Amióta bevégezte a „küldetését”, és 1991-ben lekerült a világpolitika „étlapjáról”, vajmi keveset foglalkoztak a személyével. A Szovjetunió, mint világhatalmi entitás megszűnt, az általa képviselt társadalmi modell a kapitalizmus alternatívájaként jelenleg a gyakorlatban nem funkcionál. Ronald Reagan követői is megnyugodtak hitükben arról, hogy az Elnökük beharangozta elvárásként a „történelem hamudombján hagyták a marxizmus-leninizmust”.
A neves születésnap azonban alkalmat adott a „gorbizmus” felmelegítésére. Nem kívánok az új időkben új mondanivalókkal előállók sorához csatlakozni. Felfogásom szerint egyébként is nem egy-egy személyhez kötődnek a világot megrázó fordulatok. A Szovjetunió sorsa sem Gorbacsov (főként nem Jelcin!) érdeme, vagy árulása, hanem a történelmi környezet összességének következménye az adott időben. Akik pedig ítéletet mondhatnak a történtekről, nem mások, csupán a szovjet-oroszországi népek sorsközösségei.
Mégis, társadalom kutatóként számos tanulmányt és könyvet írtam arról, hogy miért és miként játszódott le a XX. század lezárásának meghatározó folyamata. Az elemzésem arról, hogy a Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig milyen rendszerszerű átrendeződések zajlottak – s benne Mihail Gorbacsov személye mit jelentett – 2017-ben megjelent könyvemben lehet olvasni (https://www.russianstudies.hu/docs/Ruszisztikai.K%C3%B6nyvek.43.pdf)
Nem akarom ismételni, de az utóbbi időben megjelent néhány furcsa megjegyzésre reagálási kényszert érzek.
Először, Valki László tette fel a kérdést az Élet és Irodalomban (2021. február 5.) A Nyugat becsapta Gorbacsovot? Alapos és hosszas bizonyítási eljárás alapján arra a következtetésre jutott, hogy „következésképpen Gorbacsovot nem csapták be nyugati tárgyalópartnerei”. Ugyanakkor a kérdés pikantériája abban van, hogy – pl. az új külpolitikai gondolkodásáról 2001-ben velem folytatott Tv beszélgetésen - Gorbacsov maga hangoztatta „engem becsaptak (меня обманули)”. Igaz, a „átverés” tárgyát nem konkretizálta, a szöveg-környezetből azonban egyértelműen a hidegháború egészére, s nem valamelyik rész elemére vonatkozott. Valki László értelmezése valós is lehetne, hiszen konkrétan a NATO keleti bővítéséről nem született jogilag érvényes írásban lefektetett és az érintettek által aláírt megállapodás. Ez is „sántít” egy kicsit, hiszen a hidegháború” kölcsönös abbahagyásáról” Máltán született szóbeli megállapodásukat követően, Gorbacsov kezdeményezésére 1990-ben aláírták az ún. „Párizsi Charta az Új Európáért” dokumentumot, amely meghirdette a demokrácia, a béke és az egyenlőség korát a kontinensen. Ebben a dokumentumban jelentették be a hidegháború befejeződését is. Ezzel egy időben hagyták jóvá a „22-ek Deklarációját”, amely a NATO és a VSZ országainak közös nyilatkozata volt arról, hogy a két katonai blokk országai nem tekintik egymást potenciális ellenségnek. ( Párizsi Charta az Új Európáért. http://epa.oszk.hu/00000/00036/00006/). Tehát konkrét dokumentum arra született, hogy felülvizsgálják a katonai szövetségek szerepét, a Varsói Szerződés és a NATO nem lehetnek a továbbiakban szembenálló felek, ezek megszűnnek, és új védelmi rendszer jön létre, amely tartalmát tekintve a politikai együttműködésen alapul. Gorbacsov később utalt arra, hogy a két katonai tömb végleges felszámolásában és egy új európai biztonsági rendszer kialakításában is megegyeztek, melyet azután csak ők tartottak a maguk részéről kötelezőnek. Itt van a lényege az „átverésnek” Gorbacsov a hidegháború lezárását „döntetlennek” értette, az amerikaiak pedig magukat „győztesnek” tekintették. Gorbacsov mondta erről: „a barátaink nyugaton, amikor megszűnt a Szovjetunió, egyáltalában véve eldöntötték, hogy a zavarosban fognak halászni. […]. Vannak dokumentumok, amelyeket mindannyian, akik ebben részt vettünk, elfogadtunk. […] Szó volt az új világrendről, amikor az idősebb Bush megforgatta ezt az ötletet, mi pedig támogattuk. De mi történt? A Varsói Szerződés eltűnt, a NATO maradt. Pedig volt ennek a két blokknak egy transzformációs folyamata. Emlékezzünk csak a NATO-ról szóló londoni tanácskozásra.”
De, tegyük fel másként Valki László kérdését: ha a Nyugat nem csapta be Gorbacsovot, akkor senki nem csapott be senkit, vagy mégis, Gorbacsov csapta be a szovjet embereket, akikkel elhitette a peresztrojka győzelmét, s a békés együttműködés jövőjét a Nyugattal? Az biztos, hogy a Gorbacsovot „árulónak” tekintő hazai közvélemény a válasz erre a felvetésre.
S, az utóbbi létjogosultságára van is két magyarázat. Közvetlenül a máltai találkozót követően, 1990 júniusában került sor a Szovjetunió Kommunista Pártjának a Kongresszusára, ahol a peresztrojka, a glásznoszt és az új külpolitika állását értékelték. (Jelen voltam megfigyelőként, mint a Társadalomtudományi Akadémia vendégprofesszora!) A második napirendi pont keretében a Politikai Bizottság és a Titkárság tagjai számoltak be egyenként a végzett munkájukról. Mikor Alekszandr Jakovlev, ideológiai titkár mondta el beszámolóját, szót kért a hadsereg küldöttségéből Lebegy tábornok, és három kérdést tett fel. „Jakovlev elvtárs, miért verte szét a balti köztársaságok pártjait; miről szól az a könyve, amelyet tegnap vitatott meg a Demplattfom (a párt reform-körei) küldötteivel a szocializmusról; hány arca van önnek Jakovlev elvtárs? Nem részletezve a történteket … Jakovlev a végén megkérdezte Gorbacsovtól: mi történjék, válaszoljak? Gorbacsov pedig leintette, Nem, és szünetet rendelt el. Jó 3 órás szünet után a kongresszus azzal folytatódott, hogy már Sevarnadze külügyminiszter állt a pulpituson egy papírt lobogtatva. Azzal kezdte: megegyeztünk, itt van az aláírása Mojszejev vezérkari főnöknek. Gorbacsov lezárta a vitát és a döbbent csendet követően már más hangulatú tanácskozásnak lettünk tanúi. Ekkor még félmillós szovjet stratégiai erők állomásoztak az NDK területén!
A másik eset sem váratott sokáig magára. 1991. január –februárban Irak Kuvaittal szembeni konfliktusába anélkül avatkozott be az USA, hogy arról konzultált volna előzetesen a SZU-val, pedig a máltai megállapodás szerint ezt kellett volna tennie. Az Öbölháború már Bagdadba ért, amikor Gorbacsovnak kérdőre kellett vonnia az amerikai elnököt. Ismét előállt a berlini szindróma, a félmilliós szovjet stratégiai erő jelenléte. Telefon, és Gorbacsov-Bush találkozó Helsinkiben. A veszteség pedig, Sevarnadze távozása a külügyminiszteri posztról.
Folytathatnám, de felesleges. Vegyük végre tudomásul, hogy egyes személyeknek van szerepe a történelem menetében, de a folyamatokban a népek a meghatározóak, és sokáig nem lehet becsapni őket!
A másik reagálási kényszerem rövidebb. Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszter is kérdést tett fel, pontosabban minősítő választ is adott. Gorbacsov történelmet írt. Putyin nem – ez a címe az Index oldalán is megjelent írásának. (https://index.hu/velemeny/2021/03/03/gorbacsov-tortenelmet-irt.-putyin-nem/)
Azon túl, hogy tények nélküli, hamis kijelentések halmaza az írás, talán nem is szolgálna rá a válaszra. Aki az alábbiakat írja, elemzésként, arról azonnal kiderül a nem szakértő olvasó számára is a hiteltelenség: Idézem: „A „glásznoszty” és a „peresztrojka” a szovjet blokk országaiban több eredményt hozott, mint a sok történelmi terhet hordozó oroszok körében. Maradandó azonban Gorbacsov érdeme a leszerelésben, a hidegháború fölszámolásában, a Nyugathoz fűződő viszony radikális megjavításában, a német nép egységének helyreállításában és az ún. „népi demokráciák”, a szovjet csatlós államok szabadon bocsátásában. Megérdemli ezért Gorbacsov nemcsak a közép-európaiak, de az egész világ háláját. 1956-ot 15 évesen átélve én személyesen is hálát éreztem, amikor 1990 novemberében az új Európát létrehozó Párizsi Charta aláírását követően Antall József és Gorbacsov tárgyalásán megteremtettük a két ország szabad elhatározásán alapuló, jó viszonyát. Ezt államközi szerződéssel rögzítettük 1991. december 6-án Moszkvában, megkötve a Szovjetunió utolsó és az Orosz Föderáció első kötelező érvényű nemzetközi megállapodását.
Gorbacsov mai utódja, Vlagyimir Putyin, de vele együtt sok tízmillió orosz úgy véli, hogy a pártfőtitkárból elnökké választott egykori vezető felelős a szovjet nagyhatalom széteséséért. Gorbacsov a felelősséget riválisára, az első orosz elnökre, Borisz Jelcinre hárítja. Ezt megalapozatlannak tartom. Sztálin és utódai birodalma legalább annyira a népek börtöne volt, mint a cárok Oroszországa, és nem csak a három balti nemzetben maradt erős a függetlenség igénye. Az éppen Gorbacsov által meghirdetett „európai ház” csak szabad és független népekkel volt fölépíthető. De Jelcin sem akarta szétverni a Szovjetuniót”
Hogy van ez? Sem Gorbacsov, sem Jelcin nem akarták szétszedni a Szovjetuniót …. mégis ez jött ki belőle!
Talán meg kellene hallgatni azt sok millió embert, akik a gorbacsovi-jelcini 15 évet szörnyűségek közepette vegetálták át, ha egyáltalán …
Majd jött Putyin, aki mindezt tönkretette …
Így már érthető. Ugyanis, Putyin világosan megmondta 2007-ben Münchenben, majd most 2021-ben Davos világgazdasági fórumán: „Egyenjogú és egyenlő érdekeken nyugvó együttműködés alapján, az Oroszországi Föderációval megbékélve lehet a 21. század új világát mindenki számára a civilizáció legmagasabb szintjén élhetővé tenni!”
Egyenjogú és egyenrangú – ezt kellene a „kollektív-nyugatnak” tudomásul venni, és az ilyen alpon sorra kerülő tárgyalások máris feloldanák a világ feszültségeit.