HTML

Közép-európai Elemző Központ

Friss topikok

Címkék

"egységben lét" (1) "felszabadító" (1) "narancsos forradalom" (1) A.Rar (2) A. Janukovics (1) A. Kvasnewski (1) Abe (1) agytröszt (1) alaptörvény-modosítások (1) Alekszand Rar (1) állam (1) Államcsíny (1) államfői találkozó (1) államiság (2) Állami Duma (1) amerikaiak (1) amerikai jog (1) Angela Merkel (1) Arbuzov (1) árulás (1) átalakulás (1) Atlanti Híd (1) auditálás (1) a hatalom ára (1) B.Komorowski (1) baloldal (1) beavatkozás (1) befektetők (1) béke (3) békekötés (1) belső kiegyezés (1) Beszarábia (1) betartott kötelezettség (1) börtönből szabadulás (1) Brezsnyev (1) Bronislaw Komorowski (1) Brzezinski (2) Bukovina (1) burzsoá-demokratikus forradalom (1) Bush (1) civil-társadalom (1) civilizációs forradalom (1) civil kontroll (1) civil szervezetek (1) Corriere della Sera (1) családi klánok (1) csatlakozás (1) csúcstalálkozó (1) D.Grybauskaite (1) D.Trump (1) D.Vidrin (1) David Cameron (1) deja vu érzés (1) Déli Áramlat (1) demokrácia (3) demokraták (1) dialógus (1) dilemma (1) dilemmák (1) diverzio (1) Donald Trump (3) dopping (2) EBESZ (1) egészségi állapot (1) Egyesült Államok (2) egyezkedés (1) együttműködés (1) elemzés (1) életfogytiglani szabadság (1) ellenzék (1) ellenzéki lázadás (1) Elmar Brok (1) elnök-választás (1) elnökhöz közel álló üzletemberek (1) elnökválasztás (3) energetikai problémák (1) érdekviszonyok (1) Erdély (1) Erdogan (1) értékek (1) esélyek (1) EU-társulási szerződés (1) EU-Ukrajna Együttműködési Tanács (1) EU-Ukrajna megállapodás (1) Eurázsia (1) EurÁzsiai Szövetség (1) Eurázsiai Szövetség (2) eurointegració (1) Euronest (1) Európa (2) Európai Bizottság (1) európai értékek (1) Európai integráció (1) európai jogellenes döntések (1) európai Magyarország (1) Európai Parlament (1) Európai Unió (17) Európa elitje (1) EU beteg-gyermeke (1) EU együttműködési megállapodás (1) EU parlamenti választás (1) fegyverszünet (1) felelősség (1) felhozó-verseny (1) feszültségek (1) föderáció (1) fogvatartás (1) folyamat (1) főpolgármester választás (1) fordulat (1) fordulópont (1) forradalom (1) G-20 (1) G-8 (1) G.Westerwelle (1) Gajdos István (3) Galicia (1) gáz (1) gazdaság (1) gazdasági helyzet (1) gázimport-csökkentés (1) gázpiac (1) gázszállítás (1) gázvezeték (1) gáz árak (1) geopolitika (1) geopolitikai helyzet (1) geopolitikai konfliktusok (1) globális vlágrend (1) globalizáció (1) Gorbachev (1) Gorbacsov (3) Gurmai Zita (1) gyermek (1) gyógykezelés (1) háború (1) hamis-momentum (1) Hármas-szövetség (1) Hegyi Karabah Köztársaság (1) Helsinki (1) Heritage Foundation (1) hidegháború (3) Hillary Clinton (1) hitel (1) hitelprogram (1) Hollande (1) holnap választás (1) hrivnya árfolyam (1) Hruscsov (1) Huntington (1) ideológia (1) Ikarus (1) IMF (3) India (2) integracia az EU-val avagy Oroszországgal (1) integráció (4) interju (1) internet (1) Ivan Gasparovic (1) J.Timosenko (2) Janukovics (3) Jelcin (1) Jerevan (1) jogerős börtön-büntetés (1) Jövő (1) jövő (1) Ju.Timosenko (1) Julia Timosenko (4) Júlia Timosenko (2) Juscsenko (1) kacsanyivkai korház (1) Kádár János (1) kalandorság (1) kapitalizmus (1) karabahiak elfogadják (1) Karl Marx (1) Kárpátalja (2) kárpátaljai magyarok (1) Kék Áramlat (1) kelet-európa (1) Kelet-Ukrajna (1) Keleti Partnerség (1) kéziratok (1) kiegyezés (2) kilépések (1) Kína (4) koalició (1) kölcsönös bizalom (1) kompország (1) kompromisszum (1) konfliktus (1) könyvvizsgáló (1) konzervatívizmus (1) konzervatívok (1) kormány (1) Koszigin (1) Közép-európai országok (1) központi erőtér (1) Krausz Tamás (1) Kravcsuk (1) krétakör (1) Krím (1) Kucsma (1) külföldi gyógykezelés (1) kűlső nyomás (1) Legfelsőbb Rada (1) legitim hatalom (1) Lenin (3) liberálisok (1) liberális ideológia (1) M.Azarov (2) ma (1) Magyar Irka (1) magyar kisebbség (1) Majdan (1) manipuláció (1) Marxizmus-leninizmus (1) Matenadaran (1) média (1) megállapodás (1) megbokrosodott (1) megegyezés (1) megújúlás (1) Merkel (2) migránsok (1) mini-hidegháború (1) Minszki Megállapodás (1) Mit tegyünk! (1) Mit tehetünk? (1) Mogherini (1) Moszkva (1) MSZP (2) N.Azarov (1) nácik (1) nacionalista (1) nacionalisták (1) nacionalista ideológia (1) Nagy Imre (1) napló (1) NATO (1) négy szakasz (1) Németország (2) nemzetállam (1) nemzetközileg nem elfogadott (1) nemzetközi választási megfigyelők (1) neo-horthysta-rendszer (1) neokon-neolib (1) neoliberalizmus (1) népfront (1) NGO (1) Ny.Azarov (2) nyelvhasználat (1) nyitott társadalom (1) Nyugat (2) nyugatbarát (1) nyugati bankok (1) O.Zarubinszkij (1) okoskodás (1) oligarcha (1) oligarchák (1) olimpia (1) önállóság (1) önálló államiság (1) önkormányzat (1) Orbán (1) Orbán Viktor (1) Örményország (1) oroszok (1) Oroszország (17) orosz bankok (1) Orosz Föderáció (2) összekötő kapocs (1) osztályharc (1) P. Kooks (1) palagáz-mező (1) Pamfilova (1) parlamenti választás (1) párt (1) patriota gazdaság (1) Periferiális-kapitalista (1) perspektívikus feladatok (1) Plotnyickij (1) polarizált politikai klima (1) polgárháború (2) Politikai "burok" (1) politikai helyzet (1) politikai lázálmok (1) politikai vákuum (2) Porosenko (1) poszteurópai modell (1) poszthidegháborús helyzet (1) posztindusztriális (1) Pricewaterhouse Coopers (1) problémák (1) proletárforradalom (1) protektorátus (1) puccs (1) Putyin (6) radikális jobboldal (1) Reagan (1) reform (1) reformok (1) Régiók Pártja (1) Rendszerszerűen (1) rendszerváltás (3) republikánusok (1) revansiszták (1) robotok (1) Románia 1989 (1) rossz hitelek (1) Rosztyiszláv Iscsenko (1) START-3 (1) Strasbourg (1) Stratégia (1) stratégiai érdekek (1) stratégiai partnerek (1) Sz.Arbuzov (2) Sz.Karaganov (1) szabadonengedés (1) Szabadság-párt (1) Szabadságpárt (1) szabadulás a börtönből (1) szabad kereskedelmi övezet (1) szegény (1) szegény-ország (1) szegénység-politika (1) szellemi kínkeservek (1) szélsőjobb erői (1) szeparatisták (1) Szevasztopol (1) SZKP (1) Szlovákia (1) szocialista (1) szocialisták (1) szolidaritás (1) szövetség (1) Szovjetunió (3) Sztálin (1) Taktika (1) Tamás Gáspár Miklós (1) tárgyalás (1) tárgyalás Szocsiban (1) Tariel Vaszadze (1) tározók (1) társulási megállapodás (2) Társulási Szerződés (1) társulási szerződés (1) Társulási szerződés (1) társult tagság (1) Tea Party (1) tegnap (1) terror (1) terrorizmus (1) területen kívüliség (1) tettek (1) Theresa May (1) The Guardian (1) Timosenko (2) timosenko-adó (1) Timosenko-per (1) történelem (1) totális rendszer (1) Trump (1) tudományos-technikai forradalom (1) tulajdonosváltás (1) Tyágnyibok (1) új-neokonok (1) újgeneráció (1) újra alapítás (1) új nemzedék (1) Ukraina (4) Ukrajna (27) Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (1) Ukrajna Megmentésének Bizottsága (1) ukrán alkotmány (1) ukrán és orosz nyelv (1) ukrán gazdaság (1) ukrán Golgota (1) ukrán ipar (1) ukrán közvélemény (1) ukrán nácik (1) UkrAvto (1) US-Russian Relation (1) USA (7) uzsoraszerződés (1) V.Janukovics (14) V.Putyin (3) V. Putyin (1) V/4 csúcstalálkozó (1) vádak (1) vádak Timosenko ellen (1) választás (1) választások (1) válság (2) vámunió (2) Vámunió (3) védelmi kiadások (1) Velencei Bizottság (1) verseny (1) versenyképesség (1) versenyképtelen (1) vezérelv (1) Viktor Janukovics (6) világ-hatalmi válság (1) világrend (1) Vilnus (1) Visegrádi 4-k (1) viszony Moszkvához (1) vita tézisek (1) Vlagyimir Putyin (3) vonakodva csatlakozás (1) XVIII. kongresszus (1) XXI.század (1) Zaharcsenko (1) zsákutca (3) Címkefelhő

Gondolatok a 2018. július 16. orosz-amerikai csúcstalálkozó kapcsán.

2018.07.14. 11:05 KeményLászló

Európa nem szereti ezt a találkozót, különösen Kelet-Közép Európa értetlenkedik. A térség volt külügyminisztereinek egy csoportja – érdekes módon Madeleine Albright volt USA külügyminiszter ösztönzésére – levelet írt az amerikai elnöki adminisztrációnak, hogy „ne hagyják cserben az európaiakat”. Hasonló „írásműre” már sorkerült 2009-ben, amikor Obama készült Moszkvába, és meghírdette az „átterhelés” politikáját. Miért ez a pánik? Miért nem tetszik az újabb békülési kísérlet az amerikai és az orosz politika között? Bizonyára mélyebben vannak a probléma gyökerei, mint azt „szurkolói” nézőpontból látni lehet. Néhány gondolat ajánlok a megoldás kereséséhez.

A hidegháború úgy ért véget, hogy a szovjet és amerikai vezetők kiegyeztek és abbahagyták. A máltai megegyezés (1989) azonban szóban született és mindenki másként értelmezte. Az amerikaiak győzelemként, a szovjetek akkori vezetői pedig a vasfüggöny lebontását követő lehetősségként a világba integrálódásra, egyenjogú és egyenrangú partnerként.

A gyakorlatban ennek a sajátos magyarázatnak a következtében a szovjet politikai osztály szétszedte az országát, az amerikaiak pedig hozzáláttak Oroszország természeti értékeinek a „kirámolásához”. Az ezredfordulón korrekció történt. Az oroszok felfogták, hogy átverték őket és változtattak a rendszerükön, melynek következtében a hidegháborúhoz képest másként, de mégis szinte kibékíthetetlen szembenállás alakult ki. A világban a feszültség kibírhatatlanná vált, de a változások átrendezték az erőviszonyokat is, és olyan erőközpontok - Kína, India, EU, Oroszország, USA - alakultak ki, amelyek viszonya meghatározó lehet a jövő megoldásaira.

A 2016-s elnökválasztás az USA-ban már ennek a jegyében zajlott, felülírva az addigi világcsendőr szerepfelfogást. A választásban Trump „kicselezte” az egész establishmentet, s nem csak a demokraták, hanem jórészt a republikánusok vezetőinek ellenére is győzött. Azonban ő még így is folyamatosan arra kényszerült, akárcsak elődei, hogy szinte felfoghatatlan irányú alkukkal és kompromisszumokkal egyensúlyozzon a különféle hazai erőcsoportok hátán, vagy próbálja érvényesíteni a nem ritkán 'unortodox' törekvéseit. Annak pedig kicsiny a valószínűsége, hogy a nyugati geopolitikát uraló erők hagynák, hogy az USA feladja a 'világcsendőr' és a demokrácia-exportőr szerepét. Az USA-ban – és főként Európában (?) – a 2008-2016 között uralkodó neokon (neokonzervatív-neoliberális mix) felfogás örökérvényűnek takintette magát és a veresége ellenére – azt átmenetinek, ideiglenesnek tekintve – nem hagyja érvényesülni a változást hozó új amerikai politikát.

 Ugyanakkor, ha nem is adták fel, de az USA nem képes folytatni a neokon szellemiségű irányzatot. A világban megváltozott erőviszonyok már nem teszik lehetővé. Az USA kénytelen lett új stratégiát kidolgozni. Ennek pedig még a kezdetén tart, és nem is lehet biztos benne, hogy működik e. Az amerikaiak nincsenek hozzászokva, hogy másoknak is lehetnek kontrastratégiái. Trump ezért is, a hazai belpolitikai bizonytalansági okok miatt, kénytelen a világpolitikában kapkodni.

Mégis Trump elnök 2 év alatt olyan lépéseket tett, amelyek következtében ismét napirendre kerülhet a máltai megállapodás a hidegháború abbahagyásáról, és olyan világrend kialakításáról, amelyben a négy nagy erőközpont - ugyan amerikai felügyelet nélkül - maga alakítja ki kapcsolatait. Ebből mi lesz? Még nem tudható. Miként az sem látható még, hogy ki kivel és hogyan működik majd együtt. Forgatókönyveket írnak.

Vannak, akik lehetségesnek tartják, hogy az USA kivonná haderőit Németországból. S ezzel, véglegessé válna a II. világháború békekötésének a lezárása, a szovjetek után az amerikai „megszálló” csapatok kivonása. Nyugat-Európa magára maradna, számos új kérdéssel. Miként garantálja saját biztonságát? Hogyan fogadnák az európaiak közös védelmi erejük élén a németeket? Ilyen helyzetben Anglia kiválása az EU-ból, a Brexit újabb beláthatatlan következményű bonyodalmakkal járhatna? Arról nem is beszélve, hogy ha az európaiak – problémáik megoldására – összeállnának Oroszországgal, az mennyiben gyengítené az USA érdekeit? Hiszen pl. a koncepció a Gibraltártól-Vlagyivosztokig gazdasági térség integrálására, már régóta az asztalon van. Putyin elnök pedig meg is kérdezte Macron francia elnöktől a 2018-s Szentpétervári Gazdasági Fórumon, hogy „segítsen e Oroszország az európai dilemmák megoldásában”?! A variációkban az is szerepel, hogy az európai-orosz „összeborulást” megelőzendő, az USA feltámasztaná a cordon sanitairet, vagyis saját érdekkörébe vonná a Baltikumtól Közép-Kelet Európán át a Balkánig tartó övezetet, s ezzel kizárná az említett közvetlen együttműködés lehetőségét. Bizonyos lépések ezt alá is támasztják. Különféle NATO, de főként amerikai, gyorsreagálású egységeket, fegyverraktárakat telepítenek a Baltikumba, Lengyelországba, Romániába és a többibe. Felvetődik, hogy az USA-nak költségcsökkentést is jelentene, ha ezt a cordon sanitairet fegyvermentes övezetként fogná fel minden érintett fél. Össze lehetne hívni új tanácskozást az európai országok részvételével – az 1975-s Helsinki mintájára – a békés Európa garantálására!

A lettek, litvánok, észtek, lengyelek stb. biztosan felvetnék, hogy "mi tartaná vissza Oroszországot attól, hogy lerohanja Európát?" Mint tapasztalható, ez eddig is a feszültséget élező, geopolitikailag motivált riogatásnak tűnik. Oroszországnak aligha kellenének egy ilyen birodalom logisztikai terhei, nem beszélve a lerohanás erőforrás igényéről. Az igaz, hogy Oroszország bizalmatlan, hiszen Gorbacsovot „átverték” a NATO bővítésével, és a szovjet-orosz határhoz közelítéssel. Tudni lehetett, hogy erre válaszolva az orosz csapatokat az érintett területeken szembeállítják.    

S, ezek csak az Európával kapcsolatos lehetséges forgatókönyvek. Az USA érdekkörébe legalább ennyire hatással lehetnek az együttműködés perspektívái Kínával. A világban kialakuló új erőviszonyok nagyságrendileg főszereplője Kína. Már jelenleg is a nominális termelése elérte az Egyesült Államok szintjét, és a fejlődésének a dinamikája tendenciájában töretlen. Ez a körülmény kitüntetett szerepet játszhat a többi erőközpont kapcsolattartásának dilemmáiban. Az USA számára a világrendben betöltött eddigi pozíciójának elismertetésében a leginkább zavaró tényező a kínai-orosz stratégiai együttműködés, és ehhez kapcsolódóan még a szintén dinamikusan fejlődő India, valamint a BRIKS csoport többi tagjának közös fellépése. Vannak, akik a folyamatot úgy ítélik meg, hogy „Kína felvásárolja Oroszországot”.  Nyilvánvalóan leegyszerűsített megközelítés, de tény, hogy az oroszoknak úgy van szükségük a kínai és más, pl. japán, koreai stb. befektetésekre, hogy közben ne kerüljenek függő helyzetbe ezektől az államoktól. Számos kikerülhetetlen kérdés bonyolítja ebben a térségben a cselekvési lehetőségeket. Miként oldódik meg Észak-Korea nukleáris mentesítése, és ennek következtében a félsziget egységesítése, útválasztása? Milyen átrendeződést eredményezhet annak eshetősége, hogy Japán és Oroszország megegyezik a II. világháború lezárásából elmaradt békeszerződés megkötésében? Természetesen ez lehetetlen az USA egyetértése nélkül, a biztonsági érdekei figyelmen kívül hagyásával. Van e esély Amerika és Kína megbékélt közvetlen kapcsolatának erősítésére és együttes fellépésére a világpolitika színpadán? Ha erre nincs esély, akkor hogyan tudja elérni az USA Oroszország távoltartását a kínaiakkal állandósuló stratégiai szövetségtől? Itt is létrehozható cordon sanitairet? S, ha szükség lehet erre, melyik országokat - pl. Japánt, Koreát, Mongóliát, vagy másokat – érintheti? Folytathatnánk, de így is világos, hogy ennek a térségnek a sorsa legalább annyira tárgya a nagyhatalmak érdek-kiegyezésének, mint az európai térségé.

  Az utóbbi években a feszültség a világban a Közel- és a Közép Kelet térségében zajló polgárháborús gócokból terjedt el. Az USA ennek 2001. szeptember 11 terrorakciója miatt közvetlen elszenvedője, és ezért is a megoldásban is érintettje. Az előző időszak amerikai hatalmi tényezői ezt a problémát nem a bonyolult összefüggés rendszerében kezelték. Emlékezzünk Obama két beszédére Kairóban majd Indonéziában, amelyekben kiegyezést ajánlott az iszlámmal, amerikai feltételek alapján. A gyakorlatban kiderült, hogy nem lehet a Samuel P. Huntington által megjósolt civilizációk közötti szembenállást az amerikai tipusú liberális-demokrácia exportjával megoldani. Különösen sikertelen lett Irakban a fegyveres beavatkozás. Az is világossá vált, hogy ezekben a térségekben is érvényesülnek az említett erőközpontok érdekei is. Oroszország 20 milliós iszlámhívő lakossága, és főként a Kaukázus térsége, valamint a posztszovjet Közép-Ázsia utódállamainak a biztonsága függ a probléma megfelelő kezelésétől. Európa - a térségben zajló háborúk következtében - irányába elindult menekült áradattól került megoldhatatlan veszélyek elé. A helyi hatalmi pozíciókra törők – mint pl. Törökország, Irán, Szaud-Arábia – szintén bonyolították az érdekviszonyokat. Nem kevésbé fontos megemlíteni a történelmileg átöröklődött palesztín-izraeli érdekütközést, s ennek hatását a globális politikára. Vélhetően ennek a térségnek a demilitarizálását a legsürgősebb rendezni, mert a nagyhatalmak beleragadnak az itteni közvetlen szembenállásba, s nem lesz idejük és erejük a többi kérdés megoldására.

A problémák halmazának vázlatos felrajzolása is szemlélteti, hogy kölcsönös bizalom, a helyzet reális értékelése nélkül az arra hívatott vezetők elmulaszthatják a történelmi léptékű cselekvést. Főként az USA és Oroszország elnökére vonatkozik ez a feladat. A bipoláris világrendszer ugyan megszűnt, de a kötődéseken keresztül mégis Ők játszhatják a kezdeményező szerepet a békés, kölcsönös érdekeket és az emberiség egészét pozitívan érintő folyamatok beindításában. Annak ellenére, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni az „Obama-Hillary árvák” méltatlankodását, mind Amerikában, mind Európában, a világ egészének békés fejlődési lehetősége a tét. Kölcsönös bizalomra van szükség a fejlődést meghatározó erők között, és az elismerhető eltérő érdekek összehangolálására. Ebben segíthet a találkozó Donald Trump és Vlagyimir Putyin között. Drukkoljunk a sikerének!

Szólj hozzá!

Címkék: csúcstalálkozó kölcsönös bizalom Helsinki V.Putyin D.Trump

The Past, The Present And The Future of US-Russian Relations By Dr. Miklos K. Radvanyi & Dr. Laszlo Kemeny • Frontiers of Freedom

2018.07.12. 22:29 KeményLászló

Nobody can ever wholly escape the mixture of positive and negative influences of his or her times and country. Neither are politicians across the globe exempt from the deeply ingrained ethical, cultural, and intellectual foibles and prejudices of their respective societies. Accordingly, trust among political leaders of all ages and places has always been either non-existent or of short supply. This dearth of trust, fundamentally rooted in a mutual failure to comprehend the other nation’s mentality, has characterized the over two centuries old history of US-Russia relations too. Avoiding the temptation of expanding on this history, suffice it to state that as Russian domestic and foreign policies could not be understood by the pragmatic, result oriented American mind, so has been the emotional mindset of the Russians mostly incapable to objectively judge the domestic and foreign policies of the United States of America.

The “Cold War” ended with several agreements between the two states. At the Malta summit in December 1989, then President George H. W. Bush assured Mikhail Gorbachev that the United States of America will not take advantage of the unfolding events in Central and Eastern Europe. The same assurance was echoed by then Foreign Minister Hans-Dietrich Genscher of the Federal Republic of Germany on January 31, 1990, in the Bavarian town of Tutzing. Less than a month later, Secretary of State James Baker’s doubled down on the so-called “Tutzing formula” and declared on February 9, 1990, that NATO will not expand “one inch eastward.”

These unilateral assurances were reiterated ad nauseum throughout 1990 by leading politicians of the most important NATO countries. Clearly, the leaders of the United States, the Federal Republic, Great Britain, and France all struggled to come up with an acceptable solution to manage the rapidly unfolding disintegration processes within the Warsaw Pact countries. This complex endeavor was even more complicated by the expected reunification of the two German states, which in fact meant the integration of the communist Democratic Republic of Germany into the NATO member Federal Republic of Germany.

In this context, President Bush in a telephone conversation on July 17,1990, assured his counterpart in the Soviet Union Gorbachev as follows: “So what we tried to do was to take account of your concerns expressed to me and others, and we did it in the following ways: by our joint declaration on non-aggression (in London); in our invitation to you to come to NATO; in our agreement to open NATO to regular diplomatic contact with your government and those of the Eastern European countries; and our offer on assurances on the future size of the armed forces of a united Germany – an issue I know you discussed with Helmut Kohl (the then Chancellor of the Federal Republic of Germany). We also fundamentally changed our military approach on conventional and nuclear forces. We conveyed the idea of an expanded, stronger CSCE (meaning the Organization for Security and Cooperation in Europe, also called colloquially the Helsinki Accords) with new institutions in which the Soviet Union can share and be a part of the new Europe.” In this spirit, as late as on August 1, 1991, then President Bush appealed to the Ukrainians to remain part of the Soviet Union. In his speech dubbed the “Chicken Kiev” oratory, he argued for the maintenance of the status quo.

In summary, the United States of America wanted a relatively painless and smooth transition from the forty five years of military stand-off to a new stable order in Europe and beyond, while maintaining the cohesion of NATO. The Soviet Union desired to take advantage of the end of the continent’s partition and hoped to be integrated quickly into the West as an equal partner. However, because of events partially beyond the control of both parties, political developments took a circular turn in the 1990s.

Most significantly, the new leadership under Boris Yeltsin in Moscow faced a dilemma. Either saving Russia from additional disintegration or allowing the previous Soviet political elite to control both the already existing institutions and the economy. The new President of Russia opted for a hybrid solution. He decided to keep in place most of the Soviet institutions while promoting the rise of a new elite exclusively beholden to him. The era of the Yeltsin oligarchs that was described by the Russian people with a play on the word privatizacia (privatization in English) as prihvatizacia (to steal in English) ended in a spectacular failure. By 1998, Russia was at the throat of financial and economic bankruptcy. Having betrayed his own principles and promises, and nearing the end of his second term in office, Yeltsin appointed Vladimir Putin to manage the transition from his presidency to the new one.

Putin has understood fully the difficulties and dangers of the situation into which Yeltsin’s failures has placed him. He also has possessed a certain depth of vision. This depth of vision about the future course of Russia, combined with his determination not to repeat Yeltsin’s shortcomings of character, and avoid at any cost melancholy and hesitation in his decision making, has driven him to first eliminate the Yeltsin oligarchs one by one. In his foreign policy, Putin initially strove to avoid direct confrontation with the United States and the European Union. Helped by rising oil prices, he concentrated on stabilizing the economy. Thus between 2000 and 2008, Putin was busy restoring a measure of internal peace and stability to Russia. The following four years interregnum under his placeholder Dmitry Medvedev did not yield significant changes domestically or internationally.

During the 1990s and the first decade of the 21st century, the United States of America and Europe were consolidating the expansion of NATO and the European Union. However, the price that the United States and Europe have paid for the astounding developments of the 1990s and the resulting expansion of their spheres of influence eastward has been the return to an even more confrontational relationship with Russia. Instead of bringing peace and tranquility to the continent, the desire to create a fait accompli around Russia has triggered a counter reaction from Moscow. In turn, the invasion and the subsequent incorporation of the Crimea and the events in eastern Ukraine have resulted in the imposition of financial and economic sanctions on Russia by the United States and the European Union.

Clearly, the Obama Administration did not have a coherent Russia policy. President Obama himself oscillated between his “Reset” and Hillary Clinton’s blatant interference in the 2009 revolts, and the following election campaign for the Russian presidency. In March 2011, NATO forces invaded Libya and caused the overthrow of the Gaddafi regime, in spite of repeated assurances to the contrary to the Russian leadership. In 2012, President Obama asked President Medvedev to convey his message to the next president Vladimir Putin that after his reelection he would be able to pursue a more accommodating policy toward Russia. And again in September 2015, Russia has intervened militarily in Syria. As night follows daylight, additional sanctions have been imposed by the United States of America and its European allies.

In Europe, Russia under President Putin has tried to loosen, and if possible, to break up to cohesion of the European Union. Through intimidation, bribery of mostly East and Central European politicians, and the offerings of lucrative energy and infrastructure projects, Moscow has seemingly succeeded to drive a wedge between the rich and poorer members of the European Union. Even more significantly, the anti-Brussels sentiments have spread beyond the newly admitted members to the more established member states, such as Greece, Spain, Italy, and Austria. Presently, the European Union is in total disarray. Most alarmingly, Germany that has been the rock within the European Union has experienced political instability and a rising tide of isolationist nationalism. In Central Europe, the so-called Visegrad Four, namely Hungary, Poland, the Czech Republic, and Slovakia have openly opposed Germany’s open borders policies. The Baltic states have long been nervous about their exposure to Russian intimidation. The southern states have faced serious and protracted economic crises. Meanwhile, President Trump has questioned the current state of affairs within NATO and has demanded repeatedly fundamental changes in financial as well as military contributions from all members states.

Outside Europe, the Middle East is seething and ready for a second even more bloody “Arab Spring.” Peace in the Holy Land is more elusive than ever before. Egypt experiences grave economic problems. The Kingdom of Saudi Arabia have been undergoing fundamental changes under King Salman and his son, the Crown Prince. Iraq is close to being a non state. Syria is in a shambles. Lebanon is controlled by Hezbollah. And so on and so forth. In Asia and beyond, China is following an aggressive expansionist foreign policy, challenging the United States of America across the globe. After almost three decades of the so-called “Peace Dividend”, the world has become more unstable and the future more unpredictable than during the “Cold War” period.

Yet, in spite of all the gloom and the enormous challenges facing the United States, President Trump cannot go back to the past but must devise a straight and effective foreign policy that deals with the present state of affairs as they are in reality. Moreover, instead of creating new challenges, he will have to endeavor finding remedies for the existing and possible future problems. One of the most important of these problems and challenges is the relationship between the United States of America and Russia.

Obviously, the status quo is not working. Moreover, the sanctions that have been imposed through the years have had only limited effects on the Russian economy. The reasons for this conclusion are numerous. As for as territory is concerned, Russia is by far the largest country in the world. It has and therefore it can mobilize large natural resources. At the most recent Economic Forum held in June, in St. Petersburg, American businesses were prominently represented. Deals have been concluded. Moreover, the French President, the Japanese Prime Minister, the Head of the International Monetary Fund, the Vice President of the People’s Republic of China, and other dignitaries were in attendance. The Japanese Prime Minister Shinzo Abe was accompanied by his Minister of Economic Affairs. The latter undertook a long tour of the eighty seven regions and made on the spot investment decisions. The Prime Minister himself expressed his desire to sign a peace treaty with Russia before he leaves office. Most importantly, an agreement was concluded in principle concerning joint artificial intelligence research and development. Moreover, the Nord Stream 2 pipeline project is nearing its completion that estimated to double the amount of gas Russia can send directly to Germany. In reality, Russia cannot be contained by sanctions and cannot be totally isolated by surrounding it with NATO member states.

In the upcoming meeting between President Trump and President Putin one major factor must be taken into account. For President Trump the outcome of this summit is important domestically too. For President Putin domestic opinion is negligible, if not totally unimportant. Russia’s overall foreign policy is not based on the quality of the US-Russia relations. Neither is American foreign policy driven primarily by the state of this relationship. Yet, because of the United States constitutional system, the summit is more important for President Trump than for President Putin. In this context, an obvious question arises: Does President Putin want to help President Trump politically? The answer should be a resounding yes. The escalation of the confrontation is bad for both of them. Reconciliation and enhanced cooperation are good for both of them. Therefore, deepening the bilateral relationship between the two countries is mutually beneficial.

Looking at the multilateral factors, it is in the United states of America’s vital strategic interest to prevent a close cooperation and even alliance between Russia and the People’s Republic of China. Clearly, Russia’s President Putin is very concerned about China’s rise of political influence in Asia and beyond. He must be even more uncomfortable with China’s military and economic developments. A sure sign of President Putin’s alarm is the fact that Russia is fast developing Siberia. Beijing has never made a secret of its rejection of the so-called “unequal treaties” and its desire to one day regain most of Siberia. Yet, Russia will never abandon Siberia.

The doors for cooperation in North Korea, in Japan with respect to a peace treaty, in the formerly Soviet Republics of the five Islamic states, especially in Kazakhstan and Uzbekistan, in the greater Middle East, in particular in Syria and in Iran, are wide open. In Europe, lasting stability can only be accomplished through a gradual reconciliation of mutual interests and principles. For that to be successful, a new Helsinki Conference must be organized. Such a conference is justified by the chaotic situation within the European Union and the worsening economic and financial conditions in Russia. If Europe wants to avoid its newest destruction, everybody, including the United States of America, must understand that lasting peace and prosperity cannot be forced upon the people, but should be agreed on by all those concerned. For this reason alone, the upcoming meeting between the two presidents in Helsinki, on July 17th, 2018, is of utmost importance.

Szólj hozzá!

Címkék: Vlagyimir Putyin Donald Trump US-Russian Relation Gorbachev

Néhány gondolat az ideológiáról Marx születésének 200 évfordulóján.

2018.05.06. 14:14 KeményLászló

A tőkések társadalmába „szerelmesedett” és annak ideológiájaként a neoliberális felfogást mindenki számára kötelezően örökérvényűként elfogadtatni akarók ismételten átkozzák Marxot és azokat, akik tisztelik, vagy valamelyest engedékenyebbek vele szemben.

A kialakult vitához a „Marxista-leninista politikai ideológia monopóliumától - az ideológiai vákuumon át – az ideológiai pluralizmusig” témában, a Szovjetunióból a 21.század Oroszországába vezető folyamatról szóló, készülő könyvem bevezetőjének részletével kívánok hozzászólni. (A lábjegyzetek terjedelmi okokból, majd csak a könyvben szerepelnek).

******************************************************************************

A közvélemény beletörődött és tudomásul vette a Szovjetunió felszámolását és szovjet-szocialista társadalmi-gazdasági rendszerének visszarendezését a polgári-demokrácia normái szerint, a világ-kapitalizmussal kompatibilissé válni képes berendezkedésre. Ugyanakkor alig kap figyelmet az a tény, hogy ezek a történések, részben közvetlenül, de többségükben közvetve, a hidegháború lezárásának következményeiként zajlottak le. A végjáték „indítógombját” pedig Ronald Reagannek, az USA elnökének a londoni parlamentben 1982. június 8-án elmondott beszéde „nyomta le”. Ennek a szövegnek a meghatározó kitétele volt, hogy a Szovjetunió a „gonosz birodalma” és ezért „a történelem hamudombján hagyjuk a marxizmust-leninizmust”.  A politikai cselekvés nyelvére lefordítva, ez azt jelentette, hogy a Nyugat a hidegháborút győztesen akarta befejezni, és ennek a feltétele és egyben célja is a marxizmus-leninizmus ideológiájának kiiktatása a történelemből.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy magának a hidegháborús szembenállásnak és a lezárásának, valamint az azt követő történelmi léptékű átrendeződéseknek a megértéséhez, egyrészt, fel kell tárni, hogy mit is jelent a marxizmus-leninizmus, és miért ilyen fékezhetetlen a gyűlölet vele szemben. Miután pedig, ez az ideológia volt a Szovjetunió és rendszere létrejöttének és hetven éves működésének az alapja, a kibontakozott folyamatok megértéséhez, szükséges azt is feltárni, hogy mi és miként zajlott a marxista-leninista politikai ideológia monopóliumától - az ideológiai vákuumon át – az ideológiai pluralizmusig tartó átrendeződésben. 

A kommunista „állampárt” marxista-leninista ideológiájának monopóliuma a „pártállamban”. 

Vissza kell nyúlnunk a kezdetekhez – vagyis az 1917-s oroszországi forradalmak forrás-vidékéig – ahhoz, hogy minden részletében világossá tegyük a különböző szellemi, világnézeti áramlatok szerepét a történelem menetében általánosan, és különösen Oroszországra vonatkozóan. Szerencsére megtették ezt már mások, s főként azok, akiknek megadatott az egymást követő társadalmi-gazdasági formációk genezisének a kutatása, megértése és közhasznú magyarázata. A vállalt feladat kapcsán elsősorban itt Marx, Engels, Lenin és követőiknek a munkásságára utalok. A műveik figyelmes tanulmányozása adja meg az alapot az ideológiák erejének és szerepének a megértéséhez.  Ha a klasszikusok gondolatait, ideológiai iránymutatását történelmi kontextusban követjük végig, akkor talán választ kapunk a megfejtésre feltett előbbi kérdéseinkre. 

 Elmélet és történelem  

Az emberiség története arról tanúskodik, hogy az emberek közötti viszonyokban, a társadalmakban bekövetkezett minden minőségi változás eredendően az addig meghatározóan létezett elvek, normák, ill. a fejlődés gyakorlatában kikristályosodott új szükségletek és lehetőségek szülte gondolatok, törekvések harcában alakult ki. A meggyökeresedett rendszernek kialakulnak az értékei, amelyeket azok legitimálnak, akiknek az érdekében áll a változatlan fennmaradásuk. Új eszméknek és értékeknek pedig azok a hordozói, akiknek az életviteléhez elviselhetetlenné váltak a regnáló viszonyok, és az „új időknek új dalai” jelenítik meg az érdekeiket.

A mindenkori „mából” számtalan út vezethet a „jövőbe”. Sok függ attól, hogy milyen jövőre vonatkozó ideológiát valló erők viszik tovább az adott társadalom fejlődését. A kapitalizmus előtti korokban az „útválasztás” ideáit döntően a vallások – az egyházaik és papjaik – befolyásolták. Az ipari forradalom és világméretű kibontakozása tette lehetővé az emberek közötti viszonyokban a közvetlen alávetettség (egyik ember tulajdona, avagy tulajdonosa a másiknak) eliminálódását, s ezzel az új eszmék, és közöttük a választás „formális” szabadságának az eljövetelét.

Az „ideológiát” a XVIII. század végén „fedezték fel” a vallás alternatívájaként, és azt szánták a rendeltetéseként, hogy hozzá hasonló befolyást gyakoroljon az emberek tudatára és viselkedésére. A köztudatba az „ideológia” kifejezést Antoine-Louis-Claude Destutt de Tracy (1754–1836) francia filozófus vezette be, és az eszmék (ideák) eredetét és összekapcsolódásuk szabályszerűségeit kutató tudományt nevezte meg ezzel a fogalommal.  Az egyik embernek a „felszabadulása” a másik ember tulajdonlása alól – pl. a jobbágy-felszabadítás – tette lehetővé az eltérő társadalmi-szociális helyzetben lévők egymáshoz való viszonyának, s így érdek különbségeinek manifesztálódását ideológiákban, amelyek orientálták a választásaikat, a kapitalizmust „üzemeltető” politikai rendszer „demokráciájának” formális szabadságában. Kialakultak az ipari forradalom technikai eszközeivel munkához, megélhetéshez jutás lehetőségét biztosító, az emberek közötti „közvetett alávetettség” viszonyainak érdekellentéteit tükröző,  és a kapitalizmus egész időszakában tradicionálisnak bizonyuló ideológiák - a konzervatív, a liberális, a szocialista, a nacionalista stb. eszmerendszerek – és az azokat hirdető, a realizálásukat szorgalmazó mozgalmak, politikai szervezetek, pártok. A különböző ideológiák jelentős szerepet játszottak általában a civilizációs fejlődésben, és a konkrét társadalmi eseményekben. Erről folyamatosan számos elméleti és történelmi elemzés készült,  és ezért sincs szükség itt az ideológiák fejlődésének részletes bemutatására. 

Így vagy úgy, de minden társadalmi berendezkedés valamilyen ideológiához kötődik. Nem gondolom helytállónak azt a nézetet, hogy lehetségesek ideológia-mentes, „dezideologizált” viszonyok, s azt sem, hogy vannak örökérvényű „értékek”, amelyek lényegét tekintve valamennyi országban változtathatatlanná teszik az emberek egymáshoz kapcsolódását. Már a hidegháború idejében, és azóta is jelentkeznek törekvések annak a szemléletnek az érvényesítésére, hogy a civilizáció fejlődésével, a szabadság liberális felfogásának általános érvényű értékké válásával, nincs szükség más ideológiákra, az emberek közötti viszonyokat „technokrata” módon, ideológia-mentesen kell szabályozni.  Valójában, bizonyos egzisztenciális, gazdasági és politikai hatalmi pozíciókat, törekvéseket kifejező érdekek, és azok érvényesülésével kialakult, az emberek meghatározó többsége által elfogadott/elviselt viszonyok kristályosodnak az erősebbek „értékeivé”, vagyis az általuk követett ideológiává, amely ebben a viszony-rendszerben vissza is hat az érdekérvényesítésre. Az érdekek-értékek dialektikája olyan folyamat, amelyben kiéleződhetnek ellentétek, és következményükként a kölcsönös megtagadásukkal a tartalmukban, irányultságukban minőségi váltások következhetnek be. Ilyenkor történnek forradalmak, és a győztes új érdekek alapján elfogadottá váló új értékek ideológiai bázisán kifejlődő megújult társadalmi-gazdasági formációk jönnek létre.

Az ideológiának a szociológiai és politikai fogalmi meghatározása elsősorban Marxhoz és a marxista hagyományhoz kötődik. Eszerint az ideológia a (társadalmi) valóság szisztematikusan és koherens módon eltorzított/eltorzult reprezentációja. A torzítások, a gondolatok megfogalmazójának társadalmi helyzetével, érdekeivel és elfogultságaival (osztályhelyzet, nemzedékek), magyarázhatók. Marx szerint még a legbátrabban radikális és forradalmi eszmék és koncepciók se szolgálhatnak a gyakorlatban a történelmi változások forrásaiként és okaiként. Egyik világnézet sem alkot és hoz létre „valamit”, hanem csupán kifejezésre juttatja az életnek a saját – az emberek számára gyakran hozzáférhetetlen és felfoghatatlan – törvényei által bekövetkező változásait. Ebből adódóan létezhetnek illuzórikus, hamis nézetek is. Sőt, az „ideológus” lehet valamelyik társadalmi csoport tudatos apologétája, a „kor társadalmi csalárdságának” a létrehozója is. Ezzel együtt, a képzelődések, a „hamis tudat” és a szociálisan-tendenciózus nézetek is a társadalom fejlettségének szintjét fejezik ki a maguk sajátos torzultságában. 

 Marx életművéről és hatásáról a társadalmi fejlődésre szinte megszámlálhatatlan és áttekinthetetlen mennyiségű elemzés készült már. Elméletben is és gyakorlatban is hatalmas mennyiségűek a támogató és ellenző megnyilvánulások.  Azt lehet mondani, hogy alapművei – a Tőke, a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, A filozófia nyomora, A német ideológia, a Kommunista Kiáltvány, A gothai program kritikája, stb. – a világ szellemi értékeinek tárházában méltó elismeréssel foglalnak el kiemelkedő helyet. A társadalomelmélettel foglalkozó tudományokra és a politikai gyakorlatot vezérlő ideológiákra nagy hatással voltak elemzései a kapitalista rendszerről, a szocializmus lehetségességéről, a formációk történelmi fejlődéséről, a konfliktusok szociológiai tartalmáról, stb.   

A követői és az ellenfelei hirdették meg a „marxizmust”, mint nézet-rendszert, amelyet „ideológiai sorvezetőként” kell használni a forradalmi gyakorlatban; illetve amellyel szemben minden eszközt be kell vetni, hogy „ne mérgezze az agyakat”. A XXI. századi közfelfogás szerint az 1870-es évek végén Paul Lafargue és Jules Guesde vezette fiatal szocialisták nevezték magukat elsőként marxistáknak. A „bírálók” azonban idézik Engels írását arról, hogy Marx ezt nem vette jó néven, mivel nézeteiket sok tekintetben epigonizmus, leegyszerűsítés, frázispufogtatás, dogmatizmus jellemezte, amit számos levelében kritizált, kigúnyolt.   Az anarchista Paul Brousse: Le Marxisme dans l’Internationale (Paris, 1882) című munkájában szerepel a legelsők között nyilvános írásműben a „marxizmus” elnevezés, majd Engels hozzájárulásával Karl Kautsky Die Neue Zeit című lapjával terjeszti el széleskörűen.  Kautsky magát „ortodox marxistának” nevezte. A (marxizmussal szemben) „revizionistának” tekintett riválisa, Eduard Bernstein is használta később ezt a kifejezést.     

Lenin marxistának vallotta magát, és „A marxizmus három forrása és három alkotórésze”, valamint „Karl Marx – Rövid életrajzi tanulmány a marxizmus ismertetésével” című munkáiban foglalta össze, hogy miként értelmezi a marxizmus lényegét.  Ezekben kimutatta, hogy a marxizmusnak három fő forrása és alkotórésze van: (1) a klasszikus német filozófia, amiből létrejött a marxizmus filozófiája, a dialektikus materializmus; (2) a klasszikus közgazdaságtan, melyből létrejött a marxista közgazdaságtan; (3) a francia utópista szocializmus, melyből megszületett a marxista politikatudomány, a tudományos szocializmus. Valóban Marx mindhárom forrást alaposan tanulmányozta, kíméletlen bírálatot gyakorolt felettük, s mindháromból számos használható elemet vett át. Összességében pedig belőlük megfogalmazható a marxizmus lényege: a fennálló kapitalista társadalmi rendszer forradalmi kritikája, s a megvalósítandó kommunista társadalom történelmi perspektívájú céljának tudományos körvonalazása. Marx azt írta: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, de a feladat az, hogy megváltoztassuk.”  Lenin és az oroszországi bolsevikok pártjának vezetői a „megváltoztatásra” vállalkoztak.

Szükségtelen részleteznünk a marxi életmű lenini értelmezését – ez meg is haladná a vállalt feladat tartományát – hiszen számos kiváló történeti áttekintés, elemzés készült korábban (lásd pl. Lukács György, Louis Althusser, Mihail Lifsic és mások művei). Napjainkban pedig, a Szovjetunió szétesését követő, ellehetetlenítő propaganda ellenére is, olyan jelentős tudományos értékű tárgyilagos művek segítik az eligazodást, mint pl. Krausz Tamás monográfiája, a „Lenin, társadalomelméleti rekonstrukció”.

 Életében még nem kapott megkülönböztető hangsúlyt Lenin elméleti, ideológiai munkássága. A hivatkozási alap Marx volt. Ugyanakkor meghatározó pontokon, Lenin a „forradalmi helyzet” kialakulását elősegítendő és az új államberendezkedéshez kapcsolódóan, a marxisták szellemi áramlataihoz tartozókkal folytatott vitákban „revideált” néhány meghatározó marxi tézist. A legszembetűnőbb eltérés a világháborús állapotok, és ezzel is összefüggésben a cári Oroszországban kialakult forradalmi helyzet elemzéséből következik. Lenin szerint, a kapitalizmus világméretű megdöntése, a világforradalom kezdőpontja nem a legfejlettebb kapitalista államokban lehet, hanem éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus leggyengébb pontjain, az iparilag kevésbé fejlett országokban. Lenin felfogásában, a munkásosztály mellett a szegényparasztság is forradalmi osztályként jelentkezik ezekben az iparilag fejletlenebb viszonyokban. Emellett, úgy vélte, a szubjektív emberi tényező is döntően fontos. Ideológiailag felvértezett kisebbség (a párt) képes arra, hogy elősegítse a kommunizmushoz vezető úthoz szükséges társadalmi változásokat.  Leninnek az elméleti és a forradalom, az új állam megteremtése érdekében végzett munkásságát, a halálát követően aposztrofálták iskolát teremtő „izmusként”. A „leninizmus” ideológiáját akkor lehet megfelelően értelmezni, ha a történelmi környezetében, az oroszországi forradalmak, az új típusú állam és társadalmi formáció viszony rendszerében foglalkozunk vele.

Olyan ideológia - amely lényegét tekintve ellentétes volt a történelmileg addig a világban elfogadottakhoz képest - formálódott a XIX. században, és öltött testet a cári Oroszország önkényuralmának, és azt részben meghaladó kezdeti kapitalizmus polgári-demokratikus köztársaságának a felszámolásával 1917 októberében a proletár-forradalomban. A forradalmat nem az ideológia „szülte”, de az irányultságában meghatározó szerepet játszott. A proletárforradalom vezére, V. I. Lenin az oroszországi helyzetet értékelve gondolta át a marxi eszméket és „a forradalomra vonatkozó politikai-elméleti és szervezeti elképzelései, nézetei szervesen és közvetlenül a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti, gazdasági, elméleti és politikai tanulmányozása során fogalmazódtak meg”. 

Az 1917-s, februári burzsoá-demokratikus forradalom alapvető célja a cári önkényuralom megdöntése volt az Orosz Birodalomban. Az eredménye: II. Miklós cár lemondása a trónról, a monarchia rendszerének bukása, és a köztársasági államrend bevezetése. Ugyanakkor az addig uralkodó feudális elit ezzel nem békélt meg, az éppen csak kialakuló burzsoázia pedig képtelennek mutatkozott a hatalom működtetésére és megőrzésére. Erre azért is fontos emlékeztetni, mert a későbbi számtalan bírálat egyik célpontja éppen az a lenini tétel, miszerint lehetséges a szocializmus győzelme kezdetben néhány, sőt akár egy, önállóan vett kapitalista országban.  Ebben kifejtette, hogy ennek az országnak – nevezetesen Oroszországnak - a győztes proletáriátusa, a tőkések tulajdonának kisajátításával és a szocialista termelés megszervezésével, szembeszállt az egész tőkés világgal. Ezzel, mintegy „felülírta” a marxi „tanítást” arról, hogy a szocialista forradalom világméretű győzelméhez feltétel, hogy a legfejlettebb tőkés országokban menjen végbe, s lehetőleg egyszerre.

Marx és Engels a nézeteiket a társadalmi fejlődés és a termelési módok elkerülhetetlen cserélődésének törvényeiről először és a leginkább cselekvésre buzdítóan a Kommunista Kiáltványban fejtették ki. Egyúttal fontos helyet foglal el munkásságukban a különböző szocializmus elméletek, ideológiák kritikai áttekintése is.  Lenin azt írta 1917. szeptember 11-én a „Munkás (Рабочий)” újságban megjelent, a „Publicista naplója. Parasztok és munkások” cikkében: „mi nem azt hirdetjük, hogy Marx, vagy a marxisták a maga teljes konkrétságában ismerik a szocializmushoz vezető utat. Ez badarság. Mi ennek az útnak az irányultságát ismerjük, azt tudjuk, hogy milyen osztály-erők vezetnek végig rajta, de konkrétan, a gyakorlatban csak milliók tapasztalata mutatja meg ezt, amikor hozzáfognak.”  

Lenin nézeteinek a lényege a kezdetekkor a „bolsevizmusban” fejeződött ki, amelyet még 1903-ban - A „baloldaliság” a kommunizmus gyermekbetegsége” című vitairatában fogalmazott meg.  Ameddig aktívan tevékenykedett a bolsevikok pártjának vezetőjeként, nem is különböztették meg az elméleti és forradalmi, államépítő tevékenységét. A „leninizmus” fogalom 1922 után került előtérbe, amikortól a vezér betegsége miatt már az operatív munkában nem vett részt, és az OK(b)P vezetői a nyilvános szerepléseikben, egyre többször ezzel a kifejezéssel hivatkoztak rá. Jellemzően pl. Buharin a párt XII. Kongresszusán, 1923 áprilisában a nacionalizmus kérdésének tárgyalásakor nyomatékosította, hogy a „leninizmus lényege elsősorban a nálunk jelenlévő alapvető sovinizmussal, a nagyorosz sovinizmussal szembeni harcban ragadható meg”. 

 Lenin halálát követően igyekeztek először tudományos magyarázatot adni a forradalom vezérének nézet és tevékenységi rendszerére. Az első értékelhetőnek tartott „leninizmus” formulaként, Lukács Györgynek, Bécsben 1924-ben megjelent – „Lenin. Kutatói alapvetés az eszméi kapcsolatrendszereiről” - brosúrája számít.  Ebben a „vázlatban” a magyar filozófus a „leninizmusról, mint a materialista dialektika új fejezetéről” ír. A marxizmus evolúcióját nyomon követve és a revíziójára tett kísérleteket tényekkel alátámasztva fogalmazza meg tételét: Lenin volt az egyetlen, aki a marxizmus konkretizálásával olyan lépést tett, amelynek következtében az már gyakorlatként jellemezhető. Ezért tekinthető Lenin az adott időszak egyetlen olyan teoretikusának, aki a proletariátus felszabadító harcát Marxhoz mérhető világtörténeti szintre emelte. Lukács szerint ez adja a leninizmus kifejezés elméleti megalapozottságát. Ugyancsak 1924-ben jelent meg a „leninizmus alapjainak jegyzeteit” tartalmazó másik brosúra is – „A leninizmus alapjai” - amelyet Sztálin állított össze.  Az ebben használt meghatározás – „a leninizmus, az imperializmus és a proletárforradalom korának marxizmusa” - maradt fenn azután sokáig kizárólagos értelmezésként. A rövid meghatározásnak a magyarázata persze a későbbiekben „kivirágzott”, és sokan – pl. Zinovjev, Krupszkaja, stb. - egészítették ki a maguk módján.   

A bevezetőben hangsúlyoztuk, hogy még a legbátrabban radikális és forradalmi ideológiák se szolgálhatnak a gyakorlatban a történelmi változások forrásaiként és okaiként, nem ezek hozzák létre a történéseket, hanem kifejezésre juttatják a bekövetkező változások tartalmát, irányultságát. Az Oroszországban 1917-ben lezajlott események sem az ideológiákhoz köthetők. A februári polgári-demokratikus forradalmat is közvetlenül a már erőre kapó ipari vállalkozások, tőkekoncentrációk és a szabad piacgazdaság számára a cári önkényuralom elviselhetetlensége, a világháborúban vállalt feleslegesen nagyarányú szerepe váltotta ki. Ezen okok miatt rendkívül kiéleződtek a szociális és politikai ellentmondások, feszültségek. Különösen az elhúzódó háború züllesztette le a gazdaságot, és ennek következtében a néptömegekben még fokozódott a mélyszegénység, az elemi szükségletek kielégítési lehetőségének hiánya. Az országban a szociális feszültség, a háborúellenes hangulat, soha korábban nem tapasztalt elégedetlenséget szült a cári önkényuralommal szemben. Az uralkodó II. Miklós cár minden tekintélyét elvesztette. A rendszert kiszolgáló és a nép érték-orientációját szellemileg vezérlő pravoszláv egyház papjai sem tudtak mit kezdeni a frontról hazatérő, naponta vért és halottak tömegét látó katonák érzéseivel, akik képessé váltak mozdulni bármilyen lázadásra hívó szóra. Az emberek békére vágytak, és a hazatérésre a családjaikhoz. Az „Elég a háborúból” jelszó egyúttal annak a politikai rendszernek a likvidálására is mozgósított, amely a népet a háború vágóhídjára vitte. Oroszország 1917-re nagyon mély szociális, politikai és érték válság állapotába került. Sürgetővé vált az ország átállítása, a fejlettebb világban akkor már elterjedt, burzsoá-polgári demokratikus államberendezkedésre. Ugyanakkor, hiányoztak a cári önkényuralom megdöntését vállaló, a demokratikus szabadságjogokat intézményesítő, a munkások szociális helyzetén javító, az agrárium viszonyait gyökeresen átrendező és a nemzetiségi kérdések igazságos rendezését felvállaló politikai szervezetek. A Dumában ülésező nemesek, a kezdeti kapitalizmus szükségleteivel még csak ismerkedő polgári szervezetek, párt jellegű képződmények hatalom párti vagy ellenzéki képviselői képtelennek mutatkoztak az ideológiai iránymutatásra, és hiányzott belőlük a szükségleteket tettekre váltó szervező erő. Ilyen kvalitásokkal csak a szociáldemokraták és a bolsevikok rendelkeztek. Ezeknek a szervezeteknek az aktivistái végezték a katonák körében a bomlasztó agitációt. Olyan helyzet alakult ki, amelyben a polgári-demokratikus átalakulások elérése volt a feladat, de az ehhez szükséges forradalmat kiváltó erőt, a kapitalizmuson túlmutató ideológiát hirdető, szocialista-kommunista szervezetek adták.

Azért fontos – a közismert történések részletes kifejtését mellőzve – tisztázni a száz évvel ezelőtti viszonyokat, mert a Szovjetunió szétesése után újjászületett Oroszország identitás keresésében észlelhető a szándék az akkor történtek „hozzá illesztésére” a mai, centenáriumi állapotokhoz. Azt igyekeznek kimutatni, hogy „a XXI. század Oroszországának forrás vidéke az 1917. februári polgári-demokratikus forradalom, amelyet azután „megpuccsozták” a bolsevikok”. A szándék érthető, de a valóság mégis más volt, és itt sem helyén való a „történelemhamisítás”. 

A forradalom 1917. októbertől a proletariátus érdekében folytatódott tovább, és Lenin vezetésével megsemmisítette, mind a cári önkényuralom maradványait, mind a helyébe állítani szándékolt, a burzsoázia hatalmát szolgáló polgári-demokrácia köztársasági rendszerét. A hatalom birtokosainak a népet, és képviseletében a „munkás-paraszt-katona küldöttek tanácsait” nyilvánította ki. Kezdetét vette a „szocializmus” megvalósításának kísérlete. Az ezt követő sorsfordító évszázad startját ezért lehet 1917. október 25-től (az új naptár szerint november 7-től) számítani. 

Ha az ideológiai értelmezését nézzük az 1917-s folyamatoknak, akkor is az derül ki, hogy a forradalmi helyzetre egyedül Lenin és követői készültek fel. A jelenleg hitelesnek elfogadott történészek azt tárják elénk, hogy 1917 elején a cári őrszolgálat jelentései teli voltak a szociális robbanás veszélyére intő jelzésekkel. Az orosz monarchiára leselkedő szociális robbanásról figyelmeztettek külföldről is.  Végül 1917. februárban Petrográdon a nép az utcára vonult, és hiába zúdított rá sortüzet a cári hatalom, a forradalom elsöpörte az önkényuralmat. A cár, II. Miklós lemondott a trónról, és az utódját is lemondatta – bár még jogi, technikai csűrés-csavarás kísérletével mentették volna – ezzel a Romanov-dinasztia trónfosztottá vált. A forradalom pedig, az Orosz Köztársaság élére, Kerenszkíj vezetésével ideiglenes kormányt állított. Miután azonban a forradalom valóságos vezetői – a lenini bolsevik párt iránymutatásával – a „munkás, paraszt és katona küldöttek tanácsai” lettek, kettős hatalom érvényesült. Ennek következtében is, a Kerenszkij-kormány 1917 őszére gyakorlatilag lebénult, a rendeleteit figyelmen kívül hagyták és senki nem hajtotta végre azokat.

Ennek a folyamatnak a megértéséhez elengedhetetlen a háttérben zajló mindkét oldali ideológia-formáló tevékenység feltárása. Szükségszerűen adódik, hogy bemutassuk milyen szellemi bázisra támaszkodott az ideiglenes kormány, és azt is, hogy mi vezetett a forradalom permanensé válásához, a „proletár-hatalom” kialakulásához, majd az elhúzódó és nagyon véres polgárháborúhoz. Az elemzést több probléma nehezíti.

Először is, a ’20-s években a győztesek nem „favorizálták” a „köztes” időszak eseményeit és ideológiáját, reprezentánsait. A Szovjetunió megalakulásával, és a sajátos szovjet-szocializmushoz szükségeltetett gigantikus erőfeszítések ideologisztikus magyarázásával a feledés homálya feddte be az 1917-t megelőző és közvetlenül követő eszmei áramlatokat, eseményeket és a személyiségeiket. 

Másrészt, a későbbi fázisokban, és különösen a honvédő-, majd a hidegháború időszakában a nemzetközi ideológiai harc kötötte le az arra érdemes erőforrásokat. Harmadszor, pedig akkor került előtérbe a „februári forradalom és ideológiája”, amikor már a Szovjetunió léte forgott veszélyben, majd az újjászülető Oroszország történelmi kontinuitásának a forrásait keresve mutatkozott identitásra alkalmazhatónak. Ha csupán ezeket a problémákat kellene feltárnunk, akkor is nehezen tudnánk szétkaszabolni a rendkívül bonyolultan összefonódott szálak dzsungelét. A mostani vizsgálódásban nincs is rá szükség, részben foglalkoznak ezzel az erre hívatottak,  másrészt, számunkra csupán annyiban fontos, hogy rávezessen a „marxizmus-leninizmus” ideológiájának kialakulására, tartalmára és funkcionálására a pártállami rendszernek a számára biztosított monopol-helyzetben. 

 Azt azért hangsúlyozni kell, hogy az ideológiai küzdelem folytatódik. Az 1917-s proletár-forradalom centenáriumának évében kezdett például újabb csatát a külföldön működő pravoszláv (orosz) egyház (РПЦЗ) a lenini örökséggel. A Püspöki Szinódus nyilatkozatot tett közzé - és 2017. március 12-én felolvastatta az általuk irányított valamennyi intézményben - arról, hogy el kell távolítani a Lenin Mauzóleumot a Vörös térről, mert „az orosz nép Istennel megbékélésének egyik szimbóluma lehetne a XX. század legfőbb üldözőjének és kínzójának a maradványaitól megszabadított Vörös tér és a neki emelt emlékművek ledöntése”.   

  A továbbiakban Lenin munkásságának teljességét sem terjedelmi, sem tartalmi vonatkozásban nem tárjuk fel, hiszen – mint hivatkoztunk rá - pró és kontra megtették már mások. Itt mindössze arra szorítkozunk, hogy bemutassuk a szovjet-rendszerben alkalmazott „változatának”, az úgynevezett „marxizmus-leninizmusnak” a lényegét.

Szólj hozzá!

Címkék: kapitalizmus osztályharc ideológia neoliberalizmus Lenin Karl Marx Marxizmus-leninizmus

Szegény országnak mi a perspektívája? (retro 1995)

2018.04.20. 11:13 KeményLászló

Ez az írás 1995-ben jelent meg. Sajnos aktuálissá vált 2018-ban, s ezért kerül ide!

**********************************************************************************************************************************

Az utóbbi évek társadalmi mozgósításra szánt jövőképe a "szociális piacgazdaság" volt, amelyről azt feltételezték, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerváltás eredményeként épül majd ki. Ez a kép halványult el visszavonhatatlanul a szociálpolitikára mért 1996. március 12-i "csapásokkal". Az új perspektíva szlogenje ma már így hangzik: "szegény országnak - szegénység politikája legyen"! A "szociális háló" biztonságot garantáló helyére pedig a "rászorultság" került alapelvként. Mi történt, miért kell és hová vezet ez az újabb fordulat? Milyen lehet egy szegénynek minősített országnak a piacgazdasági jövője?

Nehezíti a válaszadást, hogy a szociális háló elvetésére akkor kerül sor, amikor olyan kormányzat van hatalmon, amely pontosan e háló megerősítésére tett ígéretek alapján kapott szinte korlátlan bizalmat a választópolgároktól. Azt ugyan a szocialistákra szavazók többsége is tudta, hogy a baloldali értékek szerinti jövő a mai magyar valóságban nem lehet közvetlen cél, mert történelmünkből eredően és geopolitikai helyzetünkből következően nagyon ellentmondásos folyamatoknak vagyunk részesei. Arra azonban nemigen számítottak, hogy pont a szocialista többségű hatalom fog neoliberális jellegű fordulatot végrehajtani a kapitalizmus kiépítésében. Mi akadályozta meg, hogy az 1994-es választásokon abszolút győzelmükkel az előző kormányzat antiszociális politikájának korrekciójára felhatalmazást kapott szocialisták nem éltek ezzel a lehetőséggel? Sőt. Olyan szegénység politikát vállalnak magukra, amely minden vonatkozásában ellentmond a baloldali hagyományoknak, az eddig bárhol meghirdetett vagy megvalósított szociáldemokrata elveknek és a magyar szocialisták programjának.  A hirtelen és vitát sem tűrő változtatás sokkhatása alatt nem könnyű higgadt és a valóságos okok mélységéig hatoló elemzést készíteni. A háttérben zajló kisstílű csatározásokat, amelyek különböző érdekcsoportok és egyének között folynak részben a ködösítés homálya fedi, s főként pedig ezek csak következmények. Az igazi okok mélyebben és szélesebb körben keresendők.

 A világban nagy sebességgel tör utat magának az ipari társadalmat meghaladó termelési forradalom. A legfejlettebb országokban a gazdaságot meghatározóan már rendszerszerűen működik az automatizáció, a kibernetika, az informatika. Ennek a termelési forradalomnak az a lényege, hogy nem igényli, s többnyire nem is teszi lehetővé az ember közvetlen jelenlétét a termelés folyamatában. Ezáltal megváltozik az emberek munkájának a tartalma, a jellege, s korábbi szakmák, szakképzettségek eliminálódnak. Általánosítva: az ember munkatevékenységét illetően kiszabadul a technikával szembeni alávetettség alól. Ugyanakkor a magántulajdonra épülő piacgazdaságban a neoliberális felfogásnak megfelelően az egyén magára hagyatottá válik munkaerejének hasznosíthatóságát illetően. Ilyen értelemben szociális kiszolgáltatottsága nem szűnik meg, s a foglalkoztatási piacon állami beavatkozás nélkül végzetessé válhat, az un. strukturális munkanélküliség. Az is sajátossága ennek a termelési rendszerváltásnak, hogy nagyságrendileg ugrásszerűen nő meg a termelékenység, s ebből adódóan a piacgazdaságokban a nagy volumenű fizetőképes kereslettel rendelkező piacok iránti igény.

Az utóbbi évtized történelme arról tanúskodik, hogy a már vázolt tudományos-technikai forradalomnak köszönhetően globálissá vált világban ugyan ellehetetlenült az alternatív társadalmi rendszerek hidegháborús szembenállása, de minden eddiginél kiélezettebb lett a küzdelem a piacok újraelosztásáért. A kelet-közép-európai országok a civilizációs fejlődésnek ebben a nagysodrású forgatagában a vesztes oldalon voltak, s maradtak le szinte reménytelenül. Az 1989-90-es rendszerváltoztató kényszerek jórészt ehhez a lemaradáshoz illetve a felzárkózás reményéhez kapcsolódtak. A hidegháborúban „győztes” legfejlettebb országok az erősebb pozíciójából várják el a gyengébbnek bizonyultaktól piacaik átengedését, s a "befogadás" feltételeként szabták a rendszerükkel kompatibilis viszonyok kialakítását. Nálunk is ez a meghatározó vonulata az utóbbi évek történéseinek. S ebből a követelményrendszerből - különösen egy adósságcsapdában vergődő kis országnak - nagyon kicsi az esélye a kikerülésre. Hiába "győztek" hát a szocialisták, a szükségszerű integráció előfeltételeként egyrészt tovább folytatódik az államszocializmus lebontása, s vele számos valóságos érték diszkriminálása is. Másrészt, a világgazdasági kényszerhez is illeszkedően folyik a magántulajdonon alapuló piacgazdaság reinkarnálása, amely azonban nemhogy nem szünteti meg a szociális alávetettséget, hanem még növeli a kiszolgáltatottságot, az esélyegyenlőtlenségeket. Harmadrészt, a termelés, a gazdaság modernizációja elsősorban az államszocializmus rendszerének kapitulációját kihasználó "szelektív" és "jutalmazó" integrációhoz kapcsolódik, s ezért a kialakuló gazdasági szerkezet nem a posztindusztriális - a technikai alávetettség alóli felszabadulás feltételeit megteremtő - modellhez közelít.

Ez utóbbi kényszerűséget erősíti a 90-es évek közepére ismételten megváltozott világgazdasági helyzet. Miután a legfejlettebbek nem tudtak idejében megfelelő nagyságrendű piacokra szert tenni - hiszen a számításba jöhetőek közül Kína "nem adta oda magát", a volt Szovjetunió helyén pedig nem alakult ki a nyugatnak tetsző biztonságos piac -, szinte csak mi maradtunk "válság-csillapítónak". A legfejlettebb országoknak, vagy ahogyan újabban röviden nevezik őket, a G-7-eknek a legutóbbi halifaxi összejövetelét ilyen összefüggésben mélyen értelmezve, észrevehető a stratégiaváltás. Nagy piacok híján a profitot egyelőre másként kell előállítaniuk. Az integrációra áhítozó országok megkapják a multinacionális cégek még gazdaságossá tehető munkaigényes termelését. Ehhez azonban a volt szocialista társadalmaknak minden járuléktól mentessé kell tenniük a termelési költségeket. Olcsó, de kvalifikált munka, a termelésre rakódott eddigi szociális, kulturális, egészségügyi stb. kiadások nélkül. Aki részt akar venni az "új típusú" együttműködésben az ezektől a kiadásoktól megszabadítja a gazdaság szereplőit. A jelenlegi erőviszonyok alapján ez a szegény országoknak felkínált lehetőség.

 Mindezek figyelembevételével kell a magyar társadalomnak is új stratégiáját és közvetlen feladatait megfogalmaznia. A drámai kérdés ma tehát a következő: a nyugat új stratégiájához "illeszkedő" programot készítsünk, s "jóváhagyásra" terjesszük elő az elbírálásra felhatalmazást kapott IMF-nek; avagy e stratégia ismeretében legalább a minimális kitörési esélyeinket kíséreljük meg felkutatni, s olyan útra lépjünk, amely kivezethet a korlátozott szuverenitásnak ebből a csapdájából. A "Bokros-csomag" az előbbi megoldást választotta; pedig a közhangulat ismeretében bizonyosra vehető, hogy sokan szívesebben azonosulnának az utóbbival.

 A nyugati stratégiához illeszkedő program szorgalmazása minden bizonnyal abból a vélekedésből táplálkozik, hogy úgysem tehetünk mást, s ha így van, akkor - miként a 89-es határ megnyitás esetében, ez alkalommal is - a példamutató, élenjáró szerepünkért komparatív előnyökre számíthatunk. Előnyünk lehet a gyorsabb NATO és Európa Unió tagság megszerzésében, a multinacionális társaságok telephely választásakor, a regionális pénzügyi, biztonsági bázisok, tranzit útvonalak hozzánk telepítésekor stb. Így lesz-e? Nehéz erre reálisan optimista választ adni. A külföldi tőkebeáramlás eddigi tapasztalatai legalábbis nem erősítik meg a remélt gazdasági előnyöket, az ország modernizációjának a multik által történő felgyorsítását. A kiszolgáló szerep előkészítéséhez kapcsolódóan a lebontás és csak kis mértékben a fejlesztés állapotában lévő gazdaság körülményei között az emberektől elvett szociális garanciák sokkoló hatása azonban máris súlyos társadalmi feszültséget vált ki és ma még igazán be sem látható demográfiai, egészségkárosító, kriminológiai stb. következményekkel járhat. Nem kell különösen nagy merészség ahhoz, hogy kimondjuk: a feltételek hiányában elsietett, alapeszméjében a lakosság jelentős civilizációs szintet elért szocializáltságát figyelmen kívül hagyó, rendszer-váltó tartalmú változtatás társadalmi költségei sokkal nagyobbak lehetnek, mint az a haszon, amelyet remélnek tőle támogatói. A másodlagos következmények közé tartozhat az "illeszkedő" programot felvállalók politikai ellehetetlenülése is. Nem kell túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy érzékeljük: az 93-94-es választásokon Kelet-Közép-Európában győztes baloldal nem igazán nyerte el a nyugati stratégák tetszését. A szociális háló lebontását kikényszerítő stratégiának a mélyén könnyen felismerhetően húzódik meg az a rejtett szándék is, amely e győzelem mégegyszeri megismételhetetlenségére spekulál.

  Szegény országnak tehát csak a beletörődés lehet a perspektívája? Lehet-e a jelenlegi helyzetben a másik alternatívát választani? Bár a körülmények - miként a fenti elemzés is érzékelteti - rendkívül behatároltak, mégis úgy vélem nem voluntarizmus alternatívát keresni. A civilizációs fejlődés nem egy változatra épül. A jelenlegi erőviszonyok mellett is van választási lehetőség. Nem feltétlenül kell beletörődve kiszolgálni mások stratégiai szándékait. Természetesen a realitásokkal számolni kell: mindenképpen szükség van a széleskörű kitekintésre, a sokoldalú kapcsolatkeresésre, együttműködésre, miként arra is, hogy a társadalom egyetértsen a változások irányultságával, az emberek érdekeltek legyenek benne, mindenki értse és érezze a helyét a folyamatokban.

Másik alternatíva kialakításához a prioritások sem maradhatnak változatlanok. Fel kell hagyni azzal a megközelítéssel, amelyik csak az euro-atlanti illeszkedést tekinti célszerűnek. Nagyon alaposan végig kell gondolnunk, hogy a korábbi "egydimenziós" kapcsolat rendszerünket akarjuk-e egy másik ugyancsak egydimenziósra cserélni, avagy itt a lehetőség kitörni a korlátozott szuverenitás csapdájából, és végre multilaterális kapcsolatokat építve a globális integrációban való részvételünket szorgalmazni. Nem szabad hagyni, hogy a kelet-nyugat kapcsolatépítésben szerzett korábbi szakértelmünk, bizalmi tőkénk, híd-szerepünk a semmibe vesszen. Ellenkezőleg, az elmúlt évtizedekben szerzett kapcsolatokat, tapasztalatot egyfajta  speciális árúként lehetne a kibontakozó integrációban értékesíteni. Ezzel erősödne "értékünk", pozíciónk a tekintetben, hogy jelentős minőséget megjelenítő, egyenrangú partnerként fogadjanak el/be bennünket.

A lehetséges kibontakozás szempontjából - az integráció irányultságát és tartalmát illetően is - prioritást képez az ország eladósodottságának az ügye. Sem a külső, sem a belső adósság nem lehet a továbbiakban tabu. Nem kerülhető meg, hogy a társadalom hitelt érdemlő választ kapjon az adósság valóságos mennyiségéről, a csapdából való kikerülés lehetőségeiről, s az ezzel kapcsolatos tennivalókról. Aligha fogadható el a továbbiakban - ismerve a többi eladósodott ország példáját, ill. az IMF és a Világbank gyakorlatát - az a magyarázat, hogy kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, nem lehet mást tenni mint fizetni. Az az álláspont is nélkülöz minden realitásérzéket, mely szerint "ki kell nőni az adósságot". Elegendő csak annyit mondani, hogy a termelő tevékenység profitja a világon sehol sem olyan magas, hogy abból az adósságok kamatos kamata és a hitel törlesztés fizethető lenne. Kölcsönös stratégia váltás kezdeményezésére van szükség ezen a téren, ugyanúgy mint az anno a hitelfelvételeknél történt.

A harmadik stratégiai kérdéshez ma már csak annyira lehet hozzászólni, amennyire még befolyásolni tudjuk a tulajdonviszonyok alakulását. Ha a jelenlegi tendencia folytatódik, akkor a tulajdoni rendszerben a meghatározó szerep a multinacionális társaságoké lesz, s kiegészítő feladat juthat csupán és főként hazai piaci területen a magyar vállalkozóknak.  A tulajdoni rendszer átalakítása, s annak megvalósítási módja, az un. privatizáció eddig is "botránykő" volt a lakosság szemében. Továbbra sem tisztult ki a folyamatokból a valóságos szándék: az-e a cél, hogy a magántulajdon legyen a meghatározó; avagy az adott helyen szükséges tulajdonforma megválasztásának a hatékonyság legyen a kritériuma. Nem világos, hogy az arra illetékesek tudták-e mit és miért adnak el; kik az igazi vevők, s mi a valóságos szándékuk a megszerzett állami tulajdonnal? Alig néhány esetben készült hatásértékelés, s nem minősítette senki sem az állami tulajdon elidegenítésének várható gazdasági és szociális következményeit. Bizonyos szempontból ilyen következtetések vonhatók le a külföldiek tulajdonhoz juttatását illetően is. Bár itt a vevő szándéka volt a fontosabb, amely az érintett vállalatok dolgozói körében többnyire azt a vélekedést váltotta ki, hogy nem is a termelőegységet, hanem a piacot vették meg. Vagyis a külföldi tőkebevonás eddig nem annyira a magyar gazdaság élénkítését, mint inkább a nemzetközi monopóliumok előtt a piac ürítését szolgálta.

 A jelenlegi kormányzat szándéka a dolgok "tisztába tételére" megbicsaklik a "körülményeken". Nem tudja (igazán akarja-e, érdeke-e?) kihámozni a szövevényekből: hol volt gazdasági szempontból rossz döntés, esetleg elodázott vagy elsietett döntés, hol hiányzott a döntés; mely esetekben lehet etikai jellegű felelősséget megállapítani; előfordult-e ténylegesen számon kérhető törvénytelenség, hatalommal való visszaélés, korrupció stb. A privatizációval kapcsolatos tényfeltárás bizonytalanságai tovább fokozzák a lakosság bizalmatlanságát. A bizalom erősítését az sem segíti elő, hogy a tényszerűen kimutatott és az ügyek intézésében részt vett szakértők által hitelesített, nyilvánosságra hozott konkrét törvényszegések, hatalommal való visszaélések stb. esetében sem történik felelősségre vonás, számonkérés. Ezért is alakulhat ki az a közvélekedés, hogy mindaddig ameddig a nemzeti közvagyon elvesztegetésének ügyei nem tisztázódnak, nem fogadható el a lakosság úgymond túlfogyasztásának tétele, s ebből kiindulva a szociális háló kiiktatása, a jóléti (védelmi)rendszer lebontása.

Mindemellett az, hogy a multik milyen nagyságrendben és intenzitással foglalják el pozícióikat jórészt attól függ, hogy a kívánságaiknak megfelelően és időben kitisztul-e előttük a pénzpiac, "költségkímélőkké" válnak-e az eddigi nagy szociális elosztó rendszerek stb. Valójában ma már csupán ez utóbbiak értelmezésére és véleményezésére van módunk. Ebből a szempontból különösen fontos a bankrendszer , az informatikai infrastruktúra  ill. az energetikai rendszer és a közmű infrastruktúra értékarányos és társadalmi szempontokat is mérlegelő tulajdoni rendezése.

 S mindezek után térhetünk rá a társadalom humánerőforrásai újratermelését érintő prioritásokra. Az elmúlt évek tapasztalatai szerint a politikai szándék a közvéleménnyel abban egyetértésre találhat, hogy a tervgazdasági rendszer megszűntével, - amelyben a szociális biztonságot elvben a teljes foglalkoztatás és a gondoskodó állam társadalompolitikája garantálta volna, - a piacgazdaságra való áttérés természetszerűleg más fajta elvek szerint működő humánerőforrás politikát kíván meg. A piac értékítélete ezen a területen is érvényre jut. A szegénység politikából származó új alapelvekre épülő szociálpolitikai modellel kapcsolatban azonban nem fogadható el, hogy az életminőséget, emberi sorsokat befolyásoló jóléti rendszerekhez előzetes társadalmi megegyezés nélkül, egy érdekcsoport kizárólagos nézeteire alapozott ötletszerűséggel, pucsszerűen nyúljon az aktuális hatalom. A jelenlegi átmeneti helyzetben a lakosság döntő többsége (a családi pótlékkal kapcsolatos számításokból kiindulva több mint 80%-a) rászorul különböző szociális juttatásokra. Amennyiben az egyéni rászorultságot jövedelemigazolással kell alátámasztani, úgy ez többszörösen kiszolgáltatottá, az államtól és a kérelmeket elbíráló alkalmazottaktól függővé teszi az embereket. A szegénypolitika a szegénységben élőknek, - különösen egy szegény országban - annyi támogatást ad, hogy ne haljanak éhen, de nem ad/adhat annyit, hogy kiemelkedjenek a szegénységből, vagyis konzerválja a szegénységet. Nincs megelőző funkciója, annak a rétegnek nem ad semmit, amelyik ha nem kap külső támogatást, akkor önerejéből nem tudja a helyzetét javítani és lecsúszik a szegénységbe.

 A lakosság döntő többsége sem gondolkodás módjában, sem munkavégzési, pénzügyi stb. feltételeiben nem készült fel arra, hogy az állami gondoskodás megszűntével önmagáról és családjáról biztonságosan gondoskodni tudjon. Stratégiai kérdés a kiegyensúlyozott demográfiai folyamatokat ösztönző, alanyi jogosítványokat tartalmazó családtámogatási rendszer, az egészségi profilaktika és gyógyító rendszer fenntartása; a mindenki számára garantáltan konvertálható ismereteket biztosító iskolarendszer kiépítése, a kultúra, a tömegszórakozás és a sport mindenki számára hozzáférhetőségének a képviselete. Ha nem ezen az úton járunk, akkor a már eddig is vészesen csökkenő szülési hajlandóság tendenciája tovább erősödhet, amit az utóbbi hónapokban megugrott számú abortuszok máris alátámasztanak. Az elszegényedés következményeként megjelent és fokozódhat a létfenntartó bűnözés. A lesüllyedéssel az emberek elveszítik a lehetőségét is annak, hogy hozzájussanak a minőségi étkezés, egészségmegőrzés, ismeretbővítés, kultúra, szórakozás stb. lehetőségéhez, vagyis a civilizációs fejlődés modern értékrendje szerint éljenek. Többszörösen növekszik a hátránya a munkanélkülivé válóknak, s a lesüllyedt családokban élő gyermekeknek, a tehetősségük hiányában tehetségüknek megfelelő értelmes perspektívára esélytelen fiataloknak. Mindez a társadalom végzetes szétszakadása felé vezet.  Elemi érdeke - elsősorban a mai gyermek és ifjú nemzedéknek, - hogy útját állja az elszegényítésnek, a tanuláshoz, a kultúrához való hozzájutás esélyegyenlőtlensége továbbörökítésének.

.A tapasztalatok szerint az emberek döntő többsége eddig is átérezte saját felelősségét szociális körülményeiért. Mégis ma Magyarországon az az általános, hogy az egyéni felelősségre hagyatkozni csak nagyon korlátozottan lehet. A lakosság nagy része anyagi okok miatt nem képes önmagának, a családjának többet nyújtani egészségmegőrzésben, szociálisbiztonságban. A humánerőforrás-politikának ezért kiegyensúlyozó szerepet kell vállalnia. Továbbra is az államé a döntő felelősség a nagy elosztó rendszerek biztonságot garantáló szerepének a fenntartásáért, s csupán ennek a feltételnek a betartásával lehet elindulni az egyén önsegítő szerepvállalása növelésének irányába. A  naponta folyamatosan feszültséget hordozó ügyekben eközben az értékmentés (elsősorban a szolidaritás, a kollektivitás stb.), valamint a karitatív tevékenység, a munkanélkülivé váltak  "helyzetben" tartása, a fiatal munkanélküliek apátiájának oldása lehet a jelentős feladat.

Végül is tudomásul kell venni, hogy a privatizáció, a különféle gazdasági intézkedések, az energia áremelések sorozata, a várható infláció, a forint-leértékelések, az oktatási rendszer forrás átcsoportosításai (egyetemi tandíj bevezetése, területi önkormányzatok finanszírozási felelőssége stb.), a családtámogatási rendszernek egy-egy eleme, az egészségügyi szolgáltatások juttatás jellegének korlátozása stb. együttesen hat az emberekre. A szükséges átalakításokat ezért csak rendszerszemléletű, komplex hatáselemzésekre alapozott széles bázisú megegyezéssel szabad elvégezni.  A belátható jövőképben éppen ezért szerepelnie kell - a  képviseleti struktúra kiépítésén túl azonos súllyal érvényesülő  közvetlen(részvételi) - reális, valóságos és működő demokráciának, amelyik terápikusan segít az átalakulás megpróbáltatásainak elviselésében; valamint a felelős és valóságos érdekegyeztetésnek, amelyik a megpróbáltatások terheinek viseléséről határoz. Ha pedig az okos néppel "hányjuk-vetjük meg száz bajunk", akkor kiderülhet, hogy nem is olyan szegény ez az ország, s mindenképen van jövője.

           

                   Budapest, 1995.június 20. Magyar Nemzet

Szólj hozzá!

Címkék: önkormányzat állam szegény átalakulás szocialista posztindusztriális

Gondolatok az oroszországi kapitalizmus „politikai burkáról”.

2018.02.24. 16:01 KeményLászló

Alapművében Krausz Tamás Leninnek, a kapitalizmust meghaladó társadalmi rendszerre vonatkozó elméletét tárja elénk, az azóta megvalósult gyakorlat tükrével. (Krausz 2008.) Az általa kikristályosított gondolatok, értékelések sorvezetőként szolgálnak a Szovjetunió, majd az újjászületett Oroszország politikai rendszerének ismeretéhez és megértéséhez is. A lényeg kiemeléséhez mottóként használja Lenin gondolatát a kapitalizmus „politikai burkáról”. „A «vagyon» mindenhatósága azért biztosítottabb a demokratikus köztársaságban, mert nem függ a politikai gépezet egyes hibáitól, a kapitalizmus rossz politikai burkától – írja Lenin - a tőke, miután birtokába vette ezt a legjobb burkot, olyan biztosan, olyan szilárdan alapozza meg hatalmát, hogy ezt a hatalmat a burzsoá-demokratikus köztársaságban a személyeknek, intézményeknek, pártoknak semmiféle változása sem ingathatja meg”. (Ленин 1969: 220. )

A kapitalizmus „politikai burka” tehát a „burzsoá-demokratikus köztársaság”, vagyis közkeletűbben fogalmazva a „polgári demokrácia” politikai rendszere. Lenin szerint – és a kapitalizmus napjainkig zajló egész világtörténelmi menete ezt igazolja – a „vagyon”, vagyis a magántulajdon mindenhatósága és a hozzá kapcsolódó hatalom biztonsága nem függ a politikai gépezet egyes hibáitól vagy szerkezeti változásaitól. Ez a hatalom mindentől megvédi a „vagyont”, főként a neki alávetett, kiszolgáltatott vagyontalanoktól. Ezért is ami megingathatja, az a magántulajdon mindenhatóságának a megszüntetése. Ennek az axiómának a kiindulópontként kezeléséből vezethető le mindaz, ami az 1917-től eltelt évszázadban történt. Felvetődik azonban azonnal két kérdés. Először is, ha a kapitalizmus politikai rendszerének a lényege az őrködés a „vagyon” felett, akkor mi történik a magántulajdon szentségének eltörlésére irányuló kísérlet esetén? Másodszor pedig, lehet-e, és milyen politikai burok lesz képes megvalósítani és megvédeni a nem magántulajdonra építkező társadalmat?

Az Orosz Birodalomban az 1917-es, februári burzsoá-demokratikus forradalom alapvető célja még a feltételek megteremtése a tőkés tulajdonlás szabadsága számára, s ehhez a cári önkényuralom megdöntése volt. Az eredménye: II. Miklós cár lemondása a trónról, a monarchia rendszerének bukása, és a köztársasági államrend bevezetése. Ugyanakkor az addig uralkodó feudális establishment ezzel nem békélt meg, az éppen csak kialakuló burzsoázia pedig képtelennek mutatkozott a hatalom működtetésére és megőrzésére. A forradalom 1917. októbertől a proletariátus érdekében folytatódott tovább, és Lenin vezetésével megsemmisítette mind a cári önkényuralom maradványait, mind a helyébe bevezetni szándékozott, a burzsoázia hatalmát szolgáló polgári-demokratikus köztársasági rendszernek még a csíráit is. A hatalom birtokosainak a népet, és képviseletében a munkás-katona küldöttek tanácsait nyilvánította ki. Kezdetét vette a merőben új társadalom, a „szocializmus” megvalósításának kísérlete. Az első kérdésre pedig megkapjuk a választ, hiszen azonnal véres polgárháború tört ki. A magántulajdon szentségének eltörlésére irányuló forradalom „előhívta” mind a cári önkényuralom haszonélvezőinek, mind a kialakulófélben lévő kapitalizmus érdekképviselőinek védelmi ösztöneit, és a megroppant politikai-hatalmi burok még hadra fogható maradékéval szinte azonnal ellentámadásba kezdtek. Anélkül, hogy itt belebonyolódnánk az 1917 és 1922 között, az Orosz Birodalom területén lezajlott események részletes kifejtésébe, csupán a témánkhoz kapcsolódóan két tényezőre hívjuk fel a figyelmet. Az volt a legfőbb oka a polgárháború kirobbanásának, hogy a megdöntött cári-önkényuralmi, majd az azt felváltó – de a magántulajdon szentségének fenntartásán nem változtató, csupán a tőkéssé válás lehetőségét, a személyhez kötöttségtől a piac szabályai szerint szabaddá tévő – polgári-demokrácia köztársaságának tulajdonosi osztályai, azok politikai szervezetei nem törődtek bele a hatalmuk, vagyonuk elvesztésébe, és fegyverrel, illetve a legkülönbözőbb politikai, gazdasági, ideológiai, pszichológiai eszközökkel támadtak rá az új társadalom kiépítésébe kezdett Szovjet-Oroszországra. A hatalmuk visszaszerzésért nem átallottak támaszkodni az előző évek világháborújában még az Orosz Birodalommal szemben ellenséges országok intervenciójára. A kibékíthetetlen ellenszenvük a szovjet-hatalom iránt olyan méreteket öltött, amelyben már nem számított se ember, se haza, pusztuljon minden, ha a miénk nem lehet!

A másik tényező a 16 ország fegyveres és gazdasági intervenciójával függ össze. Ezek szerepvállalásában számos okot lehet kimutatni, de itt főként a tulajdonosi érdekekre helyezzük a hangsúlyt. A Szovjet-Oroszországra támadó külföldet a világháború területszerző, az oroszokkal szemben győztes befejezése mellett, a korábban Oroszországban létrejött érdekeltségeiknek, tulajdonaiknak a megvédése vezérelte, valamint annak elhárítása, hogy a forradalmi hevület megjelenjen náluk is, és elterjedjen szerte a világban. A cári birodalomból már kiszakadt országok új uralkodóit még a nemzeti-szeparatista mozgalmak megjelenése is félelemben tartotta. A világ valamennyi tőkése pedig a bolsevikok által hangoztatott „világforradalom” ideájának radikális gyakorlatba ültetésétől rettegett. Arra a kérdésre tehát, hogy „mi történik a magántulajdon szentségének eltörlésére irányuló kísérlet esetén”, a válasz a polgárháború és a tőkés világ beavatkozása. (Ennek a tételnek az igazságát bizonyítja a későbbiekben számos olyan polgárháború, intervenció, mint amit például Chilében Allende forradalma ellen 1972–73-ban elkövetettek, vagy a Venezuelában napjainkban zajló események stb. )

 A szovjet-oroszországi példa azonban azt mutatja, hogy a körülmények alakulhatnak úgy is, hogy a magántulajdonos osztályok hatalmának „politikai burka” nem lesz képes ellenállni a nincstelen proletariátus forradalmának. Ugyan a „vörösök” legyőzték a „fehéreket”, azonban válaszra várt a másik kérdés, miszerint tudnak-e a nem magántulajdonra épülő társadalom számára olyan saját politikai burkot teremteni, amely minden körülmények között megfelelő védelmet biztosít. A lenini elvek szerint, az ország államapparátusának, irányító rendszerének és struktúrájának, politikájának a szocializmus céljait kellett szolgálnia. A rendszer középpontjába pedig a dolgozó embert, a munkásosztályt állították, úgyis, mint a hatalom gyakorlóját; s úgyis, mint akiért van a rendszer egésze. A gyakorlatban ennek az értelmezése, egyrészt megszülte a „permanens osztályharcot”; másrészt, kialakította az állami „gondoskodást” a dolgozó emberről, amely szinte „felmentette” az egyént a részvételétől, a beleszólásától az állam ügyeinek intézésében. „A munkásosztály a képviselői által gyakorolja a hatalmat” – szólt a mondás.

Ugyanakkor nem született meg a „magántulajdonlás”, a vagyonosodás személyes érdekeltségének kezdeményező, gazda-szemléletű húzóerejét felváltani hivatott „közösségi tulajdonlás” mindenkit magával ragadó, az egyenlő teljesítményért egyenlő civilizációs előrejutást garantáló, szolidáris életérzés. (A világ szakmai irodalmában számos elemzés igyekezett feltárni ezt a problémát – kiindulva pl. abból, hogy más a helyzet, ha a közösségi tulajdonlás olyan társadalomban valósul meg, amelynek egésze a köztulajdon alapján áll – de a történelmi gyakorlat nem igazolja a közösségi tulajdonlásnak a „rendszervédő” szerepét.)

Az felszabadító hatással bírt, hogy megszűnt az emberek döntő többségének alávetettsége, kizsákmányoltsága a vagyonosok, a termelőeszközök tulajdonosai által. A „köztulajdontól” azonban elidegenedettség jelent meg. Az állam vette át a tulajdonosi jogot, az adott gyárban, üzemben, vagy bármely munkahelyen dolgozók pedig nem élték meg az „enyém” élményét. Az állami tulajdont működtető párt és közigazgatási apparátus tagjai pedig olyan kiváltságokra tettek szert, amellyel más köntösben, de visszaépítették az emberek közötti közvetett alávetettségi viszonyokat. Emellett, azok a történelmi kényszerek, amelyek a Szovjetunióban részben magyarázhatóak az elmaradottság leküzdésének szándékával (pl. a NEP, majd a „Torgsin” ügyeskedő, kalandor „újgazdagjai”, stb.); másrészt a sztálinizmus egészének türelmetlen, büntető szándékú, embertelen retorziói (pl. az iparosításnak és különösen a falu kollektivizálásának, a kuláktalanításnak a kivitelezésében stb.) milliók életébe kerültek. Hiába használták a retorikában a szocializmus kifejezést, a kialakított rendszer félelmet keltett és kiábrándulást. (A „szovjet-rendszer” – bármennyire is megtagadta a magántulajdon szentségét és a cáriidőszakok berendezkedéseit – mégis megörökölte pl. a számos nemzetiséget, a különböző vallásokat, a népszokásokat, a „törzsi” és „családi-rokoni” közigazgatási hagyományokat stb., amelyeket be kellett építenie az irányítási struktúrákba, mert másként azok „áttörtek” volna rajta. A sztálini szovjet politikai rendszer – bár formálisan „népképviseletinek”, a „szocialista-demokrácia”, a „munkás-paraszt-katona tanácsok” megtestesítőjének tekintette magát – valójában torz formában a szolgalelkű bürokraták, karrieristák, egyéb kalandorok „új-osztályának” hatalmát biztosító „diktatúra” megtestesítője lett. Lásd erről: Krausz 1988., Krausz 2003.)

A történelmi folyamatokat értékelve kimutatható, hogy a szocializmus politikai burkának a „népi-demokráciát” szánták, amely a lényegét tekintve a „proletariátus diktatúrájaként” mutatkozott minden felett, ami a burzsoázia, a tőkés tulajdonlás visszatértére emlékeztetett. A magántulajdon szabadságának, és politikai burkának, a polgári demokráciának a hívei ebből a saját korlátozásukat, a szocializmusnak mint a nem magántulajdonra alapozott társadalomnak a politikai rendszerét pedig a diktatúra megtestesítőjének tekintették. Számos más történelmi hordalék – személyi kultusz, tömeges represszió, hatalommal visszaélés stb. – torzította és egyben erősítette a „liberális-polgári demokráciának” a kibékíthetetlen szembeállítását a „proletárdiktatúrával”.

A „demokrácia–diktatúra” ilyen leegyszerűsített dichotómiája önmagában talán nem is tette volna forró és hidegháborús végletekig feszültté egyes országok sorsát és a kapcsolataik világrendjét, ha ezek mély lényegében nem a tulajdonlás, a vagyon húzódott volna meg. A szocializmus és politikai rendszere minden elméleti kezdetlegességük és megvalósításuk gyakorlati torzulása ellenére olyan alternatívát képezett 1917-től, amely a gyökerekig felforgatta a fejlődés menetét. A saját politikai burok lehetőségére és szükségességére vonatkozóan pedig rendkívül sok hasznosítható, illetve elvetendő tapasztalatot gyűjtött.

Anélkül, hogy részleteiben elemeznénk és értékelnénk az 1917 óta eltelt évszázad történéseit, csupán konstatáljuk a kialakult helyzetet: a szocialista-rendszer az elképzelt elvek szerint igazából soha nem épült ki. A fennállásának több mint 70 éve alatt ez a rendszer többször is alapvető fordulatokat szenvedett el, ami végül ahhoz vezetett, hogy a Szovjetunió megszűnt, és a helyén újjászületett Oroszországban ismét berendezkedett a kapitalizmus társadalma és gazdasága. (Külön-külön is minden fordulatot feldolgoztak már a szaktudósok, és érdeküktől függően a politikusok is. Ezeket itt nem ismételjük meg, s vitát sem kezdeményezünk velük kapcsolatban. A politikai rendszerben a 70 év alatt lezajlott fordulatok végeredményének tekintjük mindazt, ami a Szovjetunió felbomlásához és a szovjet-szocialista rendszer leváltásához vezetett.)

Elérkeztünk ahhoz a fordulóponthoz, amikor eldőlhetett a gyakorlatban – legalábbis belátható időintervallumra vonatkozóan – a történelmi kérdés: nem utópia-e az „egyenlőséget” hirdető, a magánérdekeltség szerepét elvető, a magántulajdont állami-közösségire váltó társadalmi rendszer? Pontosabban az már a sztálini korszakban eldőlt, hogy a Szovjetunió társadalmi-gazdasági rendszere nem a szocializmusról vallott eredeti eszmeiség és elvek alapján működik. Ezen a „Honvédő Háborúban” aratott győzelem, majd a „desztálinizáció” sem tudott érdemben változtatni. Azok a lényegi elemek, amelyek kibékíthetetlenül szembeállították a két társadalmi-gazdasági rendszert 1917-től egészen a Szovjetunió megszűnéséig, olyan minőségi különbséget hordoztak magukban, amelyet a tőkeviszonyokra épülő világ ellenségesnek tekintett. Ebből adódott, hogy a hidegháborút kiváltó és fenntartó szembenállás lényege is az ideológiai ellentétben koncentrálódott. (Ronald Reagannek, az USA elnökének a londoni parlamentben 1982. június 8-án elmondott, a hidegháborút győztesen lezáró beszédének meghatározó kitétele volt, hogy „a történelem hamudombján hagyjuk a marxizmust-leninizmust”. -Reagan 1982.)

Amikor az újjászületett Oroszország politikai osztálya felvállalta a kapitalizmus alapelvei szerinti társadalmi-gazdasági formáció visszaállítását – még ha a XX. század végének megfelelő alakzatában is – azt a feleletet adta a történelmi kérdésre, hogy „bebizonyosodott: nem lehet kilépni a sorból.” Még a világ legnagyobb kiterjedésű országát is képes a globális tőkés világhatalom a körülmények alakításával bekebelezni.

A történelmi Oroszország újjászületésével a tét kettős lett: „ki viszi át” az országot valamilyen új állapotba, s milyen irányultságú lesz a változás. Az erősebb pozícióban már az állami-közösségi tulajdon szétrablásából létrejött „jelcini újburzsoázia” képviselői rendezkedtek be, hátterükben a Nyugattal; míg velük szemben a „népképviselők” építettek „alkotmányos barikádokat”. A változás irányát pedig – így utólag – a „szociális piacgazdaság”, illetve a „piaci-szocializmus” önmagukban ellentmondásos kategóriáival lehet beazonosítani.

Bár a küzdelem „hívószava” a demokrácia volt, de a paraván mögött a privatizáció, vagyis a tőkés magántulajdon szabad és mindenre kiterjedő visszaállítása erodálta a viszonyokat. A tulajdonviszonyok átrendeződése a gyakorlatban együtt járt az erőszakos kisajátításokkal, a fegyveres leszámolásokkal, gyilkosságokkal. Mindenki demokratikus berendezkedést hirdetett meg – még ha különböző elképzeléseik is voltak a fogalom tartalmáról –, s ezért a csata a demokratikus jogállam szimbólumát képező Alkotmány megfogalmazása és elfogadása körül zajlott. A döntést végül a fegyverek biztosították, mert a jelcini újburzsoáziának elfogyott a türelme, és szétlövette az alkotmányozó parlamentet. (Az oroszországi átalakulások idején Kínában is napirendre került a „demokratikus fordulat” kérdése. Pekingben azonban a Kommunista Pártot nem tudták megfosztani a hatalmától, s még csírájában elfojtotta a kísérletet a nyugati típusú kapitalizmus visszaállítására. A „demokráciát” követelők tüntetését, a Tienanmen téren 1989 áprilisában, tankokkal vérbe fojtották. (Tienanmen tér ‚89). Ezt a világ azóta se fogadja el, és nem bocsátja meg a kínai „kommunista rendszernek”. Az orosz Parlament szétlövetését a tankokkal, a nyugati világ tudomásul vette.)

Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy miként válhatott a demokrácia fogalom a folyamat „márkanevévé”; és valójában mit tartalmazott? Egyesek szerint, a hidegháború befejeződésével szükségszerűen együtt járó reformok folyamatáról van szó. Mások azt hirdetik, hogy a nemzetközi tőkének és hazai kiszolgálóinak célirányos tevékenysége volt az ország szétzilálására a ’90-es években. A XXI. század első évtizedében pedig az a nézet érvényesül, hogy a demokrácia segítette elő Oroszország tudatos modernizációjának stabilizálását. Az biztos, hogy a gorbacsovi peresztrojkában, a jelcini liberális kapitalizmus bevezetésében és a putyini korrekciós időszakban is a „demokrácia” szerepelt varázsszóként, a fejlődés „zászlajaként”. Minden megközelítésben azonos, hogy a folyamatot a totalitárius társadalomból, a demokratikus rendszerbe való áttérésnek fogják fel. Olyan általános „politikai generálszószként” szerepel, amelyet mindenre „ráöntöttek”, amit az addig érvényesült társadalmi-gazdasági rendszer, illetve annak gyakorlata helyébe kívántak bevezetni. Minden, ami addig körülvette az oroszországi embereket, az diktatúra volt, ennek helyébe jön a szabadság és a jogállam, vagyis a demokrácia. Oroszország megítélésében a döntő szempont lett a „nyugati elvárásoknak megfelelő demokrácia liberális szintje”.

Jogosan tehető fel a kérdés: az újjászületett Oroszországban demokratikus módon jött-e létre a szovjetet felváltó politikai rendszer, és ami kiépült, az reálisan nevezhető-e demokráciának? Az egyértelmű válasz csak az lehet, hogy a „nyugati típusú polgári demokrácia politikai rendszerét az újjászülető Oroszországra rákényszerítették”. A „kényszerben” egyrészt fellelhetők békés, rávezető, rábeszélő, meggyőző, manipuláló stb. elemek, valamint erőszakkal – benne fegyverrel – elért beletörődések és azonosulások. Másrészt, a kényszerítés forrásai nemzetközi tényezőkből, geopolitikai összetevőkből származtak, illetve a hozzájuk kötődő vagy tőlük független hazai érdekek és világnézeti értékfelfogások manifesztálódását jelenítették meg. A „polgári demokrácia” politikai rendszerére való áttérés kényszere közel egy évtizeden keresztül – 1985–1993 – erodálta a „szovjet-szocialista” berendezkedés elvi, tartalmi, strukturális személyi és egzisztenciális eresztékeit. Ezzel a „kényszerítéssel” szemben sokáig a társadalom képesnek bizonyult megőrizni az addig vallott, és a gyakorlatban is működőképesnek bizonyult értékeit és erőforrásait.

Az 1993. októberi fegyveres „árulás” azonban újabb évtizedre megtörte az oroszországi népeket. Többségük az egyéni alkalmazkodás menedékébe vonult, de véglegesen nem adta fel a kollektív elkötelezettségét a valóságos néphatalom, a „szabadság-egyenlőség-szolidaritás” megélése iránt. Az Alkotmány kierőszakolt elfogadtatása olyan politikai rendszert eredményezett, amelyben a demokrácia formális elemei a felszínen eltakarták a kialakulóban lévő oligarcha-burzsoázia autokráciáját. A Legfelsőbb Tanács szétlövetése – annak ellenére is, hogy a tagjait még a Szovjetunió létezésének idején választotta meg a nép – semmiképpen nem tartozik a demokrácia attribútumai közé. A „demokrácia” nyertesei közül kerültek ki az „oligarchák”, és azok, akik valamilyen szintű tulajdonosokká váltak az állami tulajdon privatizálásakor; és azok is, akik a helyükön maradtak, vagy bekerültek az új államgépezet apparátusába, vagy a későbbiekben a politikai rendszer képviseleti testületeibe.

Az oroszországi rendszerváltás – a leszámolás a szovjet-szocialista berendezkedés két lényegi megtestesítőjével, az állampárttal, majd a tanácsokkal; s helyükbe a plurális érdekviszonyok kialakulásához adekvát polgári demokrácia intézményeinek a bevezetése – nem „alulról”, a nép akaratából és kezdeményezésére indult és formálódott, hanem „felülről”, az új uralkodó politikai osztály kényszerítette a társadalomra. Ebből is adódóan a kezdeti, „jelcini, amerikanizált liberális demokrácia” nem tudott gyökeret ereszteni a társadalomban. Törvényszerűen bukott meg, átadva a helyét az ország történelmi fejlődésének folytonosságát, és megújítását magába foglaló „patrióta irányított-demokrácia” konszolidálódásának. Bár a „magántulajdon mindenhatóságának” visszaállítása gyökeresen más társadalmi és politikai formációt feltételez, de – éppen a kezdeti időszak kudarcai bizonyítják – nem lehet ignorálni a szovjet-szocialista rendszer struktúrájának szervezeti és a lakosságot érintő politikai és társadalom-pszichológiai „lenyomatait” sem. A szocializmusnak a nem magántulajdont minden körülmények között megvédő ”politikai burka” azonban nem alakult ki.

Hivatkozott irodalom:

Krausz Tamás 1988: Sztálin (Társszerző: Béládi László). Budapest.

Krausz Tamás 2003: Sztálin élete és kora. Budapest.

Krausz Tamás 2008: Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Budapest.

В. И. Ленин 1969: Полное собрание сочинений в 55 томах. Том 33. М.: Издательство политической литературы.

Ronald Reagan June 8, 1982: Address to British Parliament. The History Place Great Speech Collection. http://www.historyplace.com/speeches/reagan-parliament.htm (Letöltés: 2017.augusztus 28.)

Tienanmen tér ‘89 http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2014/12/10/tienanmen_ter_89  (Letöltés: 2017. augusztus 28

 

Szólj hozzá!

Címkék: demokrácia Lenin Oroszország Reagan Krausz Tamás Politikai "burok"

Merre van a jövő?

2018.01.22. 17:26 KeményLászló

 

 (Számos vita zajlik mostanában a „jövőről”. Közöttük olyanok is, amelyek régi  viták „újra-melegítései”. Ezért is elővettem egy 1998-99-s Népszabadságban kibontakozott vitához írt cikkemet, amelyet akkor – ki tudja miért – nem közöltek. Később mégis közzé tettem a 2007-ben megjelent Folytatásos jövő című cikk-gyűjteményemben. Talán érdekes lesz másoknak is átgondolni pl. a TGM-el kapcsolatos megszólalásokhoz!)

 

Merre van a jövő?

Nekem Tamás Gáspár Miklós írásáról (Új osztálypolitika 1-2 Népszabadság 1998. november 18-19) József Attila "nagy-nagy tüze" jutott eszembe. Az volt az érzésem, hogy a szerző - elemezve az elmúlt évtized hazai történéseit, s a külső környezet tapasztalatait, saját nézeteinek alakulását és politikai szerepléseit, - szintén eljutott a felismeréshez, hogy "Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni", s "ráhányni mindent, ami antik, ócska". S csupán azután, ha már megszabadultunk ezektől, vagyis a lelkünket nyomasztó, közös tetteinket gátló okoskodásoktól, kicsinyes érdeksérelmektől, nemzedékeken átöröklött nyavalyáktól, "csorbától" meg "töröttől", akkor végre, - hogy "dalolna forró láng az égig róla" - jöhet a megújulás tüze, rászórva "ami új, meg ép, mindent, ami szép". T.G. M. balról-jobbra, majd jobbról-balra hánykolódva, gyötrő politikai lázálmok, szellemi kínkeservek sodrában veti el magától (miközben ¬mert Ő már csak ilyen, - élcei husángjaival, szóvirágrózsái tüskéivel hegeket is feltép és újabb sebeket is oszt), s szórja a tűzre, az enyészetnek mindazon véleményét, álláspontját stb., amiről már meggyőződött, hogy elavult, elkopott, retrográd ügyet szolgál. Így jut el annak felismeréséig, hogy a mostani történések, folyamatok lényege az emberek élet-feltételei, lehetőségei gyökeres átalakulásában keresendő. Ezt a tüzet azért "kéne" megraknunk, - mondja a 20-as évek elején a költő, - hogy végre ,,melegednének... fölengednének az emberek", s "kezén fogná mindenki földijét". Az "írástudóknak" ma arra kell koncentrálniuk, ¬vallja Tamás Gáspár Miklós, s vele egyetértve én is, s gondolom mindazok, akik az idejétmúlt saját bánataikat, vélt vagy valós sérelmeiket, kicsinyességeiket, feleslegessé vált más rögeszméiket képesek félre tenni, - hogy minden embert (a gyöngéket, a szegényeket, a jogfosztottakat, a kirekesztetteket, a stigmatizáltakat is) átsegítsenek a XXI. század új viszonyai közé. Ehhez a föladathoz pedig a világ civilizációs folyamataihoz történő felzárkózás, a globalitásba integrálódás erősítése mellett, a kapitalizmus visszaállításával együtt megjelent legvadabb hedonizmus, leplezetlenül státusőrző, kirekesztő, hatalomféltő agresszivitás, illetve nyomor és tehetetlen bávaság elleni harcot magába foglaló politikai-közéleti fordulatra van szükség.

T. G. M. elismeri, hogy ennek a föladatnak a felismerésében sokaknak igaza volt vele szemben. S bár nehezére esik, mégis kimondja, - amit azért idézek, mert szó szerint egyetértek vele, - hogy "a demokrácia aktív híveinek tábora (különösen szemben az egyesült jobboldal kihívóan nyílt polgári osztálypolitikájával, amelynek hosszú távú fönntartása csak rendőrállami eszközökkel, a nyilvánosság brutális korlátozásával és fajgyűlölő propagandával képzelhető el a politikai korrupció változatlan virágzása mellett) csak akkor mentheti meg a szabad társadalmat (s persze önmagát), ha türelmesen és perspektivikusan átalakítja politikáját, és ez a politika - ha tetszik ha nem - a jelenlegi körülmények között csak baloldali színezetű lehet". Erre a "baloldali fordulatra" szerinte - és szerintem is - azért van szükség, mert a jövőbe mutató cselekvésnek nem lehet indítéka az "önérdek", a "pucér osztályönzés", ezzel szemben "a honpolgári közösséget kíméletlenül kettészakító polgári osztálypolitikát. . . csak ellenkező irányú (habár egyetemes emancipációs célzatú) osztálypolitikával, a szegények és a kirekesztettek megszervezésével lehet ellensúlyozni".

Természetesen továbbra is lehetne vitatni e konklúziót övező elemzés egy-egy részkérdését (s bizonyára mások ¬másutt meg is teszik ezt!), mégis azt gondolom, hogy ebben a vitairatban a legfontosabb a felismerés: elég volt a nemzetet megosztó, ki kit győz le osztálypolitikából, a gyorsan változó világban az a perdöntő, hogy minden ember boldogulni tudjon (hogy melegednének, fölengednének az emberek!). A kérdés az, hogy milyen társadalmi rendszerre, politikára van szükség a minden ember érdekeinek számbavételét, részvételi lehetőségét és érdekelté tételét, valamennyi honfitársunk boldogulását elősegítő valódi szabadság, demokrácia, jogegyenlőség és társadalmi szolidaritás megvalósításához? Tamás Gáspár Miklós "a történelem súlya alatt" (miként Vitányi Iván véli ¬Találkozás a baloldalon - Népszabadság 1998 december 11), arra a következtetésre jutott, hogy mindehhez az eddigi demokratikus reform folyamat baloldali fordulata nyithat utat. Az alapkövetkeztetésben vele egyetértők körében - ¬közéjük tartozom magam is - a lényeget ezt követően a baloldali fordulat mikéntjének a feltárásában látjuk. A továbbiakban számunkra az a kérdés, hogy milyen szervezetek és kik által, miként és mikor mehet végbe a baloldali fordulat a magyar politikában, milyen feltételek előzzék meg, s hogyan működik majd a kialakuló rendszer, milyen eredményekre vezethet? Vitányi Iván is ilyen gondolatokkal foglalkozva nyilvánítja ki a szerzővel tartós, mindennapos, érdemi és kritikai együttműködési készségét. S hasonló, - bár szkeptikusabb véleményt fogalmaz meg Eörsi István (Az osztályelemzés dicsérete - november 27) és dr. Papp György is (Az új osztály újraelosztási politikája. -¬ december 28).

Más azonban minderről a Magyarországon most hatalmon lévők közül megszólalók nézete. Nem is rejtik véka alá abbéli dühüket, hogy egyáltalában valaki megkérdőjelezi az új polgári kormány elhivatottságát, hogy alig kezdte meg "a polgárok akaratával egyező" tevékenységét, s máris valakik baloldali fordulatért kiáltanak. Mi ez? - teszi fel indulatos, gyűlölettől izzó pamfletjében a kérdést Debreczeni József (december 4.) ¬- Új Kommunista Kiáltvány? Vagy enyhébben, mintegy menteni akarván a helyzetet, fordítja át Verő László (december 17.) a mondanivalót, sejtetvén: az írás akár Új Polgári Kiáltvány is lehetne. Schmidt Mária (december 18.) pedig úgy értékeli, hogy nincs itt többről szó, csupán ezzel a szerző elbúcsúzott a racionalizmustól, s ezután nem is kell igazán komolyan venni. Az elutasítás is, a hatalmi gőg is, még a sok esetben vádaskodó, érvek nélküli megállapítások is - nyugtatók hatása alatti empátiával - érthetők, hiszen megfogalmazóik a jobboldali politika reprezentánsai, s így nyilvánvalóan más a meggyőződésük, másként látják a maguk és az ország jövőjét. S bár észrevehetően munkálkodnak bennük a hatalomféltő reflexek is (hiszen a kormányfő tanácsadójáról, kormány közeli pozíciót betöltőről van szó!), mégis elismerésre méltó, hogy felismerték a vita lényegét, hogy szükségesnek látták tollat ragadni, s nyíltan kimondani az ellenvéleményüket. Az elkötelezett baloldali gondolkodás számol azzal, hogy nem egyedüli szemléletként formálja a társadalmat, hanem, a tőle különböző történelmi gyökerű értékek és érdekek egyidejű létezése következtében, a velük vívott harcon és a velük kötött kompromisszumokon keresztül.

Azért tartom fontosnak e vitakészség hangsúlyozását, mert utóbb jelentkezett egy másfajta "vitakultúra" is, Bayer Zsoltnak, a Magyar Millennium Kormánybiztosi Hivatal főtanácsadójának a személyében. Az általa publikálthoz hasonló tartalmú szövegekről szokták mondani, hogy "őrült beszéd, de van benne rendszer". Írása (A megőrült boldogtalanság - december 30.) vélhetően azért született, hogy ha az előző jobboldali okfejtések nem voltak elegendőek, úgy ezzel végérvényesen elzárja a további vita folyamát a baloldali fordulat szükségességéről. Finoman szólva "belerondított" a vita közepébe, s mintegy ámokfutóként, szinte minden politikai ellenfelére löttyintett a szennyéből. Itt nincsenek érvek, gondolatok, csak ellenség van, kire két kézzel "keni a szutykát", pellengérre állít embereket, kiket, - mert sunyin védekezésképtelen helyzetbe hozza őket, - "az utcák csőcselékje behány s meggyaláz" (az általa méltatlanul idézett Babits Mihállyal szólva). Ilyen stílus és látvány után talán csak nem lesz már másnak gusztusa a baloldalról elmélkedni !? S mindez azért történik így - mondja ki a verdiktet a főtanácsadó, - mert "Ok és mi ... nem élünk egy világban". S, ha már ezzel eltakaríttatott az útból a kérészéletű megemlékezés a baloldalról, másnap jöhet egy másik főtanácsadó, (ezúttal a miniszterelnöké), s kinyilváníthatja "egy olyan modern, szabadelvű, jobbközép párt" (vagyis a "MI") nevében a "Megújuló Magyarország" programját (Tóth Gy. László, december 31.), amelyik - idézem - "céljai és programja megvalósítása érdekében nyíltan vállalja a konfliktust a posztkommunista, szocialista és a velük szövetséges balliberális erőkkel". S, hogy félreértés ne essék azt is világossá teszi: "a polgárosodás célként való megfogalmazása napjainkban ugyanis nem más, mint a baloldali, szocialista, balliberális és kommunista eszmeiség elutasítása". Sok minden más, főként történelmi okok miatt, azért is meghatározó - derül ki az írásból - ez az elutasítás, mert a miniszterelnöki főtanácsadó és elvbarátai számára "úgy tűnik, a magyarországi baloldalnak és a baloldali liberálisoknak nincsenek adekvát válaszai a kor kérdéseire". Ezzel szemben ugyanakkor "1998-ban véget ért az önmagát túlélt, megreformált, többpárti körülményekhez igazított késői kádárizmus, és ezzel egy időben elkezdődött valami egészen új, aminek keretében egy fiatal, tehetséges, professzionális politikai generáció keresi a válaszokat egy új korszak merőben új kérdéseire".

Nehéz szívvel idézem vissza ezeket a sorokat, mert önmagukban, kommentár nélkül is elkomorítják azokat a nemzedékeket, amelyek különböző sorsfordulókon már megélték a XX. század "újítóit", "fiatal, tehetséges, professzionális politikai generációit", de jövőjüket tekintve elgondolkodtatja azokat a kortársakat is, akik - bár koruk szerint társaik, - a társadalmi és a gazdasági (osztály)helyzetüket illetően azonban, nem tartoznak a "professzionális politikai generációhoz". Tapasztalataim alapján mondom, hogy a XXI. század küszöbén döntő többségben az emberek nem ilyen stílusról és ehhez kötődő jövőképről álmodnak

            Meggyőződésem, hogy van még vitatkozni valónk a jövő utjairól. Mindenkinek be kell azonban látnia, hogy nincs egyedül birtokában a "bölcsek kövének". Az mindenképpen üdvözlendő, ha tehetséges fiatalok keresik a válaszokat az "új korszak merőben új kérdéseire". Ezt a jogot persze ne vitassák el az előttük lévő - őket felnevelt generációktól - sem. S ne törekedjenek azoknak a kortársaiknak a kirekesztésére, lejáratására sem, akik velük ellentétes értékek alapján keresik a válaszokat. Azért is érdemes megfontolniuk, - ha tényleg tehetségesek ezt megértik, - a jobboldali értékrend szerinti válaszkeresést, mert a nálunk fejlettebb, a civilizációs forradalomban már jóval előttünk lévő régiók tapasztalatai mást mutatnak, hiszen ezen országok döntő többségében - az ottani népek akaratából – a baloldal értékei szerint formálódik a jövő. Vagyis vannak a világban, - s a vitákban nálunk is kikristályosodnak - baloldali válaszok. A jelenlegi kormány programjáról és főként a gyakorlatáról, ugyanakkor, az a képzetem alakult ki, mintha fordított logika szerint működnének: már készen vannak a vitathatatlan válaszok, csupán a jó kérdéseket keresik hozzájuk. Tudniillik ma már nem az az elsődleges kérdés, hogy milyen színezetű politikai erők hajtják végre - a világ fő civilizációs folyamataihoz integrálódás feltételeként, - a rekapitalizálódást, s a megváltozott társadalmi-gazdasági viszonyokban milyen értékrend szerint sikerül folytatólagosan újra osztani a hatalmi pozíciókat. Ezen alapvetően már túl vagyunk, ez a múlt, itt már csak anakronisztikus válaszok adhatók. A gazdaság és társadalom aktuális és a jövőt illető alapkérdései meghatározóan a világcivilizációban kibontakozó termelési forradalomhoz és az odavezető út mind feszültségmentesebb megtételéhez fűződnek. A posztindusztriális, tudás(informatikai) társadalom irányába haladó modernizáció és a globálissá váló világból fakadó integráció szükségszerűen átformálja a társadalmat egészében és valamennyi elemében, mindenre és mindenki életére lényegi átrendező hatást gyakorol. Úgy tűnik, hogy belátható időben létrejönnek az emberiség és az egyes ember mindenféle alávetettség alóli felszabadulásának tárgyiasult feltételei. A közös felelősségünk, hogy ezt a lehetőséget valóságra váltsuk. Az ehhez kapcsolódó kérdésekre kell megtalálnunk a válaszokat. A globálissá váló világban mit tegyünk a természeti környezet. humanizálásáért, az emberiség biztonságáért, háborúktól való megóvásáért, az országok (népek, nemzetek, kisebbségek) egyenjogú integrációjáért, a nemzeti kultúrák kölcsönös gazdagításáért, az ismeretek szabad áramlásáért és terjesztéséért stb.? Mit tegyünk idehaza, hogy az emberek értelmes életet élhessenek egy igazságos társadalomban? Miközben történelmi gyökerű elmaradottságunkból, periférikus illetve geopolitikailag kimért helyzetünkből, válságteremtő működési rendellenességeinkből adódóan nagyon ellentmondásos folyamatoknak vagyunk részesei. S ezért a válságok, a leépülések és bontások, más gyötrelmek kérdéseit is kezelni kell. Útját kell állni, például, a tanuláshoz, a kultúrához való hozzájutás esélyegyenlőtlensége örökösödésének, biztosítani kell a mindenki számára garantáltan konvertálható ismereteket nyújtó iskolarendszer kiépítését, az egészségőrző és gyógyító rendszer fenntartását stb. Jelentős feladat a munkahelyüket elvesztettek (különösen az u.n. strukturális munkanélküliek) "helyzetben" tartása, a fiatal munkanélküliek apátiájának oldása (drogellenes harc, hajléktalanok integrálása stb.), a bűnözés fékezése stb.

A baloldal számára - úgy vélem - ma ezek a stratégiai kérdések, s ezek mindenki számára biztató megoldása miatt van szükség a baloldali fordulatra. De helye van a vitának, mert sok még a bizonytalanság. Vitassuk hát továbbra is merre visz a jövő útja hazánkban.

Budapest, 1999. február 2. (Népszabadságnak írt vitacikk, de nem közölte a szerkesztő)

Szólj hozzá!

Címkék: jövő okoskodás tettek Tamás Gáspár Miklós politikai lázálmok szellemi kínkeservek

A „versenyről”, és nemcsak …

2018.01.21. 19:23 KeményLászló

Ismert az a mondás, hogy ameddig az általános kérdéseket nem oldjuk meg, addig minden részkérdésben bele fogunk ütközni az általános összefüggésekbe, és hibás következtetésekre juthatunk. Ezt gondolom az utóbbi időben – a neoliberális gazdasági felfogáshoz kapcsolódóan - a közvélemény figyelmét nagyon is felkeltő „versenyképesség avagy szolidaritás” vitáról is. Ahhoz, hogy megértsük miről is van szó ebben a vitában, először elengedhetetlen a probléma lényegének általános feltárása.

Ha a versengéssel összefüggésben felmerül a szolidaritás szükségessége, akkor világos, hogy ellentmondás van, amit fel kell oldani. Ugyanis a „versengés” magában foglalja a különböző eredményeket, vagyis a győztest, a helyezetteket és a vesztest is. A gazdaság szereplőire lefordítva: nagy különbségek adódhatnak a versenyben, már a „rajthoz állásnál” is, a verseny végig viteléhez szükséges képességekben és az elérhető eredményekben. Lesz, aki nem tud kiállni, mert nincsenek meg hozzá a képességei, mások számára kedvezőtlenek a részvételi feltételek, de olyanok is indulhatnak, akik profik, „osztályokkal feljebb” kellene versenyezniük. Ha mégis összejön a verseny, akkor az igazságosság azt kívánná meg, hogy kétféle eredményt hirdessenek: a versenyben elért valóságos tényszerű eredményt; valamint a korrigáltat, amelyben valamilyen módon figyelembe vennék a kiinduló körülményeket is. Ez utóbbit hívhatjuk „szolidaritásnak”, ha a verseny társadalmi-szociális területen zajlik. A maratoni futóversenyeken pl. több ezer ember indul egyszerre és együtt, de az abszolút eredménylista mellett hirdetnek korosztályonként, nemenként is eredményt, és külön is díjazzák a profikat és a kedvtelésből futókat.

Magyarország az utóbbi évtizedekben már részt vett egy nagyszabású versenyben, amely az európai integrációért zajlott. Itt sem voltak azonosak a körülmények valamennyi induló, vagyis a felvételüket kérő országok számára. Az országon belül is nagyok voltak a különbségek. Mégis sikerült olyan nemzetközi és hazai feltételeket teremteni, amelyek eredményeként végül is Magyarország az Európai Unió tagjává válhatott. Ez azonban nem más, mint lehetőség a versenyben történő indulásra. Szemléletes példával, olyan ez, mint a Bajnokok Ligája, meg az UEFA Kupa a fociban. Minden európai ország bajnokságából indulhatnak, de differenciáltan, az erősebb bajnokságokból több csapat is, a már korábban bizonyítottak selejtező nélkül, a többieknek pedig előmeccseket kell játszaniuk a főtáblás részvételi jogért. Kicsit bonyolult, de benne van a szolidaritás – vagyis a versenyképességek különbözőségeinek korrekciója – ami megfelelő akarat, összefogás és kreatív készségek meglétével lehetővé teszi a „kicsik” felzárkózását. Mert a lényeg itt is az, amit Pierre de Coubertin mondott az olimpiáról: „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”. A részvétel a versenyben ugyanis tapasztalatot nyújt, új ismereteket és eredményeket is. Lehet, hogy nem azonnali első helyezést, de minden esetre előrelépést. A magyar társadalom viszonyaira lefordítva: a gazdasági teljesítmények versenyeztetésével elérhetővé válhat a felzárkózásunk a világ, Európa legjobbjai közé. A felzárkózás tehát a célunk, és ehhez eszköz a szolidaritással korrigált képességünk a versenyben történő eredményes részvételre.   

Ezen általános gondolatok után, nézzük a részleteket. A versengés az ember fejlődésének egyik mozgatója. Minden ember születésétől (akkor még szülei révén) egész életén keresztül gyorsabb, erősebb, ügyesebb, okosabb, szebb, gazdagabb stb. akar lenni, mint a többiek. Ebben sok a pozitív érték. Mindaddig előrevivő az ilyen versengő szándék, akarat, gyakorlat, amíg az adott ember saját adottságai kiteljesítését tartalmazza. Pl. akkor leszek okosabb, mint az osztálytársaim, ha többet tanulok, ha a valamilyen területen meglévő tehetségemet szorgalmas gyakorlással, sok-sok munkával kibontakoztatom stb. Ugyanakkor, a „versenyt” öncélúvá, kizárólagos érvényesülési formává degradáló ideológia eltorzíthatja (meg is teszi!) az embernek ezt az alapvetően és általában értékes tulajdonságát. A „győzni minden áron”, a „szupermen” stb. világnézet – sok történelmi mementó utal erre – agresszivitást, irigységet, gyűlöletet és szélsőséges esetekben rasszizmust, háborúkat stb. válthat ki. Én a „dopping” nélküli versengés híve vagyok.

A „piacgazdaság” lényege is a verseny. A magyar piacgazdaság – ugyan ma már meghatározó – mégis sok még benne a kezdeti elem, sok a külső hatás és törekvés, s ebből adódóan „gyermekbetegségektől” szenved. A verseny szabályai többnyire már megvannak és érvényesülnek. Főként az EU tagságunkhoz köthető ez a körülmény. Az igazi szabályokat onnan diktálják. Ugyanakkor még nem tudatosodott a magyar üzleti világ szereplőiben, hogy „nemzetközi versenyben” vesznek részt, sokan az „ügyeskedést” azonosítják a versennyel, azt gondolják, hogy a Kormány kivételezhet egyes „versenyzőkkel” stb. S, vannak más problémák is. Olyan nemzetközi versenyre kényszerülnek magyar vállalkozások, amire még nem edződtek meg. Másrészt, olyan ez a dolog, mintha sakkozókat indítanánk a súlyemelésben, vagy 100 méteres futót a maratonin. Szóval ez a verseny még nem az igazi. Még a magyar gazdaság nem igazán képes a versenyre. Természetesen vannak kivételek: pl. az ide betelepült multinacionális vállalatok. Összességében ma még „felhozó-versenyben” veszünk részt, sok vereséggel, lemaradással. Miután ma még csak „ráhangolunk” a versenyre és sok területen, sok szempontból nem vagyunk versenyképesek, nehéz megállapítani a „típusát” annak, ami versengésként jelenik meg. Sokban hasonlít egy „flúgos-futamhoz”. Az emberi kapcsolatokban is nyomot hagy ez a kialakulatlanság. Sok a gáncs, az ütközés, a szembefordulás stb. Ez még nem „profi-boksz”, inkább „bunyó”. A tiszta és jól szabályozott verseny csak előnyökkel jár. A „bármi áron győzelem”, a „győztes mindent visz” indíttatású versenynek álcázott „háborúskodás”, az ellenfél „kicsinálása” stb. minden szempontból tönkre tesz, torzítja a személyiséget, még a győztesét is.

Magyarországon még mindig az „eredeti tőkefelhalmozás” korát éljük. A pénzért, amely pénzt tud csinálni, elkeseredett küzdelem folyik. Ebben a „versenyben” szinte minden nemtelen eszköz bevetésre kerül. A legkevesebb, a legkisebb hatással az irigység munkál. Ezzel együtt az irigység szinte mindenütt jelen van és mérgezi az emberek közötti kapcsolatokat. Az agresszió ma a „legkedveltebb” eszköz az előbbre jutásra, a győzelemre. A politika egyik irányzata hirdette meg az „egészpályás letámadást”. Ez ma az üzleti élet agresszív vitelének a credója is. Aki előbb üt, annak van nagyobb esélye a győzelemre. Számomra visszataszító az agresszivitásra alapozott verseny, de meg kell hagyni: nagyon eredményes.

Ma csupán versenyben lehet sikeres valaki. Aki ezen kívül tör a „sikerre”, azt előbb-utóbb diszkvalifikálják. A szabályozott, azok betartását preferáló versenynek előremutató, fejlődést erősítő szerepe van. A versenyt támogatni kell, és vigyázni arra, hogy igazságos legyen az értékelése. Úgy, mint egy sportversenyen a bíró munkája, aki korrekten alkalmazza a játékszabályokat. Persze mindez csupán akkor érvényes, ha a verseny meghirdetett. Ha valaki versenyen kívül „tülekszik”, az büntetést érdemel.

Természetesen van különbség a mindennapokban jelenlévő emberi versengés és az üzleti élet szereplői közötti verseny minőségében és formájában. Sok jó példát mondhatunk a katasztrófák idején a segítségnyújtásban jelentkező versengéstől a gyermekrajz-versenyekig. Mégis érdemes arra is figyelni, hogy az üzleti élet versenyeinek anomáliái torzító hatással vannak az egyszerű emberi kapcsolatokra is. Barátságok, szerelmek, családok mentek már tönkre az üzleti versengés áthallásai miatt.

Felvetődik, ha valaki a versenyszférában dolgozik szükséges-e, hogy versengő személyiség is legyen?  Ez attól függ, hogy milyen szereplőként van jelen. Vezető, konstruktőr, tanácsadó stb., avagy beosztott adminisztrátor, udvari munkás stb. A vezetők és a kreatív beosztásban lévők természetszerűleg csakis versengő személyiségek lehetnek. Nem követelmény, de általában következmény (ha sokáig dolgozik valaki a versenyszférában!), hogy a végrehajtók, a „hangyák” is „versenyzők” legyenek. A legnagyobb szerepe az üzleti életben az együttműködésnek van. Főként, ha egyenrangú szereplők egyenjogú megállapodásaira alapul. Az is előfordulhat azonban, hogy nem tiszta szándékú az „együttműködés”. A korrupció is egyfajta „együttműködés”, a „kéz-kezet mos” típusú kapcsolat is együttműködés stb. Ezek az „együttműködések” mérgezik, torzítják az üzleti életet. Ugyanakkor a munkamegosztásra alapozott együttműködés, a versenyképesség kiszélesítését eredményező összekapcsolódás, a tisztább szabályozás érdekében közös fellépés, a tendereken való részvételre kialakított konzorciumok stb. hasznosak, növelik a versenyképességet.

            Felvetődnek jól végig gondolt válaszokat igénylő kérdések. Mi az ország és az egyének versenyképességének a mércéje? Szerintem csakis saját céljaink; a velünk azonos szinten lévők állapota (törekvései); az EU-tagságunkkal szembeni követelmények., vagyis a felzárkózásunk és annak ideje. Ki/mi legyen versenyképes: az ország; a régiók; a közösségek (települések, munkaközösségek, vállalkozások, iskolák, stb.); az egyén; gazdasági (társadalmi) ágazatok; termékek, stb.? Szerintem minden és mindenki versenyez a maga módján, csak nem szabad ezt abszolutizálni: ott és akkor, úgy és akként kell versenyezni, ahogyan éppen konkrétan szükséges. Miért legyünk versenyképesek? Azért, hogy jól (jobban) éljünk; a civilizáció legfejlettebb szintjén éljünk; felzárkózzunk, utolérjük és lépést tartsunk az EU-val; stb.? Szerintem igen, ezekért legyünk versenyképesek, és mindenki a maga módján, segítve egymást. Meddig legyünk versenyképesek? Szerintem, ameddig felzárkózunk; azután a folyamatos szinten tartás eléréséig; ameddig az élre nem jutunk, és így tovább, mert újabb és újabb célok lesznek. Mi a versenyképesség tétje? Szerintem mindenki számára nyugodt biztonságos jólét; elismertség a világban (EU-ban). Miben legyünk versenyképesek: a gazdaságban, az életszínvonalban; az innovációs készségben, stb.? Szerintem mindig konkrét lehet csak a válasz, de az előbbiek a kiinduló pontok. Melyek a versenyképesség megítélésének kritériumai? Szerintem a minőség; az előállíthatóság (gyárthatóság); a mennyiségi nagyságrend (egyedi, nagyszéria, mindenre érvényes) a gazdaságban; és hasonlóképpen írhatók le a kritériumok minden más téren. Hogyan legyünk versenyképesek? Szerintem egyszerre együtt mindannyian; nemzedéki „stafétában”; törődve a lemaradókkal, de részletezve ez differenciáltan történhet csak.

Végül a feladatokról. Abból kell kiindulni, hogy nem lehet minden területen a világ élvonalával (a velünk azonos szinten lévőkkel) azonosan versenyképesnek lenni, de vannak területek, ahol nem lehet és nem is szabad nem versenyképesnek lenni. Ez utóbbi területek az emberek életfeltételeihez, életminőségéhez kapcsolódnak (Egészség: táplálkozás, egészségmegőrzés, megelőzés, gyógyítás, az egészségügyi szolgáltatások egész vertikuma; stb.; Tudás: szabad hozzáférés a világban meglévő ismeretekhez; hatékony segítségnyújtás az ismeretek, információk tudássá transzformálásához és időszerű hasznosításához; stb.). A versenyképesség – bármely területen és összefüggésben - szemlélet kérdése is, amely abból táplálkozik, hogy a társadalomban mennyire tudatosított és ösztönzött a verseny, mint a kiválasztódás, az érvényesülés alapja, s ezért mennyire elfogadott a versenyben való részvétel szükségessége.

Ehhez az kell, hogy versenyképesen menedzseljük azt, aki tud és akar versenyezni: újítók, feltalálók; tehetségek, stb. Szisztematikusan és folyamatosan tárjuk fel azokat a fékeket, visszahúzó „béklyókat” (bürokrácia, túlszabályozottság, szervezetlenség, emberi tényező, stb.), amelyek akadályoznak a gyorsabb haladásban, az innovációban, a versenyképességben, és dolgozzuk ki, léptessük életbe azt az automatizmust, amely folyamatosan és időben megszabadít tőlük.

Módszeresen és rendszerszerűen tanulmányozzuk és adaptáljuk a versenyképes országok „titkait”, kérjünk tőlük (ha lehet és megoldható) segítséget; kapcsolódjunk hozzájuk; integrálódjunk a versenyképességükbe. Fogjunk össze a velünk hasonló helyzetben lévő országokkal, hogy együtt lehessünk versenyképesek (általában és konkrét területeken).

Tárjuk fel az ország (egyes ágazatok, termékek, régiók, közösségek, korosztályok, egyének, stb.) versenyképességi állapotát: ami ma versenyképes (s ez megőrizhető/nem megőrizhető); ami rövid idő alatt (EU-csatlakozás járulékaként/más módon) maradandóan/átmenetileg versenyképessé tehető; ami hosszú távon (vállalható/túlzott erőfeszítéssel) versenyképessé válhat; ami nem tehető versenyképessé (de: szükséges/nem szükséges megtartani).

Számoljunk azzal, hogy a versenyképesség mind az országon belül, mind az EU-ban, mind az azon túli nemzetközi környezetben jelentkezik, de a meglétének az elismerése azon múlik, hogy: a piac (általában vagy konkrét tenderen) mit ismer el versenyképesnek; a versenytársak reakciója milyen, mit fogadnak el (mit tekintenek) versenyképesnek (pl. szabályozottság, WTO, dömping vádak, stb.); mi miként fogadjuk mások törekvését a versenyképesség eléréséért; az azonos területen folytatott konkurencia harcban.

A versenyképesség elérése nem élvezhet minden esetben és minden körülmények között abszolút prioritást, mert mindenkor mérlegelni kell a megoldások közötti választásban, hogy: a lakosság döntő többségének életkörülményeiben hosszútávon ne legyen negatív hatása; a természeti környezetben visszafordíthatatlan kár ne keletkezzen (pl. a műtrágyák használata a mezőgazdaságban, fakitermelés; stb.); az érték-haszon elemzésen túl adott kérdésben, adott időszakban politikai szempont lehet a meghatározó (pl. választások előtt, feszült érdekviszonyok esetében, stb.);

Összegezve: célunk a felzárkózás az Európai Unióhoz, s ehhez eszközünk az ország és mindannyiunk versenyképessége. A szolidaritás szerves része, szervezője annak, hogy képesek legyünk a felzárkózásért folytatott versenyre.

Szólj hozzá!

Címkék: verseny szolidaritás dopping versenyképesség felhozó-verseny

Az európai életforma szétzúzása a cél

2017.12.19. 10:25 KeményLászló

Az alábbiakban olyan interjút teszek közzé, amely mostanában felszínen lévő kérdést feszeget a „migránsozás” politikai zűrzavarában. Vitatható vélemény, de legalább gondolkodásra késztet.

 

Dr. Köteles Lajos történész, aki civilizáció történeti kérdésekkel is foglalkozott, korábban számos figyelmet keltő írásban segítette az aktuális történések megértését. Most ismét a történész segítségét kértük a mostani zűrzavarban való eligazodáshoz.

 - A mostani terrortámadások kapcsán szinte minden hírmagyarázó egyetért abban, hogy valami végérvényesen megváltozott és új korszak kezdődik Európa történetében. Mi erről a történész véleménye?

Természetesen nincs szó egy váratlan korszakváltásról, csak láthatóvá vált, hogy a világ megváltozott. Szertefoszlott az az illúzió, hogy a világot átformáló új gazdasági és hatalmi osztozkodás erőszakra épülő történéseiből Európa kimaradhat és a korábbi jólét és béke változatlanul fennmaradhat. Először az európai gazdaság teljesítménye csökkent, aztán az arra épülő társadalom jóléte került veszélybe. Az átalakulás első áldozatai azokból az egykor betelepült milliós csoportokból kerültek ki, akik nem tudtak és nem is akartak beilleszkedni az európai társadalomba. Ennek természetesen vannak vallási és civilizációs okai is, de a legfontosabb a társadalmi felemelkedés lehetőségeinek elzáródása. Ez radikalizálta a fiatalokat és ez vitte utcára őket Franciaországban már korábban is Új elem, hogy a szociális eredetű lázadásokat az Iszlám Állam híveinek sikerült egy szent háború ideológiájával „megnemesíteni” és ahhoz megfelelő támogatást is nyújtani.

  • Sokan állítják, hogy mindez a Samuel P. Huntington által kialakított teóriát igazolja, amely szerint az emberiség jövőjét nem a racionalizmus és a nyugati értékek, hanem a különböző civilizációk egymással összeegyeztethetetlen ideológiáinak szüntelen harca fogja meghatározni. Igy van ez?

Meggyőződésem szerint szó sincs arról, hogy civilizációk kerültek volna szembe egymással. Az igaz, hogy az iszlám más értékeket vall, mint Európa, de a terror egyáltalán nem jellemző az iszlám vallásra. Gondoljunk arra, hogy a 150 éves török megszállás idején sem kényszerítették a népet keresztény vallása elhagyására. A terror akkor válik elfogadottá, amikor olyan szélsőségesek jutnak politikai hatalomhoz, akik szent háborút hirdetnek minden nép ellen, amelyik nem követi őket. De ők az iszlám követőinek csak kisebb része. Hadjáratuk olyan, mint az inkvizíció volt a kereszténység történetében.

  • Mi állhat a dolgok hátterében?

Harc folyik a világ újrafelosztásáért, a jövő gazdasági tartalékaiért. Ezek nagy része a Közel-Keleten van, ezért az egyik legfontosabb világhatalmi kérdés, hogy ki lesz ott a legbefolyásosabb. Úgy tűnik, hogy egyre több kisebb-nagyobb hatalom is belebonyolódik az évek óta tartó háborúkba és minden elképzelhető (és elképzelhetetlen ) eszközt bevetnek egymás legyőzésére. Az ottani háborúk kegyetlenségeiről csak alig kapunk híreket, pedig az is része az erőszak eszkalálódásának.

  • Elkerülhetetlen, hogy ne kerüljön szóba az Európába irányuló népvándorlás. Hogyan értelmezhető ez a jelenség és miért nem képes Európa hatékony lépésekre?

Az Európába irányuló betelepülés évtizedek óta tartó, egyre erősebbé váló folyamat, amely eddig megmaradt az érintett országok keretei között. A mostani népvándorlásnak számos nyilvánvaló oka van: az állandósult afrikai háborúk, a klímaváltozás, az észak-afrikai országok „forradalmait” követő zűrzavar és a Közel-Kelet háborúi, amelyek ellehetetlenítették az ottani életet. Természetesen lehetnek más tényezők is, hiszen ekkora tömeg rászabadítása Európára több hatalomnak is érdekében állhat – de ezekről csak találgatni tudunk. A most megindult bűnbakképzés csak elfedi a valódi problémákat.

A tehetetlenség fő oka, hogy az Európai Unió ma „ félig kész „  közösség. Már nem a tagországoké a fontos döntések joga, de még nincs olyan hatékony rendszer, amely gyors és határozott döntéseket hozhatna. A problémák ebből származnak. Mivel a világban ma már nincsenek elszigetelt problémák, mert minden ország a világgazdaság része, a globális eseményeknek nincs „helyi” megoldása. A magyar kerítésépítés sem oldott meg semmilyen problémát, csak „áttolta” a gondot másoknak, azok tovább és így alakult ki az Unió tehetetlensége. Az a korábbi rendszer vált működésképtelenné, amelyet az európai jobb-és baloldal egyaránt támogatott

   - Mit gondol, hogyan folytatódnak az események?

Az Iszlám Állam a Közel-Keleten veszített, ezért indította el új stratégiáját, amelynek a lényege, hogy áthozza a háborút Európába. Ennek bázisa nemcsak az Európában csalódottak, hanem azzá lehetnek a visszatoloncolásra ítéltek és azok is, akiket befogad Európa, de nem lesznek képesek a beilleszkedésre. Amíg a társadalmi problémák megoldatlanok maradnak, addig minden szélsőséges eszme teret nyerhet a társadalmon kívülre kerülő csoportokban.

Mindezek miatt arra számíthatunk, hogy évekig elhúzódó terrorveszély lesz Európa  valamennyi országában. Bár vannak első osztályú célpontok, az egész európai életforma szétzúzása a cél, ezért az is elképzelhető, hogy a kevésbé jelentős országokban is megjelenik a terror, azt bizonyítva, hogy sehol senki nem lehet biztonságban. Az elérhető cél az élet megzavarása, a félelem kiváltása. Ez a háború a lelkeket támadja. Ez ellen az új típusú hadviselés ellen szinte védtelenek vagyunk. Természetesen minden eszközzel meg kell védeni a biztonságunkat, de a valódi megoldás nem az erőszak, mert az a bosszú spirál létrejöttéhez, Európa visszarendeződéséhez vezet.

Ebből a szempontból Európa fordulóponthoz jutott. Vagy megerősödnek a nemzetállami törekvések és szétfoszlik az egyesült Európa álma, vagy továbblépünk és megerősítjük a közösség integrációját. Ez hosszú évekig tartó és nem egyszerű folyamat, de ha Európa meg akarja őrizni a demokráciát, akkor nincs más útja a jövő felé.

Szólj hozzá!

Címkék: terror Európa migránsok Huntington

2017.11.22. 17:44 KeményLászló

Szólj hozzá!

A kelet-európai társadalmak belső erői nem képesek egy totális rendszer lebontására

2017.11.22. 17:44 KeményLászló

 A fenti címmel készült interjú dr. Köteles Lajossal, akinek a gondolatait érdemes tovább gondolni.

Dr. Köteles Lajos

Ma már nyilvánvaló, hogy Európa fejlődése fordulóponthoz jutott, nem maradhat a béke szigete a világméretű átrendeződésben. Vagy újraerősödnek a nemzetállami törekvések és szétfoszlik az egyesült Európa álma, vagy továbblépünk és megerősítjük a közösség integrációját. A jövő felé vezető utak keresésében a jelenlegi kormányzat a nemzetek „uralmának” visszaállítását, a demokratikus ellenzék pedig az európai közösség erősítését látja célszerűnek. Napjaink történései a jobboldali pártok erősödését segítik, az ő víziójuk válhat valósággá. Hogyan látja a történész a hazai jobboldalt és az általa létrehozott új hatalmi rendszer jövőjét? Beszélgető partnerünk Dr. Köteles Lajos kandidátus.

 Milyen történelmi gyökerei vannak a mai jobboldali politikának?

Közép-Kelet Európa határait az első világháború után a győztes nyugati hatalmak érdekei, a másodikat követőt pedig a Szovjetunió elképzelései határozták meg. Mindkét esetben olyan igazságtalan, rabló ország rendezés történt, amelyet a vesztesek közé került népek nem tudtak elfogadni. Nem a más népek által lakott területek elvesztése vált lélekrombolóvá, hanem a magyar nemzet egyharmadának más országokba való bekebelezése okozott máig be nem gyógyuló lelki sebeket. Ahogyan egy súlyos betegségről sem lehet elterelni a figyelmet, ez a trauma sem gyógyult be azzal, hogy a „szocialista” korszakban megkövetelt internacionalizmus nem engedte a felszínre a nemzeti fájdalom gondolatait sem – azok ott éltek és élnek a magyar társadalom minden rétegében. A rendszerváltást követő szabadabb légkörben különféle formákban a felszínre kerülhettek és máig a politikai ideológiák egyik leghatékonyabb hajtóerejévé lettek. A hatalomra kerülő liberális és baloldali pártok egy nemzetek fölött álló demokratikus Európa létrejöttében látták és látják a nemzeti sérelmek megoldásának perspektíváját. Ez azonban egyelőre nem több egy illúziónál. Következménye viszont az lett, hogy a nemzet mai, valós problémái nem igazán jelentek meg ezekben a pártokban. A nemzeti problematika és ideológia elsősorban a konzervatív és jobboldali pártokban teremt széles körben ható azonosulási erőteret.

 Kétségtelen, hogy ez így volt, de a rendszerváltást követő másfél évtizedben mégsem jött létre egy meghatározó konzervatív-jobboldali erőtér. Valami történt, ami mindent megváltoztatott.

A rendszerváltás első évtizedében a demokratikus és jólétben élő Európai Unióhoz való csatlakozás reménye és az ahhoz kapcsolódó illúziók még általánosan elterjedtek voltak, azokat minden parlamenti párt is osztotta, bár a fejlődés útjait másképpen ítélték meg. Az előző kormányzat idején kirobbant pénzügyi világválság szétfoszlatta ezeket az illúziókat, leértékelte a magyar gazdaságot, milliók kerültek korábban elképzelhetetlen szegénységbe. Világossá vált, hogy az uniós tagság nem teremt automatikusan gazdasági felemelkedést, és az újraszerveződő európai gazdasági térben csak komoly strukturális átalakításokkal lehet a sikeres országok közé kerülni. A hatalom belső ellentétei és az ellenzék példátlan populista akciói azonban lehetetlenné tették a megalapozott modernizációs lépéseket. A kormányzati munka szétesett és meghiúsultak a szükséges, de kellően nem előkészített modernizációs reformok. Mindezek nyomán a közhangulatban gyökeres változás történt, amelyeket a jól szervezett ellenzék átfogó propaganda hadjárattal az egész baloldal hiteltelenítésére használt fel, máig ható sikerrel. Politikájuk sikerességének alapja, hogy minden társadalmi csoportnak ígéretet tettek a biztonság és a jólét azonnali megteremtésére. Mivel a magyar társadalomban a Kádár-rendszerben megerősödött az a történelmi tapasztalat, hogy a jót és a rosszat is „felülről” kaphatja, ez a teljesen megalapozatlan, modernizáció ellenes politika az aktív társadalom többségét magával ragadta

.A hatalomra került Fidesz láthatóan nem azt teszi, amit ígért, mégis meghatározó erő maradt. Hogy lehetséges ez?

A Fidesz nemcsak politikai változást akart, hanem egy gyökeres hatalmi rendszerváltást hajtott végre. Eredményességének alapja, hogy egy fokozatosan kedvezőbbé váló gazdasági környezetben és a beáramló hatalmas uniós támogatási összegek gazdaságélénkítő hatásaiban bízhatott és ezek a reményei meg is valósultak. A gazdasági fejlődés azonban egyoldalú, elsősorban a betelepült óriás vállalatok teljesítményéhez kapcsolódik, a gazdaság többi része alig modernizálódott és még érzékenyebb a külső körülményekre, mint korábban.

Az viszont kétségtelen, hogy a központosított hatalom átmenetileg képes a gondok kezelésére.

Bár vannak, akik ezt a kormányzatot egy vezérhez kötődő személyi uralmi hálózatnak tekintik, ennél sokkal többről van szó. A kétharmados parlamenti többség lehetőséget adott arra, hogy az élet minden területén kiépítsék hatalmi pozícióikat, az oktatásügytől a gazdasági fejlesztésekig. Lehetővé vált a demokrácia intézményrendszerének kiüresítése, a gazdasági háttér hatalom pozícióinak kisajátítása és a média propaganda –eszközzé alakítása. Ezek felhasználásával az egész ország működését sikerült ellenőrzés alá vonni és olyan érdek-hálózatokba szervezni az országot, amelyeket az érdek és a megfelelés kényszere szilárdan összetart.

 Ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor hogy lehet, hogy ez a rendszer nemcsak működőképes, hanem sikeresnek is tekintik itthon és sokan külföldön is?

Nem vitatható, hogy a Fidesznek sikerült olyan világképet kialakítani és meggyökereztetni a magyar társadalom jelentős részében, hogy sokan a sugallt hamis világképet tartják valóságosnak, benne a magyarság ezernyi külső és belső ellenségével. Az így kialakított veszély-tudat aztán valóságos tényezőként hat – úgy manipulálható, ahogyan tetszik. Ma ez a hamis valóságkép európai dimenziót is kapott, ez is felerősíti a hatását. Ha a valóság mégis felsejlik a díszletek mögül, akkor még mindig ott van az illúzió a jó vezérről, aki mára már a csalhatatlan géniuszok közé emelkedett.

 Mit tud tenni ebben a helyzetben a demokratikus ellenzék? Képes lesz-e egy olyan program elkészítésére, amely a jelenlegitől eltérő utat mutat a jövő felé a magyar társadalomnak?

A magyar baloldal legnagyobb hibája, hogy illúziók foglyává vált, amikor a demokrácia és a piacgazdaság bevezetésétől remélte egy jobb Magyarország létrejöttét. A bukásával fizette meg illúziói árát és addig nem is lesz hatalmon, amíg csak végtelenül leegyszerűsített szociális ígéretekkel és a kialakult rendszer átalakításával próbálkozik. Az emberek többsége ma már egy új rendszert akar. Olyat, amelyik esélyt teremt mindenkinek, visszaveszi a korlátlan hatalmat az államtól, és nemcsak visszaállítja a demokráciát, de a közösségekre épülő új demokratikus rendszert is teremt. Ehhez azonban új emberek kellenek, mert az elmúlt évtized sárdobálásában szinte minden résztvevő hitelét veszítette, még ha nem is ezt érdemelte volna. Az is nyilvánvaló, hogy nem elég az értelmes új program, hanem kell valaki, aki azt személyében is reprezentálja, azaz egy  karizmatikus vezető. Ebben a légkörben azonban egyik oldalon sem nőnek fel ilyenek, azaz csak lassan érhetnek be még az elkerülhetetlen változások

 Ha ez így van, akkor mi lehet a jövő forgató könyvében?

A Kelet-európai társadalmak jellemzője, hogy belső energiáik nem elegendőek egy totális berendezkedés megváltoztatására. A mindent behálózó, familiáris jellegű érdekhálózatok haszonélvezőinek több százezres tábora mellett a kiszolgáltatottság, félelem, a tudatlanság, a közöny  és az ideológiai agymosás akár évtizedeken át is képesek fenntartani egy totális rendszert. Bár a jelenlegi rendszer egy vezér köré szerveződött, mégsem bukik meg annak távozásával, mert sokkal erősebb kapcsok tartják össze annak haszonélvezőit. A változások lehetőségét elsősorban a hatalomban lévő csoportokon belüli érdekviszonyok radikális átalakulása teremti meg, de kellenek hozzá a külső környezet ösztönzései is, ahogyan az például az 1989-es rendszerváltás idején is volt. A parlamenti ellenzék befolyása és a kormányzaton belüli érdekkülönbségek mindaddig nem lesznek elegendőek a rendszer megváltoztatására, amíg a támogatók ellátásához lesz elég pénz. A külső körülmények változása már napirenden van, hiszen a világ egy eddig nem tapasztalt káosz felé halad, amelyet az eddig kialakult módszerekkel már nem lehet hatékonyan kezelni. A kérdés az, hogy hogyan jut ki a kapitalizmus ebből a helyzetből? Nagyon valószínű, hogy nem a nemzetállamok jelentik a megoldást, hanem egy világhatalmi központ formálódik, amely új világrendet hoz létre az emberi társadalom ( és a kapitalizmus) megmentésére. Egy ilyen rendszerhez képest az Európai Unió integrációs kívánalmai rendkívül szerények és az „emberarcú kapitalizmus” jobb alternatíva lenne számunkra.

 

Szólj hozzá!

Címkék: kelet-európa nemzetállam fordulópont totális rendszer központi erőtér