is Ukraine and its government. As far as the United States of America is concerned, it could not and should not overlook the extremely bad domestic situation in Ukraine. In addition, the President and his advisors must be very suspicious of any attempt at diverting attention from Ukraine’s grave political problems. Although Moscow might never acquiesce in the loss of Ukraine, direct military aggression is highly unlikely.

What is required is a two-pronged approach. Moscow must be informed that the United States of America expects the Russian Federation to strictly adhere to the Minsk Protocol of February 11, 2015. The same must be applied to Ukraine too. On the other hand, Kiev must be told that Ukrainian politicians shall clean up their acts: counter extremism, end corruption, and put the country’s finances and economy in order. Unless Ukraine will be governed honestly and decently, membership in NATO and the European Union should absolutely remain out of question.

 (November 27, 2018)

https://www.ff.org/save-ukraine/#more-21278

 

Frontiers of Freedom Logo

Szólj hozzá!

Címkék: Russia Ukraine Krim Holodomor Porosenko Kerch

Ukrajna lefagyott!

2018.11.22. 11:29 KeményLászló

Persze, képletes ez a „lefagyás”, kettős értelemben is: kívülről és belülről, és átvitt értelemben is. Azok, akik „elcsábították” a korábbi partnereitől – a Szovjetunióból, majd a Független Államok Közösségétől, az Oroszországi Föderációtól - mára már magára hagyták. Ukrajna körül elfogyott a levegő, lefagytak a viszonyok az Európai Unióval és az USA-val is. Porosenko elnök megrendülten észlelte, hogy Párizsban az I. világháború befejeződésének 100 évfordulós ünnepségén, senki nem állt vele szóba, Trump elnök észre sem vette, pedig nagyon fürkészte legalább egy kézfogásért; Merkel ukrajnai látogatását arra használta fel, hogy Júlia Tyimosenkoval is találkozzon; egyre kevesebb helyen éri el az oroszok ellen generált akcióinak a támogatását a nyugati államok részéről stb. Számos oka van ennek, főként az ukrajnai belpolitika rendezetlen, szélsőségekkel terhelt állapotából, a polgárháborúból, amelyet nem akarnak a minszki megállapodás szerint abbahagyni; és az ország vezetőinek, főként Pjotr Porosenko elnöknek a tevékenységéből következően. Az orosz vezetés is ráunt az állandó akciókra ellenük, pl. 15 teherszállító hajójuk lefoglalására, az újságíróik letartóztatásaira, kiutasítására, az ukrajnai orosz képviseletek elleni vandál gyújtogatásokra, rombolásokra stb. Láthatóan ez a „tüske az oroszok körme alatt” már annyira „begennyesedett, hogy ideje megszabadulni tőle. Az ukrajnai hatalom képviselői hiába várják a gazdasági bajok szanálását kívülről, akkora a teher, hogy azt senki nem veszi magára.

A szinte szószerinti lefagyást sajátos módon mégis a tél beköszönte, a hideg hozza el. Jelenleg nagyon közel van a kommunális katasztrófa. Olyan állapotban van az ország, hogy már a nagy városokban sincs fűtés a lakásokban. Porosenkoék azzal büszkélkednek, hogy leváltak az orosz gáztól, függetlenségüknek ez a legfőbb mutatója, de nem tudnak fizetni a máshól – pl. az USA-ban beszerzett - szénért, palagázért stb. – és így nincs mivel működtetni az erőműveket. A lakosságnak pedig pénze nincs a megnövekedett gázszámlák, távfűtés megfizetésére, a szolgáltatók ezért lezárták a kazánokat. Az ukrán sajtó arról tudósít, hogy Cserkaszk, Hmelnyicki, Herszon, Harkov és más megyék néhány városában - a kezdeményező Smeli városka - már rendkívüli állapotot hírdettek ki. A félmilliós Krivoj Rogban, miután más megoldást nem találtak, több mint kétezer panelházból, az iskolákból, óvodákból és a korházakból a fagyoskodás elleni tiltakozásul utcára vonultak az elkeseredett emberek. Rendkívüli kongresszust tartott november 20-án az Ukrajnai Anyák civil szervezet és elhatározták valamennyi megyében az anyák mozgósítását. Natalia Korolevszkaja, a vezetőjük jelentette be, hogy tiltakozásul a közszolgáltatások elmaradásáért, harcba hívnak mindenkit a kormány ellen, a gyermekek jövőjéért. Akció bizottságokat hoztak létre és meneteket szerveznek a Ráda, a kormány-épületek, hívatalok elé, és rákényszerítik a hatalmat a nép követeléseinek a teljesítésére.  Azt írják az "ellenzékiek", hogy most nem a "голодомор (The Holodomor-éhinség)" végez velük, hanem a "холодомор (fagyhalál)"!

A lefagyás állapotának társadalmi robbanás veszélyét érzik az ország vezetői, akik közben a 2019 tavaszán esedékes elnökválasztásra készülnek. A főesélyesnek tartott Júlia Tyimosenko látványosan letőrte a lakatot a Smeli város távfűtő kazánjának lezárt ajtajáról. A Radikális Párt elnöke, Oleg Ljasko nyílt levélben szólította fel az államfőt és a miniszterelnököt, hogy oldják meg ezt a problémát. „Követelem –írta – adjanak az embereknek meleget”! Az biztos, hogy ha beállnak az igazi „sztyeppei fagyok” és nem lesznek meleg otthonok, a sok próbán átesett ukrajnai nép „nagyon befűt” ennek a semmirekellő acsarkodó oligarcha uralkodó osztálynak.

Ugyanakkor a fagyon túl számos olyan feszültség is borzolja az ukrajnaiak idegeit, amelyet nem a természet, hanem az ország hatalmasságai okoznak. Ilyen a „holodomorral” vetekedő harc a „saját pravoszláv egyházért”. Az eddigi egyházi struktúra hosszú történelmi korokon átívelő folyamatban kristályosodott ki, és néhány évvel ezelőtt egységesült olyanná, amely képes lett a kiegyezésre a közel ezer éve vetélytárs Vatikánnal. Az ukrán nacionalisták ruszofobiája azonban harcot indított a pravoszláv egyház egységének a szétveréséért. Át akarják hajtani a hívőket a moszkvai patriarchátus által vezetett egyházból, a Porosenko által szorgalmazott ukrajnai pravoszláv egyházba, de annak az önállóságát a konstantinápolyi patriarchátus nem adja meg (az előzetesen Porosenkonak adott ígérete ellenére). Ez főként a falusi lakosságot zavarja össze, és főként az idős emberek, a nők, az ukrajnai orosz anyanyelvűek harcba indulnak a templomaikért, meg a papjaikért. A jelenlegi állapot azt mutatja, hogy Porosenko itt önveszélyesen „mellényúlt”. Az ezer éves tapasztalattal és saját érdekekkel működő egyházon belül bizonyára előbb megegyeznek, mint sem az államfő politikai beavatkozását elfogadnák. A hitbéli belháború soha nem vezetett jóra!

Folytathatnánk a minden tárgyalás, ígéret ellenére zajló fegyveres, sok halált hozó donyecki-lugánszki polgárháborúval, az elértéktelenedett grívnyával, az Ukrajnával szomszédos országok, és különösen az oroszok iránt keltett gyűlölet kampányból is következett elvándorlással  stb. A Bandera –kultusz állami rangra emelése, és a fegyveres szabadcsapatok náci jelszavakat skandáló, fáklyás felvonulásai, rombolásai, gyilkosságai a nekik nem tetsző polgári lakosokkal, jogvédőkkel  szemben is, félelemben tartják az embereket az egész országban, de különösen a nemzetiségi területeken. A kárpátaljai magyarok, a galíciai lengyelek, és mindenütt az oroszok rettegésben élnek. Nem akarják, hogy a gyermekeiket a náci jellegű elveken működő táborokban ölésre képezzék ki.  

De, mindezt még tetézi a harc a hatalomért. Választásnak kellene lenni jövőre, de valószínűleg addig az egész országra kiterjedő összeomlás következik be. Többen is jelentkeznek alternatívaként a jelenlegi elnökkel szemben. A közvélemény-kutatási eredmények 13%-ra mérik Júlia Tyimosenkot, de még egy humorista is bőven megelőzi a 6%-ra mért Porosenkot. Ugyanakkor , miként a fentiekből kitűnik a jelenlegi elnök nem készül a hatalom átadására még ha választáson leszavaznák, akkor sem. Ezért valószínűnek látszik, hogy a kialakult helyzetre tekintettel rendkívüli intézkedésekkel oldja fel a „lefagyottságot”. Persze, a robbanás veszélyes országot „begyújtani” csak „utánam az özönvíz” szemlélettel lehet. Elviseli ezt az ukrán nép; kell ez a világnak?

 2018.november 20. 

 

Szólj hozzá!

Címkék: holodomor Ukrajna Tyimosenko ukrán nácik Porosenko pravoszlavok

Ki avatkozik az elnök-választásokba? (Oroszország 1996)

2018.11.03. 12:43 KeményLászló

Az 1993-1999 közötti időszakban – a pártok kialakulásának bizonytalanságai miatt – Oroszországban „pártok nélküli” plurális választásokra került sor, és a szükséges törvényi normatívák is „gyerekcipőben járva” szabályoztak. Ezzel együtt a szavazások eredményeinek legitimitását - hatalomváltást érően - nem kérdőjelezte meg senki. Különösen fontos ezt hangsúlyozni az 1996-s elnök-választást illetően, ill. szinte valamennyi regionális, helyi önkormányzati választással kapcsolatban.

Borisz Jelcint 1991-ben, a Szovjetunióból kiszakadt, de még szovjet-szocialista Oroszország elnökének választották meg. A már magát „polgári-demokratikus állam-berendezkedésűnek” tekintő ország elnökének a megválasztására először 1996-ban került sor. Ez az esemény azért fordulópont, mert itt dőlt el belátható időre véglegesen, hogy Oroszország megmásíthatatlanul erre az államformára rendezkedik be. Ugyanakkor, az 1996. június 16-án kezdődött elnök-választás, „állatorvosi lóként” szerepel a politológia tantárgy szemléltető anyagai között. A kiélezett politikai helyzet kockázatát jellemezte már az is, hogy - az összes későbbi elnök-választások közül az egyetlen volt, amelyen - szükség lett, (július 3-án) második fordulóra. Az, hogy nem csupán a személyekről, hanem a rendszerváltás elfogadásáról, vagy elvetéséről szólt ez a döntés, abban is megmutatkozott, hogy az új hatalmat megjelenítő, Jelcin ellenfelévé, a leváltott rendszert jelképező KPRF (Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja) elnöke, Zjugánov vált. Sőt, az elnökit félévvel megelőző, parlamenti választás eredményeként a legtöbb mandátumot (22%) a kommunisták nyerték el, s a jelcinista „Mi házunk-Oroszország” csak a harmadik lett (10%). A lakosság a sikertelen gazdasági reformok, az életét megkeserítő szociális lepusztulás és a mindent szétrabló korrupció miatt, a csecsen-háború veszteségeit megszenvedve elfordult Jelcintől, elvesztette a bizalmát a rendszerváltás kierőszakolói iránt. Az első forduló előtt a közvélemény kutatás a regnáló elnöknek 8-9% támogatást prognosztizált.

Jelcin környezetéből származó információk szerint komolyan számoltak olyan variációval is, hogy az 1996-s elnök-választásra Anatolij Szobcsákot jelölik Borisz Jelcin helyett.  De, közeledve a jelölés aktuálissá válásához, 1995. decemberben, személyesen Jelcin és Szobcsak megvitatták a helyzetet és a szentpétervári polgármester véglegesen letett a jelölés vállalásáról, mert megértette: „Jelcin semmivel sem törődve mégis elindul a másodszori ciklusra”. A politikai vélemény-kutatással foglalkozó „Közvélemény Alap” igazgatója, Oszlon – aki Csubajsz mellett dolgozott a jelcini kampány stábban – 2006-ban arról emlékezett meg, hogy „Jelcin győzelme a politikai technológiák használatának volt köszönhető. (Александр Ослон. Как в 1996 году Аналитическая группа сделала опросы социальным фактом. http://polit.ru/article/2006/09/25/analitgroup/). A választásokat megelőzően Jelcin támogatása rendkívül alacsony volt, s 1996. februárban, amikor bejelentette a jelölését, a veresége elkerülhetetlennek látszott.  A közvélemény kutatási adatok szerint a lakosság 30% teljes mértékben egyetértett azzal, hogy „a kommunisták idején minden jobb volt és azt szeretnék, hogy minden a régiek szerint legyen” és még 33% részben egyetértett ezzel a kitétellel. Oszlon visszaemlékezésében azt is megemlítette, hogy Davosban, a Világgazdasági Fórumon, Zjugánovot úgy fogadták, mint a választás esélyesét, és valószínűleg Oroszország jövőbeni elnökét. Mindehhez tartozott az is, hogy 1996. márciusban, a Duma határozatában érvénytelennek nyilvánította a Belavezsajai Megállapodást a Szovjetunió megszüntetéséről. Erre válaszul Jelcin rendeletet készíttetett elő a Duma feloszlatásáról; a rendkívüli állapot kihirdetéséről, az elnök-választás elhalasztásáról és a KPRF betiltásáról. Csubajsznak köszönhető, hogy ebből nem lett semmi, mert meggyőzte Jelcint a döntései elkésettségéről. (Ельцин Б. Н. «Президентский марафон» — М.: ООО "Издательство АСТ", 2000).

A tét óriási volt, amit az is megerősített, hogy 1996. április 27-én, 13 oligarcha – köztük a legbefolyásosabb Berezovszkij, Guszinszkij, Potanyin, Szmolenszkij, Fridman, Hodorkovszkij – nyílt levelet tett közzé a lapokban. Arra intették a lakosságot, hogy az orosz vállalkozók „rendelkeznek a szükséges erőforrásokkal és akarattal, hogy nyomást gyakoroljanak a túlságosan elvtelen és kompromisszum hiányos politikusokra.” ("Заявление тринадцати". Предприниматели требуют от политиков взаимных уступок. http://www.ng.ru/specfile/2000-11-24/11_document.html ).  

A 69,81%-s szavazási részvétel mellett lezajlott választás eredményét - Jelcinnek 35,28% jutott, Zjugánovnak pedig 32,03% - a későbbiekben meghatározó személyiségek is csalással elértnek tartották. A két forduló között elszabadultak az indulatok. Jelcin beteg lett – a releváns visszaemlékezések szerint infarktusa volt – és a közvélemény kutatás 3-5% közötti támogatást jelzett. Ekkor vette át a folyamat irányítását az elnök lánya, Tatjána Djacsenko, aki az USA elnökéhez fordult segítségért. A második forduló kampányát már Bill Clinton – aki azzal „szállt be”: „Őrülten szeretném, hogy ez a pasas győzzön.” (The Wall Street Journal szerkesztőségi írása az oroszországi helyzetről, "Россия Ельцина"- címmel idézi http://web.archive.org/web/20070827022333/http://www.inopressa.ru/wsj/2007/04/24/09:52:20/rossia ) – korábbi választási kampányának vezetője vezényelte. („Amikor  Jelcin, aki elcseszte a reputációját, 1996-ban jelöltette magát a második ciklusra, úgy tűnt, hogy az ellenfelének, Zjugánovnak a győzelme, elrendeltetett”- jegyezte meg David Remnick, a The New Yorker-ben 2014-ben. A fordítása – értelmező megjegyzésekkel kiegészítve – az Inopressa-ban jelent meg.  В The New Yorker, Наблюдая за затмением: Майкл Макфол находился в России, когда там появились перспективы демократии.... и когда эти перспективы начали тускнеть. – címmel. http://www.inopressa.ru/article/05aug2014/newyorker/mcfaul. Eredeti: David Remnick  Watching the eclipse. http://www.newyorker.com/magazine/2014/08/11/watching-eclipse?utm_source=tny&utm_campaign=generalsocial&utm_medium=twitter&mbid=social_twitter . A „család” mindent megtett  Jelcin győzelméért, mert az életüket is féltették vereség esetén: Василий Авченко. Теория и практика политических манипуляций.  Глава II. Эффективность политических манипуляций на практических примерах (Россия 1990-х). §1. Выборы Президента РФ в 1996 году. «Семья»: победа любой ценой. http://psyfactor.org/polman3.htm  . https://russian.rt.com/inotv/2017-06-18/WSWS-rasskazal-kak-v-1996 )

Anélkül, hogy minden részletét bemutatnánk a két forduló közötti kampánynak és politikai történéseknek – hiszen hatalmas irodalma van már, amelyet nem lehet rövidítve helyettesíteni – mégis a legfontosabb elemeit érdemes megemlíteni. Ilyennek tekinthető két alapvető összefüggés: egyrészről, a Zjugánov kampányához felhasználható valamennyi eszköz, forrás ellehetetlenítése, „lefagyasztása”; másrészről, a világban és az országban rendelkezésre álló valamennyi hasznosítható eszköz és forrás igénybevétele, mozgósításra, befolyásolásra Zjugánov ellen. Ezeknek a „tételeknek” a bizonyítására szolgálnak az érintettek visszaemlékezései, a külföldi és hazai politológusok elemzései, (Lásd, pl. Русская рулетка – 96. Как делали президента. http://flb.ru/infoprint/1692.html. Главный аналитик НТВ г-н Вильчек о манипуляциях этой телекомпании на выборах 1996 года // Независимая газета, № 198 (1769), 23 октября 1998, с. 8. Павел Хлебников. Крестный отец Кремля Борис Березовский, или история разграбления России “Черная касса” президентской кампании Ельцина. http://business.polbu.ru/hlebnikov_berezovsky/ch09_vii.html. Как выбирали Бориса Ельцина: интервью В. Никонова, возглавлявшего пресс-службу предвыборного штаба Б. Ельцина, и Г. Зюганова «Московским новостям» от 06.07.2006.) s azok a tények, amelyeket azóta sem sikerült „köddé változtatni”. (Ilyen tény volt pl. a Zjugánov kampányának pénzügyi forrásait kezelő Тверьуниверсалбанк működési engedélyének a visszavonása az első fordulót követő első napon. Lásd: Президентские выборы в России (1996). http://www.studfiles.ru/preview/3538042/ ).

A Jelcin melletti kampány fő eszköze lett a közigazgatás valamennyi rendszere, s azok struktúrái, személyei és anyagi forrásai; valamint a tömegkommunikáció (oroszul: СМИ) egésze, kiemelten a TV valamennyi csatornája és adása. A választásokat követően a „Hatékony politika Alapítvány” vezetője, Gleb Pavlovszkíj, aki Jelcin stábjában dolgozott, összefoglaló elemzést készített „Elnök 1996-ban: forgatókönyv és a győzelem technológiája (Hogyan, miként és miért győztünk a választásokon 1996-ban. Viszonyunk Borisz Jelcin győzelméhez)” címmel. Az értékelésről a „Független Újság (Независимая газета)” megállapította: „ez a tanulmány feltárja a közvélemény manipulálásának az agyafúrt technológiáját és a konkurensek politikai és ideológiai előzésének sajátos mechanizmusát. …A győzelem receptje: a szakértők erőforrásainak mozgósítása + az információs tér dominálása + az ellenfél lépéseinek blokkolása + a tömegkommunikáció (СМИ) vezérlése + az elitek uralása”.  (Картофанов С. Подход к победе Президента // НГ — сценарии, № 160, 29.08.1996. ).

A kampány stílusa dermesztőre sikerült. Az amerikai tanácsadók a legkegyetlenebb „western- és katasztrófafilmeket” varázsolták a TV-k képernyőire, ahol a „jó-fiúknak” a „gonosz-kommunisták” lettek az ellenségei. A képernyőről „patakokban” folyt a vér, ahogyan éjjel-nappal vetítették a sztálini-múlt szörnyűségeiként mindazt, amit a polgárháború „vörös-terrorjáról”, a „gulágokról” az archívumokban találtak. A TV-műsorokat arra is felhasználták, hogy a végeredmény érdekében befolyásolják az idősebbek időbeni megjelenését a szavazó helységekben. A szavazás reggelén olyan TV-sorozat – „A homok titkai (Секрет тропиканки)” - befejező részét közvetítették, amely „odaragasztotta” a „nyugdíjasokat” a képernyő elé, és csak később, együtt a fiatalabb korosztállyal és befolyásolhatóan, mentek leadni a voksaikat a déli-délutáni órákban.  (Lásd erről: Az NTV főelemzője, Vilcsek – aki szintén Jelcin stábjának dolgozott – később bevallotta, hogy aktívan felhasználták Jelcin érdekében a manipuláció eszközeit a műsorokban. Главный аналитик НТВ г-н Вильчек о манипуляциях этой телекомпании на выборах 1996 года // Независимая газета, № 198 (1769), 23 октября 1998, с. 8. http://vivovoco.astronet.ru/VV/NO_COMM/VV_NOC_W.HTM ).

Az újságok is részesei lettek a „nagy manipulációnak”. A „Ne adj Isten (Не дай Бог!)” című akkori lapnak a tudósítója, Andrej Vasziljev később igyekezett tisztázni az újságírói lelkiismeretét, és elmondta „az újság fő tézise az volt, hogy Zjugánov győzelme esetén elkezdődik a polgárháború, tömeges letartóztatások és kivégzések jönnek, meg éhínség. Közben Hitlerhez is hasonlították Zjugánovot” – a helytelen viselkedéséért Vasziljev „bűn-bocsánatot” kért – „hiszen senki előtt nem titok, hogy akkor valójában a kommunisták győztek … meg kellett volna engedni Oroszországnak a demokratikus választást … ez a választás a kommunistákra esett”.  (Радио „Эхо Москвы”. Особое мнение. В гостях: Андрей Васильев журналист. http://echo.msk.ru/programs/personalno/853506-echo/#element-text ).

Az 1996-s elnökválasztás azért is fordulópont, mert a csalások ellenére – amelyeket a lakosság is világosan érzékelt és felfogta a következményeit is – nem következtek be tiltakozó tüntetések, zavargások, hanem az élet ment tovább. Mindebből három tanulság következhet:

o          a társadalomnak nem tetszett az új rendszer, nem fogadta be (különösen a megjelenítőit!);

o          nosztalgiát érzett a „kommunista” rendszer stabilitása, személyes biztonságot nyújtó kiszámíthatósága iránt, de minden áron – főleg polgárháborúval - nem kívánta, nem vállalta a visszatérését;

o          az „új” kommunista pártot, a KPRF-t, az új rendszer részének tekintette és egyelőre nem talált az érdekei képviseletére nála megfelelőbbet, de vár egy ilyen pártra.

Az 1996-s elnökválasztásnak azon jellege miatt, hogy a mindössze néhány éves rendszerváltás társadalmi legitimálásának érvényben maradásáról, vagy elvetéséről is szólhatott, a továbbiakban a politikusok a maguk számára azonosulási mérföldkőnek tekintették. Vlagyimir Zsirinovszkij pl. a 2000-s választási kampányában, Ljubov Szliszka, amikor a Duma alelnöke lett, és mások véleményként vagy állításként fogalmazták meg, hogy „az első forduló valóságos eredményei, de az is lehet, hogy a második fordulóé szintén” egészen mások voltak, s a győzelmet Zjugánov szerezte meg, de olyan nyomás alatt állt, hogy nem vállalta fel Jelcin „győzelmének” elvitatását, a törvényes és nyilvános eszközök igénybevételével az igazság kiderítését. Bár „szóbeszédben”, de mégis szavahihető személyek – Sz. Baburin és Sz. Udalcov – által igazoltan, a „rendszeren kívüli” ellenzékkel találkozva Dimitrij Medvegyev, elnökként 2012. február 20-án az 1996-s elnökválasztással kapcsolatban megemlítette, hogy „nem valószínű, hogy bárkinek is kételye lenne az 1996-s elnökválasztás győztesét illetően. Nem Borisz Nyikolájevics Jelcin volt az.” (Idézi: Президентские выборы в России (1996). https://ru.wikipedia.org/wiki/Президентские_выборы_в_России_(1996)/. Максим Соколов. Его прощальный поклон. http://expert.ru/expert/2012/08/ego-proschalnyij-poklon/ ).

Ez olyannyira „megrázta” azt a „liberális” közeget, amely Medvegyevben a saját emberét vélte felfedezni, hogy az elnök környezete kénytelen lett cáfolatot közzé tenni. (Lásd: Кремль отрицает, что Медведев признал фальсификацию победы Ельцина. http://rus.delfi.lv/news/daily/abroad/kreml-otricaet-chto-medvedev-priznal-falsifikaciyu-pobedy-elcina.d?id=42152272). Ugyanakkor a politikusok másik része, pontosan az ellenkezőjét olvassa ki Jelcin győzelméből. Szerintük ez a győzelem az „Új Oroszország” meggyökeresedésének nagyon fontos eleme. Jegor Gajdar pl. a választást követően megjegyezte: „egyetlen módszer a ’kommunista revans’ elkerülésére, csak Jelcinnek, a jelenlegi elnöknek a támogatása lehetett, minden gyengesége ellenére.”  (Выступление Е.Т. Гайдара на совете партии // Архив Егора Гайдара. http://gaidar-arc.ru/file/bulletin-1/DEFAULT/org.stretto.plugins.bulletin.core.Article/file/96 ). Ennek a „másik oldalnak” is van „szélsősége”, amelyik azt hirdeti, hogy igazából a „cinkelés” többsége a Zjugánov javára történt”. (Lásd: Дмитрий Орешкин: «Большинство фальсификаций было в пользу Зюганова». https://lenta.ru/articles/2015/11/03/oreshkin/ ).

Az 1996-s elnökválasztás Jelcin számára „pirruszi-győzelmet” jelentett. Az utána következő évek válságai – különösen az 1998-s államcsőd – ezt szemléletesen megmutatták. A második ciklus senkinek – sem Jelcin, sem az „ifjú-liberálisok”, s főképpen nem a társadalom – számára megnyugvást, fejlődést nem hozott. Törvényszerű lett a bukás - amely a rendszer korrekcióját is feltételezte - és az elnöki poszt átadásával 1999 szilveszterén be is következett. 

Szólj hozzá!

Címkék: liberálisok kommunisták beavatkozás elnök-választás Jelcin Oroszország -1996 Zjugánov

Elképzelhető-e Ukrajna újabb területi felosztása?

2018.10.04. 23:25 KeményLászló

Farkas József György interjúja (2014. április 21.) Kemény Lászlóval

http://www.168ora.hu/globusz/elkepzelheto-e-ukrajna-ujabb-teruleti-felosztasa-126031.html

 A történelem során számos változtatás esett Ukrajna térképén, a legutóbbi 1954-ben, amikor – az orosz-ukrán egyesülés 300. évfordulóján – Hruscsov a Krím félszigetet odaajándékozta a testvéri, ám ENSZ-tagsága dacára nem igazán önálló szovjetköztársaságnak. Előtte, a II. világháború végén Moszkva megszerezte a többi között Galíciát, Kárpátalját, Észak-Bukovinát, valamint a Duna- torkolat északi oldalát. Ezek a Szovjetunió 1991-es szétesésével ma az önálló Ukrajna részét képezik. Illetve – a Krím már nem, miután egy gyors helyi referendum nyomán Oroszország néhány hete visszavette, „kijavítva” így az egykori szovjet pártvezető „ballépését”. Az elhúzódó krízist látva kommentárok sora mérlegeli, ölthet-e a leszakadás sorozatjelleget, átcsúszhatnak-e az említett nyugati területek Lengyelországhoz, Szlovákiához, Magyarországhoz, illetve Romániához? Kérdéseinket feltettük KEMÉNY LÁSZLÓ politológusnak, a térség jó ismerőjének, FÁK-szakértőnek.

– Ukrajnát száz baj gyötöri, közülük egyre komolyabbak a területi egységét veszélyeztető fejlemények. Mit lát ezek mögött?

– Azt gondolom, hogy az Ukrajna felosztására vonatkozó elképzelések rendkívül veszélyesek és nem számolnak a következményeivel. Figyelve és tanulmányozva azokat a törekvéseket, eseményeket, folyamatokat, amelyek az Európai Unióból indulva – a Keleti Partnerség stratégiájának az érvényesítésére – 2009 óta zajlanak, megállapítható, hogy az Ukrajnával kapcsolatosan érintett szereplők – az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és maga Ukrajna – nem vették figyelembe az utóbbi egységes államkénti felszámolódásának eshetőségét. A cél nyilvánvalóan az egész és egységes Ukrajna leválasztása volt Oroszországról. Ez az ábránd hajtotta végső soron a húsz év alatt valamennyi ukrán elnök stratégiáját is. Leonyid Kucsma könyvében például az egységes ukrán nemzet identitásának forrását abban vélte meglelni, hogy „Ukrajna nem Oroszország”. Viktor Juscsenko támadóbb volt, szerinte az ukránok minden korábbi búját-bánatát, sikertelenségét napjainkig az oroszok okozzák. Juscsenko és hozzá kapcsolódóan Julia Timosenko a „narancsos forradalomban” az egység zálogát az „Egy ország, egy nyelv, egy nemzet” jelszavának katalizátori hasznosulásában bízva hirdette meg, kizárva minden orosz jelenlétet. Azzal, hogy kurzusuk ideológiájába visszahozták az ukrán nacionalizmust, a hozzájuk való lojalitás kritériumává tették az ukrán államiság kontinuitásaként azokat a történelmi kristályosodási pontokat – Hmelnyickij, Mazepa, Bandera és mások személyét, továbbá a 30-as évek éhínségét, a Holodomort – gyűlöletet hívtak elő az oroszokkal szemben.

Ukrajna önálló államiságának és geopolitikai kapcsolódási lehetőségeinek kérdőjeleit nem oldotta fel a negyedik történelmi ciklus sem. Viktor Janukovics, államfőként többet törődött saját és „családja” gazdasági, vagyoni pozícióinak erősítésével, mint az ország krónikusan válságos állapotának feloldásával. Képtelen volt határozott döntéseket hozni Ukrajna nemzetközi elkötelezettségeit illetően is. „Vonakodó csatlós” szerepet játszott mind az Európai Unió, mind Oroszország irányában. Ez az elvtelen kapkodás és bizonytalanság végül – az EU-val kötendő társulási megállapodás visszautasításával – ürügyet szolgáltatott az amerikai és európai politikusok által kezdeményezett, a nyugat-ukrajnai orosz-ellenes nacionalista mozgalmak felhasználásával kirobbantott felkeléshez.

A 2012-ben lezajlott parlamenti választás, és az azóta eltelt nem egészen két év feszültségei, a 2014 februári erőszakos államfő-buktatás, a korábban kormányzó nacionalista politikai erők és a fasisztoid Szvoboda párttal kötött koalíciójuk puccsista hatalomváltása, az ebből keletkezett polgárháború pedig mind azt mutatják, hogy az össznemzeti identitás hiánya katasztrófába sodorta az országot. Ez a tény lehetővé tette, hogy Ukrajna geopolitikailag érzékeny helyzetét az érintett nagyhatalmak olyan stratégiai erőpróbává változtassák, amelynek a következményei során Ukrajna elveszítheti jelenlegi területei egy részét, s önálló államisága is elbizonytalanodhat.

Abból kell kiindulni, hogy az ukránok történelme során önálló országuk a jelenlegi határok között soha nem létezett. A Szovjetunió nyugati határait a II. világháborúban győztes szövetséges hatalmak megállapodásai alapján húzták meg. Úgy alakult, hogy jelentős területek és más történelmi múlttal, identitással rendelkező népek – amelyek korábban Lengyelországhoz, Csehszlovákiához, Magyarországhoz, Romániához tartoztak – váltak a Szovjetunió részeivé. Az 1991-ben kivált önálló, független Ukrajna pedig örökölte e határokat, s így magáénak tudhatja Galíciát, Kárpátalját, Észak-Bukovinát, Besszarábia egy részét stb. Ugyancsak megörökölte a más okokból és körülmények között az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz került Krím félszigetet, Harkovot, a Donbasszt, vagyis a Donyec-medencét és másokat keleten és délen. (Megjegyzem, a helyzetet még bonyolítja a térséget érintően Moldávia és Románia, Bulgária és Dobrudzsa, Magyarország és – Erdéllyel kapcsolatban – Románia stb. történelmi viszony-rendszere).

Rettegve figyelem azoknak a felelőtlen politikusoknak a kalandorságát, akik nem veszik észre a „dominó-effektus” bekövetkeztének veszélyét, vagy ennek tudatában mégis megkockáztatják – valamilyen sajátos geopolitikai érdekük érvényesítésére hivatkozva – Ukrajna szétszedését. Hiszen aki például Galíciát akarja leválasztani Ukrajnáról, annak számolnia kell azzal, hogy azonnal mozgásba jönnek az előbb említett területek is. Mindegyik kelet-közép-európai országban jelen vannak azok a nacionalista és revansista erők, amelyek – tekintet nélkül a következményekre – készek megváltoztatni a kialakult viszonyokat, ahogyan Jugoszláviában is történt. Ugyanakkor az ukrán probléma azért is bonyolultabb, mert a részekre bomlás következményei átlépik az ország határait, és felrobbanthatják az egész kelet-közép-európai régiót. Ukrajna játszhatja ehhez a gyutacs, a detonátor szerepét.

Ukrajna új ország, sokrétegű múlttal és számos, bonyolult szövésű jelenlegi folyamattal megáldva. Nem volt elegendő a több mint két évtizedes függetlenség ahhoz, hogy stabilan rögződjön állami egységessége. A múltból örökölt feszültségek, szembenállások, az önállósággal járó kockázatok transzformálódnak a jelenlegi viszonyokba. Ezeknek a rendkívül bonyolult hátterű kérdéseknek a megválaszolását főként abból a felismerésből lehet csak levezetni, hogy a Szovjetunió felbomlásából megszülető Ukrajnára kettős feladat várt: az önálló és egységes nemzetállam újraalapítása, valamennyi népcsoport és vallási közösség által elfogadott identitással; és hatékony, a világ fő folyamataihoz konvertálható társadalmi-gazdasági-politikai rendszer kialakítása. Az ukrajnai elit, az oligarchák és a politikai osztály ezt a feladatot eddig nem tudta teljesíteni. Egymással küzdenek a hatalomért és a nemzetközi erőforrásokért. Ennek is következménye, hogy a „sérelempolitika” erősebbnek bizonyult a közös, egységes nemzeti identitás meggyökeresítésénél. Ebből pedig polgárháborús helyzet és az ország részekre szakadása következhet.

Tovább lehetne azokat az érveket sorolni, amelyek a szeparatizmus és a revansizmus jelentkezésére utalnak. Ennyiből is világos azonban, hogy a jelenlegi megközelítésekben nem igazán érzékelhető a dominó-hatás felismerése a kelet-közép-európai országokban. Mindenesetre még van idő arra, hogy a felelősen gondolkodó ukrajnai legitim politikusok közös erőfeszítéssel útját állják az „országbontóknak”.

– Lengyelország – amely a cári időkben maga is orosz kormányzóság volt – nosztalgiával tekint egykori területeire, lengyel turisták mindennapos látogatók Lembergben, a galíciai tájakon. Varsóban ezek elvesztéséért az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktumot kárhoztatják. Mi a hivatalos lengyel álláspont az ukrajnai válságról és saját szerepükről a megoldásban?

– Lengyelország a kezdetektől “advocator” szerepet formált magának. Ukrajna mentoraként igyekszik a nemzetközi fórumokon – döntően saját elképzelései és érdekei szerint – befolyásolni az ukrajnai ügyeket. Ebben benne van az is, hogy az oroszokkal szembeni hagyományos averzióikat átszármaztatják az ukránok képviseletére is. Természetesen az olyan történelmi sérelmek, mint a Molotov-Ribbentrop paktum, vagy Katyn és más világháborús tragédiák kiemelten szerepelnek a jelenlegi lengyel politikában. Ez az előítéletes, russzofób magatartás jellemezte azoknak a lengyel személyiségeknek a szerepvállalását, akik Ukrajna EU-kapcsolatainak kialakításánál bábáskodtak. Sokan vannak ilyenek, mert szinte minden bizottságban, tárgyaló delegációban képviselteti magát Lengyelország. Az unió Keleti Partnerség projektjét is – a svédekkel együtt – a lengyelek kezdeményezték, s az ezzel kapcsolatos dokumentumok magukon viselik Varsó keze nyomát. A kudarcba fulladt vilniusi csúcsértekezlet előkészítésében is döntő szerepet játszott a volt lengyel államfő, Aleksander Kwasniewski, aki éveken át folyamatosan tárgyalt Julia Timosenko szabadon bocsátásáért, mint ami az ukránok EU-integrációs társulásának alapvető feltétele. A Majdan tüntetésein is megjelent, miként Jacek Saryusz- Wolski európai néppárti lengyel képviselő, az EP alelnöke, aki fel is szólalt, biztatva a nacionalistákat a hatalomátvételre. Meg kell említeni, hogy Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter volt az egyik aláírója annak a dokumentumnak, amely hozzásegítette az ukrán nacionalistákat és nácikat a hatalom fegyveres megragadásához 2014. február 21-én. Igaz, utóbb azt nyilatkozta, hogy az csak egy szignó volt a részéről, és nem garanciavállalás. Más uniós vezetők mellett Donald Tusk lengyel miniszterelnök is támogatta, hogy az EU hozzon büntetőintézkedéseket Oroszországgal szemben, annak ukrajnai szerepvállalásai miatt.

Hosszan lehetne még sorolni a lengyelek „gondoskodásának” bizonyítékait, de mind egy irányba mutatnak: az ukránokat leválasztani az orosz kapcsolatokról és lengyel felügyelet mellett „átvezetni őket Nyugatra”. Ugyanakkor a hivatalos lengyel viszony ambivalens Ukrajna felosztásához. Természetesen minden politikai erő felháborodottan elítéli a Krím félsziget elcsatolását, viszolyog a dél-keleti részek ”szeparatista lázadásától”, de nem mond véleményt a galíciai eseményekről, a Jobb Szektor vandál pusztításairól. Ez utóbbi azért is érdekes, mert számos esetben lengyel turisták is megszenvedték a fegyveres atrocitásokat. A Galíciával kapcsolatos lengyel viszonyt talán az jellemezheti adekvátan, hogy ha úgy alakulna a helyzet, szívesen fogadnák kiválását Ukrajnából – akár önállósult államként, akár sajátként – de lehetőleg ukránok nélkül.

– Kárpátalját Moszkva annak idején, 1945 után Magyarországtól „örökölte”, – bár e régió Trianontól az I. bécsi döntésig Csehszlovákiához tartozott. Jelenleg is határos Szlovákiával és Magyarországgal, ámde határozottabb szó inkább csak Budapest felől hallatszik, az is az ott élő magyarok védelmében. Elképzelhető-e, hogy ezen a határszakaszon is megnő a feszültség?

– Szerencsére Kárpátalját még csak a “szele” érte el a hegyeken túli felfordulásnak. A Szvoboda párt aktivistái azonban évek óta borzolják a magyar lakosság idegeit és teszik próbára türelmét. A Vereckei Hágón álló emlékművet folyamatosan és „szorgosan” rongálják. Ezzel együtt a magyarok szervezeteit inkább az anyaországból érkező politikai impulzusok feszítik szét. A mostani budapesti kormány többnyire nem Ukrajnával foglalkozik, hanem ha Kijevbe látogatnak képviselői, ott is Kárpátaljáról tárgyalnak. Lényegében tudomásul veszik az ukrán történéseket és visszafogottan, ám feszült figyelemmel – mondhatni ugrásra készen – kísérik a bomlási folyamatokat. Ezt támasztja alá az a bejelentés, hogy Budapesten „rendkívüli” tanácskozást tartottak a V4 – Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia – kormányfői, határozatot fogadva el az ukrajnai eseményekről. Magyar kezdeményezésre összeültek a belügyminiszterek is, hogy egyeztessék az esetleges tennivalóikat. Közös nyilatkozatot fogadtak el az ukrán válsággal kapcsolatban, e szerint megerősítik a koordinációt, felkészülve arra az esetre, ha „Ukrajnából tömeges menekült-beáramlás indulna”. A magyar kormány ezen kívül, azért – biztos, ami biztos alapon – saját „operatív törzset” is munkába állított, nagy titkolózással a tevékenységéről.

Igazi feszültséget a magyar szélsőjobb okoz. Az Európa Tanács legutóbbi parlamenti közgyűlésén például a Jobbik képviselője visszakövetelte Ukrajnától a „magyarok Kárpátaljáját”. Gaudi-Nagy Tamás kifejtette, hogy „Ukrajna mesterségesen létrehozott állam”, és nem lehet helye a magyarok és ruszinok lakta Kárpátalján. A Jobbik ilyen és hasonló megnyilvánulásai kapcsán ugyan magyarázhatott Martonyi János külügyminiszter, de igazából a magyar kormány inkább agyonhallgatta, mintsem elhatárolódott volna ettől a revansista demonstrációtól.

– Ukrajna kapcsán a legkeményebb támadások Bukarest felől érik Moszkvát, az amerikaiak egyetértő támogatásával. Az oroszok sem fogják vissza saját médiájukat: a napokban, Odessza felszabadulásának 70. évfordulóján bő teret szenteltek televíziójukban a Hitler-szövetséges román csapatok akcióinak, benne több tízezer zsidó legyilkolásának az ukrajnai kikötővárosban és környékén. Emlékezetes, hogy a Szovjetunió széthullása óta Románia intenzíven dolgozik Moldova, az egykori Besszarábia „visszatérítésén”, de nem feledkezik meg Észak-Bukovináról sem. Mit szólnak mindehhez Kijevben?

– Először arról, hogy Oroszországban lényegi változás tapasztalható a történelem értelmezésében. Megnyílt szinte valamennyi archívum. Olyan dokumentumokat, filmeket, fotókat stb. tesznek hozzáférhetővé, illetve publikálnak, amelyek nyomán számos eddigi ismeretünk az ellentétébe is fordulhat. A szemléletváltás többek között abban nyilvánul meg, hogy a történéseket nem ideológiai alapon, vagy adott időszak politikai érdekei alapján mérlegelik, hanem a megtörténteket tényszerűen adják közre. Így lehetnek például az oroszok történetének részesei az uralkodásuk 300 évfordulójára ez évben emlékező Romanovok, éppúgy, mint a hatalmukat megdöntő bolsevikok, vagy a polgárháború mindkét oldala, a fehérek és a vörösök azonos módon, s az emigránsok is mindahányan. Mindenről és mindenkiről azt írják, mondják, ami tényszerűen történt, ami megilleti őket. Ebbe a folyamatba tartozik az is, hogy míg korábban a II. világháborúban a szovjetek ellen harcolók mindegyike „német fasiszta” volt, addig most már konkrétan megnevezik, hogy például a Krímben, Szevasztopolban, de akár Odesszában a román csapatokhoz milyen kegyetlenkedések fűződtek. Valóban az ukrajnai fejlemények kapcsán jelenleg a román politikusok támadják a legkeményebben Moszkvát. Kirívó példaként említhető Dan Dungaciu politológus szereplése – aki moldovai állampolgársággal is rendelkezik, és korábban a Moldova Köztársaság ideiglenes államfőjének tanácsadója is volt, – gyakran ismerteti a médiában Moldova felosztási terveit. Az az álma – mint számos más román nacionalistáé –, hogy akár az orosz-barát erők kezén lévő Dnyeszter-mellék területe nélkül is csatlakoztassák Moldovát az Európai Unióhoz. Azután pedig – erről már Traian Basescu államelnök is nyilatkozott – egyesítsék Romániával. Dungaciunak ez az elképzelése egyfajta kvázi-prognózis Ukrajna számára is. „Semmi baj nincs abból, ha szétesik Moldova, s főleg ha ez lesz a sorsa Ukrajnának is” – hirdeti. A Rosszijszkije Vesztyi című hetilap – idézve az Adevarul román központi napilapot – azt írja: „Románia soha nem titkolta revansista vágyait és arra irányuló 'stratégiai kurzusát', hogy létrehozza Nagy-Romániát, méghozzá Moldova, valamint ukrán területek – Észak-Bukovina, Gerc körzete, Dél-Besszarábia, vagyis Odessza megye legnagyobb részének bekebelezésével. A Rosszijszkije Vesztyi információi szerint Románia már most „fegyveres beavatkozásra készül Ukrajnában, abban az esetben, ha ott elkezdődik a polgárháború. Jelenleg a román ügynökök már aktívan tevékenykednek a Csernovci, az Ivano-Frankivszki, az Odesszai megyékben annak érdekében, hogy kedvező előfeltételeket alakítsanak ki egy lehetséges intervencióhoz. Magában Romániában a központi sajtó erre készíti fel a közvéleményt. Az Ukrajnában kialakult eseményeket kihasználva, január 25-től gyakorlatilag minden jelentős tömegkommunikációs eszköz elkezdte a valamikori román területek védelméért induló, Ukrajnával szembeni katonai intervenció felhívásainak közlését”.

Kijevben a hatalom működtetésének feladatait ellátó pártvezérek, úgy tűnik, ügyet sem vetnek ezekre az ország egységét veszélyeztető megnyilatkozásokra, mert annyira beszűkíti figyelmüket az oroszokkal szembeni gyűlölet. Dungaciu a Majdanon is szerepelt, s biztatta nacionalista elvbarátait az oroszok kiűzéséért folytatott további küzdelemre, bármi áron is.

– A fentiek ismeretében a fő kérdés jelenleg mégis a kelet-ukrajnai megyék sorsa, az ott élő orosz lakosság helyzetének, nyelvhasználatának alakulása. Moszkva az ország föderális berendezkedését favorizálja, ez Putyinék szerint megoldást jelentene a többi bizonytalan jövőjű ukrajnai terület hovatartozásának alakulására is. És Ön szerint?

– A Krím és Szevasztopol már levált Ukrajnáról és az Oroszországi Föderációhoz csatlakozott. Jelenleg ennek az aktusnak a jogi és technikai folyamata zajlik. E félsziget minden oldalú szanálása Oroszországra vár. Ukrajna megmaradt részeit – az orosz vezetéssel történt megállapodások alapján(!) – az amerikaiaknak és az EU-nak kellene szanálnia. Ez a konszolidációs folyamat azonban kivitelezhetetlennek tűnik. A puccsista hatalom nem tud mit kezdeni azzal az állapottal, hogy nem az orosz hadsereggel kell harcolnia. Hiába mondja, hogy "veszélyben Ukrajna!”, nem tud erre mozgósítani, és arra sincs ereje, hogy leszerelje a Janukovics hatalmát megdöntő és a belpolitikai helyzetet ma is uraló fegyvereseket (Jobb Szektor, stb.).

Nem ugyanaz az elképzelésük a jövőt illetően az amerikaiaknak és az EU meghatározó szereplőinek (főként Németországnak). A németek már a mielőbbi konszolidációt szorgalmazzák, de ehhez túl erős a náci szárny a puccsisták között. Hiába küldték nagyon gyorsan haza Julia Timosenkót, aki – miként egyes ukrán lapok kommentárjai írták – „a hajfonatával együtt az agyát is elhagyta”, s pártján, a Batykivscsinán belül sem tud rendet teremteni. Indulni akar az elnöki hatalomért, de ahhoz háttérbe kell szorítania Turcsinov ideiglenes elnököt, Jacenyuk kormányfőt. S még ott szerepel az Udar párt vezetője,a bokszbajnok Klicsko is, aki a puccs óta szinte eltűnt a színről, átadva elnökjelöltségét a felkelés egyik finanszírozójának, az oligarcha „csokoládékirály” Pjotr Porosenkónak (aki egy magyarországi édességgyár tulajdonosa is). Az amerikaiak közül a republikánusok támogatják a Jobb Szektort, és számukra az a jó, ha fennmarad a káosz (a „matykovscsina”) és a polgárháborús feszültség. Ilyen körülmények között ijesztgetni lehet az orosz beavatkozás rémével. A demokraták távlatosabban gondolkodnak (két év múlva elnökválasztás) és olyan megoldást keresnek, amelyik az oroszokat mégis bent tartaná a szanálásban, mert túl nagy az összeg (évi 30 milliárd dollár is lehet!), és nem akarják elveszíteni az egyéb jellegű együttműködés lehetőségét (például az afganisztáni kivonulásban, az iráni, a szíriai, az arab-izraeli stb. konfliktusok rendezésében) sem. Mindeközben a nácik (a Szvoboda Párt és az újabbak) nem kívánnak visszavonulni, nem mondanak le a hatalomról, a megszerzett pozíciókról. Sőt! A Jobb Szektor és társai párttá alakultak és indították vezérüket, Dmitro Jarost az államelnöki posztért. Miután a Nemzeti Gárda az ellenőrzésük alatt áll és a nehéz fegyverekhez is hozzájutottak, elindultak a déli- és keleti régiók „megfegyelmezésére". A Harkov-Ogyessza vonal alatti régiók még csak szerveződnek, de már követelik a krímihez hasonló népszavazást és a (megmaradó) ország föderalizálását. Amiként romlik a helyzet e régiókban – már Donyeckben, Harkovban, Luganszkban ki is kiáltották a „Népi Köztársaságokat” – úgy radikalizálódnak ezek a szerveződések, és elkerülhetetlen lesz a – sajnos véres – összecsapás a Nemzeti Gárdával, a Jobb Szektorral és azokkal a külföldi zsoldosokkal, akiket az oligarchák béreltek fel a regionális zendülés letörésére. Eddig a nyugat-ukrajnaiak szembenállása a dél- és kelet-ukrajnai lakosokkal polgárháborút feltételezett. A külföldi bérgyilkosok jelenléte azonban olyan jellegű beavatkozás, amelyet sem az amerikaiak, sem az EU-, sem az orosz vezetők nem tűrhetnek el. A hatalmat gyakorló kijevi kormány (mostanában csak “huntának” titulálják őket) közben bevetette a hadsereget is saját dél-kelet ukrajnai állampolgárai ellen. Ezt olyan vérlázító aljasságnak tartom, amilyent utoljára Pinochet tábornok követett el Chilében.

Ukrajnának déli és keleti területein négy atomerőműve működik, dnyepropetrovszki üzemekben szerelik össze az orosz hadsereg legtitkosabb rakétáit, számos intézmény található itt, amelyek az űrkutatásban vesznek részt az oroszok oldalán, stb. Feltételezhető, hogy Oroszország csak addig marad kívül a folyamatokon, ameddig e területeken az orosz nemzetiségűeket nem kezdik gyilkolni, illetve ameddig az államtitkok biztosan nem kerülhetnek idegenekhez. Ha ez bekövetkezik új helyzet áll elő. Békés megoldásra akkor lenne lehetőség, ha – félretéve geopolitikai érdekeiket – az EU és az USA vezetői nem Oroszországot akarnák mindenáron sarokba szorítani, hanem elfogadnák az oroszok érdekeit is, belátnák érveik probléma-megoldó képességét. A napokban elfogadott genfi egyezmény a négy érintett között tartalmaz ilyen kompromisszumot, de annak értelmezése a felek részéről szembe megy egymással. Ha nem tudják leszerelni Kijevben a Majdant, akkor a dél-keleti önvédelmi erők sem hagyják abba az önszerveződést és a föderáció követelését. Le kellene tehát mindenkit szerelni, nemzeti kerekasztal mellé ültetni minden ukrajnai politikai tényezőt, s meg kellene alkotniuk azt a forgatókönyvet, amely új alkotmányt, föderatív politikai rendszert és minden népcsoport és felekezet igényeit kielégítő össznemzeti identitást eredményező fejlődési stratégiát hozna létre. Ezt garantálhatná az USA és az EU egyrészről, az Oroszországi Föderáció a másikról. Mindemellett az ukrán konfliktus szerves részeként jelenik meg a térségben a világgazdasági válság újabb fordulója is. Ezt erősítheti fel az Ukrajnát minden bizonnyal rövidesen megrázó államcsőd veszélye; illetve az Oroszországgal szemben foganatosítani szándékozott szankciók és az azokra adandó válaszlépések következményei.

 

Szólj hozzá!

Címkék: Európai Unió Ukrajna Bukovina Galicia területi megosztás Kárpát-Alja

Gondolatok a 2018. július 16. orosz-amerikai csúcstalálkozó kapcsán.

2018.07.14. 11:05 KeményLászló

Európa nem szereti ezt a találkozót, különösen Kelet-Közép Európa értetlenkedik. A térség volt külügyminisztereinek egy csoportja – érdekes módon Madeleine Albright volt USA külügyminiszter ösztönzésére – levelet írt az amerikai elnöki adminisztrációnak, hogy „ne hagyják cserben az európaiakat”. Hasonló „írásműre” már sorkerült 2009-ben, amikor Obama készült Moszkvába, és meghírdette az „átterhelés” politikáját. Miért ez a pánik? Miért nem tetszik az újabb békülési kísérlet az amerikai és az orosz politika között? Bizonyára mélyebben vannak a probléma gyökerei, mint azt „szurkolói” nézőpontból látni lehet. Néhány gondolat ajánlok a megoldás kereséséhez.

A hidegháború úgy ért véget, hogy a szovjet és amerikai vezetők kiegyeztek és abbahagyták. A máltai megegyezés (1989) azonban szóban született és mindenki másként értelmezte. Az amerikaiak győzelemként, a szovjetek akkori vezetői pedig a vasfüggöny lebontását követő lehetősségként a világba integrálódásra, egyenjogú és egyenrangú partnerként.

A gyakorlatban ennek a sajátos magyarázatnak a következtében a szovjet politikai osztály szétszedte az országát, az amerikaiak pedig hozzáláttak Oroszország természeti értékeinek a „kirámolásához”. Az ezredfordulón korrekció történt. Az oroszok felfogták, hogy átverték őket és változtattak a rendszerükön, melynek következtében a hidegháborúhoz képest másként, de mégis szinte kibékíthetetlen szembenállás alakult ki. A világban a feszültség kibírhatatlanná vált, de a változások átrendezték az erőviszonyokat is, és olyan erőközpontok - Kína, India, EU, Oroszország, USA - alakultak ki, amelyek viszonya meghatározó lehet a jövő megoldásaira.

A 2016-s elnökválasztás az USA-ban már ennek a jegyében zajlott, felülírva az addigi világcsendőr szerepfelfogást. A választásban Trump „kicselezte” az egész establishmentet, s nem csak a demokraták, hanem jórészt a republikánusok vezetőinek ellenére is győzött. Azonban ő még így is folyamatosan arra kényszerült, akárcsak elődei, hogy szinte felfoghatatlan irányú alkukkal és kompromisszumokkal egyensúlyozzon a különféle hazai erőcsoportok hátán, vagy próbálja érvényesíteni a nem ritkán 'unortodox' törekvéseit. Annak pedig kicsiny a valószínűsége, hogy a nyugati geopolitikát uraló erők hagynák, hogy az USA feladja a 'világcsendőr' és a demokrácia-exportőr szerepét. Az USA-ban – és főként Európában (?) – a 2008-2016 között uralkodó neokon (neokonzervatív-neoliberális mix) felfogás örökérvényűnek takintette magát és a veresége ellenére – azt átmenetinek, ideiglenesnek tekintve – nem hagyja érvényesülni a változást hozó új amerikai politikát.

 Ugyanakkor, ha nem is adták fel, de az USA nem képes folytatni a neokon szellemiségű irányzatot. A világban megváltozott erőviszonyok már nem teszik lehetővé. Az USA kénytelen lett új stratégiát kidolgozni. Ennek pedig még a kezdetén tart, és nem is lehet biztos benne, hogy működik e. Az amerikaiak nincsenek hozzászokva, hogy másoknak is lehetnek kontrastratégiái. Trump ezért is, a hazai belpolitikai bizonytalansági okok miatt, kénytelen a világpolitikában kapkodni.

Mégis Trump elnök 2 év alatt olyan lépéseket tett, amelyek következtében ismét napirendre kerülhet a máltai megállapodás a hidegháború abbahagyásáról, és olyan világrend kialakításáról, amelyben a négy nagy erőközpont - ugyan amerikai felügyelet nélkül - maga alakítja ki kapcsolatait. Ebből mi lesz? Még nem tudható. Miként az sem látható még, hogy ki kivel és hogyan működik majd együtt. Forgatókönyveket írnak.

Vannak, akik lehetségesnek tartják, hogy az USA kivonná haderőit Németországból. S ezzel, véglegessé válna a II. világháború békekötésének a lezárása, a szovjetek után az amerikai „megszálló” csapatok kivonása. Nyugat-Európa magára maradna, számos új kérdéssel. Miként garantálja saját biztonságát? Hogyan fogadnák az európaiak közös védelmi erejük élén a németeket? Ilyen helyzetben Anglia kiválása az EU-ból, a Brexit újabb beláthatatlan következményű bonyodalmakkal járhatna? Arról nem is beszélve, hogy ha az európaiak – problémáik megoldására – összeállnának Oroszországgal, az mennyiben gyengítené az USA érdekeit? Hiszen pl. a koncepció a Gibraltártól-Vlagyivosztokig gazdasági térség integrálására, már régóta az asztalon van. Putyin elnök pedig meg is kérdezte Macron francia elnöktől a 2018-s Szentpétervári Gazdasági Fórumon, hogy „segítsen e Oroszország az európai dilemmák megoldásában”?! A variációkban az is szerepel, hogy az európai-orosz „összeborulást” megelőzendő, az USA feltámasztaná a cordon sanitairet, vagyis saját érdekkörébe vonná a Baltikumtól Közép-Kelet Európán át a Balkánig tartó övezetet, s ezzel kizárná az említett közvetlen együttműködés lehetőségét. Bizonyos lépések ezt alá is támasztják. Különféle NATO, de főként amerikai, gyorsreagálású egységeket, fegyverraktárakat telepítenek a Baltikumba, Lengyelországba, Romániába és a többibe. Felvetődik, hogy az USA-nak költségcsökkentést is jelentene, ha ezt a cordon sanitairet fegyvermentes övezetként fogná fel minden érintett fél. Össze lehetne hívni új tanácskozást az európai országok részvételével – az 1975-s Helsinki mintájára – a békés Európa garantálására!

A lettek, litvánok, észtek, lengyelek stb. biztosan felvetnék, hogy "mi tartaná vissza Oroszországot attól, hogy lerohanja Európát?" Mint tapasztalható, ez eddig is a feszültséget élező, geopolitikailag motivált riogatásnak tűnik. Oroszországnak aligha kellenének egy ilyen birodalom logisztikai terhei, nem beszélve a lerohanás erőforrás igényéről. Az igaz, hogy Oroszország bizalmatlan, hiszen Gorbacsovot „átverték” a NATO bővítésével, és a szovjet-orosz határhoz közelítéssel. Tudni lehetett, hogy erre válaszolva az orosz csapatokat az érintett területeken szembeállítják.    

S, ezek csak az Európával kapcsolatos lehetséges forgatókönyvek. Az USA érdekkörébe legalább ennyire hatással lehetnek az együttműködés perspektívái Kínával. A világban kialakuló új erőviszonyok nagyságrendileg főszereplője Kína. Már jelenleg is a nominális termelése elérte az Egyesült Államok szintjét, és a fejlődésének a dinamikája tendenciájában töretlen. Ez a körülmény kitüntetett szerepet játszhat a többi erőközpont kapcsolattartásának dilemmáiban. Az USA számára a világrendben betöltött eddigi pozíciójának elismertetésében a leginkább zavaró tényező a kínai-orosz stratégiai együttműködés, és ehhez kapcsolódóan még a szintén dinamikusan fejlődő India, valamint a BRIKS csoport többi tagjának közös fellépése. Vannak, akik a folyamatot úgy ítélik meg, hogy „Kína felvásárolja Oroszországot”.  Nyilvánvalóan leegyszerűsített megközelítés, de tény, hogy az oroszoknak úgy van szükségük a kínai és más, pl. japán, koreai stb. befektetésekre, hogy közben ne kerüljenek függő helyzetbe ezektől az államoktól. Számos kikerülhetetlen kérdés bonyolítja ebben a térségben a cselekvési lehetőségeket. Miként oldódik meg Észak-Korea nukleáris mentesítése, és ennek következtében a félsziget egységesítése, útválasztása? Milyen átrendeződést eredményezhet annak eshetősége, hogy Japán és Oroszország megegyezik a II. világháború lezárásából elmaradt békeszerződés megkötésében? Természetesen ez lehetetlen az USA egyetértése nélkül, a biztonsági érdekei figyelmen kívül hagyásával. Van e esély Amerika és Kína megbékélt közvetlen kapcsolatának erősítésére és együttes fellépésére a világpolitika színpadán? Ha erre nincs esély, akkor hogyan tudja elérni az USA Oroszország távoltartását a kínaiakkal állandósuló stratégiai szövetségtől? Itt is létrehozható cordon sanitairet? S, ha szükség lehet erre, melyik országokat - pl. Japánt, Koreát, Mongóliát, vagy másokat – érintheti? Folytathatnánk, de így is világos, hogy ennek a térségnek a sorsa legalább annyira tárgya a nagyhatalmak érdek-kiegyezésének, mint az európai térségé.

  Az utóbbi években a feszültség a világban a Közel- és a Közép Kelet térségében zajló polgárháborús gócokból terjedt el. Az USA ennek 2001. szeptember 11 terrorakciója miatt közvetlen elszenvedője, és ezért is a megoldásban is érintettje. Az előző időszak amerikai hatalmi tényezői ezt a problémát nem a bonyolult összefüggés rendszerében kezelték. Emlékezzünk Obama két beszédére Kairóban majd Indonéziában, amelyekben kiegyezést ajánlott az iszlámmal, amerikai feltételek alapján. A gyakorlatban kiderült, hogy nem lehet a Samuel P. Huntington által megjósolt civilizációk közötti szembenállást az amerikai tipusú liberális-demokrácia exportjával megoldani. Különösen sikertelen lett Irakban a fegyveres beavatkozás. Az is világossá vált, hogy ezekben a térségekben is érvényesülnek az említett erőközpontok érdekei is. Oroszország 20 milliós iszlámhívő lakossága, és főként a Kaukázus térsége, valamint a posztszovjet Közép-Ázsia utódállamainak a biztonsága függ a probléma megfelelő kezelésétől. Európa - a térségben zajló háborúk következtében - irányába elindult menekült áradattól került megoldhatatlan veszélyek elé. A helyi hatalmi pozíciókra törők – mint pl. Törökország, Irán, Szaud-Arábia – szintén bonyolították az érdekviszonyokat. Nem kevésbé fontos megemlíteni a történelmileg átöröklődött palesztín-izraeli érdekütközést, s ennek hatását a globális politikára. Vélhetően ennek a térségnek a demilitarizálását a legsürgősebb rendezni, mert a nagyhatalmak beleragadnak az itteni közvetlen szembenállásba, s nem lesz idejük és erejük a többi kérdés megoldására.

A problémák halmazának vázlatos felrajzolása is szemlélteti, hogy kölcsönös bizalom, a helyzet reális értékelése nélkül az arra hívatott vezetők elmulaszthatják a történelmi léptékű cselekvést. Főként az USA és Oroszország elnökére vonatkozik ez a feladat. A bipoláris világrendszer ugyan megszűnt, de a kötődéseken keresztül mégis Ők játszhatják a kezdeményező szerepet a békés, kölcsönös érdekeket és az emberiség egészét pozitívan érintő folyamatok beindításában. Annak ellenére, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni az „Obama-Hillary árvák” méltatlankodását, mind Amerikában, mind Európában, a világ egészének békés fejlődési lehetősége a tét. Kölcsönös bizalomra van szükség a fejlődést meghatározó erők között, és az elismerhető eltérő érdekek összehangolálására. Ebben segíthet a találkozó Donald Trump és Vlagyimir Putyin között. Drukkoljunk a sikerének!

Szólj hozzá!

Címkék: csúcstalálkozó kölcsönös bizalom Helsinki V.Putyin D.Trump