A II. Világháború elvileg a hitleri fasiszta rendszer kapitulációjával zárult. Ugyanakkor, már a fegyveres harcok befejeződése körüli zűrzavar – kik előtt és mikor (1945. május 8 vagy 9) kapituláltak a nácik, miközben Prágában még dörögtek a fegyverek, s a japán front is létezett még, nem beszélve az amerikaiak atom támadásáról Hirosima és Nagaszaki ellen stb. – is jelezte, hogy a béke átmeneti lehet, s a világrendben a szembenállások nem szűntek meg.
Nem is váratott sokáig magára a konfrontáció létének bejelentése. Winston Churchill 1946. március 5-én elhangzott „fultoni beszédében” hirdette meg azt a „hidegháborút”, amely sok kanyaron át kitartott az 1980-s évekig. Nem részletezve mindazt, ami ez alatt a több mint három évtized alatt történt, tényként fogadhatjuk el a Nyugat által elképzelt végét, ahogyan Reagan „harangozta be” 1982. június 8-án Londonban a brit parlamentben elmondott „antikommunista kiáltványában”. Ebben a szovjet-rendszer bukását jósolta meg. Itt lényegi momentum, hogy a beszéd középpontjába a szovjet–amerikai viszony elhidegültsége került, amely a Szovjetunió legyőzésének eszméjében teljesedett ki, örökidőre „ráragasztva” a „Gonosz Birodalma” jelzőt, ezzel is elutasítva az együttműködés bármilyen formáját. Itt hangzott el a hírhedt kifejezés: „a történelem hamu dombján hagyjuk a marxizmus–leninizmust”. Reagan erősen ellenezte a kommunizmust, a brit népet pedig beszédében arra bíztatta, harcoljon a szabadságért, ahogyan Winston Churchill tette a náci uralommal szemben. (Ronald Reagan: Address to British Parliament. The History Place Great Speech Collection. Elérhető: http://www.historyplace.com/speeches/reagan-parliament.htm
Azért érdemes feleleveníteni a 40. évfordulós beszédet, mert igazából a mai történések forrása ebben rejtőzik. Nem részletezve valamennyi ideológiai, politikai, gazdasági, biztonsági stb. összefüggést, (ezt sok szerzőtől sok nézőpontból olvashatjuk!), a mára vonatkozó lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy a globálissá vált tőkés-világ nem tudta túltenni magát azon az 1917-s „résen”, amelyet az oroszországi proletár forradalom ütött a rendszerén, s amely előrevetítette a kapitalizmus (a történelem menetében kialakult, a felhalmozott vagyonok biztosította elitek hatalmának) megdönthetőségét. A Szovjetunió alternatíváját kellett volna a német fasiszta ideológia felhasználásával likvidálni, de „nem jött be” a számítás! A végén a második fronttal, az antifasiszta-szövetséggel, a jaltai-megegyezéssel stb. sikerült az emberiség előtt „tisztázni” az ideológiai-kompromisszum szerepét. De, az 1946-ban meghírdetett hidegháborúval, s mindazzal, ami a Truman-elvből, a Marshall-tervből, a Dulles-stratégiából stb. következett sikerült újra összedrótozni a tőke-rendszerét és elfedni az ideológiai rést. Az „orosz(szovjet)-alternatíva” kiktatása azonban megmaradt célként.
A technikai fejlődés posztindusztriális szakaszába lépve értékelték úgy az elitek, hogy eljött az idő a végső győzelemre. A globalizációs és interdependencia folyamatok megjelenése az idő-tér vetület általános leszűküléséhez vezetett, a II. világháború utáni világpolitikai és világgazdasági berendezkedés pedig nem volt többé alkalmas ennek kereteket szabni. A helyzet megoldását a gazdasági integráció kiterjesztésében, ha úgy tetszik, a globalizáció egy újabb lendületében látták. Biztonságpolitikai oldalról reális veszélynek tűnt, hogy a két oldalon felhalmozódott óriási mennyiségű nukleáris töltet kicsúszik az ellenőrzés alól és illetéktelenek kezébe kerül. Ezen felül felelősségtudatot ébresztett a szuperhatalmak vezetőiben a nyomasztó tény, hogy a rendelkezésre álló nukleáris potenciállal akár ezerszer is megsemmisíthetné egyik fél a másikat, és egy háború 1100 millió ember azonnali, további 1100 millió rövid időn belüli elpusztulását eredményezné. Az emberiség teljes megsemmisülésének a kulcsa a kezükben volt. A kollektív – értve ez alatt a világ népeit – biztonság kérdése tehát közös üggyé vált a 80-as évek közepétől. „Az enyhülés időszakában mindkét oldalról megtett lépéseknek is köszönhetően a világ olyan állapotba került, hogy szinte láthatóvá vált a hidegháború végének „célszalagja” – írtam én a Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig c. könyvemben. Az USA azonban a nyíltan vállalt felsőbb rendűségétől vezérelve mindenáron győzni akart, és a SZU akkori vezetői sem szándékoztak lemondani a „világ-forradalmi folyamat” győzelméről. A „kézenfogva-befutó” helyett elkeseredett küzdelmű végjáték kezdődött a győzelemért. A felek újra rendezték soraikat és mozgósítva minden erőforrásukat, ismét egymásnak feszültek. A 40 évvel ezelőtti Reagan beszéd ezt hírdette meg, s az akkor már megszületőben lévő szovjet-elt váltás is a kompromisszum híveit toborozta. . .
Reagan 1982. júniusi beszédében megfogalmazott stratégiához tartozott azon projektek létrehozása, amelyek felkészítik a SZU és a szocialista országok aktivistáit a nyugat győzelmének elősegítésére, az ezekben az országokban várhatóan kialakuló ideológiai-politikai vákuum kitöltésére, ill. a majdani új rendszer vezető politikai elitjének a szerepére. Ezeknek a projekteknek a vezénylésére hozták létre az USAID és NDI szervezetet Madeleine Albright égisze alatt, az Einstein Alapítványt és Intézetet Gene Sharp irányításával. Mindezek működését, finanszírozását (Soros, Rockefeller, CIA stb.), hatékonyságát a Republikánus Párt szenátora, McCain koordinációja biztosította.
Végül is – az emberiség szerencséjére – 1989 decemberében sikerült kompromisszumos megállapodást kötni a két világhatalom mérsékeltebb vezetőinek, Mihail Gorbacsovnak és George Bushnak arról, hogy „abbahagyják” a szembenállást, vagyis „döntetlenre” adják! A Máltai Megegyezés egyik fél győzelméről vagy vereségéről sem szólt. Gorbacsov volt az, aki „félre-rántotta” a kormányt, hogy ne ütközzenek. A Szovjetunió erre „ráment”, de a világ megmaradt. A szovjet ideológia is átalakult, de a marxizmus él és fejlődik a közben megerősödött Kínában, Dél-Amerikában és Európában is. Az USA azonban győztesnek kiálltotta ki magát és a „vesztes” utód Oroszországot mohón letarolta.
Négy évtized elteltével ismét visszatért a világ a kiinduló pontra. A globális kapitalizmus világa nem tűri meg a „réseket” a neoliberális ideológián nyugvó világrendszeren. Oroszország pedig nem hajlandó megalázottként, legyőzöttként gazsuálni. Most ismét kompromisszumos megállapodásra lett volna szükség, s az amerikaiakon lett volna a sor, hogy félre-rántsák a kormányt! Nem ez történt.
