A szétszedett Szovjetunióból, 1992-től megszületett 15 új ország, köztük Ukrajna, amelynek államiságát többé-kevésbé sikerült az eltelt évek során, a területén élő lakosság és a világ számára is elfogadhatóvá tenni. Újrakezdte az életét - másikat és másként. Hasonlóan a Független Államok Közösségében még együtt maradt többiekkel, a „szovjet-szocialista” társadalmi-gazdasági berendezkedését 1993-tól az ellenkezőjére cserélték, s a „kapitalizmust” igyekeztek korszerű formában visszaszervezni.
Ám a kettős feladat – az ukrán „nemzetállam” megteremtése és a kor követelményének megfelelően a „neoliberalizmus” elvei szerint működő piacgazdaság gyors kiépítése – kudarcba fulladt. Előbb a történelmi viharokban külföldre sodródott ukrán diaszpóra segítségétől várták a megoldást, de ők többségükben nem hozták, hanem vitték az értékeket. A neoliberális indíttatású radikális „reformok”, pedig szélsőségesen megosztották a társadalmat – oligarchákra és mélyszegénységben tengődőkre –, ami súlyos szociális és politikai válságot okozott. Az ukrajnai polgárok Kravcsuk, Kucsma, Juscsenko és Janukovics elnökök próbálkozásai idején – bár eltérő indittatásaiknak más-más politikai, gazdasági és szociális hatása volt - hatalmas árat fizettek. A gazdag Ukrajna a nagyon szegény emberek országává változott. Az új nemzetállam „nacionalista-szervezete” képtelen volt befogadni a bele erőszakolt „neoliberális kapitalizmust”. A „rendszerbeültetés” első évtizede után elkezdődött az agónia. Először Kucsma második ciklusában, az Oroszországgal történő szakításban vélte felfedezni a megoldást. Majd 2004-ben a nyugatról inspirált „Пара (Momentum)” szervezet által vezényelt „Majdánon” vezérré vált Juscsenko erőteljes amerikanizmusával akartak áttörést elérni. Ennek a sikertelensége tovább élezte a belső feszültséget a lakosság identitását illetően is. Janukovics lett az elnök, aki a Dombaszból jött, és döntő mértékben az orosz anyanyelvűek és a FÁK országokhoz fűződő szorosabb kapcsolatok érdekviszonyai erősítették a pozícióját. Úgy tűnt, hogy talán az ország geopolitikai pozíciói is megnyugtatóan rendeződnek, hiszen az Európai Unió és Oroszország között a kapcsolatokat konszolidáló „láncszem” szerepe körvonalazódott számára. Sikerrel megrendezték 2012-ben a labdarúgó Európa Bajnokságot is. A felívelő folyamat azonban megtört. Az oligarchák – köztük Janukovics és családja – telhetetlenekké váltak. A geopolitikában háttérbe szorult „nacionalisták” hatalmi befolyást követeltek maguknak. A 2013-s parlamenti választásokon a „nemzeti pártok” (pl. a Júlia Tyimosenko Batykovscsinája) és a szélsőjobboldali „Szabadság Párt” koalíciót alkotva tettek meg mindent a Janukovics irányította közép, a „Régiók Pártja” legyőzéséért. A sikertelenség is hozzájárult, hogy 2013 őszétől újabb Majdan dúlta fel Kijevet. S, folytatásaként 2014. februárban már az európai-uniós csatlakozást, a nyugathoz tartozást erősítő követelések összefonódtak a szélsőséges nacionalizmus erőivel, és főként az akkori amerikai hatalmi tényezők – John McCain és a demokrata párti kormányzatot képviselő Victória Nuland serkentő befolyásával. A helyzetből kialakult alkotmányos puccs, Pjotr Porosenkoval az élén olyan rendszert eredményezett, amely ígéreteivel a nyugati demokráciák értékrendjét célozta meg, de az ukrán nacionalizmus ideológiájának, nyelvi kizárólagosságának, és a valaha volt kötődéseinek – a szovjet-rendszerhez, Oroszországhoz – a megtagadásával, tiltásával.
A porosenkói öt év alatt és azóta is polgárháború dúlja a Dombaszt, a Krím elkerült Oroszországhoz, az ország lakosai az EU biztosította vízummal milliónyian vándoroltak ki, és lettek minimális bérért vendégmunkások, a gazdaság az IMF kegyelem-kenyerén vegetál, a grívnya értékét vesztette, az árak az égben, lényegében (rejtett) tartós államcsőd jellemzi az állapotokat.
Ennek a közel három évtizednyi történelmi vergődésnek lett az eredménye, hogy a törvény szerint esedékes elnökválasztáson, 2019, a még választóképes és hajlandó lakosság történelmi döntést hozott:
- megtagadta a további bizalmat az önállóvá lett Ukrajna teljes politikai osztályától;
- leváltotta Porosenko elnököt, és vele együtt megsemmisítő vereséget mértek, felszámolásra ítélték azt az avitt nacionalista politikai és gazdasági rendszert, amelyet a 2014-s Majdan, az alkotmányos, véres puccsal a lakosság nyakába ültetett;
- nem kér többet a „geopolitikai báb” szerepből, és azokból a nemzetközi tényezőkből, amelyek tárgyként kezelték és eljátszatták vele ezt a szerepet, s abból a geopolitikai projektből sem, amelyik illúziót keltve, kizökkentette őket történelmi környezetükből.
A választás drámaiságához tartozik, hogy a szavazatok arra vonatkoztak, hogy mit nem akarnak az emberek, és a személyt pedig - aki majd képesnek bizonyulhat mást, békét, megnyugvást, fejlődést biztosító állapotokat teremteni - a legszélesebb körű, még a szovjetuniós időszakból, az 1960-s évekből származó, és azóta is népi mozgalomként mindenütt, ahol szovjet-múltú emberek élnek, szerveződő, körül rajongott körből, a „Vidámak és Leleményesek Klubjából (Клуб Висёлых и Находчивых-КВН) emelték ki.
A korszakot lezáró és új indulási esélyt adó választás eredményéből az is következik, hogy a Vlagyimír Zelenszkij Elnöknek és a vele együtt érkező új erőknek a tere körös-körül politikai aknákkal van ellehetetlenítve. Szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik ezeken átverekedni magukat. A megoldáshoz tudni kell, hogy hol vannak ezek a csapdák, milyen szerkezetűek, hogyan és kik működtetik őket, lehet e és miként feltárni és megsemmisíteni ezeket. Ezért is érdemes alaposan áttekinteni a választás egész menetét, az új elnök fogadtatását, azt, hogy mit lehet és kell tenni, milyen ütemezéssel, és mit kell elkerülni.
Kiindulásként a tények. A választásra jogosultak száma 2018. november 30-án 35 622 943 fő volt Ukrajna területén, és ehhez jött még 522 ezer külföldön élő ukrán állampolgár, aki jogosult lett volna az ukrán követségeken, konzulátusokon szavazni. (A 2001-s népszámlálási adatok szerint az ország lakossága 48 457 102 fő volt). Miután az összes-állampolgári létszámba beletartozónak vették a Krímben, és a DNR, LNR területén élőket is, bár szavazási lehetőséget számukra a lakóhelyükön nem biztosítottak, valamint külföldön csak azok adhatták le a voksukat, akik ott állami kiküldetésben tartózkodtak, így a ténylegesen szavazásra jogosult és regisztráltak létszáma 30 085 771 volt. Közülük adta le az első fordulóban a voksát 62,8%, vagyis 18 893 864 fő.
Az elnökjelöltként elindulhatott 44 főből a szavazólapra 39-en kerültek, de közülük is ketten visszaléptek, s így 37-re zsugorodott a kínálat A legtöbb szavazatot Vlagyimir Zelenszkij kapta (5 714 034 fő vagyis 30,24%); a második helyen pedig a regnáló és másodszor induló elnök, Pjotr Porosenko (3 014 609 fő vagyis 15,95%) végzett. Miután senki nem érte el a leadott szavazatok felénél legalább eggyel több eredményt, második fordulóra került sor.
Az ukrajnai elnökválasztás második, döntő fordulóját 2019. április 21-én tartották, Vlagyimir Zelenszkij és Pjotr Porosenko között. A sok elemző szerint nem várt magas részvétel mellett (18 491 837 fő, vagyis 61,37 %) lezajlott választás győztese, s így Ukrajna megválasztott elnöke Vlagyimir Zelenszkij lett (13 541 528 fő, vagyis 73,23 %) lehengerlő többséggel, Pjotr Porosenko pedig (4 522 320 fő, vagyis 24,46%) elvesztette elnöki hatalmát.
Ukrajna megválasztotta Zelenszkij személyében új államfőjét; s ugyanakkor esélyt szerzett magának arra, hogy megszabaduljon attól a csapda helyzettől, amelybe sodródott az utóbbi öt évben. Ezek azok a tényezők, amelyek alapos elemzést és rendszerszerűen átgondolt következtetések levonását, stratégiai feladatok kijelölését igényeltek.
Kezdjük a választások bejelentését követő helyzet áttekintésével. A helyzetet több nagy horderejű tényező határozta meg. A belpolitika feszültsége a 2014-s „Majdan” óta szemernyit sem csökkent, sőt az ország egészét maga alá gyűrő polgárháború irányába sodródott. A „majdanista” rendszert elfogadni nem akaró, és ezért fegyveres ellenállást is vállaló donyeckiek és luganszkiak, valamint az oroszországi segítséget igénybe vevő és önrendelkezéssel távozó krímiek mellett, a nyelvi diszkriminációt, a szociális kiszolgáltatottságot, a korrupciót, az új oligarchák hatalmi tobzódását, a beözönlő külföldiek fölényeskedését stb. egyre nehezebben viselték a különböző érintett társadalmi rétegek. Az ország eladósodott, a grívnya kb. 20% értéket vesztett, az emberek többsége elszegényedett, és a kialakuló csőd-helyzeten az sem sokat segített, hogy az ukránok vízummentes beutazási lehetőséget kaptak az Európai Uniótól. Ez utóbbinak az lett az eredménye, hogy Európa megtelt bármilyen munkát „áron-alul” elvállaló ukrajnai vendégmunkásokkal. Szinte kiüresedett az ország. A politizálás színterei elveszítették a nép bizalmát, a Verhovna Radaban több volt a verekedés, mint a falusi kocsmákban, a törvények követhetetlen igénytelensége, összevisszasága fokozta a káoszt. A hivatalos retorika mindezért az oroszokat tette felelőssé, s olyan gyűlölet kampányokat generált, amelyek szembefordították egymással az egyszerű embereket, még a családokon belül is nemzetiségi és egyéb jellegű összeütközéseket okozva. A Dombasz elszakadása ellen folytatott háború felemésztette a költségvetést, amellett, hogy egyre sorozták be a fiatalokat, és már az obsitosokat is, elviselhetetlen szenvedéseket okozva haltak meg, szenvedtek súlyos sebesüléseket tettekre kész, jobb sorsra érdemes nemzedékek. Az ukrajnaiakat elcsábító európaiak belefáradtak a saját szerepükbe, a helyükbe lépő amerikaiak pedig nem pontosan tudták, hogy hol is vannak. Az USA politikájában bekövetkezett változások – Trump győzelme és az addig Ukrajnában berendezkedett Biden-család „talaj-vesztése” – kapkodást, hatalomféltési hidegrázást okozott az Ukrajnát uraló Porosenko-klán és kapcsolatrendszere tevékenységében. Az elnök kapkodni kezdett – hol Merkelhez, hol Trumphoz, a végén már Macronhoz szaladgált. A választásokat megelőző időben azonban kiderült, hogy mindenki a saját túlélésével foglalkozik, és Ukrajna elveszítette geopolitikai „sármját”. Porosenko nem érezhette biztonságban magát egy hatalomváltás esetére, és ezzel bizonytalanná vált a választás lebonyolításának esélye is.
Nem tudni, hogy az elnök kapott e garanciát, vagy saját erejében bízva vállalta fel mégis a választást. A kampány-terepen biztosra vették, hogy megfúrja – főként a rendkívüli-állapot bevezetése, a Kercsi-szorosban kialakult helyzet és egyéb ütközések miatt – az elnökválasztást, de végül is belátta – van annyi hatalmi eszköz a tarsolyában, amellyel elérheti a győzelmet. Az első fordulót követően az ukrán TV csatornákon folyamatosan zajlottak a szakértői viták a történtekről. A Porosenko-stáb emberei nyíltan hirdették a sikerüket, ami abban állt, hogy elérték főnökük második fordulóba kerülését, és azt, hogy az ellenfele ne Júlia Tyimosenko legyen. Arra azonban nem találtak magyarázatot, hogy miként nézték el Zelenszkij elsöprő győzelmét. Fontos megjegyezni, hogy ezekből a vitákból kitűnt: az oroszországi emigránsok, a Kijevbe áttelepült valamikori jelcinisták - Jevgenyij Kiszeljov, Ganapolszkij, Ilja Ponomarjov stb. - szították leghatékonyabban a kampányban az orosz-ellenes tüzet. Ez is hozzájátszott ahhoz, hogy nem érzékelték, más narratívái vannak az embereknek a jelöltek támogatására. Ezért is fordulhatott elő, hogy az egyik fő hamisítási fegyverűk – a 37 jelölt – Porosenkótól vitte el a voksokat. A lakosság közel 85%-a szavazott másra, vagyis ellene. Az ország egész területén – Galíciát kivéve – vereséget szenvedett a regnáló elnök, s nem csak az orosz anyanyelvűek régióiban.
A második fordulóra már nem tudtak Porosenkoék változtatni. Olyan nagy volt a nép szándéka arra, hogy megszabaduljanak tőle, hogy esély sem mutatkozott a győzelemre. Megkísérelték a „fekete-piárt”, vagyis minden létező sarat ráhányni Zelenszkijre – ezt az első fordulóban Júliára pazarolták – de bumeráng hatása lett. A „jelöltek közötti vita” erőltetése, egyértelműen kontraproduktívnak mutatkozott. A „Stadion-Debatű” projekt pedig magán hordozta az egész 5 év romlottságát. Porosenko hiába utaztatta vidékről, - sok pénzt adva a híveinek - a csapatát, és rendezett főpróbát számukra a „Majdanon” Porubij vezénylésével, az elnök szónoklatára már ott sem jöttek lendületbe, bár a stadioni sétát még megtették.
Az ukrajnai elnökválasztás tanulságait még alaposabban értékelni fogjuk, hiszen minden hasonló rendszer leváltásához recepteket nyújthat. Ugyanakkor a lényeg változatlan: össznépi akarattal még a véreskezű avítt nacionalista rezsim is elzavarható!
Zelenszkij lett az ukrán elnök a továbbiakban. Kérdés maradt azonban, hogy valóban lesz e? Beletörődött e Porosenko és a „barlangi-nacionalista” had (miként az egyik Júlia Tyimosenko hívő politológus Vagyim Karaszjev megfogalmazta) a hatalom elvesztésébe? Még nem értették meg, hogy a nép győzött, a közvetlen demokrácia eszközeivel. A „Nép szolgája” 35 részes játéka a Zelenszkij csapatának, a 95-s Lakókörzetnek, a dalai, az általuk fémjelzett „KVN”, maga a civil társadalom. A népet pedig nem lehet elzavarni!
A választási győzelem óta furcsa kettős hatalom érvényesül: pontosabban az új elnök beiktatásáig még a régi elnök döntött, majd a parlamenti választásokig a létező Rada nagyobb hatalommal rendelkezett a belépő elnöknél. A régi gárda még tobzódott. Mindent elkövettek, hogy elérjék ne is tudjon esküt tenni Zelenszkij, vagy ha mégis, addigra minden hatalmi jogosítványát elvegyenek tőle. Végül is Zelenszkij május 20-án letette az elnöki esküt, és a beiktatásakor elmondott beszédében fel is oszlatta a Radat. Bár a parlamenti pártok frakcióival előzetesen megállapodott, hogy kiírja az előrehozott választásokat, és milyen módosításokat hajt végre a választási törvényen (bejutási küszöb 3% a korábbi 5% helyett, a nyílt listás mellett ne legyenek egyéni képviselők), a Rada nem szavazta meg, sőt az Alkotmány Bírósághoz fordult a parlament feloszlatásának törvényességét megkérdőjelezve.
A „karaván” azonban haladt, és július 21-re kiírták az előrehozott parlamenti választást. Az Országos Választási Bizottság megkezdte az előkészítő munkát, és június 10-ig a listaállításra jogosult szervezetek benyújthatták a javaslataikat.
Ukrajna elnöke, Vlagyimir Zelenszkij személyében először lett olyan államfője a Kelet-európai térség egyik jelentős országának, akit a nép választott meg és valóban a nép akaratát hirdette meg. Zelenszkij kijelentette, hogy csak egy ciklust vállal. Beiktatási beszédében néhány nagyon fontos tételt fogalmazott meg:
- európainak lenni az ukránoknak a fejükben kell!
- mindenki, aki ukránnak érzi magát bárhol a világon és tenni akar Ukrajnáért szívesen látott az országban, és állampolgárságot is kap, haza járhat és nem vendégségbe. Hozza magával a tapasztalatát, a tudását, és ne „ajándékot” vigyen!
- legfontosabb Ukrajna számára a béke. Az Elnök elsődleges feladata a béke megteremtése, a lövöldözés befejezése. Ezért mindenre hajlandó! Közvetlen tárgyalásokra van szükség minden érintettel. Konkrétan nem beszélt arról, hogy mi lesz a helyzet az orosz konfliktussal, a Krímmel, az egész Donyecki-medencével.
- nem osztható fel az ország, ami ukrajnai - a Donbasz és a Krím is - része az országnak. (Eddig hivatalos propaganda volt a megosztottság Ukrajnában, a keletieket konkrétan másodrangú polgároknak bélyegezték, hiszen orosz nemzetiségűek. Porosenko az ukrán nyelvtörvénnyel őket is, sőt leginkább őket akarta megalázni. Élezte a konfliktust Ukrajna állampolgárai között, akik azonban erre tömegesen mondtak nemet. Zelenszkij a választások alatt is leszögezte, hogy ő ukrán állampolgár, zsidó nemzetiségű, és orosz az anyanyelve, így minden állampolgárral együttérez. A hivatalos ukrán propaganda azt erőltette, hogy csak az az ukrán, aki ukránul beszél. Ahol a lakosság kb. egyharmada nem ukrán anyanyelvű, és Ukrajna semmiképpen sem homogén nemzetállam. Az új elnök azt üzente a Krímben és Donyecben élő oroszoknak, hogy Ukrajna szereti őket, számít rájuk, és azon fog dolgozni, hogy ők akarjanak Ukrajnához tartozni, érezzék, hogy az ukrajnai nép szerves részei. A beiktatási beszéd során volt egy kis közjáték is, amikor Zelenszkij oroszul jelentette be üzenetét a keleti régióban élő embereknek, és hangsúlyozta, hogy megosztottság helyett egységet kíván létrehozni, a radikális nemzeti párt elnöke Oleg Lasko bekiabált, hogy "a Kelet-ukrajnaiak nem értenek ukránul?". Erre Zelenszkij visszakérdezett, megismételtette az állítást, majd „megköszönte”, hogy Laskó a népet még mélyebben továbbra is meg akarja osztani.)
- az ukrán emberek szociális helyzete elviselhetetlen. Mindent meg kell tenni, hogy helyre állítsák az ország gazdaságát. Megígérte, hogy az öt év elnöksége alatt az ukránok nem fognak többet sírni emiatt!
- felszólította a Radat, hogy hozzon azonnal törvényt a képviselők mentelmi jogának megszüntetéséről, a törvénytelenül meggazdagodottak megbüntetéséről, a legfőbb ügyész, a védelmi miniszter, és a titkosszolgálat vezetőjének leváltásáról! (Sztepan Poltorak ukrán védelmi miniszter és Vaszil Hricak, az SZBU vezetője röviddel ezután lemondott. A főügyész Jurij Lucenko akkor még nem nyilatkozott, de Pavlo Klimkin külügyminiszter és Olekszandr Turcsinov, a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács (RNBO) vezetője visszaadták megbízatásukat. Megjegyzendő, hogy a Hrojszman kormányfő is lemondott és már saját pártot szervezett a választásra)
- ne legyen többé a hivatalokban az elnök képe a falon, mint valami ikon. Legyen a gyermekeitek képe a falon, hogy amikor döntötök az ő sorsuk jusson az eszetekbe – mondta az Elnök!
Zelenszkij beiktatási beszéde támogatásra talált a választó polgárok körében. Különösen az előrehozott parlamenti választás nyerte el a lakosság tetszését, a felmérések szerint 70%-s volt az egyetértés ezzel. A véleménykutatások azt jelezték, hogy 50% felett volt az új politikai erők támogatása a régiek helyett, különösen Zelenszkij pártját, a „Nép-szolgáját” pozicionálták.
Ugyanakkor a „régiek” mindent megtettek a változások megakadályozására. A Szabadság párt és a Právij Szektor emlémáival teli zászlók alatt tüntettek az Elnök rezidenciája előtt az új apparátusi kinevezések, a Rada feloszlatása, az előrehozott választások ellen. Aláírásokat gyűjtöttek a Zelenszkij elnöki mandátumának a visszavonásáért. Az „Ellenzéki platform – az Életért” egyik vezetője, Viktor Medvegycsuk, arról igyekezett meggyőzni az Elnököt, hogy a béke érdekében a Dombasz irányítóival, Oroszországgal mielőbb teremtsen közvetlen kontaktust. Júlia Tyimosenko pedig bejelentette, hogy nem szabad népszavazást tartani arról, hogy tárgyaljanak e az oroszokkal. Bonyolítja a belpolitikai helyzetet a Porosenko-féle ukrajnai saját pravoszláv egyház ügye, amelyről az érintettek a kezdeményező bukása után vették észre az „átverést”, hogy nem lettek önállóak, mert a moszkvai „gyámkodást” „bizáncira” cserélték. Ez a probléma azzal erősödött fel, hogy a korábbi főpapja az ukrajnai pravoszlávoknak – Filaret – a továbbiakban nem ismerte el a változtatást, nem írta alá a szinódus döntését.
A geopolitikai környezet is megszólalt. Az amerikai kormány, a különböző EU-kormányok (köztük az Egyesült Királyság), az Európai Bizottság, és természetesen a mindenütt jelenlévő liberális milliárdos, George Soros által finanszírozott „civil társadalmi csoportok” megfogalmaztak mintegy ultimátumként „vörös vonalat”, amelyeket ha átlép Zelenszkij, akkor „instabilitás” lesz az országban. A hosszú lista főként az „ukrán nemzeti identitás” kérdéseiben az elmúlt öt évben született, és a Porosenko által aláírt több ellentmondásos törvény „felülvizsgálatára” vonatkozott, beleértve az oroszul beszélők elleni nyelvtörvényt és a „de-kommunizmusizációra” vonatkozót, amely betiltotta a szovjet szimbólumokat az országban. A külpolitika területén arra figyelmeztették az Elnököt, hogy nem kezdeményezhet olyan cselekedeteket, amelyek a nyugati hatalmak oroszokkal kapcsolatos szankcióinak „csökkentéséhez vagy megszüntetéséhez” vezethetnek; nem tehet semmilyen olyan lépést, amely Ukrajnának az EU és a NATO-tagsága „késleltetéséhez, vagy elutasításához” vezethet; a gazdaságot illetően nem hajthat végre olyan politikát, amely ellentétes az „IMF-el és más külföldi partnerekkel kötött meglévő megállapodásokkal”. Furcsa mód ezekben a napokban cserélték le a Kijev központjában, az Európa téren lévő és a 2012-s ukrajnai labdarúgó EB-re emlékeztető labda-szobrot, a NATO emblémájára, a „Közös győzelem” címmel 2019. május 21-re szervezett tanácskozás, és a 2020-ban Kijevben megtartandó – amelyre vonatkozó rendelkezést még gyorsan aláírta a Rada elnöke, Porubij - NATO Parlamenti ülés alkalmából.
Itt érdemes megemlíteni, hogy még a választás második fordulója előtt Macron, francia elnök Párizsban külön-külön fogadta Porosenkot és Zelenszkijt is, mintegy hangsúlyozva, hogy mindegy számára a „befutó” kiléte. Ezzel szemben Angela Merkel végig Porosenkot támogatta, s a győzelme után telefonon gratulált csak az új elnöknek, és kért tőle biztosítékokat a minszki megegyezés maradéktalan megvalósítására, valamint a német-ukrán kétoldalú kapcsolatok, az ukrajnai belső viszonyok változatlan szinten tartására. Az USA jelenlétében nem érződött különösebb változás. Az Obama adminisztráció idején kialakult közvetlen befolyás személyi és anyagi-pénzügyi tényezői különösebben nem módosultak. Továbbra is Joe Biden gazdasági (és az abból kialakult politikai érdekei) a meghatározóak. A Mueller jelentés közzététele óta előtérbe került a demokrata-pártiak „ukrajnai szálának” szerepe a Trump elleni választási kampányban, és az USA elnöke kérte is az igazságügyi miniszterét William Barryt, hogy figyeljen oda erre a kérdésre. Emellett fontos fejlemény volt az is, hogy továbbra is fenntartják az amerikai katonai támogatást, és Ukrajna számára 50 millió dollárral növelik is az összegét, valamint a „repülő” fegyverekre külön is adnak a költségvetés terhére 100 millió dollárt. Az orosz – ukrán viszonyban visszafogottabb szembenállás let megfigyelhető, de azt azért tudni kell, hogy Putyin nem gratulált Zelenszkijnek, és az ukrán fél pedig nem hívta meg az orosz képviseletet az elnöki beiktatásra. Miután Putyin elnök telefon beszélgetései során erről a kapcsolatról már tárgyalt az amerikai, a német és a francia partnereivel is, a szakértői vélemények arra utaltak, hogy esetleg az első személyes találkozásra az esedékes négyoldalú, u.n. normandiai-formátumú összejövetel „margóján” kerülhet sor.
Részben a geopolitikai hatások közé sorolható az ország gazdasági-pénzügyi helyzete. Az IMF legfrissebb felmérése szerint Ukrajna immár Európa legszegényebb állama, Koszovó és Moldova is megelőzte. Nem véletlen, hogy Zelenszkij fontosnak tartotta szinte elsőként a hazai találkozók sorában a tárgyalását Jakov Szmolijjal, a Nemzeti Bank elnökével. Ez utóbbi a Twitteren számolt be erről, megjegyezve, hogy az Elnök az aktuális állapotokkal kapcsolatban az együttműködést hangsúlyozta a bankrendszer konszolidálása érdekében, a NBU függetlenségének megőrzését és a jó kapcsolatokat az INF-el. Mindez nem segít azonban azon, hogy Ukrajna már nem csupán rejtett államcsődben van, hanem valóságosan is az lehet. Az oligarchák érezték legközvetlenebbül, s Kolomojszkij már javasolta is a bejelentését, hogy ne kelljen kifizetni az éves nemzeti jövedelem kb. 40%-t kitevő tartozást. Az oligarchák arról nem beszéltek, hogy az utóbbi öt év alatt is bezsebeltek minden pénzt, amihez hozzáfértek, s arról sem, hogy az államcsőd következtében az egyébként is iszonyatosan leszegényedett lakosság éhezni és fázni fog. A leköszönt miniszterelnök azért megjegyezte, hogy az IMF ügy már legyen az új elnök gondja.
Sorsdöntő kérdések sora várt válaszra. Hogyan lehet ebből a káoszból, a körkörös politikai aknamezőből élve és előremutató eredményességgel kikerülni? Felfelé, nagy ugrással?! Valószínűleg „toronyiránt” nekivágva nem lehet. Ez nem olyan gordiuszi csomó, amelyet egyetlen kardvágással meg lehet oldani. Idő kell hozzá és együttműködés mindazokkal, akik erre hajlandóak. Zelenszkij első nyílvános szerepléséből – amelyet az iForum 2019 rendezvényen tett meg – arra lehetett következtetni, hogy a fiatal értelmiségiek generációjára számít. (https://www.youtube.com/watch?time_continue=3&v=hXN-fbkdIzE ) A prezentációjának a lényege: nem az addigi reformokkal kell ügyesebben oldani meg az ügyeket, hanem áttörésre van szükség. Ukrajna lemaradt a világtól, miközben a szellemi erőforrásai megvannak a posztindusztriális technikai forradalom hasznosítására. Erre kell építeni, mozgósítva az innovatív, kreatív erőket. Létre kell hozni – képletesen szólva – az „okos-telefonok országát”!
A körülményeknek azonban gyorsan változniuk kell:
- először békét kell teremteni;
- olyan ország auditálást kell letenni az asztalra, amelyből kiderül mit örökölt az új vezetés az elődöktől,
- a 30 éven át elmaradt nemzetállami politikai rendszer stratégiát el kell fogadtatni az ukrajnai néppel.
Az önálló XXI. századi Ukrajnára szüksége van a volt nemzettársait összefogó integrációnak, Európának és a világnak.
Zelenszkijnek ehhez a történelmi feladathoz sikert lehetett kívánni!
Sajnos mindebből semmi sem lett. A saját és közvetlen tanácsadói környezetének tapasztalatlansága, és főként az ország állapotából kialakult „csapda-helyzet” mindent az ellenkezőjére változtatott. Az ukrajnaiakat csúnyán becsapták. A belső államcsőd kiszolgáltatottsága még csak nem is az „európaiság elmélyítése” irányába sodorta a „nép szolgáit”, hanem a geopolitikai szakadékba. Zelenszkíj megtagadta a hatalomra kerülését elősegítő meghírdetett nézeteit és – elfogadva az USA akkori republikánus-demokrata „irányítható-káosz tanácsadóinak”, az erre a célra kinevezett speciális felhatalmazású Kurt Volkernek a kézfogóját - mindent a talpáról a fejetetejére állított.
Ukrajna jelenleg a világ „beteg-embere”! Attól retteg minden épeszű ember , főként Kelet és Közép Európában, hogy ránk hozzák az újabb háborút. Zelenszkij ugyanis a kiútat a csődből az oroszok ellen vívott – a NATO, USA és az EU megerősítette – háborúban látja és láttatja. Már nem arról van szó, hogy ki kell egyeznie az ukrán-nacionalizmust, a Bandera –imádó újfasizmust elutasító, de Ukrajna részét képező Dombasz népével. Ma már a minden mást megelőz a csatlakozás a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, nem véve tudomásul, hogy ennek a lehetősége nincs napirenden belátható időn belül. Ukrajna ezeknek a szervezeteknek a fogja és apelláta nélküli kiszolgálója.
A drámai kérdés – az ukrán elnök hogyan éli túl a politikai aknamezőt – sokkal nagyobbra bővült. Ukrajna népe átérzi e, hogy az országuk és ők maguk az aknamező az egész emberiség számára? Talán még nem késő nekik maguknak felszedni a robbantásra élesített mezőt!
