HTML

Közép-európai Elemző Központ

Friss topikok

Címkék

"egységben lét" (1) "felszabadító" (1) "narancsos forradalom" (1) A.Rar (2) A. Janukovics (1) A. Kvasnewski (1) Abe (1) agytröszt (1) akciók (1) aknamező (1) alaptörvény-modosítások (1) Alekszand Rar (1) állam (1) Államcsíny (1) államfői találkozó (1) államiság (2) Állami Duma (1) amerikaiak (1) amerikai jog (1) Angela Merkel (1) Arbuzov (1) Argentina (1) árulás (1) átalakulás (1) Atlanti Híd (1) auditálás (1) Auschwitz (1) a hatalom ára (1) a jövő céljai (1) a történelem tanuságai (1) B.Komorowski (1) baloldal (1) Bandera (1) beavatkozás (2) befektetők (1) béke (4) békekötés (1) belső kiegyezés (1) Beszarábia (1) betartott kötelezettség (1) Biden (2) biologiai-háború (1) biológiai háború (1) Blinken (1) börtönből szabadulás (1) Brezsnyev (1) Bronislaw Komorowski (1) Brzezinski (2) Budapesti Memorandum (1) Bukovina (2) burzsoá-demokratikus forradalom (1) Bush (2) civil-társadalom (1) civilizációs forradalom (1) civil kontroll (1) civil szervezetek (1) Corriere della Sera (1) családi klánok (1) csatlakozás (1) csúcstalálkozó (1) D.Grybauskaite (1) D.Trump (1) D.Vidrin (1) David Cameron (1) deja vu érzés (1) Dél-Kórea (1) Déli Áramlat (1) demokrácia (4) demokraták (1) Deutschland (1) dialógus (1) dilemma (1) dilemmák (1) diverzio (1) Donald Trump (3) dopping (2) EBESZ (1) egészségi állapot (1) egyenlő érték (1) egyenlő jog (1) Egyesült Államok (2) egyezkedés (1) egypárt-rendszer (1) együttműködés (2) elemzés (1) életfogytiglani szabadság (1) elit (1) ellenzék (1) ellenzéki lázadás (1) Elmar Brok (1) elnök-választás (2) elnökhöz közel álló üzletemberek (1) elnökválasztás (4) ember (2) ember-ember (1) ember-természet (1) emberiség (1) ember viszonya (1) energetikai problémák (1) epidemia (1) érdekviszonyok (1) Erdély (1) Erdogan (1) értékek (1) esélyek (1) Észak-Korea (1) eszmék (1) EU (1) EU-társulási szerződés (1) EU-Ukrajna Együttműködési Tanács (1) EU-Ukrajna megállapodás (1) Eurázsia (1) Eurázsiai Szövetség (2) EurÁzsiai Szövetség (1) eurointegració (1) Euronest (1) Európa (2) Europäische Union (1) Európai Bizottság (1) európai értékek (1) Európai integráció (1) európai jogellenes döntések (1) európai Magyarország (1) Európai Parlament (1) Európai Unió (18) Európa Békéjének Napja (1) Európa elitje (1) EU beteg-gyermeke (1) EU együttműködési megállapodás (1) EU parlamenti választás (1) fegyverszünet (1) felelősség (1) felhozó-verseny (1) felszabadulás (1) feszültségek (1) Fidesz (1) föderáció (1) fogvatartás (1) folyamat (1) folytatásos (1) főpolgármester választás (1) fordulat (1) fordulópont (1) forradalom (1) G-20 (2) G-7 (1) G-8 (1) G.Westerwelle (1) Gajdos István (3) Galicia (2) gáz (1) gazdaság (1) gazdasági helyzet (1) gázimport-csökkentés (1) gázpiac (1) gázszállítás (1) gázvezeték (1) gáz árak (1) geopolitika (1) geopolitikai helyzet (1) geopolitikai konfliktusok (1) globális-lokális (1) globális vlágrend (1) globalizáció (1) Gorbachev (1) Gorbacsov (5) GPS (1) Gurmai Zita (1) gyermek (1) gyógykezelés (1) Győzelem Napja (1) háború (2) hadikommunizmus (1) halálmenet (1) hamis-momentum (1) Hármas-szövetség (1) hatalmi vákuum (1) Hegyi Karabah Köztársaság (1) Helsinki (1) Heritage Foundation (1) hidegháború (5) Hillary Clinton (1) hitel (1) hitelprogram (1) Hollande (1) holnap választás (1) holodomor (1) Holodomor (1) holokauszt (1) hrivnya árfolyam (1) Hruscsov (1) Huntington (1) ideológia (3) Ikarus (1) IMF (3) India (2) integracia az EU-val avagy Oroszországgal (1) integráció (4) interju (1) internet (1) irányított kaosz (1) Ivan Gasparovic (1) J.Timosenko (2) Janukovics (4) Japán (1) Jelcin (2) Jerevan (1) jogerős börtön-büntetés (1) John McCrain (1) jövő (2) Jövő (1) Ju.Timosenko (1) Julia Timosenko (4) Júlia Timosenko (2) Juscsenko (2) kacsanyivkai korház (1) Kádár János (1) kalandorság (1) kanossza (1) kapitalizmus (2) karabahiak elfogadják (1) Karl Marx (1) Kárpát-Alja (1) Kárpátalja (2) kárpátaljai magyarok (1) Kék Áramlat (1) kelet-európa (1) Kelet-Ukrajna (1) Keleti Partnerség (1) Kerch (1) Kercsi-szoros (1) kéziratok (1) kiegyezés (2) kilépések (1) Kína (6) klíma-katasztrófa (1) koalició (1) kölcsönös bizalom (1) Komjáthi Imre (1) kommunisták (1) kompország (1) kompromisszum (1) konfliktus (1) könyvvizsgáló (1) konzervatívizmus (1) konzervatívok (1) kormány (1) korona-vírus (1) Koszigin (1) Közép-európai országok (1) központi erőtér (1) Krausz Tamás (1) Kravcsuk (2) krétakör (1) Krím (1) Krim (1) krizis (1) Kronstadt (1) Kucsma (2) külföldi gyógykezelés (1) kulissza (1) kűlső nyomás (1) kultúra (1) Kurt Volker (1) látvány (1) Legfelsőbb Rada (1) legitim hatalom (1) Lenin (4) liberálisok (2) liberális ideológia (1) logika (1) M.Azarov (2) M.Gorbacsov (1) M.Turski (1) ma (1) Magyar Irka (1) magyar kisebbség (1) Majdan (2) Málta (1) manipuláció (1) Marxizmus-leninizmus (1) Matenadaran (1) média (1) megállapodás (1) megbokrosodott (1) megegyezés (2) megújúlás (1) Merkel (2) mesterséges intelligencia (2) migránsok (1) milonga (1) mindenki jól jár (1) mini-hidegháború (1) MinszkiMegegyezés (1) Minszki Megállapodás (1) Mit tegyünk! (1) Mit tehetünk? (1) mi történik (1) Mogherini (1) Moszkva (1) MSZP (2) munka (1) N.Azarov (1) nácik (1) nacionalista (1) nacionalisták (1) nacionalista ideológia (1) Nagy Imre (1) napló (1) NATO (1) négy szakasz (1) Németország (2) nemzetállam (1) nemzetközileg nem elfogadott (1) nemzetközi választási megfigyelők (1) neo-horthysta-rendszer (1) neokon-neolib (1) neoliberalizmus (1) NEP (1) népfelkelés (1) népfront (1) NGO (1) Ny.Azarov (2) nyelvhasználat (1) nyitott társadalom (1) Nyugat (2) nyugatbarát (1) nyugati bankok (1) O.Zarubinszkij (1) Óbudai Forradalom (1) okoskodás (1) oligarcha (1) oligarchák (2) olimpia (1) önállóság (1) önálló államiság (1) önkormányzat (1) Orbán (1) Orbán Viktor (1) Örményország (1) oroszok (1) Oroszország (19) Oroszországi Föderáció (1) Oroszország -1996 (1) orosz bankok (1) Orosz Föderáció (2) összekötő kapocs (1) osztályharc (1) P. Kooks (1) palagáz-mező (1) Pamfilova (1) pandemia (1) parlamenti választás (1) párt (1) partnerek (1) Patchwork (1) patriota gazdaság (1) peresztrojka (1) Periferiális-kapitalista (1) perspektívikus feladatok (1) Plotnyickij (1) polarizált politikai klima (1) polgárháború (2) politika (1) politikai-rendszer (1) Politikai "burok" (1) politikai helyzet (1) politikai küzdelem (1) politikai lázálmok (1) politikai vákuum (2) Porosenko (4) poszteurópai modell (1) poszthidegháborús helyzet (1) posztindusztriális (1) posztindusztriális civilizácio (1) pravoszlavok (1) Pricewaterhouse Coopers (1) problémák (1) proletárforradalom (1) protektorátus (1) pszichológia (2) puccs (2) Putyin (9) Putyin Szovjetunió (1) rabszolgatörvény (1) radikális jobboldal (1) Reagan (3) reform (1) reformok (1) Régiók Pártja (1) Rendszerszerűen (1) rendszerváltás (3) republikánusok (1) revansiszták (1) robotok (1) Románia 1989 (1) rossz hitelek (1) Rosztyiszláv Iscsenko (1) Russia (1) START-3 (1) Steinmeier-formula (1) Strasbourg (1) Stratégia (1) stratégiai érdekek (1) stratégiai partnerek (1) Sz.Arbuzov (2) Sz.Karaganov (1) szabadonengedés (1) Szabadság-párt (1) Szabadságpárt (1) szabadulás a börtönből (1) szabad kereskedelmi övezet (1) szakszervezetek (1) szegény (1) szegény-ország (1) szegénység-politika (1) szellemi kínkeservek (1) szélsőjobb erői (1) szemfény-vesztő (1) szeparatisták (1) Szevasztopol (1) SZKP (2) Szlovákia (1) szocialista (1) szocialisták (1) szociális alávetettség (1) szociális irányultság (1) szolidaritás (1) szövetség (1) Szovjetunió (4) Sztálin (1) sztrájk (2) Taktika (1) Tamás Gáspár Miklós (1) tanácsok hatalma (1) tangó (1) tárgyalás (1) tárgyalás Szocsiban (1) Tariel Vaszadze (1) tározók (1) társadalom (1) társulási megállapodás (2) Társulási Szerződés (1) társulási szerződés (1) Társulási szerződés (1) társult tagság (1) Tea Party (1) tegnap (1) tényezők rendszere (1) természet (1) természetes intelligencia (2) természet lázadása (1) terror (1) terrorizmus (1) területen kívüliség (1) területi megosztás (1) tettek (1) Theresa May (1) The Guardian (1) Timosenko (2) timosenko-adó (1) Timosenko-per (1) többpárt-rendszer (1) tőke (1) történelem (1) történelmi reminiszcenciák (1) totális rendszer (1) Tramp (1) Trump (3) tudat-forradalma (1) tudományos-technikai forradalom (2) tulajdonosváltás (1) tüntetés (1) tüntetések (1) Tyágnyibok (1) Tyimosenko (1) új-neokonok (1) újgeneráció (1) újra alapítás (1) új civilizáció (1) új nemzedék (1) Ukraina (4) Ukraine (1) Ukrajna (33) Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (1) Ukrajna Megmentésének Bizottsága (1) ukránok (1) ukrán alkotmány (1) ukrán és orosz nyelv (1) ukrán gazdaság (1) ukrán Golgota (1) ukrán ipar (1) ukrán közvélemény (1) ukrán nácik (2) UkrAvto (1) Ungarn (1) US-Russian Relation (1) USA (13) útkereszteződés (1) uzsoraszerződés (1) V.Janukovics (14) V.Putyin (3) V. Putyin (1) V/4 csúcstalálkozó (1) vádak (1) vádak Timosenko ellen (1) választás (3) választások (1) válság (2) változatok (1) vámunió (2) Vámunió (3) védelmi kiadások (1) Velencei Bizottság (1) verseny (1) versenyképesség (1) versenyképtelen (1) veszélyesség (1) vezérelv (1) Vidámak és Leleményesek Klubjalu (1) Viktor Janukovics (6) Viktor Orban (1) világ-hatalmi válság (1) világrend (1) Vilnus (1) virus (1) Visegrádi 4-k (1) viszony Moszkvához (1) vita tézisek (1) Vlagyimir Putyin (3) vonakodva csatlakozás (1) World Economy (1) XVIII. kongresszus (1) XXI.század (1) Zaharcsenko (1) zarándoklat (1) zártország (1) zárvány (1) Zelenszkij (4) Zjugánov (1) zsákutca (3) zsidók (1) исторический контекстн (1) Конституция (1) поправки (1) Президент (1) Путин (1) Российская Федерация (1) Címkefelhő

Ласло Кемени о вакууме власти в США и о том, почему постиндустриальное общество не будет капиталистическим

2021.09.16. 15:40 KeményLászló

Андрей Лубенский  23.11.2020, Интервью

За политическими баталиями в США скрыты гораздо более серьёзные проблемы, нежели те, о которых мы узнаём из СМИ

В мире сейчас думают над тем, как уберечься не только от коронавируса, но и от политического «вируса хаоса». И всё больше тех, кто понимает: спастись можно только путём сотрудничества. Об этом в интервью изданию Украина.ру сказал известный венгерский политолог Ласло Кемени.

- Ласло, чем может закончиться противостояние в США, не станет ли оно жёстким? Президент Трамп заявил, что не признаёт своё поражение на выборах и будет бороться до конца… Чем эта борьба может обернуться для других стран?

— Можно поразмыслить о том, что это такое — «до конца»? Потому что, как говорится, ещё не вечер, и не виден ещё этот конец. Конец чего? Его власти? Или конец Америки? Или конец влияния Америки на мир? Этот вопрос можно обсуждать очень долго, и он включает в себя много других вопросов. До конца по какой дороге он будет идти? В тоннеле? А в конце тоннеля виден ли свет, что там будет? А народ будет с Трампом идти до конца?

Или же то, что происходит в Америке, — это хаос? Если так, то он уже неуправляемый или ещё пока управляемый? Американцы же любят управляемый хаос, но сейчас непонятно, чем они управляют.

Противостояние есть сейчас, и если противостоящие силы пойдут до конца, то оно может стать жестче. Но из-за кого, собственно, всё это происходит? Из-за Трампа и Байдена? Я думаю, что нет.

Те вопросы, по которым это противостояние возникло и продолжается, они решаемы или нет? Если да, то кто их будет решать, каким образом? Если Байден, то выдержит ли он до конца? Он старый больной человек, и вокруг него тоже крутится пандемия коронавируса. То есть очень много вопросов, которые окружают этот основной вопрос: что означает — пойдёт до конца.

Ситуация в Америке — это не о Трампе и не о Байдене. А о том, куда катится самое сильное, самое мощное государство мира. Вот главный вопрос. И на этот вопрос пока нет ответа. И не будет ответа даже после того, как наконец-то решится, кто же станет президентом США. Поэтому надо смотреть глубже.

- Так что же происходит, так сказать, в глубине?

— Происходит то, о чём мы уже говорили, — в мире идёт процесс рождения новой эры, эры постиндустриального общества, постиндустриальной цивилизации. Все технические новшества, которые изменяют роль человека в жизни и в производстве, коренным образом меняют мир. И эти изменения происходят прежде всего в Америке как в самой передовой стране.

- Но политики и медиа предпочитают говорить о другом…

— Да они не этим занимаются, они занимаются шоу-бизнесом. Кто же будет президентом? За кого голосовать, за это или за другое? Это нравится СМИ и болельщикам с одной и с другой стороны. Это всё на поверхности.

Но нужно, чтобы умные люди — а в Америке очень много умных людей, они собрали умы со всего мира, — чтобы эти люди показали, что они понимают происходящие в мире процессы и понимают, как управлять дальше этими процессами в мире и в самой Америке.

Я думаю, что текущие политические события в США — это проблема не цирковая, это очень серьёзно. И это совсем не смешно. А суть всё-таки не выходит наружу. Всем думающим людям нужно очень серьёзно относиться к тому, что творится в США.

- Что именно следует отметить?

- Там (в США. — Ред.) мы наблюдаем сейчас вакуум власти. И этот вакуум заметен и с мировой арены. Какими могут быть последствия? Например, США помогли тем странам, которые окружают Россию. Помогли в своеобразном смысле. Начиная от Прибалтики, от Белоруссии, Украины и до Киргизии — везде всё горит или находится в горячем состоянии. И везде можно видеть руку Америки или какое-то желание американских элит так или иначе направить события. В результате всё горит, а они уже этим управлять не могут именно по той причине, что у них вакуум власти.

Например, во время конфликта в Карабахе мы видели прекрасную работу политиков России. Как раз поймали тот момент, когда в Америке вот этот вакуум власти. То есть желания Америки в мире уже не действуют. Однако американские элиты, конечно, хотели бы это влияние вернуть.

- И ищут способы?

— Только что Хиллари Клинтон, которую называют «серым кардиналом Америки», написала свою предварительную программу действий для США и опубликовала  её в журнале Foreign Affairs.

Во-первых, это показывает, что есть это так называемое глубинное государство в Америке. То есть это люди, которые хотят — могут или не могут, это другой вопрос, — но хотят управлять Америкой, управлять политиками, которые возглавляют США. И тут клан Клинтонов, конечно, играет свою роль.

Что в этом материале? Это план на будущее — как Америке вести себя.

- И каков план?

— Выделим несколько пунктов. Во-первых, нельзя не исходить из того, в каком состоянии сейчас страна. Надо учесть, что следы Трампа, хотят того или нет, если даже он уйдёт, следы останутся. Даже если будет совсем новая администрация, она вынуждена будет строить свою внешнюю и даже внутреннюю политику, учитывая достижения или проблемы, которые оставил Трамп.

Во-вторых, Хиллари Клинтон выделяет проблемы, которые она видит, и предлагает примерные ответы, как решать эти проблемы. Так, проблемой она видит то, что руководящая элита Америки недооценивала последствия той экономической политики, которую проводил Трамп для национальной безопасности страны.

Недооценили, в частности, то, что делает Трамп относительно внутреннего производства. То есть он занимался проблемой Китая как главного уже противника, в первую очередь в экономической сфере, главного конкурента. Но при этом не укреплял внутреннее производство, не хотел создавать новую промышленную революцию в США.

Надо было комплексно решать проблемы, дать американцам новые рабочие места и т.д. Но его (Трампа. — Ред.) конкуренты, демократы, противостояли этому, потому что для них главным делом была внешняя политика, так называемый экспорт демократии. Это всё превратилось в проблему, которую неизвестно, как решать, говорит Хиллари Клинтон. И она попробует давать ответы, как Америке вести себя во внешней и во внутренней политике. Посмотрим…

Другая выделяемая ею проблема заключается в том, что глобализация по-американски умерла, её убил Трамп. И Демократическая партия не знала, как с этим бороться.

В первую очередь Трамп указывал на Китай как на главную угрозу национальной безопасности США, и это в какой-то степени так, говорит Клинтон. Угроза не столько военная, но прежде всего это экономическая проблема. Кстати, раньше демократы экономическими проблемами не очень-то занимались. Поэтому это, так сказать, новый ракурс в этом подходе.

- Есть ещё новое?

— Нужно также отметить, что в своей статье Хиллари Клинтон ставит во главу угла борьбу с Китаем во внешней политике. Не только в экономике, но во всех сферах. Этому уделено много больше внимания, чем борьбе с Россией. Это тоже новое. Конечно, это не означает, что автор примирилась в мыслях с Россией, но во главу угла всего, что США должны делать, она ставит Китай. К этому мы ещё вернёмся.

Третий вопрос, который она ставит, — это абсолютное отрицание мирного сосуществования с Китаем и Россией. Не говоря уже о каком-то сотрудничестве или разрядке. Нет, ориентация только на конфронтацию. И это говорит о том, что мир должен будет на это ответить.

- Мир?

— Мир, а не только Китай и Россия. За это время создались новые интеграции, и они уже не подчиняются Америке. Поэтому эта конфронтация уже не пройдёт так просто. Надо понимать, что происходит в Европе, что происходит на Ближнем Востоке, в арабском мире, в исламском мире, в других странах…

Поэтому можно сказать, что идея конфронтации — это идея старая, как они сами (предлагающие эту идею политики. — Ред.) старые. И эта идея не способна принести плоды, решить проблемы.

Что ещё можно выделить в статье Клинтон? То, что, по мнению автора, возобновление приверженности к твёрдой дипломатии укрепило бы военное положение США и союзников Америки. Но, как я говорил, нынешние проблемы США показывают, что те дипломатические шаги, которые предпринимала сама Хиллари Клинтон, когда она отвечала за внешнюю политику, не получились. Не вышло тогда, тем более не выйдет и теперь. Старые походы, которые они всегда представляли, уже не приведут к успеху, это не тот путь, который позволит Америке держать мир в подчинении. Я так думаю. Конечно, в этой статье Клинтон выражает своё мнение, но это в целом показывает, что к власти в США возвращаются старые клиенты.

- Если возвращаются…

— Из всего того, что пишут, видно, что уже создаётся новая администрация, администрация Байдена. Уже называют, кто и какое место будет занимать. Но ясно и то, что все эти места всё ещё заняты. Трамп до конца своего присутствия во власти — официального — будет ещё менять главные персоны в своей администрации. Он сменил министра обороны, например.

Всё это создаёт много проблем. Так, Помпео ездит по миру, но он тоже как будто бы в вакууме. Мы видели, как его не встречали в Турции. И в Европе нет горячих встреч. Все уже поздравили Байдена. То есть и в этом отношении полный хаос.

Но мир до окончания этого периода неопределённости в США начинает заниматься в первую очередь своими делами.

- Это заметно?

— Да. Что говорит мир? Что с хаосом в Америке мы не можем конкурировать, мы не можем там ничего решать и это не наше дело. Но надо постараться не допустить к нам хотя бы этот вирус — вирус хаоса.

- И стараются не допустить?

— Например, по моему мнению, очень интересная ситуация сложилась на днях, когда Китай собрал свободную торговую зону вокруг себя. Это новая интеграция, куда вошли почти все страны Юго-Восточной Азии. Кроме Индии, что тоже интересный вопрос.

Но всё равно в эту свободную торговую зону входит одна треть человечества, если говорить о производственном и торговом потенциале. А если говорить о численности населения, то почти половина мира.

То есть создаётся новая интеграция. И тут сразу же вопрос: а как же старые интеграции? И сразу же ответ — встреча на высшем уровне стран, входящих в БРИКС. Это объединение уже давно существует. Значит, есть основания говорить о том, что те страны, которые входят в эту интеграцию, могут задать тренд тех процессов, которые мир может продвигать без Америки.

И, как видим, Индия не вошла в свободную торговую зону, создаваемую Китаем, но эта страна входит в БРИКС, тем более с нового года будет там председательствовать. С другой стороны, и Россия там (в БРИКС. — Ред.), и она задаёт тон этого сотрудничества.

- В чём именно?

— Например, в борьбе против вируса. В данном случае мы говорим о коронавирусе. Все страны БРИКС уже или заказали, или даже будут производить на своей территории российскую вакцину.

То есть если смотреть на мир не через очки, предлагаемые Америкой, мы увидим, что процессы идут — и идут мирно, созидательно. И это как раз то, о чём мы говорили, — происходит создание постиндустриальной цивилизации. И главная черта нового мира — сотрудничество человечества. Не противостояние, а сотрудничество. Так я вижу, что может означать это «до конца».

- Но, получается, если вспомнить о программной статье Хиллари Клинтон, что наблюдаются две тенденции, одна из них — к продолжению противостояния, другая — к мирному и взаимовыгодному сотрудничеству. Какая из них, на ваш взгляд, имеет больше шансов воплотиться в жизнь? По какой дороге пойдёт человечество?

— Я думаю, что в первую очередь охватившая планету пандемия коронавируа уже нам ясно показывает, какой путь следует выбрать. Мы видим, что такие процессы идут в мире как от людей, так и от природы, что становится совершенно очевидно: сотрудничество необходимо, иначе человечество не выживет.

Возьмём ту же вакцину. Разве вакцина сейчас может быть проблемой денег, проблемой определения того, кто больше заработает на этой вакцине? Если исходить из этого, из денег, ну тогда люди будут погибать. Не все же могут купить её, если даже она будет в продаже.

- Это стало проблемой во многих странах. Например, власти Украины заявляют, что не будут закупать российскую вакцину, исходя при этом из политических соображений…

— Не только Украина, такой подход есть и в Европе. Но за этим стоят финансовые соображения, перспективы доходов производителей и продавцов вакцин. Это серьёзнейшая проблема, которую я назвал бы проблемой общественного устройства, общежития человечества. В нынешней ситуации это особенно хорошо видно.

Как видно и то, что пока происходит жесткое противостояние, теперь даже и внутри самой Америки. Но, в конце концов, становится понятным, что для выживания человечества необходимо не противостояние, а сотрудничество. Вот моё мнение.

Поэтому я утверждаю, что возникающая сейчас на наших глазах постиндустриальная цивилизация не может оставаться капиталистической. Должна быть создана совершенно новая система, которая по существу будет основана на взаимовыгодном взаимодействии всех стран мира. А уж как эта система жизнеустройства будет называться, это другой вопрос, историки и обществоведы, социологи и политологи что-нибудь потом придумают. Но создаётся она уже сейчас. 

Szólj hozzá!

Címkék: USA hatalmi vákuum posztindusztriális civilizácio politikai küzdelem

На наших глазах создаётся новая цивилизация

2021.09.13. 15:56 KeményLászló

Об этом в интервью изданию «Украина.ру» (05.05.2020) сказал известный венгерский политолог Ласло Кемени.   Беседовал Андрей Лубенский    

Происходящие на фоне пандемии коронавирусной инфекции поиски виновных, дипломатические демарши и обмен «любезностями» между США и Китаем являются проявлениями текущей политики и никак не помогут понять и решить ставшую общемировой проблему выживания.

— Ласло, сейчас продолжаются споры о том, является ли коронавирус, вызывающий заболевания, естественным явлением или же он был создан в биолабораториях. Ответа на этот вопрос нет, но сама тема активно используется политиками. Так, США и Китай обмениваются взаимными обвинениями. Между тем никто не может сказать, когда коронавирусная угроза отступит и отступит ли. Как вы прокомментируете сложившуюся ситуацию?

— Действительно, никто точно не знает ничего о происхождении вируса. Но я думаю, что абсолютно по-другому надо подойти к этой проблеме. О том, что вопрос о происхождении вируса не является главным для понимания ситуации, я уже говорил в предыдущих интервью.

Дело не в том, откуда этот вирус, и даже не в том, почему его распространение тут же получило такое широкое освещение в медиа и почему его используют в политической борьбе. Это проблема на уровне явлений текущей политики. А по существу возникают более важные вопросы, на которые пока нет точного ответа.

— Какие это вопросы?

— В последнее время очень много говорилось о климатической катастрофе. Но что такое климатическая катастрофа? Это бунт природы. Когда изменяется температура, становится слишком жарко или слишком холодно — это одно явление природы. А когда возникают какие-то биологические явления, это другое, но это тоже бунт природы. И надо искать причину, почему такие явления появляются в природе. Поэтому надо разобраться в отношении людей к природе. Но сначала надо разобраться в самом человеке, так как человек является центром всего, что происходит в мире.

— Разобраться в человеке не так просто…

— Давайте сделаем так: немножко пофилософствуем. Есть две аксиомы. Первая: пока общие вопросы не решены, мы сталкиваемся с частными вопросами в частных проблемах и даём, может быть, неправильные ответы.

Вторая аксиома: от существующей в данном моменте действительности множество путей ведут в будущее, и многое зависит от того, какая идеология, какое видение будущего у той политической силы, которой доверяют выбор маршрута из многих вариантов.

И если так, то посмотрим, как человек существует в этом мире. У человека есть три отношения. Первое: отношение к себе. Мы очень многого ещё не знаем о себе — лишь полтора десятка лет тому назад начали биологи разбираться в том, из чего состоит человек, начали изучать «механизм» человека, молекулы, которые создаются в человеке, и так далее. Можно сказать, что пока эти знания на примитивном уровне. Конечно, это уровень знаний не Средневековья, но… не так уж далеко мы ушли вперёд. Поэтому сначала надо рассмотреть отношение человека к себе.

Второе отношение — это отношение человека к природе. И, наконец, третье — его отношение к другому человеку, это уже отношения общественные.

— Итак, себя человек знает мало, а что можно сказать о его отношении к природе?

— В последние годы прилагались большие усилия для изучения климатических условий, погоды и всего того, что человек может ощущать непосредственно. Он может войти в воду, потрогать дерево, его обдувает ветер. И человек может вмешаться в природу — достать уголь, нефть и всякие другие природные вещества, которые он использует для себя.

Человек использует природу. Но многие десятилетия мало обращали внимания на последствия такого вмешательства. И сейчас можно сказать, что мы «съели» природу. Мы использовали её, не занимаясь существенно вопросами, что такое природа, каковы взаимосвязи в ней и т. д.

— А что касается общественных отношений?

— Тут мы тоже на пороге больших перемен. Тысячелетиями человек мог быть собственностью другого человека и сам мог быть собственником — так продолжалось до конца эпохи феодализма. Потом эта зависимость изменилась, и до настоящего времени считается, что человек как будто бы освобождён от непосредственного подчинения другому человеку. Однако такое подчинение опосредованно реализуется через средства производства, человек зависит от того, в чьей собственности находятся эти средства.

К настоящему времени человек развил науку, познал множество законов природы, хотя и далеко ещё не все. И смог создать такие средства, которые дают возможность человеку по-другому вести себя во всех трёх отношениях — и к себе, и к природе, и к другому человеку. Как мы уже говорили в предыдущих беседах, человечество перешагнуло порог постиндустриальной цивилизации, порог постиндустриальной научно-технической революции. Тем самым создаётся новая цивилизация.

— Новая цивилизация? Что это значит?

— Это цивилизация, в которой становится возможным освобождение человека даже от опосредованной зависимости от другого человека. Появляется возможность для каждого быть абсолютно свободным в этом отношении. Но такой свободы по отношению к природе, конечно, нет.

Для гармоничного существования необходимо, чтобы человечество не только познало законы природы, но и научилось действительно бережно к ней относиться, использовать эти законы очень умно и ради природы, а не для самообогащения. Как мы уже отмечали, для этого необходима революция в сознании, изменение отношения человека к миру, в котором он обитает.

— Но пока мы остаёмся одной ногой, если ещё не двумя, в прошлой цивилизации.

— Да. Что происходит сейчас? Многие факторы определяют нынешний мировой порядок, нынешнее состояние отношений человека к другому человеку и к природе. Не все одинаково, есть определённый порядок, и в таком порядке надо рассматривать эти влияния.

На первое место я ставлю факт нашего перехода в период постиндустриальной цивилизации. На второе место можно поставить природные проблемы: изменение климатических условий и изменение биологических условий.

Далее идут факторы общественных отношений. Здесь на первое место можно ставить то, что происходит в период после завершения холодной войны — стремление к мирному сосуществованию, с одной стороны, и стремление к доминированию — с другой.

Далее — демографические проблемы, миграция, перенаселение. Затем стоит в сфере общественных отношений рассматривать такой фактор, как полная взаимосвязанность, взаимообусловленность и интеграция в масштабах планеты.

И, наконец, не будем забывать о том, что мы всё ещё находимся на уровне капиталистического общественно-экономического состояния. При этом экономическая система капитализма стала господствующей на всей планете, и неминуемые циклические кризисы капитализма накладываются на всю общественно-экономическую систему каждой страны, затрагивают и каждую составляющую капиталистической системы, и глобальный мир в целом.

Наконец, на последнем месте региональные политические и экономические проблемы, которые могут быть обусловлены историческими причинами, но которые мы не решили раньше, и они остаются. Разные социальные, экономические интересы могут проявляться в региональном масштабе, и это тоже влияет на состояние всего мира и тем более того или иного региона.

Если мы хотим понять, что происходит сейчас, то надо рассматривать все эти факторы, вместе взятые.

— Сейчас нам говорят, что происходит пандемия…

— Решить проблему вируса необходимо на биологической основе, это проблема здравоохранения и тех наук, которые занимаются биологией человека и природой. Они должны это делать. Это как когда где-то возникает пожар, тогда там не политические вопросы надо решать, а нужно просто погасить сначала огонь. Это задача пожарных. А потом уже, конечно, необходимо разбираться, отчего возник пожар и что нужно сделать для того, чтобы впредь этого не допустить. Но сначала надо избавиться от огня.

То же самое происходит и в других сферах человеческой жизни. Во время холодной войны некоторые нормальные политики говорили: сначала надо выжить. Был такой политик Эгон Бар (Egon Bahr), он, когда речь шла о том, можно ли как-то объединить социал-демократию и коммунистические идеи, сказал: сначала нужно остаться в живых, и только тогда мы сможем об этом думать, если будем живы, а сейчас война.

Точно так и сегодня. Сначала надо избавиться от вируса, победить пандемию, нужно, чтобы человечество осталось в живых. А потом уже всем миром постараться разобраться в этих проблемах.

К сожалению, большинство политиков не мыслят стратегически, очень мало стратегов. Говорят, лучшие шахматисты думают на несколько ходов вперёд. Но в политике далеко не все гроссмейстеры, как мы видим. Однако всё равно придётся все вышеперечисленные факторы исследовать. Это можно сделать с помощью уже существующих средств искусственного интеллекта, проанализировать и проложить маршрут в будущее.

— Остаётся надеяться, что при вычислении такого маршрута искусственный интеллект не забудет о человеке. А пока мы видим, как сам человек создаёт себе всё новые проблемы, используя пандемию для политических разборок как внутри государств, так и между ними…

— Мир взаимосвязан, глобален, но пока разделён на национальные государства, их интересы превалируют. А эти интересы, не забудем, формулирует капитализм. Как я уже сказал, экономическая система капитализма сегодня — единственная господствующая во всём мире. Эта система создаёт внутри себя конкуренцию. Конкурентная борьба в какой-то момент создаёт такие проблемы, как миграция, нарушения прав человека, неравенство в самых разных сферах и т. д.

Например, уже во всём мире люди располагают вычислительной техникой. Эта техника является основой искусственного интеллекта, но у кого-то это средства первоначального уровня, у кого-то — средства более развитые. Смартфоны в Китае, в Европе и в США чуть ли не у каждого младенца. Обладая такими средствами, люди получают информацию со всего мира, отсюда у них возникают новые требования условий жизни.

А поскольку национальные государства находятся на разных уровнях развития, далеко не все из них могут обеспечить такие же условия, как, например, в Нью-Йорке или в Москве. Поэтому люди стремятся туда, где условия лучше, — отсюда миграция. Или же пытаются изменить систему у себя, чтобы иметь возможность, как они думают, жить так же, как живут самые развитые страны.

— Это мы проходили…

— Но самые развитые страны не заинтересованы в этом, у них интересы совсем другие. Поэтому система сосуществования, сложившаяся в мире после холодной войны, оздаёт основы для тех проблем, которые сейчас стоят перед миром, более того — управляют миром.

Во-первых, это такая проблема: должен кто-то быть во главе всего человечества или нет? Это проблема доминирования.

— А идея мирового правительства? Об этом мы уже слышали после начала пандемии.

— Идея мирового правительства исходит из того, что многие страны, народы могут делегировать свои полномочия этому правительству. Или же старые государства не могут уже существовать самостоятельно, и создаётся не мировое правительство, но мировое государство. То есть все в одном котле.

Но будет ли так? Национальные особенности всё равно останутся, невозможно выбросить всю культуру, которую человечество создало за многие века и тысячелетия. Эта культура в нашей крови, это, как президент России Владимир Путин иногда говорит, наш код, код существования. Поэтому сказать, как может выглядеть такое мировое государство, если оно будет создано, пока невозможно.

Возвращаясь к первому вопросу, констатирую: на проблему вируса надо смотреть с такой философской точки зрения. Конечно, политика играет свою роль, но… Во-первых, все поняли, что это не проблема одной какой-то страны, не проблема какого-то региона. Затронут весь мир. Заразиться может любой человек, не важно, богатый он или нищий. Это глобальная проблема, и от того, решим ли мы её, зависит дальнейшее существование человечества.

— Но, кажется, никто не знает на самом деле, как эту проблему решить?

— Очевидно, что для этого необходимо объединить абсолютно все возможности — и материальные, и финансовые, и интеллектуальные, научные, организационные. Необходимо договориться всем странам, которые имеют такие возможности и ресурсы. Действовать надо сообща, и здесь не может быть никакой конкуренции. Нужно осознать, что сама природа сейчас ведёт войну против человека. Человек не может выиграть, если не найдёт компромисса с природой.

— То есть у природы как бы работают теперь силы иммунитета, в этом смысле мы сами можем рассматриваться как опасный вирус?

— Да, можно по-разному это описывать. Я так понимаю: почему война? Такие условия создавались человеком природе, что она вынуждена ответить. И эти условия влияют на человека не так, как первоначально должны были влиять.

— Сможет ли человечество понять это и действительно объединить ресурсы? Пока мы видим только споры, взаимные обвинения и политические разборки, переходящие в передел, так сказать, имущества…

— Вот об этом и речь. Если сейчас не будет достигнуто настоящего объединения перед лицом общей угрозы и реальной опасности, тогда человечество уже может готовиться к тому, что не вернётся к тому состоянию, в котором пребывало до пандемии. Даже примерно к такому состоянию. Мы всё время будем носить эти намордники, будем сидеть дома — со всеми вытекающими проблемами. Эти проблемы будут у всех.

Подчеркну, для решения возникшей теперь проблемы уже существует множество средств, и человеческий интеллект дошёл до того, чтобы была возможность совместными усилиями одержать победу. Но именно совместными усилиями. Я считаю, что нужно созвать новую «Ялту», в расширенном составе, конечно. То есть собрать тех руководителей государств, которые способны создать условия для победы над вирусом. Они должны договориться и начать действовать.

— Но это ваше предложение должны услышать политики прежде всего?

— Да. Для этого нужны политики, которые мыслят стратегически.

— Таких политиков мало, к сожалению.

— Не только мало. Есть как раз другие политики, которые мыслят стратегически, но… не в этом направлении. Не в направлении объединения усилий всего человечества. Поэтому я не устаю повторять, что нужно выбрать такую идеологию для политики, которая отвечает вызовам, стоящим перед всем человечеством. Такую идеологию, которая предполагает свободное развитие человека и его существование в нормальных взаимоотношениях и с природой, и с другими людьми.

Вот суть проблем. А на поверхности мы видим взаимные обвинения США и Китая, которые пытаются обратить создавшуюся кризисную ситуацию к своей выгоде. Что в этой ситуации делать России?

На днях я читал статью Сергея Караганова «С кем Путину спасать мир, с Китаем или с США»? Очень интересная статья. На уровне политических явлений всё очень хорошо разработано, могу отозваться только с похвалой.

Но вопрос нужно разобрать и с другой позиции. Исходя из того, что мы пока живём не в постиндустриальном мире, но в мире капиталистическом, в мире пока ещё постхолодновоенного периода, мы видим устремления ведущих государств не к тому, чтобы был мир и развитие для всех, а к тому, чтобы определить, кто же будет доминировать в мире.

Поэтому нужно учитывать, что свои интересы и у Китая, и у России, и у США, и у Европы — тем более что в Евросоюзе 28 стран, у каждой из которых есть ещё и свои интересы… Есть интересы Японии, интересы двух Корей, стран Латинской Америки и множества других. Исходя из этого, нам и надо подумать, как можно всё это собрать так, чтобы вышло нужное всем людям решение.

— Сделать это трудно.

— Трудно. Почему, например, не получается договориться России и США? Потому что у США свои исторические интересы относительно того, чтобы не было другой экономической и, соответственно, военной силы, которая может превосходить силу США.

Почитайте книгу Генри Киссинджера «Дипломатия». Он там очень ясно написал, что для США в любом варианте самое главное, чтобы середина мира — а это там, где соединяются Европа и Азия — никогда не принадлежала той силе, которая сильнее, чем США. Из этого следует, что нельзя допустить объединения России с Китаем, нельзя допустить объединения России с Европой, нельзя допустить объединения России с арабским миром. И если рассматривать период после Второй мировой войны, то увидим: только над этим американцы и работают.

А Россия, наоборот, пытается не утратить влияния и в разных проектах объединяться с Китаем, с другими крупными странами — с Индией, Бразилией, ЮАР… В какой-то мере с Японией.

Если произойдёт объединений двух Корей, а это возможно, то карта интересов станет другой. Я уже не говорю о возможности создать единое экономическое пространство от Гибралтара до Владивостока.

— То есть можно констатировать, что пока продолжается борьба за доминирование и пока это не изменится, сложно надеяться на решение общечеловеческих проблем. Но ведь времени у нас осталось мало?

— Об этом я и говорю. Поэтому и необходимо безотлагательно созывать «новую Ялту». Времени у нас действительно почти не осталось.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: USA Kína új civilizáció klíma-katasztrófa természet lázadása ember viszonya ember-természet ember-ember

M. Gorbacsov kísérlete a Szovjetunió politikai rendszerének reformjára.

2021.09.10. 14:49 KeményLászló

Döntő fordulatot jelentett a Szovjetunió sorsában Mihail Gorbacsov színrelépése. A világban és odahaza is mindenki várta, hogy Ő lehet - és legyen is - a „korszakváltás” embere. A „levegőben” az vert már egy évtizede hullámot, hogy el kell dőlnie melyik globális hatalom viszi át az emberiséget a tudományos-technikai forradalom új korába. Megbékélésre számítottak a népek, s arra, hogy az addig szembenálló ideológiai, gazdasági, politikai erők élén mindkét oldalon innovatív, nyitott szemléletű, karizmatikus és globális döntésekre képes vezető vigye az ügyeket. Az USA-ban 1981 januárjában megjelent ilyen vezető, Ronald Reagan személyében, s hozta magával a „reaganomics” megújulási politikát. A Szovjetunióban – az elemzett folyamatok stációit maga mögött hagyva – végül ilyen szerepre választódott ki 1985-ben Mihail Gorbacsov.

A világ várakozása annyiban pozitív eredménnyel teljesült, amennyiben a hidegháború abbahagyásával sikerült elkerülni a nukleáris összecsapást. Ugyanakkor a Szovjetunió számára ez a kiegyezés, olyan „kompromisszumot” tartalmazott, amelyben egységes államként felmorzsolódott, s az örököseként reinkarnálódott Oroszország pedig rákényszerült a társadalmi rendszerének a szinkronizálására, a kapitalista berendezkedésű fejlett országokéval.

Gorbacsov szerepe itt véget ért. A fordulat már nem az általa elképzelt forgatókönyv szerint történt. A tanulságok miatt mégis fontos megismerni a törekvéseit, a történtek menetét és következményeit, amelyekből kinőtt egy új ország, a megváltozott körülményekhez alakított sajátos rendszerével. Amikor áttekintjük a folyamatot, akkor három szakaszt különíthetünk el:

  • a még létező Szovjetuniónak a hidegháború befejezése érdekében folytatott küzdelme során, a politikai rendszerében szükségesnek vélt átalakítások elindítása;
  • a Szovjetunió megszűnésével, a helyére lépő és újjászülető Oroszországi Föderáció társadalmi-politikai rendszerének „típusáért” vívott harc;
  • Oroszország új politikai rendszerének konszolidációja és annak fejlődési állomásai.

Az SZKP főtitkári tisztségébe kerülve, Gorbacsov öröksége a szovjet-szocialista politikai rendszer „brezsnyevi-mutánsa” volt. Ennek alapja a „pangás jellegű szocializmus”, amelyben mindenki megkapta - a gazdaság állapotához kapcsolódóan, kismértékben „plusz-mínuszban billegő” – államilag garantált juttatásait, s ezen felül pedig magáról gondoskodhatott a kapcsolatrendszere hasznosításával. Az állam „pártfelügyelet” alatt - az 1977-s Alkotmány 6. cikkelye biztosította jogalap szerint – „gúzsba kötve táncolt”. Gorbacsov számára ezért a legsúlyosabb tehertétel volt, annak a szervezetnek a szerepét megtalálni a reformjaiban, amelynek az élén töltötte be az ország első emberének posztját.

Természetesen nem lehet mellőzni a politikai rendszer állapotának és reformálhatóságának a kritériumait vizsgálva a globális és más területekhez kapcsolódó hazai körülményeket sem – jelentős mértékben ezt megtettük az előző fejezetekben – mégis itt a „rendszerszervező” elemre, vagyis a „pártállam – állampártjára” koncentrálunk. Ezt tette a Főtitkár is, amikor rájött, hogy a Szovjetunió további létének és társadalmi-formációjának a kulcskérdése az SZKP sorsa, és helyének, szerepének a megtalálása a peresztrojka menetében. Olyan problémára kellett választ találni, mint ami végig kísérte a szovjet-szocialista rendszer egész történelmét: miként valósíthatóak meg a szocialista célkitűzések vegyes-tulajdonviszonyokra épülő piacgazdaság esetén?! Azt már a NEP és a hruscsovi, majd a koszigini gazdasági reformok kudarcai mutatták, hogy szinte lehetetlen feloldani ezt az ellentmondást, hiszen ha az SZKP magára vállalja a kapitalista jellegű gazdaságot, akkor meggyengíti a saját szociális bázisát, és elégedetlenségeket vált ki a társadalom vagyoni különbségeinek jelentős növekedése.

 A viták kiéleződtek a pártban és azon kívül is. A piaci-reformok hazai szorgalmazói, és a szovjet piacra, befektetésekre számító külföld is számos választ várt. Először is: mi lesz az „agyaglábakon álló”  Szovjetunióval? Ha szétesik a Szovjetunió, mi lesz az SZKP-val, szintén szétesik? Ha mégis megmarad, a hatalma is megőrződik? Megkerülhetetlen sarkalatos problémák kerültek terítékre. Az SZKP-ban zajló viták és az 1990-s kongresszusra felkészítő elemzések alapján arra a következtetésre juthattunk, hogy az SZKP továbbra is meg kíván maradni, de a hatalom monopóliuma nélkül szándékozik részt vállalni az átalakulások irányításában. (Ennek a kérdésnek a döntő vitája az SZKP 1990-s kongresszusára várt. Előtte számos vita zajlott, s ílyen vitairat volt a szerzőtársammal, T. Vinogradszkajával  közösen megfogalmazott cikkünk a Novoje Vrémja, 1990. №26 számában: «Без монополии на власть». Az akkoriak értékelését mai szemmel, lásd:  От СССР к РФ: кардинальные изменения в экономике и политике.   http://www.historicus.ru/ot_sssr_k_rf/ )  A gorbacsovi koncepcióban a születő politikai rendszer hatalmi struktúrájának párt-szerkezetére vonatkozóan öt variáció átgondolását figyelhettük meg :

  • Megőrződik az egypárt-rendszer, de a hatalmi funkciók átrendeződnek a Párt és a Tanácsok között. Ennek a változatnak a valószínűségét a már sűrűsödő elégedetlenségek közepette lehetetlennek tartották, ill. csak abban az esetben vélték megvalósíthatónak, ha „fegyveres-diktatúra” áll mögötte;
  • Lehetővé teszik a többpárt-rendszert, de azzal a feltétellel, ha az SZKP megőrzi a vezető szerepét, és koalíciót alkot a szocialista elveket valló, s vele együttműködni kész pártokkal. Miután az alkotmány nem engedélyezte a szocializmust ellenző pártokat, ebben a változatban ellenzéki pártok nem lehetségesek. Egyrészt, az ekkorra már csak volt szocialista országok tapasztalatai azt mutatták, hogy ilyen „pszeudó-többpártrendszer” életképtelen; másrészt a Szovjetunióban gyakorlatilag már kialakultak az ellenzéki politikai erők, s ebből jött a következtetés: ezt a variációt csak erővel lehetne fenntartani;
  • A még elérhető optimális változatnak az tűnt, hogy törvényesen szabad utat adnak a többpártrendszernek, amelyben lehetséges a szocializmust ellenző politikai erők megszerveződése is, de az SZKP egyedül, vagy a vele egyetértő szövetségeseivel koalícióban megmarad vezető erőnek. Ennek a változatnak a megvalósítása ebben a periódusban még lehetségesnek ítéltetett, figyelembe véve, hogy a társadalom többsége támogatta a szocialista irányultságú hatalom fennmaradását. Ugyanakkor ez a megoldás olyan politikai „mester-munkát” feltételezett, amellyel a „gorbacsovi-peresztrojkások” nem rendelkeztek;
  • Még azt a változatot is elfogadhatónak tartották a pártvezetők, ha a szabad többpártrendszerben a hatalmat nem az SZKP birtokolja, hanem a többi, szocialista elvek megvalósításában érdekelt párt. Ehhez azonban hiányoztak azok a pártok, amelyekben megbízna a kommunista-nomenklatúra, s a létrehozásuk erőfeszítései sem biztos, hogy megfelelő eredményre vezettek volna;
  • Végül, a törvényben biztosított szabad szervezkedés eredményeként – a kialakult társadalmi-politikai szituációban – hatalomra juthatnak a szocializmust elvető politikai erők. Kérdéses, hogy ilyen átrendeződés – a történelmi folyamatok tapasztalatait is figyelembe véve – meg tud e valósulni békésen, atrocitások nélkül? Ennek a változatnak a létjogosultságát ugyanúgy elvetették, mint az egypártrendszer erővel történő megőrzését.

Az részletes bizonyítás nélkül is megállapítható, hogy mindez a „szövevény” a Pártból indult ki és oda is tért vissza. A rendszer-szervező elem, a változások mozgás-tengelye, a viszonyítások mércéje a Szovjetunió létezésének egész történelmi vonulatában és a „végjátékban” is, az SZKP volt. Az ország válsága a pártból indult ki és a megoldást is a párt további sorsában, szerepéről gondolkodva kellett keresni. Az első kérdés csak az lehetett, hogy mi váltotta ki az SZKP válságát? Sokan, sokfelől indulva kutatták az okokat. A közvetlen válasz kézenfekvőnek látszott: ha a politika hosszabb távon nem tud olyan eredményeket felmutatni, amelyek a társadalom döntő többsége igényeinek, törekvéseinek megfelelnének, akkor a vele szembeni elégedetlenség növekedése bizonyos kritikus mennyiségnél általános bizalomvesztésbe, a politika kidolgozói és a megvalósítás irányítói vezetőképességének a megkérdőjelezésébe vált át. „A párthatalom már régen nem népszerű – fogalmazta meg akkor a Novoje Vrémja egyik olvasója – az utóbbi időben pedig már nem is hatékony”. (Новое Время. 23.02.1990. ст.6.)  Ugyanakkor az SZKP történelmi szerepét és az „állampárti” mivoltából adódó felelősségét értékelve, aggódtak a jövőjéért sokan a világban. Natalia Ginzburg, pl. bírálta az olaszokat azért, hogy szűklátóan ítélnek. „Amitől most búcsúzunk, az nem a kommunizmus volt, hanem egy szörny kinövése. Egy betegség burjánzása, aminek semmi köze a kommunizmus eszméjéhez – fogalmazta meg – miért éppen akkor búcsúztatjuk a kommunizmust, amikor megjelent Gorbacsov … Nekünk, akik kommunistáknak neveztük magunkat Sztálin és Brezsnyev idején éppen most kellene megválnunk a kommunista névtől? … Gorbacsov kezében a kommunizmus mássá vált, mássá válhat.”  (Natalia Ginzburg, olasz írónő interjúja, Népszabadság, 1990. 02. 28.)

A Pártot tartották az emberek felelősnek a válságért, s ez a bizalmatlanság hozta felszínre a szervezet belső krízisének mélyebben fekvő okait. Azt nem lehetett akkor még megítélni, hogy a sok-sok egymástól merőben eltérő utat bejárt nációban, a közel húsz millió párttag, az addig alattvalóként fegyelmezett közel háromszáz millió állampolgár tudatában és lelkében hogyan rakódtak le a történtek. Mi tükrözi az emberek érzetét és akaratát: a „Lenin-szarkofághoz” zarándoklók továbbra is végeláthatatlan sora a Vörös-téren, vagy a Bakuban tagkönyveiket égetők mindent megtagadó szenvedélye? S, mire készültek a vezetők, vagy a sokmilliós párt-apparátus, és a már-már számbavehetetlen sokaságú „informális” szerveződés „ifjútörökjei”? „Harc folyik a hatalomért” – szinte szólamszerűen riogattak a választási kortes beszédek, a „tudálékos-elemzések”, a hivatalos és a „számizdat” sajtó. Kik között és miért, milyen hatalomért? A „kártyákba” nem lehetett igazán belelátni.  

Az ellentmondások mélygyökerű és sűrű szövevényében nem mutatkozott egyszerű feladatnak meglelni a sztálini, a hruscsovi, a brezsnyevi korok messianizmussal és fanatizmussal hirdetett prioritásai szerint kiépült hatalmi-politikai és gazdasági rendszer érdekviszonyait, és az új prioritások kiváltotta érdekcsorbulások és ütközések társadalmi következményeit. „Sehogyan sem tudjuk megérteni – írta a Pravdában G. Atamancsuk, jogászprofesszor – miként történhetett, hogy a hitelesen népi forradalom egy kegyetlen bürokratikus-parancsuralmi rezsimet szült, az pedig – bár úgy tűnt erős hatalomra épül – mégis válsághelyzetbe juttatta az országot  … most pedig az a paradoxon állt elő, hogy a mindannyiunk által ihletett, várt, szükségesnek tartott peresztrojka hatalmas nehézségekkel halad és nagy veszteségek kísérik”. ( Правда. 24. 02.1990.)

Számtalan példával lehetne alátámasztani, hogy végső soron a bajok eredőjét a Pártban találták meg. S, ez felszínre hozta a válság mélyebb okait is. „Ez egy nagyon sokrétű válság, de elsősorban a vezető réteg elvi-morális krízise – állapította meg többek egyetértésével A. Gelman – a változtatást nem a pangás éveiben kialakított egész vezetőréteg kezdte el. Az új vonalat Gorbacsov és néhány társa dolgozta ki”. Éppen ezért – folytatta az ismert és véleményformáló dramaturg – „két felkelést tapasztaltunk egyszerre: a konzervatív apparátus lázadását a peresztrojka kezdeményezői, az új kurzus ellen; és a párttagság, a dolgozó tömegek felkelését a reakciós apparátusok ellen”. ( Новое Время. 09. 02. 1990.) Itt kell megjegyezni, hogy ekkr zajlott Moszkvában a szovjet rendszer fennállása során a legnagyobb tüntetés az alkotmány 6. cikkének az eltöléséért, ( lásd: 30 лет после крупнейшего митинга в истории СССР  https://www.gazeta.ru/politics/photo/democracy-1990.shtml?utm_source=push )   Ez a markáns megfogalmazása annak a nézetnek, mely szerint a problémát a helyi kiskirályok basáskodása, az apparátusok bürokratikus hatalomgyakorlása, a vezetők kontraszelekciója és személyes ambícióikból is adódó hatalmi torzsalkodása, s a különböző szintű vezetők elidegenedése a tagságtól, a néptől váltotta ki. Végső soron pedig, mind szervezetileg, mind munkastílusban az eltávolodás a „lenini párt” felfogásától. Ez a nézet láthatóvá vált az SZKP KB 1990. februári plénumán,  ahol a szembenállástól és a politikai törésvonalaktól kezdve, a területi pártvezetők tüntetések általi „dominószerű” leváltásával folytatva, egészen az apparátusok szélnek eresztéséig, a pártszékházaknak a gyermekotthonok, kórházak számára kisajátításáig, minden napirendre került. Ebből a megközelítésből arra a következtetésre jutottak a párt legfelső vezetésében, hogy a válságot a peresztrojkát támogató reformerők és a hatalmi pozícióikat védelmező konzervatívok léte és harca okozza. Elég lesz egységes, peresztrojka-hű vezetést teremteni, megtisztítani az apparátusokat, felszámolni az elbürokratizálódott, hatalmaskodó vezetői stílust stb., és a Párt ismét visszanyeri cselekvőképességét, a bizalmat maga iránt, és sikeresen át tudja alakítani az országot.

Ekkor még kevesen értették meg, hogy másról van szó: a Pártról alkotott addigi felfogás nem felel meg a fejlődés realitásainak és a globális világba illeszkedés követelményeinek. A vezetői, elvi-morális problémák ennek a tüneti megnyilvánulásai, s jórészt azért alakultak ki, mert a Párt strukturális, identifikációs válságban volt. Az állampárt jelleg, a hatalom monopolizálása nem tette lehetővé az individuális alkotó energiák felszabadulását, a különböző értékek és érdekek érvényesülését, a valóságos „nép-hatalom” demokratikus működését. A párt egyik főideológusa, Butenko professzor a Pravdában megjelent vihart kiváltó írásában keserűen tette fel a kérdést: „azon, hogy milyen érzés egyszerű kommunistának, gondolkodás nélküli kis ’csavarként’, néma statisztaként a Moszkvából érkező vezetőitől várni a ’fővárosi bölcseletet’ kevesen meditáltak el eddig. Még kevésbé vették számításba a pártonkívülieket. Az életet ’átszabva’ senki nem tartotta szükségesnek legalább azt megkérdezni a pártonkívüliektől, hogy milyen mély a boldogság, amelyet olyan önzetlenül ajándékoz nekik a párt?”

Az volt tehát itt az igazi kérdés, hogy a vezetői, apparátusi, működésbeli stb. torzulások történelmi „véletlenek”, a napi, folyó munka „selejtjei” voltak, vagy annak a szervezetnek a lényegét fejezték ki, amely addig a szovjet társadalomnak a vezető erejeként funkcionált?! Az erre a kérdésre adott választól nem csak az függött, hogy a párt átalakítása érdekében milyen lépéseket kell tenni, hanem ettől függött az átalakítás sikerének a lehetősége is. Butenko kertelés nélkül kimondta, hogy a „lenini új típusú párt” a politikai hatalomért vívott harc eszközeként jött létre és az is maradt. A „bolsevik” típusú párt sem Lenin életében, sem az azt követő történelmi folyamatokban nem vált a „hatalmat gyakorló nép pártjává”, mert maga lett a hatalom gyakorlója. A hatalmat kezdettől fogva elvette a nép által választott tanácsoktól, s a pártállami apparátus, a pártállami funkcionáriusok kezében összpontosította.

A „bolsevik” típusú párt soha sem volt a politikai hatalomért a parlamentben vívott harc eszköze, miközben a „vegyes-tulajdonra” épített társadalmi berendezkedés parlamenti demokratikus viszonyai közepette pontosan erre lett volna szükség. A világ civilizációs hatásai és a hazai érdek-pluralizmus következtében szükségszerűen a gorbacsovi-Szovjetunióban is kiépülőben volt a polgári-demokrácia jogállama, s az intézményesült különböző politikai erők a demokrácia szabályai szerint ennek keretében vívták meg a harcukat a politikai hatalomért. Ebben a harcban döntő szerep várt a humánus, a demokratikus szocializmusért parlamentáris módon fellépő, belsőleg is demokratikusan működő kommunista pártra. Ennek belátásával, együtt járt az is, hogy tudomásul veszik: nem lehetnek alkotmányban garantáltan, egyedüli, kizárólagos birtokosai a hatalomnak, hanem elhagyva a közvetlen hatalmi, u.n. „parancsuralmi” rendszert, leválva a politikai hatalomról, azt visszaszármaztatják a tanácsokon keresztül a népnek. Közben válaszra várt az a kérdés is: ha a párttól elkerülnek a hatalmi funkciók, akkor mivel tölti fel a „veszteségeit”, mi az az új, ami a pártban kialakulhat, s mire építheti ezek után a tekintélyét? Felvetődött: „lehet, hogy nincs is tovább szükség a pártra”? Vagy, ha mégis, akkor milyenre, mi legyen a programja, a jellege, s a megújulást a fent jelzett követelmények szerint el lehet e várni az SZKP-tól?

Az SZKP első emberére, Mihail Gorbacsovra várt ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása, méghozzá olyan közegben, ahol a már jelzett alapvető probléma, a peresztrojkában születő politikai rendszer hatalmi struktúrájának párt-szerkezetére vonatkozó variációk közötti választásban kristályosodott ki. Az vitathatatlanná vált, hogy az állampárti jelleg nem tartható fenn, s az is, hogy többpárt-rendszer alakul ki. Tényként könyvelték el az állam „pártállami” rendszerének lebontását is. Az SZKP felelőssége – elsősorban Gorbacsové – abban csúcsosodott ki, hogy a bontások és az új rendszerekre áttérések folyamatában el ne veszítsék magát a „Pártot”! Ez a dilemma azért foglalkoztatott minden szinten mindenkit, mert rendelkezésre álltak a volt szövetséges kelet-európai szocialista országok tapasztalatai, ahol szinte kivétel nélkül a „fürdővízzel kidobták a gyereket”, és szétestek, „felrobbantak”, vagy egyszerűen megszűntek a kommunista jellegű pártok.  Ismerve az egyes országokban lezajlott folyamatokat Gorbacsov számára a tanulságok négy forgatókönyv átgondolását eredményezték az SZKP jövője szempontjából.

  • Szétszóródás. Vagyis, az SZKP nem tud megmaradni, de nem részekre szakad, hanem minden szervezettség nélkül szétszóródik, s ezzel befejezi a létezését. Miután ekkor még az alkotmányban létezett a 6. cikkely a párt kizárólagos vezető szerepéről, ebben az esetben felborulhatott volna a törvényes rend; hatalmi vákuum alakulhatott volna ki, amelybe nem kontrollálható erők is betolulhatnak, ami a Szovjetunió esetében – a nukleáris biztonság, a szuperhatalmi felelősség stb. – a hazai és a nemzetközi kötelezettségei miatt elfogadhatatlan. Ilyen esetben egyetlen elfogadható lehetséges kiút az elnöki-hatalom bevezetése, politikai és katonai diktatúra formájában. Természetes volt, hogy ennek a forgatókönyvnek a „társadalmi ára” olyan nagymértékben járt volna negatív következményekkel, hogy elfogadhatatlanná vált valamennyi párton belüli és újonnan szerveződő politikai szervezet számára. Így a valószínűsége ekkor még egyenlőnek mutatkozott a nullával.
  • Pártszakadás. Akik továbbra is kitartanak a kommunista ideálok és az SZKP mellett, azok megmaradnak „őrzőként” az eredeti pártban. Aki viszont már más ideológiát vall magáénak, vagy az eredetit más szervezetben, másként gondolja megvalósítani, az érdekei érvényesítését szintén új módon igyekszik kifejezni, stb. kiválhat az SZKP-ból és új politikai pártban manifesztálja azokat. Erre akkor van lehetőség, ha a párton belüli különböző nézet és érték csoportok, áramlatok képesek kompromisszumot kötni, és békés megegyezéssel szétválnak. A válás után – természetesen – valamennyi új szervezet konkurensévé válik a többinek, beindul a harc a legitimizálódásért, a tömegek támogatásának elnyeréséért, a gazdasági és pénzügyi, a tömegkommunikációs háttér, s a nemzetközi kapcsolatok biztosításáért. Az alkotmányos rend még törvényesen a megmaradt SZKP vezető szerepét garantálja, de az erőviszonyok változása miatt ez csupán formalitássá és beláthatóan rövid idejűvé válik. Nagy volt a kísértés, hogy az 1990. nyári, XXVIII. pártkongresszust megelőzően, esetleg magán a kongresszuson éppen ilyen pártszakadásra kerül sor. Sokan feltételezték, hogy ez a forgatókönyv vezet a politikai rendszer olyan szerkezetéhez, amelyben megőrződik az SZKP vezető szerepe, de koalícióba kényszerül a szintén szocializmust, de más módon akaró pártokkal. A helyzet felmérés és az egyéni ambíciók azonban még nem tették lehetővé a békés megegyezés kivitelezését.
  • Konszolidálódás. A párton belüli áramlatok kiegyeznek az értékelésekben a párt továbbiakban vállalható ideológiájáról, a lemondásáról a hatalmi monopóliumáról, az új szerepéről és viszonyáról az állam politikai intézmény rendszerében, stb. Aki ezzel nem ért egyet, az magától lemorzsolódik, s a párt „megtisztulva” a gorbacsovi-peresztrojka vonulatát viszi tovább. Az 1990-re kialakult helyzetben ez a forgatókönyv már nagyon „rezgő léccel” vált kivitelezhetővé, holott Gorbacsov a legnagyobb erőfeszítést éppen ennek érdekében tette. Különösen Jelcin kiszorítása tartozott ehhez a változathoz. Arra számított, hogy az önálló oroszországi Kommunista Párt megalakulásával „kihúzta a szőnyeget” az orosz állami függetlenséget favorizáló politikai erők alól, és nem tudnak úgy megszerveződni, hogy szakításra kényszerítsék az SZKP-t. Ez az elképzelés realizálódott is. A XXVIII. Kongresszuson – mint a II. fejezetben majd említjük – Jelcin egyedül maradt, ugyan látványosan kivonult, de nem mentek vele a beharangozott támogatói. Az „új eszmék” alapján konszolidált SZKP-nak reális esélye képződött az ország kivezetésére a válságból, a peresztrojkához kötődő „egészséges” erők összefogására. Ugyanakkor a realitás azt is magában foglalta, hogy ez csak esély, és a valóságos tisztulás nélkül az is marad.
  • Stagnáció. Abban az esetben, ha a párt az ország megváltozott helyzetéhez, szükségleteihez az átalakulásának konszolidációs esélyeit nem képes realizálni, akkor bármelyik korábban vázolt forgatókönyv valósulhat meg, vagy visszaesik minden a pangás, a változásra képtelenség állapotába. A XXVIII. kongresszust követő „nagy levegővétel” kifújásával, 1990 év végére ez a stagnáció, a rendszer „lefagyása” be is következett.

A Szovjetuniónak a civilizációs fejlődés fő útvonalára állításának követelménye egyértelművé tette Mihail Gorbacsov számára, hogy a hidegháború abbahagyása, s a külső/belső elzártság feloldása, a nyitottság megteremtése mellett, a legfontosabb az alkotó társadalmi-gazdasági viszonyok szabaddá, demokratikussá tétele, s ennek garanciájaként a „pártállami” rendszer lebontása és helyette a dinamizmust kiváltó és ösztönző politikai rendszer megteremtése. Azt is látnia kellett, hogy a pártállam szerkezetének a szétszerelése nem járhat együtt a Szovjetunió társadalmi-gazdasági formációjának, a szocializmusnak a megtagadásával, s így annak „ideológiai-politikai burkát” képező Kommunista Pártjának a felszámolásával. A piacgazdasághoz szükséges vegyes – de a magántulajdont szabaddá tevő – tulajdoni viszonyok, s a belőlük fakadó plurális érdekviszonyok, demokratikus többpárt-rendszerű politikai szisztémájának kialakítása – amelyben a Kommunista Párt demonopolizált vezető szerepe érvényre juthat – Gorbacsov elképzelése szerint négy lépcsős „műveleti sorrendben” valósulhatott volna meg :

  • „Minden hatalmat a Szovjeteknek”! A szituáció rendszerszerű értékeléséből logikusan következett, hogy, az új hatalmi struktúra kiépítéséhez és hatékony működéséhez a feltételek biztosításának meg kell előznie a párt átalakítását. Ahhoz, hogy közben ne keletkezhessen hatalmi vákuum, „gyorsított eljárással” bevezették az „elnöki-rendszert”.  Ezzel a „főhatalom” ugyan elkerült az SZKP Politikai Bizottságának kollektívájától, de Mihail Gorbacsov, főtitkár személyében „perszonifikálódva”, az elnöki hatalom egyelőre nem változtatta meg a párt egészének hatalmi pozícióit.

Közben, a helyi tanácsi választások befejeztével, minden szinten kialakultak az alternatív (bár hivatalosan még nem többpárti!) jelöltekből a legitim népképviseleti szervek. Az ország legfelső törvényhozó testületeiben – a népi küldöttek kongresszusán, a Legfelsőbb Tanácsban – ott voltak és (ekkor még a lakosság többségében megütközést keltve) fejtették ki nézeteiket a szárnyukat bontogató ellenzéki szerveződések, a valószínűsíthetően jövendő pártok vezéralakjai is. Ez a tény azt is eredményezhette, hogy az ellenzék javaslatai a parlamenten kívüli „kerekasztal-tárgyalásokra” meddőnek bizonyuljanak. A megválasztott képviselők és a tanácsok legitimitása ugyanis jóval magasabb fokú, mint a különböző szerveződések, pártcsírák tárgyalásokat követelő önjelöltjeié.

Mindez arra irányult, hogy először kiépítik az új államgépezetet, s csak azután – illetve részint vele egy időben – bontják le a pártállam struktúráját, alakítják át magát az SZKP-t, hozzáigazítva a már létező feltételekhez. A legitimitásában megkérdőjelezhetetlen és hatékonyan működni képes demokratikus népi-hatalmi rendszer szerkezeti elemeinek a kiépülésével biztonságosabban gyorsulhat fel a pártállam lebontása, s az SZKP átalakítása is.

  • Az SZKP „peresztrojkája”. Ez a második „lépcső” alulról, a pártszervezetek szintjéről a legfelsőbb irányító szerkezeti elemekig építkezve valósulhat meg. A gorbacsovi elképzelés a párt átalakítása kulcsának a XXVIII. kongresszust tekintette. Az ezt megelőző folyamatban a párttagság megvitatta az SZKP új programjának tervezetét, a szervezeti szabályzatát, vagyis azokat az érték alapokat, amelyekkel az azonosulás vagy elvetésük a tagság részéről eredményezi a folyamat létjogosultságát. Ebben a szakaszban dől el igazán a kommunista párt további sorsa: megmarad egységes szervezetként, vagy szétbomlik, leválnak róla a különböző csoportosulások, s esetleg több új párt is létrejön belőle, stb.

A népképviselők III. kongresszusa ekkor már eltávolította az alkotmány 6. cikkelyéből az SZKP monopolhelyzetét garantáló mondatot, de úgy fogalmazta meg a – párttörvény hiányában - még hivatalosan nem létező pártok létjogosultságát, hogy a felsorolásban külön, első helyen a kommunista pártot említette.  Az alkotmánymódosítás explicite kimondta a pártok létjogosultságát, és elvileg velük egyenlővé tette az SZKP-t, de egyedüli névszerinti kiemeléssel lényegében az alkotmány rögzítette a kommunista párt további létezését és „kiemeltségét”, „különlegességét” a szovjet társadalomban. A párt sorsát illetően az az ellentmondás figyelhető meg, hogy az SZKP-t egy demokratikus jogállam demokratikus pártjaként akarták láttatni, de úgy, hogy megőrizze kitüntetett szerepét, vagyis a „burok-biztosítékot” a politikai berendezkedés szocialista jellege felett. Az SZKP átalakulása az alkotmány módosítás ilyen szövegével, egyfajta védettséget kapott: nem a hatalomért folytatott – az ország válsághelyzetéből következően valószínűleg kilátástalan – küzdelem, hanem a saját maga által felismert szükségszerűség motiválhatta az állampárt lebontásának és a politikai vezető szerepért politikai eszközökkel fellépni kész párttá válásának a folyamatát.

  • Többpárt-rendszer. Így azonban, egyrészt a „kényelem” járhatta át az állampártisághoz szokott tagságot és főként az apparátust, a struktúrát; másrészt viszont az új pártok megjelenése és markáns politikai színrelépése váratott magára, csak az első két lépcső fokozat teljes kiépülése után realizálódhatott. Ebben az időszakban valójában már léteztek és a közvélemény számára ismertekké is váltak a különböző párt-kezdemények, a törvényes létalapjuk azonban még hiányzott, s ez akadályozta a legitim részvételüket a politikai rendszer átalakulásában. Mindenesetre az a döntéshozói szinten is elfogadottnak tűnt, hogy az átalakítás műveleti sorrendjében a harmadik lépcsőfok a pártok törvényesítése, és a többpárt-rendszer alkotmányos elismerése. Előkészítés stádiumában voltak a politikai szervezetek legitimálására szolgáló törvénytervezetek, s elkezdődtek róluk a viták a felkészülés során az SZKP kongresszusra. Érzékelhetően ennek a „lépcsőfoknak” a feltöltésére több időt szántak, s legelőbb a 3-4 év múlva következő népképviseleti választások kampányához illesztették volna a pártok teljes jogkörű részvételét.
  • „Harc a hatalomért”. A feltételezés szerint az SZKP képes lesz a következő választásokig „erős politikai szervezetként és nem állampártként” funkcionálni, egyenjogúként a törvények által legitimált többi párttal. A folyamat negyedik stádiumában következhetett volna be a harc a politikai hatalomért, a törvényes keretek között működő pártok részvételével lefolytatott demokratikus választások keretében. Ezzel vélte a gorbacsovi felfogás befejezni a „népi-hatalom új politikai rendszerének felépítését és berendezését”.

Gorbacsovék tisztában voltak azzal, hogy az ellenfeleik dühödten mondják majd a vádjukat a „hatalom-átmentéséről”. Az SZKP azonban, a peresztrojka kezdeményezésével nem a lemondását „álcázta” a szocialista társadalmi berendezkedés megvalósításának céljáról, nem a „rendszerváltást” készítette elő, amelyben a hatalmat törvényszerűen a létezésétől lényegét tekintve eltérő társadalmi berendezkedés kierőszakolásában érdekelt politikai erők ragadják meg, s nem is a pártok politikai-hatalmi „váltógazdálkodásában” gondolkodott. A parancsuralmi, bürokratikus hatalmi rendszertől, a pártállamtól megszabadulás szükségességét ismerte fel, de nem változtatta meg a társadalom fejlődéséről vallott alapvető felfogását.  

A gorbacsovi peresztrojka politikai rendszerének kialakítására vonatkozó stratégia fő eleme volt a pártra épülő állami struktúra lebontása és átalakítása a „minden hatalmat a tanácsoknak” elv alapján. A társadalmi-gazdasági formáció, a rendszer szocialista irányultságú célját azonban lényegileg nem kívánták megváltoztatni.  Ugyanakkor az 1990-91-re kialakult hazai és nemzetközi körülmények – miként azt a korább fejezetekben bemutattuk – „átírták” ezt a stratégiát. A „történelem” átlépett Gorbacsovon!  Ezzel a Szovjetunió és az általa megvalósított társadalmi-gazdasági formáció is idejét múlttá lett.  

 

Szólj hozzá!

Címkék: peresztrojka többpárt-rendszer SZKP M.Gorbacsov egypárt-rendszer politikai-rendszer

Ласло Кемени: Возможно, после коронавируса к нам придет «истина будущего»

2021.09.09. 15:11 KeményLászló

Андрей Лубенский  10.04.2020, Интервью  

 

Научно-техническая революция, на достижения которой возлагали и возлагают столько светлых надежд, может иметь для человечества совсем другие последствия, давно описанные в мрачных антиутопиях. Но пока ещё люди могут выбрать правильный путь. Об этом в интервью изданию Украина.ру сказал известный венгерский политолог Ласло Кемени.

— Ласло, в предыдущем интервью вы говорили о ключевом вопросе будущего: может ли человечество отказаться от идеи прогресса любой ценой и объединить общие усилия для достижения технической революции и солидарности, обеспечивающей свободу и равенство всем? Давайте продолжим эту тему. Сможет ли?

— Давно идут дискуссии по этому поводу. Политики в основном защищают интересы существующего общественного строя и не мыслят, так сказать, с горизонта будущего. Деятели общественных, гуманитарных наук в основном пытаются сохранять и развивать достижения культуры уходящей эпохи и стараются «не забегать» вперёд.

Но найдутся и такие, которые в своих поисках наталкиваются на «возможную истину будущего», однако остаются пока в компромиссном варианте с достигнутым. Отсюда — модные течения так называемого абстрактного «антропологизма», «гуманизма», и т. д. В них свобода человека понимается не как конкретно-историческое выражение овладения общественным индивидом объективными законами природы и общества с целью преобразования мира и самопреобразования, но как стремление абстрактного человека быть независимым вообще. Осуществление этих стремлений человека, согласно концепции антисциентизма, якобы ограничивает развитие науки или техники. В итоге появляется идея о том, что не человек, не общество управляют развитием науки и техники и властвуют над ними, а наоборот, наука и техника как абстрактные метафизические сущности господствуют над человеком, подменяют его собою.

Не будем дискутировать здесь с этими рассуждениями. Хочу лишь отметить неоднозначность подходов к новым явлениям и заявить, что мы руководствуемся не оптимистической или пессимистической оценкой, ибо речь должна идти не о том, что даст техническая революция человеку, а о том, как человек использует её.

Человек создаёт технику, и это его ответственность, будет ли техника созидательной — или же она будет разрушительной. Речь идёт о том, какой будет социальная направленность технической революции, каким она формирует самого человека, его культуру, стиль жизни, общения и взаимодействия с природой.

Социальная направленность является в современном мире сущностью постиндустриальной технической революции. Как мы уже отмечали, человек — единственное существо на Земле, имеющее естественный интеллект, способность к творческому мышлению. Человек создаёт инструменты, средства для удовлетворения своих всё возрастающих потребностей. Машины, самолёты, оборудование, средства связи — сегодня этот ряд можно продолжить очень далеко. Словами классиков, «всё это — продукты человеческого труда, природный материал, превращённый в органы человеческой воли, властвующей над природой…»

— Труды Маркса и Энгельса теперь не изучают в вузах…

— Но это не означает, что мы ничего ценного не можем у них почерпнуть. Продолжу. Сущностью всех новых видов техники, изобретений, научных поисков кибернетики, космонавтики, автоматики, робототехники, информатики и т. д. является то, что эти составляющие переворота в общественных производительных силах призваны повысить производительность труда, облегчить труд человека, расширить его деятельность в преобразовании природы. Смысл технической революции состоит в переходе техники на качественно новый уровень, показателем этого является передача техническим средствам новых трудовых функций в производстве, которые до этого выполнялись исключительно человеком.

Исторически это означает, что человек сначала передаёт свои функции физического труда техническим средствам. А начиная с этапа промышленной революции постепенно и функции умственного труда переходят к соответствующим средствам — автоматизированным системам управления, АСУ. Тем самым, человек всё больше выходит из непосредственного производства. И здесь начинается качественно новая эра в развитии нашей цивилизации. На помощь естественному интеллекту человека приходят средства искусственного интеллекта — компьютеры, big data, и так далее…

— Но насколько хорошо мы понимаем, что такое естественный интеллект, что такое искусственный интеллект?

— В психологии существует несколько подходов в понимании функции интеллекта. Если мы сильно упростим, то можно сказать, что интеллект нередко трактуют как возможность приспосабливаться к новым ситуациям, использовать ранее приобретенный опыт, что даёт возможность творчески преобразовывать действительность. В связи с успехами в развитии новых направлений научной мысли — кибернетики, теории систем, теории информации — наметилась тенденция понимать интеллект как интегральную двуязычную систему, которая имеет своей функцией перевод с языка пространственно-временных изображений на символически-операторный язык речевых символов. В этом случае интеллект предстает как познавательная деятельность любых сложных систем, способных к обучению, целенаправленной переработке информации и саморегулированию. Если обобщить все существующие точки зрения на сущность интеллекта, то можно заключить, что, в широком смысле, это вся познавательная деятельность человека, в более узком смысле — это мышление, способность к рациональному познанию.

Человеческий, или естественный интеллект, позволяет человеку не только формулировать цели своей деятельности, но и отличать хорошее от плохого, изобретать, совершать открытия, устанавливать причинные связи между событиями. Однако главным свойством интеллекта является способность к абстрактному мышлению, благодаря которому у человека возникает самосознание, способность оценивать себя как бы со стороны. Воплотить всё это в техническом устройстве — дело довольно сложное, если не безнадёжное.

— Действительно, пока только в фантастических произведениях можно встретить роботов, наделенных способностью различать добро и зло…

— Да. Очередным шагом в развитии этой темы стало создание ЭВМ, выполняющей в автономном режиме, без вмешательства человека, в соответствии с разработанной программой, ряд функций абстрактного мышления человека. Проблема создания искусственного интеллекта рассматривается как часть общей теории программирования. При этом программы развития искусственного интеллекта ориентируются не только и не столько на решение конкретных интеллектуальных задач, сколько на создание средств, позволяющих автоматически строить программы решения тех или иных проблем, когда в таких программах возникнет необходимость.

Все существующие подходы к решению проблемы создания искусственного интеллекта основаны на тех знаниях о мыслительной деятельности человека, психологии и логике этой деятельности, которые выработала научная мысль на протяжении своей истории.

В то же время под искусственным интеллектом понимаются не только теория, но и технические системы, компьютеры, обладающие определенными характеристиками и функциями. По мере своего совершенствования, компьютеры стали принимать участие в творческих процессах: сочинять музыкальные мелодии, стихотворения и сказки, осуществлять перевод текста с одного языка на другой, распознавать образы, доказывать теоремы. Оказалось, что с помощью компьютеров и соответствующих программ можно автоматизировать интеллектуальные виды человеческой деятельности.

Но и это ещё не всё. Особое значение имеет создание систем гибридного интеллекта, объединяющего мыслительные способности людей с возможностями искусственного интеллекта. Дело в том, что во всех прошлых технических устройствах связь человека с техникой была односторонней — от человека к машине.

Обратная связь — от машины к человеку — или отсутствовала, или была весьма незначительная. В человеко-машинных системах человек и машина — партнеры, решающие общую задачу по эргономическому принципу преимущественных возможностей: человек делает то, что он может делать лучше машины, а машина делает то, что она может делать лучше человека. Теперь это становится возможным.

— Но в таком случае огромное количество профессий и людей, которых эти профессии кормили, становятся ненужными, разве не так?

— В рамках общества, где на первом месте — «эффективность», извлечение из всего прибыли, это так. В границах существующей системы искусственный интеллект становится орудием в руках элит и может представлять, скорее, опасность для большинства.

Но если в качестве критерия обозначить не деньги, а человека, его творческое развитие, то искусственный интеллект становится не проклятием, а благом, не поработителем, но освободителем человека, возможности его развития станут практически безграничными. Будет постепенно преодолено неравенство, уйдёт в прошлое эксплуатация человека человеком.

Искусственный интеллект станет, возможно, и освободителем природы, частью которой мы являемся — есть основания полагать, что в силах средств искусственного интеллекта вернуть природе то, что человек «украл» в процессе создания цивилизации.

— Так что же сбудется — утопия или антиутопия?

— Ответа на этот вопрос пока нет. Как мы уже говорили, человечество находится на развилке, и сейчас необходимо выбирать, по какому пути мы пойдём. Вы сами видите, что времени для осуществления выбора почти нет, решать и действовать надо быстро. Ответственность политиков и интеллектуалов сегодня заключается в том, что они должны сформулировать идею нового общественного устройства, в котором человек не будет врагом другому человеку. Но ответственность лежит не только на политиках и интеллектуалах. Измениться должен и сам человек.

украина.ру

https://rusvesna.su/news/1586613050

Szólj hozzá!

Címkék: pszichológia logika mesterséges intelligencia tudományos-technikai forradalom természetes intelligencia szociális irányultság

Ласло Кемени: Человечество на опасной развилке, важно выбрать правильный путь. Времени всё меньше

2021.09.07. 14:44 KeményLászló

Андрей Лубенский  интервью 08.04.2020,

Куда идёшь, человек? К исполнению светлой мечты или прямиком в липкую электронную паутину сбывающихся в реальности антиутопий? Быть может, выбор совершается именно сейчас. Об этом в интервью изданию Украина.ру сказал известный венгерский политолог Ласло Кемени

По его словам, высказывания некоторых чиновников и политиков тревожат: в момент, когда человечество перешагнуло порог постиндустриальной цивилизации, они говорят о большинстве людей как о «социальном балласте», который, по логике вещей, должен быть «сброшен», чтобы элита без помех вошла в «светлое будущее». Которое, в таком случае, едва ли может быть светлым и для неё. Но есть надежда на то, что человечество сумеет сделать правильный выбор. Ответственность лежит на политиках и на интеллектуальных кругах, которые должны объединиться для выработки правильных решений, считает эксперт.

 

- Ласло, сейчас из-за пандемии коронавируса фактически половина человечества — на карантине. Судя по публикациям в СМИ, по сообщениям в соцсетях, у людей нарастает чувство тревоги, люди не знают, к чему это может привести. И нельзя пока ответить точно, демонстрирует ли человечество в условиях такого грандиозного социально-медицинского эксперимента солидарность, стремление к единству. Или, напротив, мы наблюдаем тенденцию к разобщению? Я читал ваш доклад о взаимодействии искусственного и естественного интеллекта и знаю, что вы смотрите на происходящие процессы, скажем так, с осторожным оптимизмом. Можете ли поделиться этим целительным оптимизмом с нашими читателями? Что нужно, чтобы земляне пошли по светлому для каждого человека пути?

— Есть разные варианты развития, и есть возможность выбора из этих вариантов. Очень многое зависит от политиков, и, в первую очередь, от идеологии, которую выбирают политики и которой руководствуются. Необходима идеология, которая будет вести человечество вперёд. Если же будет преобладать старая идеология, та, которая исходит из эффективности и во главу угла ставит получение прибыли, тогда может быть очень… отрицательный исход, похожий на то, что описывали фантасты в своих антиутопиях. Выбор за нами.

- Но почему именно сейчас возможен такой выбор?

— Потому что мы сейчас перешагнули порог постиндустриальной цивилизации. Как решать сложнейшие проблемы, которые перед нами стоят? Современный мир — это сложная, глобально интегрированная система, которая, как гордиев узел, нуждается в развязывании, в разрешении. Однако это такое запутанное сплетение человеческих органических существ и их обстоятельств, которое нельзя разрубить как гордиев узел, невозможно разрешить прямолинейными способами. Было такое время, когда именно так действовали власть имущие: силой, войнами разрушали ценности цивилизации, созданные всем человечеством.

 

Уроки истории — особенно уроки Первой и Второй мировых войн — учат нас тому, что к выживанию и развитию человечества в современных условиях ведёт иной путь. Сложный, но достойный человека. Человечество имеет колоссальный запас естественного интеллекта, и есть, я считаю, возможность преодолеть влияние тех сил, которые всё ещё хотят рубить, вместо того чтобы выработать мирный, созидательный вариант.

Для этого необходимо найти те главные нити, которые являются исходными системообразующими факторами в гордиевом узле всего мира, принимать во внимание стратегические сферы влияния в глобально-интегрированном мире. Мы должны учитывать, что, пока общие вопросы не решены, мы сталкиваемся с ними в отдельных проблемах и даем неправильный ответ.

- Вы сказали, что человечество перешагнуло порог создания постиндустриальной цивилизации. Что этот переход, если он действительно произошёл, означает для нас всех?

— Человечество дошло до того момента, когда естественный интеллект, ограниченный в своих возможностях, может передать множество рутинных, но крайне важных функций искусственному интеллекту. Например, нужно собрать важную научную информацию, результаты исследований во многих странах. Тем более что для этого уже существуют средства — большие данные, и т.д., — которые позволяют сделать такую работу очень быстро и качественно. А естественный интеллект, таким образом, освобождается для решения творческих задач. И если исходить при этом не из критерия прибыли, а из других, сложных критериев, то человечество может двинуться вперёд.

Главное, о чём надо всегда помнить: наше целеполагание не может быть иным, как человек, его жизнь, свобода, развитие. Ведь человек является единственным существом на Земле, имеющим естественный интеллект, способность к творческому мышлению.

Человек осознаёт то, что с ним происходит, и имеет возможность сознательно изменять всё в отношении себя. Именно человек, характер его деятельных функций, его отношение к природе, к другому человеку и к самому себе — вот тот исходный пункт, который составляет «альфу и омегу» анализа сущности современного мира. Однако для удовлетворения своих жизненных потребностей человек физически и интеллектуально ограничен и в процессе истории создаёт инструменты, средства для достижения своей цели, удовлетворения всё возрастающих потребностей. Это и есть исторический процесс технических революций.

Изменение места и роли человека в процессе удовлетворения своих потребностей, т.е. в процессе трудовой деятельности, производства, создания новых ценностей, связанных с превращением природного материала в органы человеческой деятельности, в орудия его мысли и его воли, эволюция трудовых функций составляет главное методологическое условие исследования явления мирового общественного развития.

Культура, в широком смысле — наука, образование, техника, технология, художественная деятельность и т.д. — это проявление таких изменений.

Однако речь идёт не об абстрактном человеке, а о человеке конкретно-историческом. Сущность человека не есть абстракт, присущий отдельному индивиду. В своей деятельности она есть совокупность всех общественных отношений. Деятельность, труд человека — это всегда и определённая общественная связь людей, и её конкретно-исторический характер, который выражается и в разделении труда, и в социальном закреплении функций деятельности, в классовой, наконец, структуре общества.

Вот тут и возникает вопрос: как соотносится, как влияет техническая революция на общественную связь людей, на отношение человека к обществу и к самому себе, на разделение, распределение и освоение общественной, всеобщей производительной силы, силы знания, культуры, т.е. общественных сил производства? К тому же, мы живём в конкретных условиях современного мира и должны считаться с тем, как проявляется этот исторический процесс в современном мире.

- И как он проявляется?

— Мы говорим о новой расстановке сил в экономической и политической сферах за прошедшие почти тридцать лет после окончания холодной войны, последующего мирового перераспределения сил, отношений и стратегий, касающегося всех стран мира.

Действительно, за это время мир коренным образом изменился. Появились новые полюсы концентрации сил, а также появились возможности, ускоряющие цивилизационное развитие. При этом в мире возникают непримиримые противоречия, ужесточающие региональные и глобальные напряжения. Настало время снова задуматься над тем, как устроить жизнь мира в целом, как устроить жизнь отдельной страны, нации и каждого человека.

Сегодня интернет, мобильная связь, другие средства информационной технологии, более широкое применение телеуправления, внедрение робототехнологий, средства искусственного интеллекта, цифровая экономика и т.д., — перевооружают человека, его систему труда, производства в целом, и — не в последнюю очередь — военный комплекс. В результате создаётся новая цивилизация.

- Та самая постиндустриальная цивилизация? Но и в России, и в других странах далеко не все эксперты преисполнены оптимизма относительно того, как технологические достижения будут использованы — для освобождения человека или, напротив, для его порабощения.

— Да, прежде чем мы насладимся такой положительной характеристикой возможной тенденции развития современного общества, мы должны дать себе отчёт о том, что сегодня качество отношений стран, наций, людей свидетельствует о противоположенном направлении происходящих процессов.

На данном этапе развития, главным фактором является противоречие между последствиями холодной войны и стремлением к мирному сосуществованию. На создание новых стратегий влияет и то, что экономическая система капитализма стала единственной господствующей в мировом хозяйстве; что взаимозависимость и взаимодействие, интеграция стали глобальными, и, в связи с этим, закономерные циклические экономические кризисы капитализма влияют на всю социальную и политическую систему всех стран мира.

Положительная или отрицательная направленность указанных факторов влияния во многом зависит от актуальных событий. А актуальные события и процессы в большинстве своём возникают из-за тех нерешённых исторических проблем, которые остались нам, или вновь возникают в ходе преобразований, при рождении новых государств, создавая неожиданные противоречия и напряжённости.

Например, можно упомянуть возрождение религиозного фундаментализма и его мутации, арабо-израильский конфликт, борьбу наций (в том числе курдской, палестинской), не получивших своей государственности в ходе определения границ при разрушения колониальной системы, а также отсутствие мирных договоров по окончании мировых войн (между Японией и СССР, на Корейском полуострове и т.д.). национальные распри из-за несправедливости, дискриминацию некоторых договоров между великими державами.

Как ни странно, но именно эти исторически нерешённые проблемы выходят в настоящее время на передний план, так как их психологическое содержание понятнее для простых людей в интерпретации популистов и амбициозных политических аферистов. Можно перечислить множество субъективных факторов, влияющих на причины мировых конфликтов. Но и так ясно, что состояние мира неустойчиво. В глобальной сети интеграций мировой системы нет ещё всеобщего понимания сущности качественно нового витка технической революции, и сейчас ведётся борьба за определение идеологии управления глобальными процессами.

Существуют противоречия и в стратегических интересах Европы, России, США, Китая, азиатских, южноамериканских и африканских стран. В новом мировом порядке ещё не определились роли глобальных организаций. Стратегические направления в глобально интегрированном мире детально ещё не разработаны. Они являются предметами нынешних и предстоящих баталий. Но времени для этого остаётся всё меньше!

- Что же можно предпринять для разрешения всех этих проблем? И какие силы способны на такие действия?

— Действительно, в истории человечества наступает судьбоносный момент, когда предстоит выбрать тот вариант перехода от существующей системы человеческого общежития к новой глобальной системе, при котором обеспечивается мир и общечеловеческое улучшение качества условий жизни.

И тут, как я уже говорил, очень велика ответственность политиков. Эта ответственность заключается в том, чтобы отказаться от устаревших регрессивных интересов и найти способы согласования участия общечеловеческого естественного интеллекта в продвижении нового качества жизни человечества. Задачу политиков я вижу и в обеспечении условий для людей владеть средствами искусственного интеллекта. Тогда каждый, постоянно обогащая свой ум, сможет быть достойным участником новой цивилизации.

- По всей видимости, столь же велика и ответственность интеллектуальных кругов, которые должны сообща помочь политикам выбрать верный путь?

— Несомненно, необходимо объединение всех интеллектуальных сил для решения этой сложнейшей и ответственной задачи. Сложность задачи в том, что существующие общественные рамки узки для такого эпохального прорыва, ведь сейчас главным критерием отбора вариантов развития науки и техники остаётся сверхприбыль, определяющая, в конечном счёте, «рентабельность» и смысл преобразований в науке и технике. А необходимо было бы, чтобы стратегия развёртывания постиндустриальной технической революции строилась исходя из интересов человека, и именно интересы человека определяли бы отбор вариантов.

Здесь мы подошли к ключевому вопросу будущего: может ли человечество отделить критерий прогресса любой ценой, любыми средствами, или возможно собрать общие усилия для достижения технической революции, обеспечивающей свободу, равенство для всех? Это тема для отдельной беседы.

 

украина.ру

 

Szólj hozzá!

Címkék: választás ideológia útkereszteződés veszélyesség a jövő céljai a történelem tanuságai

Ласло Кемени о кризисе в США: Дело не в Трампе и не в Байдене. Андрей Лубенский Интервью 13.01.2021

2021.09.06. 16:34 KeményLászló

Экстраординарные события в Вашингтоне являются лишь проявлением давно копившихся проблем, причём проблемы эти касаются не только Америки, но и всего человечества..Людям надо выбрать, по какому пути идти — по разрушительному или по созидательному.

 

Об этом сказал венгерский политолог Ласло Кемени в интервью изданию Украина.ру.

- Ласло, недавно мы наблюдали штурм Капитолия и наблюдаем теперь другие невероятные события. Что, на ваш взгляд, на самом деле происходит в США, кому это выгодно и чего нам всем теперь ожидать?

— Это сразу три вопроса, отвечу на них сначала кратко. Что произошло? Это трагикомедия. Кому выгодно? Краткосрочно — Байдену. Но это Пиррова победа. Как в своё время во Франции у Бурбонов, про которых говорили, что они «ничего не забыли и ничему не научились». А дальше — посмотрим… Чего ожидать? Думаю, в Америке ожидается неуправляемый хаос…

- А в мире?

— А в мире этот хаос будет в головах у тех политиков, кто себя чувствует фанатом Америки и не может подумать о том, что там случилось что-то другое, не то, что на поверхности. То есть хаос будет в головах у тех, кто обманывает себя..

А другие политики попытаются отмежеваться от этого американского хаоса. Так попробуют сделать те, у кого есть уже самостоятельная сила, как, например, у Китая и у России. Они постараются думать по-новому.

Это кратко, теперь по существу. Итак, события в Вашингтоне и последующие события. Думаю, можно было заранее это предвидеть.

- Почему?

— Потому что суть кризиса в том, что Америка, руководимая этими стариками, не в состоянии решать свои собственные проблемы, а хочет быть императором всего человечества. Вот это противоречие никак не могут разрешить. И не понимают, что то, что они сейчас натворили, вызывает уже другую реакцию в мире. Мир смотрит теперь уже не так, как смотрел обычно. Американцы раньше не хотели признать, что кто-то, может быть, критически смотрит на них, да это их и не интересовало. Наплевательски относились к мнению мира.

А получилось теперь то, что многие воспринимают происходящие там события, с одной стороны, так, как Байден сам сказал, когда назвал происходящее мятежом и бунтом. А экс-президент Буш-младший заявил, что такие вещи происходят только в «банановых республиках». Но в «банановых республиках» такие вещи происходили, как правило, под руководством специалистов из США.

Таким образом, надо признать, что мир теперь не будет по-прежнему относиться к американским делам.

С точки зрения мирового развития, честно говоря, меня не очень интересует, что творится в Америке. Это их внутреннее дело. И они должны понять, наконец, что это не внешние какие-то силы повлияли, а это их собственные проблемы, которые решать надо самим. И заставлять весь мир думать и спорить о том, можно входить людям с улицы в Капитолий или нельзя, в каком виде, в каком формате, и чтобы весь мир только об этом и говорил? Это не нужно миру, и не нужно, чтобы мир об этом думал.

- О чём же нужно думать?

- Нужно думать о том, что будет дальше в мире. Это интересно и потому, что вот, например, на «Эхе Москвы» кто-то отвечает: то, что происходит в Америке, — это следствие того, до чего доводит популизм Трампа. События в Капитолии как бы раздвинули границы того, что мы считаем нормальным, то есть либеральные нормы… Этот человек воспринимает мир по либеральным нормам Америки. Раз там раздвинули либеральные нормы, значит, эти нормы будут сейчас как бы новой нормой для всего человечества. Значит, если такие же события будут, например, в России после выборов, и в Кремль войдут так же, как вошли в Капитолий, — значит, это будет норма.

- Но ведь не все так думают…

- Я считаю, что это ни в коем случае нельзя воспринимать как норму. И вообще процесс насаждения Америкой всему миру своих норм дальше не действует. Все нормальные страны должны жить своим умом, своей идеологией и, исходя из интересов своих народов, думать об этих нормах.

Вернёмся теперь к вопросу о том, кому эти события выгодны. Я сказал, что сиюминутную выгоду получает Байден. С одной стороны, это так. А с другой — надо видеть, кто стоит за Байденом и что, собственно, происходит.

Я раньше всегда выборы в США заранее оценивал по выступлениям крупных банков. Может быть, это не совсем точно, но обычно они делали ставку, и, видя это, я обычно не ошибался. А в этот раз невозможно было делать подобную оценку, и я подумал: почему?

- Почему же?

— Потому что в нынешней ситуации, когда идёт ещё быстрее и агрессивнее концентрация капиталов во всём мире, банк Ротшильда и банк Рокфеллера, то есть банки, где самые крупные деньги, они объединились. И они выбрали… Выбрали старые взгляды и подходы для Америки. Выбрали старую элиту, можно так сказать.

Что стоит в связи с этим сказать: уже нет в американской элите либералов, то есть демократов и консерваторов. А есть элита и есть разобщённая, раздробленная масса людей. Причём раздробление идёт по очень многим критериям, в том числе и по расовому признаку — есть белые и есть цветные. Если вспомнить о событиях в Капитолии, то видим: там были почти только белые. Тогда как до этого, в ходе предвыборной кампании, было наоборот. Белые полицейские били, стреляли в чёрных. И в США появились движения против белых, против колонизаторов. Историю перевернули! Это что, спонтанно было? Конечно, нет.

И у меня такие мысли сейчас относительно выгоды от всех этих событий. Сейчас для того, чтобы элита удержала власть, деньги концентрировались для того, чтобы поддержать эту элиту.

А прочие элиты возникнут, если соберутся эти раздробленные массы — белые и цветные, соберутся те люди, которые живут в тех районах и в тех городах, где нет работы уже давно… Люди, которые голосовали в 2016 году за Трампа и против либералов.

Таким образом, как это всё начиналось? Это начиналось уже давно. Мы с вами уже говорили в одном из прежних интервью о двух очень интересных людях — о Бжезинском и о Киссенджере. И упоминали, что Бжезинский ещё в 2012 году написал о том, что Америка пропустила момент обновления, пропустила момент необходимой перестройки. Стоит перечитать эту книгу Бжезинского «Стратегический взгляд. Америка и глобальный кризис», и мы поймём, что многие видели уже тогда, что происходит.

Глобальные вещи происходят. Идёт постиндустриальная мощная научно-техническая революция, идёт уже на практике применение искусственного интеллекта. В Америке, которая впереди в деле обновления техники, эта техника выше всего. Но люди, которые должны были бы использовать искусственный интеллект, они могли ли развивать свой собственный интеллект? Или, наоборот, их оставили на произвол судьбы? Вот какая есть серьёзнейшая проблема, а вовсе не та, вошли в Капитолий или не вошли.

Что нужно менять политическую систему, систему выборов — это понятно. То, что мы видим, это как раз столкновение искусственного интеллекта с интеллектом старым. Сейчас почта, классическая почта — вот это письменное голосование — победила искусственный интеллект.

- Вот такое противоречие…

— Такое противоречие, которое Америка сейчас не в состоянии разрешить с этими политиками. Потому что возвращаются Бурбоны, возвращаются те же люди, которые были до 2016 года. Возвращаются те же люди, и, соответственно, возвращаются те же мысли. Америка будет отставать от тех стран, где уже поняли, куда идёт мир.

Поэтому сказать, что будет дальше, чего ожидать… Я сказал уже, что будет хаос. Потому что даже в нынешней ситуации не совсем понятно, кто же будет следующим президентом США. Если даже будет Байден, то как долго? А там уже готовится Камала Харрис. Она, хоть и помладше, но готова ли она и команда, которая стоит за ней, если есть такая команда, побороться с этими проблемами? Этого никто не знает.

Сейчас они начали процесс импичмента. Хотя бы то, что выгнали Трампа из соцсетей, — это такие колоссальнейшие проблемы. Это против всего. Хотя он ещё действующий президент США. Из соцсетей его выгнали, а ядерная кнопка до сих пор в его руках

- Действительно, парадокс.

— Парадокс и огромное противоречие. К тому же выглядит это так, как любимая игрушка старушки Нэнси Пелоси. Она кричит: импичмент, импичмент! В первый раз не получилось, а во второй раз, когда она об этом заявила, то в течение трёх минут только и говорила о Путине. Будто бы то, что случилось, — это проблема России, проблема Путина, это они виноваты во всём. Разве это нормально? Если смотреть с любой позиции, одни противоречия.

- Но, похоже, следует ожидать обострения всех этих противоречий, в том числе противоречий между США и Россией, обострения ситуации?

— Да. И следует ожидать обострения не только внешних противоречий, но и внутренних. Тут хочу добавить очень важную вещь: мы видим, что партийная система в США уничтожается. Республиканская партия в существующем виде точно не останется. Видим, что такие люди, как второй человек в США — Пенс, — запросто бросает всё и переходит на сторону противника. Это показывает, что элита просто испугалась, и такие люди не имеют никакой своей политической основы.

Итак, партии уничтожаются, а создаются абсолютно новые движения. Это будет такая большая разрушительная сила, что весь ореол США (как бастиона либеральной-демократии. — Ред.) уничтожится. Если смотреть с этой позиции, то главная проблема — это будущее Америки.

Если политики там будут заниматься только своими делами, и их будет интересовать только своё мнение и мнение тех, кто хлопает им в ладоши, то у Америки шансов нет.

С другой стороны, не только Ротшильды и Рокфеллеры объединяются. На днях объединились несколько крупных автомобильных корпораций, создали четвёртое в мире гигантское объединение. Крупнейший капитал! Они объединились, процессы политической и финансовой централизации продолжаются. Так будет происходить и дальше.

Главная проблема в том, что колоссальные капиталы сосредоточены в руках немногих, но постиндустриальная цивилизация, которая нарождается, не может быть только для такого узкого круга. Напротив, она как раз расширяет возможности всех людей на Земле. Люди не будут смиряться. И никакими вирусами невозможно бороться с ними.

- Что ж, это действительно кардинальное противоречие. Что нужно для его разрешения?

— Нужно будет думать об абсолютно новом мире. Америка как нынешний руководитель мира, считающая себя чуть ли не императором мира, к этому не готова.

- Но есть ли шанс решить это противоречие приемлемым для всего человечества путём? Есть ли в мире интеллектуальные силы, способные предложить решение и обеспечить его выполнение?

— Если в Америке появятся новые политические силы, новая элита, причём такая, которая будет объединяться со своим народом. И будет понимать, что надо не разделять народ на белые воротнички и на всех остальных, что надо заниматься теми, кто уже поколениями не имеет рабочих мест… А для этого нужно разработать абсолютно другую экономику, политику, идеологию в такой разной, великой и богатой стране. А если это не будет сделано, то…

- Сможет ли Трамп возглавить процесс формирования новой элиты, или он уже…

— Нет, не сможет. Это уже пройденный этап. Речь не о нём, а об абсолютно новых людях. Когда мы смотрим на происходящее в США, то многие ведут себя как болельщики — я за «Спартак» или за «Динамо», я за Трампа или за Байдена. Нет, речь не об этом, дело вообще не в Трампе и не в Байдене. Если только об этом будем говорить, то не сдвинемся с обсуждения проблемы, допустимо ли входить в Капитолий или нельзя…

- Следует ли из этого, что нам всем надо готовиться к периоду большой нестабильности — экономической, политической и, не дай Бог, военной?

— Я думаю, да. Но я думаю также, что уже есть те объединения, интеграции, которые способны быть во главе этого стремительно меняющегося мира. Это крупные страны, такие как Китай. Посмотрите, что делает Китай на фоне всех этих событий в США, — нейтрализует иностранных агентов. Американцы попробовали сказать Пекину, как говорили раньше, — как вы смеете? Но Китай делает своё, там не дадут иностранным агентам, агентам влияния США выстраивать китайское будущее так, как это видится нужным самим китайцам.

Главное тут не в демонстрации независимости, а в том, что вопросы решаются не по-американски. По другим нормам, как это было сказано.

- С оптимизмом ли вы смотрите в будущее? Сможет ли человечество пройти через такой глобальный кризис?

— Я реальный оптимист. Будет трудно, но история показывает, что всегда в такие моменты, так сказать, на исторических перекрёстках, как, например, во времена неолитической революции, промышленной революции или вот сейчас, всегда это происходит очень тяжело, но… Вообще всем советую перечитать книги о судьбах людей, крестьян, ставших наёмными рабочими в Англии во время промышленной революции.

Вот сейчас пора сделать такой стратегический анализ, который показал бы, куда движется мир и в первую очередь возможную роль людей. Речь же идёт о людях. Необходимо построить мир, в котором все люди смогут находить своё место. Для этого нужны совсем другие политики и совсем другая идеология.

- Ещё раз хочу выразить надежду на то, что в нынешнем меняющемся мире найдутся интеллектуальные силы, которые смогут такую идеологию разработать.

— Но они при этом должны будут уже пользоваться и возможностями искусственного интеллекта. Все технические средства уже созданы, только нужно их использовать для развития, а не для войны и грабежа. То есть перед нами два пути: разрушительный и созидательный. Верю, что человечество найдёт в себе силы выбрать путь правильный.

Szólj hozzá!

Címkék: elit krizis USA Biden Tramp irányított kaosz

Ласло Кемени о коронавирусе, о смерти капитализма и о революции сознания

2021.09.01. 16:32 KeményLászló

Андрей Лубенский, Интервью для ukraina.ru 2020.03.27.

Смысл происходящих сейчас грозных событий невозможно понять, если обращать внимание только на эпидемию коронавирусной инфекции и связанные с этим проблемы. На самом деле мы имеем дело с тектоническими сдвигами, с глобальной биологической войной, после которой мир изменится неузнаваемо

Этот новый мир может быть прекрасен, но может оказаться и хуже того, к которому мы привыкли. Каким он будет — зависит от нас, от того, сможем ли мы измениться в лучшую сторону. Об этом в интервью изданию Украина.ру рассказал известный венгерский политолог Ласло Кемени.

- Ласло, расскажите, как Европа и ваша страна борются с эпидемией коронавирусной инфекции? Что происходит?

— Что происходит? Есть разные предположения о том, откуда этот вирус появился и почему именно такой ажиотаж по этому поводу. Я не хочу заниматься догадками, но могу сказать, что абсолютно все равно сейчас, как этот вирус зародился. Это надо выяснить, конечно, чтобы понимать, как дальше противостоять этой проблеме. Но надо сказать сейчас о другом: то, что сейчас происходит в мире, можно сравнить с начавшейся биологической войной. И самое интересное, что каждая страна занимается военным положением таким образом, как она к этому подготовлена. Какая в стране политическая система, какое там социальное положение, в каком состоянии экономика, какие взаимосвязи с другими странами… Это всё показывает состояние разных стран.

Если посмотрим на это, тогда получается, что мир абсолютно взаимосвязан. Действительно, это глобальная проблема. И нельзя сказать, что, как думали некоторые в начале эпидемии, это проблема Китая. Трамп и сейчас говорит не «коронавирус», а «китайский вирус». Нет. Всё, что происходит, показывает, что это глобальная проблема, и что сейчас мир находится в таком состоянии, что не может быть локальных проблем. Нет локальных проблем. Не может быть, например, локальной проблемы такой, как та же эпидемия этого вируса. И поэтому эту проблему нужно именно глобально решать.

- Всем сообща…

— Да, всем сообща — и только так можно её решить. Сначала надо подходить к этой проблеме глобально, чтобы потом можно было локально, так сказать, на микроуровне решать ее.

- Но пока получается наоборот, мы видим, что каждая страна пытается замкнуться…

— Вот это как раз показывает состояние дел в мире. Мир не в состоянии бороться с этим… Почему? Потому что тут слишком много других влияющих факторов. Не разрешена, не закончена ещё полностью главная проблема конца ХХ века — это холодная война. Закончилась холодная война в 1990 году. Но не все проблемы, связанные с этой холодной войной, решены. Америка думала, что выиграла. Оказывается, что этого не может быть. Там же всё-таки договаривались о ничьей. И надо было так и вести себя. Настоящая ситуация как раз показывает, что не может быть одной страны, которая сможет руководить миром. Надо взаимодействовать.

И дело не в том, какая страна вырастет до уровня США, дело не в том, что Китай может противостоять Америке или не может противостоять, и кто будет руководить миром… Нет. Необходимо абсолютно по-другому подойти к этим проблемам. Это первое.

А второе — это то, что мир переступил порог новой цивилизации. Это цивилизация постиндустриальной научно-технической революции. Это создаёт абсолютно новые условия. Например, если относительно коронавируса посмотреть, то в 2018 году средства искусственного интеллекта выяснили, что надвигается такая ситуация. И страны, которые больше знают, которые впереди идут относительно вот этой новой цивилизации — Америка, Китай, Россия, — они должны были заявить об этом и подготовить к этому весь мир. Не только самих себя, а весь мир подготовить к тому, что сложится такая ситуация.

- Почему же не заявили, не подготовили?

— Это значит, что полностью нет взаимодействия, это значит, что старые системы не работают в новых условиях.

- И нет доверия друг к другу, очевидно?

— Нет доверия, и на первое место страны ставят свои интересы, исходя в основном из интересов капитала. Это интересы капитала, то есть интересы капитализма.

Если более глобально смотреть на ситуацию, то скажу так: мы действительно перешагнули порог новой цивилизации. Но это означает… что это конец капитализма. Должно быть новое общество, новое соотношение стран, новое соотношение людей, то есть абсолютно новый мир. И это означает, что рухнет старая система, полностью.

Вирус как будто катализатором является сейчас этого процесса, ускоряет этот процесс. Чтобы люди во всём мире осознали, что теперь придётся по-другому жить.

- То есть это будет революция сознания прежде всего?

— Абсолютно, абсолютно, абсолютно. И что ещё я считаю очень важным: мы всегда говорим о системном подходе, но на практике это не так. Сейчас как раз всё, что происходит, показывает, что необходимо системно подойти к этим вопросам. Играет роль не один какой-то фактор, а множество факторов. И нужно, особенно научным деятелям, подсказать политикам, что если вы хотите, исходя из одного фактора, решить проблему, например, проблему вируса, то это не получится.

И здесь нужно ещё раз сказать о следующем, я думаю, что это очень важная тема. Раз это глобальная биологическая война, значит, после этой войны — как всегда, после всякой войны — будет абсолютно новый мир. К этому надо подготовиться.

Дальше можно было бы много рассказывать об этих факторах, но главное, я считаю, то, что мир перешагнул рубеж, и начинается мир, в котором искусственный интеллект поможет людям жить абсолютно по-другому. Но для этого необходимо, чтобы естественный интеллект тоже менялся.

- Нужно, чтобы сами люди изменились?

— Да, конечно.

- Но понимают ли это политики? Судя по всему, они в плену у старого мира…

— В том-то и дело, что политики этого не могут понимать. Не могут, потому что они живут в настоящем времени. Очень мало кто сейчас видит и думает стратегически, минимум на три-четыре шага вперёд.

- Научное сообщество, мыслители могут тут помочь, политики прислушиваются к учёным?

— Научное сообщество тоже не совсем готово к этому. Все те, кто занимается проблемами искусственного интеллекта, этой проблематикой, занимаются, можно так сказать, техникой. Главное направление сейчас, например, — создаётся квантовая вычислительная техника. Действительно, это будет большой шаг вперёд, когда квантовые компьютеры будут уже в действии. Но кто будет использовать их, как и для чего? Например, предвидение таких ситуаций, как ситуация с коронавирусом, — вот для этого будут использовать? Или наоборот? Например, как Трамп хотел использовать немецких учёных, которые работают над вирусом: давайте мы вас купим, и вы будете работать для нас, это будет патент американский, и мы будем это продавать. Понимаете? Если по этому пути идти, тогда мир не лучше будет, а хуже.

И, конечно, сейчас появляются разные сценарии о том, что мир будет хуже и будет ещё более жутким.

- Так сказать, новейшие антиутопии… Да, многие сейчас испытывают большую тревогу, и не без оснований. Если я правильно понял, то главное противоречие сейчас — между состоянием умов, тем, какие мы есть, кем являемся, и прогрессом, вызовом будущего?

— Да. И о политиках вы спрашивали — и правильно. Вот посмотрите: почти во всех странах нет политической стабильности. В Германии, например, нет. Меркель уже уходит, но не видно, кто может управлять такой большой и развитой страной. А что в Америке? Мне 77 лет. И вот мои ровесники хотят управлять самой большой, самой сильной страной мира. Это чушь!

- Политическая система тоже отстаёт от времени?

— Конечно. Вернёмся к действительности. Как выглядит, например, Европа? Евросоюз работает над тем, чтобы ещё больше стран Европы присоединялись к ЕС. Да. Но вот для чего? Чтобы увеличить рынок. Не для того, чтобы поднять те страны, которые входят в этот союз, а для того, чтобы увеличить рынок.

Венгрия, например, почти полностью работает сейчас на Германию. У нас в Венгрии нет собственной промышленности. Все крупные предприятия работают на «Мерседес», на BMW, ну и так далее. То есть мы занимаемся монтажом.

- Разделение труда по-европейски?

— Да. Сейчас закроют предприятия, скажем, «Мерседес», тогда в первую очередь где будут закрывать? За границей, в третьих странах. Это не только Венгрия, это и Словакия, и Чехия, в какой-то степени Румыния. Все эти новые страны находятся в зависимости от главных европейских стран. Таким образом, это так выглядит.

Дальше. В этих странах… например, в Венгрии. Страна в таком состоянии, что сейчас, если остановится экономика, тогда люди будут на улице, без денег, без зарплат, без работы. На месяц-два есть у людей какой-нибудь запас. И что из этого получится… На предприятиях военный контроль, на улицах уже военные патрули. Для чего? Против вируса? Так вирус автоматом не победишь.

- Мы видим, что во многих странах подобные вопросы возникают…

— Да. Посмотрите, что творится в Испании. Народ, который привык танцевать, петь, играть в футбол, быть всё время на улицах и свободно общаться, — сейчас эти люди не могут выходить на улицу, они должны сидеть у себя дома. Мне звонил вчера знакомый и говорит: Ласло, люди хотят покончить с собой… Потому что не подготовлены к такому.

То есть локальная ситуация в каждой стране абсолютно разная, но во всех странах всё зависит от глобальных проблем, о которых я говорил.

- Что ж, остаётся надеяться, что найдутся интеллектуальные силы, которые помогут человечеству выйти из этой сложной ситуации.

— Я абсолютный… нет, это неправильное слово — я реальный оптимист. Вы же историк, посмотрите, когда происходили в мире такие глобальные переходы от одной цивилизации к другой, такие же были проблемы. Без войны никогда такого перехода не было.

- Согласен. Но хотелось бы всё же меньшей кровью обойтись.

— Правильно. Я почти уверен, что хотели бы отдельные политические силы в мире использовать обычное оружие — атомную бомбу, ядерную и прочее, и прочее. Но понятно было, что в таком случае всё человечество погибнет. А сейчас не погибнет. Всё не погибнет. Хотя есть сейчас отдельные люди, которые пишут, что старики должны уже уходить. Пусть остаётся молодёжь, пусть старики сидят дома, а кто не сидит — пусть умрёт.

- Это натуральный фашизм.

— Натуральный фашизм, вы правильно говорите. Но он есть. В Америке сейчас идёт предвыборная кампания, и такие высказывания слышны.

- Не только в Америке, и в России, Украине мы подобные высказывания слышим. Можно сказать, мы наблюдаем очередной акт вечной борьбы добра и зла, просто на новом уровне?

— Именно. Те политики, которые сейчас занимаются своей властью, её укреплением под видом борьбы против вируса, подходят именно к фашизму.

Но человечество выживало и в худших условиях. Поэтому и сейчас выживет, я уверен.

И последнее, что я хочу сказать. Не бойтесь средств искусственного интеллекта. Это средство для того, чтобы человечество вступило в новую фазу своего развития, в новую цивилизацию, которая создаёт возможность полного освобождения. Это будет абсолютно другой мир. В этом мире люди не будут зависеть от отчуждённых предметов и структур, не будет рабства, эксплуатации и так далее. А будут абсолютно свободно взаимодействующие люди, солидарные люди. Может быть построен действительно прекрасный мир. Жаль, что мне уже 77.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: természet ember kapitalizmus mi történik korona-vírus epidemia biológiai háború tudat-forradalma

Elavult térképen hamis útra navigál a GPS.

2021.08.19. 15:43 KeményLászló

A mai világban nem könnyű eligazodni a hírek áradatában. Mi a valós és mi a hamis információ? Szinte lehetetlen kideríteni, főként, ha eleve félrevezető szándékok szennyezik, torzítják a forrásokat.

Miben higgyünk, mire alapozzuk a helyzetértékeléseket ahhoz, hogy olyan verifikálható, optimális és hatékonyan helyes utat válasszunk, amely a kívánt célhoz vezet? Amerika ilyen dilemma előtt áll, amikor a világban kialakult XXI század eleji viszonyokban kívánja megtalálni a fejlődését legdinamikusabban elősegítő kapcsolatait. A Trump elnök által meghirdetett politika - „Amerika mindenek előtt” – akkor tud ennek a célnak megfelelő pályára állni, ha elsődlegesen saját hazájában a társadalmi közeg értő és ezért támogató lesz. Ilyen háttérrel lehet csak akadálymentessé tenni a megfelelő partneri kapcsolatokat a világban. Akadály pedig számos adódik. A feltörekvő és regionális hatalmi pozíciójukat elfogadtatni igyekvő országok, mint Kína, Irán, Törökország vagy Oroszország, és az Anglia kiválása következtében „megbillent” Európai Unió, élén Németországgal, olyan átrendezését képzelik el a világ eddigi rendjének, amely az USA visszaszorításával járna. A tét tehát az vagy „önmagában erősebb, a kialakuló tehnotron világ legfejlettebbje”, vagy „a múltba ragadt, elavult térképen rosszul kalibrált GPS-el eligazodni nem tudó” Amerika?    

Nem lehet más a választás, csakis Amerika mindenek előtt! Úgy tűnik azonban, az amerikai közvéleményt a korábbi levitézlett politikusok, az általuk kreált „madárijesztőkkel” riogatják. Ilyen a hidegháborús kort felmelegítő projekt arról, hogy az oroszok elárasztották Amerikát, és a republkánusok választási győzelmét is ők kreálták. Ez a legtipikusabb anachronizmus, szándékos félrevezetés, a „politikai térkép” ismerethiányos torzítása. Putyin elnök szerintük minden kilométerkőnél ott van. Az embereivel – Deripaszkával, a „családi oligarchákkal” pedig - ijesztgetik az amerikai gyerekeket. Ha nem lenne véresen komoly hatása az USA jövőjére, akár sikerre vihető lenne a Broadway kabaréiban. Nézzünk bele néhány példa erejéig ebbe a hamis navigációba.

Azt hírdetik, hogy az oroszok „amerikai csínytevéseinek” bűvészinasa Oleg Deripaszka oligarcha, aki a „Bazovij element” pénzügyi-ipari csoport elnöke, az UC RUSAL vállalaton keresztül az oroszországi fémfeldolgozó ipar egyik meghatározó szereplője. Habár a tény az, hogy kerüli a politikusokat, mégis a Vlagyimir Putyinhoz legközelebb álló orosz pénzembernek tartják. (http://johnhelmer.net/warning-from-vladimir-putin-to-oleg-deripaska-be-nicer-to-people/)  Ebben szerepet játszhat, hogy az elsők között érték el a szankciók, mert olyan területen ügyeskedik a termelésben, a kereskedelemben és a pénzügyi világban, amely ütközik az amerikai érdekekkel. Ugyanakkor a szankcionálás óta az is kiderült, hogy partnerként is kezelhető, és folynak az egyezkedések az OFAC-al, az USA pénzügyminiszterével, Steven Mnuchin, és kölcsönösen előnyös megállapodás is lehetséges. (https://news.rambler.ru/other/40478215-smi-uznali-o-nesoglasii-deripaski-s-usloviyami-ssha-po-vyvodu-uc-rusal-iz-pod-sanktsiy/?updated). Ami a vele szembeni szankciók gazdasági részét illeti, ott lobby érdekek okozzák a problémát, és ezért a maguk szintjén kezelhetők. Ami a politikát illeti, ott már megjelennek a félrevezető GPS adatok. Deripaszka nem tartozik azok közé, akik valóban meghatározó befolyással rendelkezhetnek az orosz elnök döntéseiben. Itt vissza kell tekinteni a kezdetekhez. (Sokismeretlenes ügy az orosz oligarchák kialakulása és szerepvállalása. Megjegyzendő, hogy Deripaszka sokkal későbbi stádiumban csatlakozott ebbe a körbe. Lásd: Олигархическая Россия: от президентских выборов 1996 года до дефолта 1998 года. http://historick.ru/view_post.php?id=202&cat=11    Краткая история олигархии в России. http://alexandrelatsa.ru/2010/11/краткая-история-олигархии-в-россии/ )

 A jelcini fordulat Oroszországban létrehozta az „oligarcha-államot”, amelyben a tényleges irányítást a valamilyen módon hírtelen milliárdosokká lett emberek gyakorolták. Miután saját méggyorsabb gazdagodásukon kívül más politikai célt nem láttak, az ország csődbe jutott és Jelcinnek mennie kellett.  Az új orosz burzsoázia leghírhedtebb oligarchái – Berezovszkij, Guszinszkij, Hodorkovszkij stb., a „hét-bankárok” – felsorakoztak menteni a menthetőt. (Oroszországban a közvélekedés szerint „árnyék-hatalom” alakult ki, amelyet a „hétbankárok (семибанкирщина)” tartottak kézben. Az elnevezés az orosz történelemnek arra a korszakára utal, amikor a cár hiányában (смута) a „hétbojár (семибоярщина)” uralkodott. Ebben az időben a hét bankár: Berezovszkij, Guszinszkij, Szmolenszkij, Aven, Hajt, Malkin, Potanyin, Vinogradov). .Az addig megszerzett gazdasági hatalmi posztok mellé nyíltan közvetlen politikai, kormányzati hatalmi tényezőkké váltak az elnök környezetében. (Pl. Berezovszkijt 1996. októberben kinevezték Oroszország Biztonsági Tanácsa Titkárának a helyettesévé; majd egy évre rá az elnöki adminisztráció helyettes vezetőjévé, s azután a FÁK ügyvezető titkárává. Lásd: https://lenta.ru/lib/14159604/) Ez nem jelentette a Jelcint addig támogató ifjú reformátorok kiiktatását, de azt igen, hogy az oligarchák már átléptek felettük és maguk vették kézbe az ügyek intézését. Az „oligarchák összeesküvéseként” elhíresült akcióban Berezovszkij játszotta a döntő szerepet. A helyzet azonban kezelhetetlenné vált, 1998-ban államcsőd következett be, és Jelcin kénytelen volt átadni a hatalmat.

Nem részletezett számos hatalmi torzsalkodást követően 1999. december 31-én került sor a megbízott államfő, Vlagyimír Putyin beiktatására. Az új elnök pedig első intézkedései sorában a fő hangsúlyt két dologra tette: garanciát adott Jelcinnek és a tág családjának (beleértve a leköszönt elnököt támogató oligarchákat is) 2 éves mentelmére. A legfontosabb pedig, hogy Putyin még 2000. júliusban „kiegyezett” az oligarchákkal, amelynek ideológiai alapja a „gazdasági stabilitás biztosítása” volt és a „nemzeti öntudatra építés a nyugati elköteleződés helyett”. „Nem hivatalos kiegyezés” történt: a Kreml magára vállalta a magántulajdon tiszteletben tartását, ennek fejében az oligarcháknak támogatniuk  kell a hatalom politikai kurzusát. (A találkozó részletesen itt olvasható: Путин В. В.: Встреча с Олигархами и Семибанкирщиной. https://www.youtube.com/watch?v=IVaJmD373C4  . Михаил Бергер. Встреча Путина с олигархами. http://echo.msk.ru/programs/comment/30928/ Путин попросил олигархов «не пенять на зеркало». https://lenta.ru/russia/2000/07/28/business/ ) Ez a megfogalmazás egyszerűnek tűnik, de nagyon súlyos tartalommal bír. Egyrészt, sejteti, hogy nem egyenlő felek egyeztek meg, és a hatalomhoz való viszonytól függ az oligarchák tulajdonába jutott értékek magán jellegének jogi elismerése. Másrészt, az elfogadott politikai kurzushoz a gazdasági tevékenységük gyakorlatában idomulniuk kell. Harmadrészt, a közvetlen részvételük a hatalom befolyásolásában tőlük függetlenné válik, mert annak szükségességét a hatalom dönti el. A későbbi történések arra utalnak, hogy aki nem vette komolyan a „megállapodást”, az alábecsülte az oroszországi rendszerben bekövetkezett változások minőségét, s főként az azokat megtestesítő elnök erejét és elszántságát. Érdemes felidézni Putyin véleményét erről a körről még miniszterelnöksége idejéből: „Az oligarchák közül senkivel nem veszekedtem” – válaszolta egy újságírói kérdésre. Ettől azért már eltávolodott a későbbiekben.  Nem részletezve az egyes személyekkel kapcsolatos történéseket, azt tudni kell, hogy először Berezovszkijt, majd Guszinszkijt szorította ki a politikai és a media „bizniszből”. A harmadik a sorban – s a legnagyobb vesztes – Hodorkovszkij lett, aki nem értette meg a rendszer-korrekció lényegét: vége a szabadrablásnak és a kokettálásnak a külfölddel, a hazai kibontakozás a cél és abból lehet neki is növekedni. Mihail Hodorkovszkij szembefordult az új hatalommal és annak amerikai érdekkötődésű liberális ellenzékét kezdte támogatni. Ez pedig a megállapodás felrúgását jelentette, amelynek következtében a hatalom is megmutatta az erejét. (Hodorkovszkij az adózási rend be nem tartásáért bíróság elé került, s az akkor a tulajdonában lévő Jukosz olajvállalat részvényeit is elveszítette. Az ügyről részletesen lásd: Главный враг российской власти: история Михаила Ходорковского. http://www.rbc.ru/politics/20/12/2013/896017.shtml.ЮКОС.  http://www.ngfr.ru/library.html?yukos ) Az oroszországi hatalom és a gazdaság főszereplői részvételével lezajlott minden későbbi történés ebből a megegyezésből gyökerezik. Nyugodtan kijelenthető, hogy pozitív eredménnyel járult hozzá a Putyin elnök fémjelezte új Oroszország stabilizációjához. Az oligarchák eltávolítása a politikai hatalomból, a gazdasági és a politikai hatalom összefonódásának, egymás felcserélésének, konvertálhatóságának a megakadályozása, a korrupció elleni harc és a tisztességes, szociálisan érzékeny piacgazdaság stratégiai céljainak elfogadtatása múlt ezen a találkozón. Az oroszországi kapitalizmus rendszerének „korrekciójában” az állam szerepének – a neoliberális washingtoni konszenzuson túllépő – átértelmezése mellett, másként került hangsúlyozásra Oroszország érdekeinek az érvényesítése a világban.

A későbbiekben is ezek az elvi alapjai a Putyin időszakokban az oligarchákkal történő kapcsolattartásnak. Sem Deripaszka, sem más a sajtóban favorizált, Putyin rokonának, barátjának, iskolatársának stb. beállított milliárdos nem játszik perdöntő politikai vagy tanácsadói szerepet. Az egyetlen említésre méltó ebben a körben az a tény, hogy Putyin elnök eltanulta az amerikai állami irányítóktól, a legfontosabb a pénzügyi folyamatok figyelemmel kísérése. Ebből adódik, hogy abba a körbe, akikkel rendszeresen és nyílvánosan is konzultál két bankár is tartozik: a Sberbank elnöke, German Gref; valamint a BTB Bank vezetője, Andrej Kosztyin.

A tévútra navigáló rosszul kalibrált GPS storyk közé sorolható mostanság az az amerikai demokraták köreiben perdöntőnek számító jelentés Oroszországból, hogy „zuhan” Putyin népszerűsége, mert a nép nem fogadja el a nyugdíj-korhatár felemelését. Bizonyságul a „függetlennek ítélt” Levada Center véleménykutató Intézet jelentéseit hozzák fel, amelyekben a 2016-s szinthez képest az összesített kritériumok szerint a támogatása 6%-al csökkent. (lásd: Левада-центр отметил снижение поддержки внешней политики Владимира Путина. https://www.rbc.ru/politics/09/08/2018/5b6aecd49a794787da9b9d10  .   https://www.mk.ru/politics/2018/08/09/levadacentr-nazval-prichinu-snizheniya-urovnya-podderzhki-putina.htm ). Sőt olyan következtetést is levonnak a Levada közleményeire hívatkozva, hogy az oroszok tiltakozó kedve elérte a „rekord értéket”. (lásd: Протестные настроения в России достигли рекордного уровня.  https://newsland.com/user/4297807604/content/protestnye-nastroeniia-v-rossii-dostigli-rekordnogo-urovnia/6428457 ).Ismételten hamis „politikai térképen navigálnak”. Kezdve azzal, hogy számos más véleménykutató szervezet egészen más eredményeket mutat ki, és maga a Levada Centrum függetlenségét megkérdőjelezi a – szellemi és anyagi - kötődése az Obama kormányzat politikusaihoz, hasonló jellegű szervezeteihez. Felmerül, hogy „megrendelésre” dolgoznak. Mégis ez a kvázi-kutatás is megjegyzi, hogy az orosz emberek igazából nem a putyini külpolitikát kedvelik kevésbé, hanem a szociális helyzetüket ért hatásokat, a nyugdíj korhatár ügyét, a rubel elértéktelenedését, a külföldre utazásaik bizonytalanságait, stb. nehezményezik. Valóban ez utóbbiak okoznak elégedetlenségeket, csak nem az interpretált módon. A nyugdíj korhatár emelését az amerikai demokrata párti kedvencek, az orosz liberálisok kezdeményezték. Képviseletükben az ügy élharcosa Alexei Kudrin, volt pénzügyminiszter, aki a medvegyevi elnökség megszüntét követően számított a miniszterelnöki posztra Putyin elnök mellett, de a helyzet nem kedvezett a liberálisoknak. Az elnök mellett tanácsadói feladatot kapott, a gazdaságfejlesztés perspektívájának kidolgozása helyett azonban a nyugdíjkorhatár felemelésének előnyeit hírdette meg. A 2018. márciusi elnökválasztást követően kinevezték a kormány költségvetési felhasználásának és az állami megrendelések jogszerűségének ellenőrzésével foglalkozó Számvevőszék elnökének. Lényegében a feladata a korrupció mentesség biztosítása lenne, de ehelyett a nyugdíj korhatár felemelését szorgalmazza. S itt van az a pont, ahol nem a korábbi politikai térkép szerint zajlanak a tiltakozások, tüntetések, és nem az a társadalmi réteg szítja a feszültséget, amelyet az amerikai közvélemény Alekszej Navalnij személyén keresztül ismert meg.  Valójában  nyugdíj üggyel szemben szóban és tettel lépnek fel a még a szovjet érából fennmaradt szakszervezetek, a Dumában is legerősebb ellenzéki pártként működő KPRF (Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja) és a szocialisták (Igazságos Oroszország Pártja), valamint a parlamenten kívüli olyan politikai és civil szervezetek, amelyek a szovjet rendszer visszaállítását szorgalmazzák. Ezek kezdeményeztek népszavazást a korhatár-emeléssel szemben. Vagyis a színpadon négy szereplő van: a Medvegyev vezette Kormány, amely a törvénytervezetet előterjesztette; a liberális politikai szervezetek és politikusok, amelyek erre a rávették; a Duma többségét alkotó képviselői a hatalmi pártnak (Egységes Oroszország Pártja), aki első olvasatban már meg is szavazták; és ezekkel szemben a jelenlegi oroszországi rendszert legszívesebben visszacserélnék a szovjetre, kis módosításokkal. A kialakult szituációt mérlegelve Putyin elnök kivülre és felülre helyezte magát, és várja, hogy a társadalom melyik irányba mozdul el. Minden esetre a népszavazást elkerülendő, a Kormány visszavonta az törvénytervezetét; és az utca is elcsendesült. Putyin elnök pedig főként a nyári ifjúsági táborokat, fesztiválokat, a volonterek felkészítő rendezvényeit látogatja és gyűjti a nyugdíj korhatár ügyében még nem érintettek előlegezett támogatását. Ellátogat Berlinbe, hogy Angela Merkellel „egyeztesse az óráját”. S útközben beugrik Bécsbe is, hogy eleget téve a meghívásnak, békét és boldogságot kívánjon az osztrák külügyminiszternek az esküvőjén.

Annak pedig, aki el akar igazodni az oroszországi történéseken, az ottani valós politikai térképhez kell átkalibrálni a GPS-t..          

Szólj hozzá!

Címkék: oligarchák USA Oroszország GPS Putyin

A „HIDEGHÁBORÚ” ÉS ANNAK PSZICHOLÓGIAI TEREPE

2021.06.04. 12:15 KeményLászló

A „kapitalista” és a „szocialista” világrendszerek kibékíthetetlen harca határozta meg a XX. század második felének történéseit. A hidegháború történetének részletes taglalása ma már a politikai és a társadalomtudományi irodalom fontos része. Természetesen mindenki a saját vizsgálati szempontjai és érdekpozíciói szerint tárgyalja. Tény, hogy a II. világháborúban a Szovjetunió a szövetségesek végjátékbeli támogatásával legyőzte a hitleri fasizmust, az USA pedig mindennek gazdasági győztese lett. Kétpólusúvá vált a világ, amelyben a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok a befolyási övezeteik szélesítésével, maguk és mások felfegyverzésével vigyázták a két szuperhatalom erőegyensúlyát.

 A Szovjetunió azonban, születésétől fogva „önmagába zártnak” érezte a helyzetét a világban. Ez az érzet az 1918–1922 közötti intervenciótól kezdve, az azt követően a vele szemben alkalmazott gazdasági, politikai szankciók érvényesítésén át, a II. világháború előkészületeinek szovjet-ellenes ideológiai és hadiipari törekvései alapján alakult ki, és a Hitler ellenes szövetség létrejötte, sikere és távlatos fenntarthatósága reményének ellenére felerősödött, s a körbezártságot megerősítő hidegháborúval csúcsosodott ki.

 A hidegháború időszakában kettős folyamat zajlott le:                                                     

 1) A fejlett országok szinte minden felől – főként ideológiai, gazdasági és politikai szempontból – „zár alá vették” a Szovjetuniót.

 2) A Szovjetunió pedig (részben védekezésként) „bezárkózott” s majdnem teljes körű „önellátásra” rendezkedett be.

 A hidegháború lezárásának „indítógombját” Ronald Reagannek, az USA elnökének a londoni parlamentben 1982. június 8-án elmondott beszéde „nyomta le”. Ennek a szövegnek a meghatározó kitétele volt, hogy a Szovjetunió a „gonosz birodalma” és ezért  „a történelem hamudombján hagyjuk a marxizmust-leninizmust” . A politikai cselekvés nyelvére lefordítva, ez azt jelentette, hogy a Nyugat a hidegháborút győztesen akarta befejezni, és ennek a feltétele és egyben célja is a marxizmus-leninizmus ideológiájának kiiktatása a történelemből.  

A Szovjetunió a vasfüggöny kialakulásával „külső-belső” izolációban rekedt. Egyrészt kirekesztették, mint nem egyenrangú felet, sőt ellenséget; másrészt – reflektálva a „kirekesztésre” – be is zárkózott, és a jaltai befolyási övezetből lett „szocialista világrendszerrel” együtt saját, zárt világot, egyfajta alternatívát hozott létre a Nyugattal szemben.

Az ideológiai szembenállás a fegyveres erők súlyával együtt kialakította a bipoláris világrendszert. A bipoláris rend „berendezkedésével”, létrejöttek azok a szerveződések, integrációk, amelyek a két fél támogatottságát voltak hivatottak elősegíteni. A világ folyamataiból, az együttműködésekből történt kizárásának, fontos elemei lettek a gazdasági és humán jellegű szankciók, s főként a katonai szembenállás, a fegyverkezési verseny. Másrészt, propaganda jelleggel mindkét fél a másik ellehetetlenítését és saját ideológiájának a terjesztését is célul tűzte ki.

 A hidegháború – mint ez közismert – globális geopolitikai, katonai, gazdasági és ideológiai szembenállás a Szovjetunió és szövetségesei; illetve az Egyesült Államok és szövetségesei között 1946-tól 1989-ig. Az ideológiák harcát – mint a társadalmi-gazdasági rendszerek kapitalista, illetve kommunista modellek szerinti működése összeegyeztethetetlenségének következményét – tekinthetjük a konfrontáció lényegének.

 A hideg-háború kettős célt szolgált: a saját ideológia és az életmód propagandáját, egyedüliként elfogadtatását; valamint az „ellenséges” országok és a harmadik világ lakosságának tudatában a szembenálló blokk hivatalos ideológiájának és életmódjának a diszkreditálását.

 Ez a harc számos síkon zajlott. Az egyik ilyen belső szembenállást is okozó terület a kultúra, főként az irodalom, a színház és a filmek világa. Az USA-nak és Nagy-Britanniának erre a feladatra létrehozott szervei különösen nagy aktivitással építették ki az „ellenzéki” szervezeteket a „szovjet blokk” országaiban. Ma már dokumentálható, hogy szinte minden országban megjelentek az USA valamelyik „alapítványa” által létrehozott „szovjet-ellenes” szervezetek: például a Népimunka Szövetség (OUN), vagy a Wolność i Niezawisłość; a Solidarnost Lengyelországban; a Горянское движение Bulgáriában; de anyagilag támogatták az afgán modzsahedeket („Ciklon” operáció) is, és a nicaraguai „Contras”-t stb.

 A másik oldalról, a Szovjetunió és szövetségesei pedig a nyugati blokk országaiban támogatták a kormányellenes erőket. Főként anyagilag segítették a kommunista pártokat, s néhány más baloldali- vagy békemozgalmat, és a nemzeti-felszabadító szervezeteket a harmadik világban.

 Az ideológiai szembenállás talán leglátványosabb és sok ember számára közvetlenül is fájdalmas elemeként használták az ellentétes oldalon lévők kulturális sport- vagy humanitárius, segélyezési kezdeményezéseit és megnyilvánulásait. Ennek az ideológiai háborúnak esett áldozatául például a moszkvai olimpia 1980-ban, majd válaszul a Los Angeles-i olimpia 1984-ben. Az USA és szövetségesei közül sokan bojkottálták a moszkvai olimpiát 1980-ban, erre válaszul a Szovjetunió és szövetségesei bojkottálták a Los Angeles-i olimpiát 1984-ben.

 Ez a „személyekre szabott” nyomás-gyakorlás különösen a szovjet emberek pszichikai megdolgozását” tűzte ki célul. Főként pedig a Szovjetuniónak a világból történt kirekesztése és a saját bezárkózása teremtette meg a pszichológiai hidegháború működőképességét. Ez eredményezte a szovjet emberek részéről a „vasfüggöny érzete” meghaladásának individuális kísérleteit, a „disszidálásokat”, vagyis az esetleges „külszolgálatról”, tanácskozásokról, „csoportosan engedélyezett turista utakról”, sportolók külföldi versenyzéséről, művészek sok pecsétes engedéllyel lehetővé vált szerepléséről stb. a haza nem térést.

 Ez a „gúzsba kötöttség” különösen frusztrálta – az egyébként is a sajnálatosan nem kizárható antiszemitizmustól rettegő – zsidó származású embereket, akik szerettek volna a közben – a szovjet segítséggel is – létrejött Izraelbe kivándorolni. A „kivándorlás akadályozása” miatt az USA által bevezetett szankciók pedig fokozták a Szovjetunió kirekesztésének nemzetközi elfogadottságát.

 Ami a „kirekesztés/bezárkózás” dichotómiájának közvetlenül az emberekre gyakorolt hatását illeti, azt lehet megállapítani, hogy a szovjet-hatalom egész történelme során csupán az áteresztő képessége, a „szivárgás” mértéke, aránya váltakozott, de a lényege nem. A polgárháború és a külföldi intervenció „hadigazdaságát” követően, a konszolidáció, a NEP időszakában valamelyest beindult a nemzetközi „mozgolódás”, de a 30-as évek belső „repressziós” folyamatai felerősítették a Szovjetunió „önelszigetelődését”. Már ekkortól beszélhetünk a köré alakuló „elválasztó függönyről”, illetve arról, hogy a határai szinte „frontvonallá” váltak.

A hidegháború kezdeti időszakában a Szovjetunió ideológiai megnyilatkozásai ebben a kontextusban többek között az antikozmopolita kampány, a nagyorosz nacionalizmus és az antiszemitizmus voltak. A szovjetek oldaláról a „disszidens”-perek, a „szamizdat” ügyek stb. tartoztak még a hidegháború

szellemiségének jellemzői közé.

 Az ideológiai hidegháborúnak – főként amerikai részről – volt még egy „hatásos”, de nehezen beazonosítható eleme: a fegyverkezési versenyhez is kapcsolható közvetlen „pszichológiai hadviselés”. Az USA pszichológiai programja a Szovjetunió ellen, Reagan elnökségével kezdődött és 1981–83 között teljesedett ki. Ilyen volt például az „Able Archer 83” a NATO 10 napos vezetői gyakorlata egész Nyugat-Európára kiterjedően ( jelen értekezés igyekszik a nyílt, mindenki számára hozzáférhető események, történések feldolgozása alapján értékelni és következtetéseket levonni, ennek érdekében nem hivatkozik titkos-szolgálati forrásokra). Ebben az időszakban az eredetileg nem pszichológiai nyomásgyakorlásként induló esetek is könnyen válhattak a nemzetközi közvéleményt is befolyásoló lélektani fegyverré. Jellemző példa erre a Korean Air Lines 007-es járatán repülő Boeing 747 lelövésének története, illetve a Vörös térre leszállt német egyszemélyes polgári repülő esete. A KAL 007 repülőgépet 1983. szeptember 1-jén hajnalban lőtte le a szovjet légvédelem egyik Szu–5TM típusú elfogóvadász repülőgépe. A repülőgép – fedélzetén 269 emberrel, közöttük egy amerikai kongresszusi képviselővel – New Yorkból tartott Szöulba, de a tervezett útvonaltól 300 km-rel eltért nyugati irányban és átrepült a szigorúan titkosnak számító, katonai létesítményekkel teli Kamcsatka-félsziget felett. A hidegháborús pszichózis közepette a szovjetek a védelmi rendszerük szondázásának fogták fel a behatolást. Az incidens újabb hosszú időre a szovjet–amerikai kapcsolatok elhidegülését eredményezte.

 Egy 19 éves német fiatalember vagány „kíváncsisága” még nagyobb ribilliót keltett Moszkvában. Mathias Rust, Sessna típusú gépével úgy repült át a szovjet határon, és tett meg ezernyi kilométert, majd ért földet 1987. május 28-án a szovjet fővárosban, a Vörös téren, hogy a légelhárítás nem vette észre. A Szovjetunió biztonságáért felelős érintett szervezetek vezetőit azonnal eltávolították tisztségükből, s mindent átszerveztek, de ezt a pszichológiai vereséget már a hidegháború végéig nem tudták kiheverni.

 Az ideológiai szembenállás mindkét oldalon összekapcsolódott a hírszerzői ütközésekkel. Ilyen volt a „Rosenberg-házaspár atomkémkedési pere”, és az úgynevezett „mccarthyzmus”.  A mccarthyzmus Joseph McCarthy szenátor nevéhez fűződik, aki az 1950-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokban „boszorkányüldözést” indított a kommunista (gyanús) személyek ellen. Közalkalmazottakról, neves értelmiségiekről, művészekről állította, hogy kommunisták. Szinte minden esetben bizonyítékok nélkül idéztette az érintetteket az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé. Ha valaki alkotmányos jogaira hivatkozva nem volt hajlandó megjelenni és esküt tenni a bizottság előtt, hogy nem tagja a kommunista pártnak, rendszerint elvesztette állását, és állandó zaklatásnak volt kitéve, többnyire szovjet kémnek titulálták.

 A KGB és a CIA szembenállására is számos példa adódik. Az egyik ilyen nagy port felvert eset az U-2 kémrepülő esete. Ugyancsak idesorolhatóak a lebukott kémek, politikai személyiségek cseréi is (például Luis Corvalan – Bukovszkij; Ábel ezredes – Powers cseréje).

 Az emberek „agyáért” folytatott küzdelemben az ideológiai alapelvek is deformálódtak. Az „egyenlőség” eszményéből a szovjet gyakorlatban vulgáris értelmezésű egalitarizmus lett. De, a „nomenklatúra” kiváltságokat biztosított magának az ún. „specboltokban”. A „hiánygazdaság” pedig „horizontális újraelosztást”, vagyis pénznélküli  kapcsolat alapú elosztást – „bartellt” eredményezett. Az egyre fokozódó gazdasági lemaradás nagymértékben vetette vissza a Szovjetunió és a szövetséges országokon belüli gazdasági-szociális viszonyokat. Ennek a pszichológiai hidegháborús nyomásnak az ellensúlyozása megjelent az SZKP, az „állampárt” belpolitikai döntéseiben. A Szovjetunió vezetése nem engedte gerjeszteni, kialakulni azokat a fogyasztási szükségleteket, amelyeket az ország saját erőforrásaiból, hosszútávon biztonságosan nem tudott kielégíteni. A Szovjetunió a teljes körű „önellátásra” rendezkedett be. A nehéz- és főként a hadiipari termelésbe fektetett óriási energia eredményeképpen kialakult „hiánygazdasággal” lehetett jellemezni ekkor a Szovjetuniót a kapitalista „többletgazdasággal” szemben.

 Az erősen kiépült bürokratikus pártállam, az idős képviselők, vezetők, nem tették lehetővé a gazdasági, politikai megújulást. Bekövetkezett a „pangás” időszaka. A hidegháború még tartott, a fegyverkezés, a versengés pedig továbbra is oly mértékben nehezedett mind a nyugati, mind a szovjet társadalomra, hogy már nem csupán elszigetelten vetődött fel a kérdés: hová vezethet ez? Van-e tovább értelme az ideológiai harcnak?

Ennek a felismerésnek is köszönhetően – az állandóan jelen lévő szembenállás, ellenségeskedés, a minden áron győzni akarás mellett – időnként megjelentek az enyhülés szándékai is. Először Sztálin halálát követően, a hruscsovi „desztalinizáció”, az „olvadás (оттепель)” eredményeként a Szovjetunión belüli ideológiai „eresztékek” lazulása keltett az 1960-as években reményt a nyugatiak körében az általuk hirdetett elvek szerinti együttműködésre. Az érdemi enyhülés azonban akkor még nem következett be.

 A hatvanas évek végére kialakult katonai egyensúly már lehetővé tette a megegyezés szorgalmazását Az ezt követő időszakot nevezik a „détente”, vagyis az „enyhülés” időszakának: 1968 és 1975 között. A nagyobb szabású kiegyezés esélyét a Helsinki záróokmány megalkotása és aláírása 1975. augusztus 1-jén, hozta meg. Ez a dokumentum három fontos „kosarat” tartalmazott:

  1. Az európai biztonság kérdését.
  2. A gazdaság, a tudomány, a technológia és a környezetvédelem területén az együttműködést.
  3. A humanitárius és más területeken való együttműködést (az áruk, emberek, eszmék szabad áramlása).

 Az 1975-ben aláírt helsinki záróokmány az enyhülés csúcspontját jelentette, befejeződött az a folyamat, mely úgymond intézményesítette a hidegháború addig informális szabályait:

  • befolyási övezetek elismerését,
  • közvetlen konfrontáció kerülését,
  • lemondást a nukleáris háború alkalmazásáról,
  • kölcsönös fenyegetettség, a MAD (Mutural Assured Destruction, a kölcsönösen garantált megsemmisítés) egyensúlyhelyzetének elismerését,
  • geopolitikai anomáliák (például Nyugat-Berlin) elviselését szemben azok konfliktussal fenyegető megszüntetésével.

 A „helsinki folyamat” intézményrendszere új kooperációs távlatokat nyitott a gazdasági, környezeti, szociális kérdésekben. A záróokmányba „becsempészett” harmadik kosár fontos alapja lett a 80-as évek amerikai pszichológiai akcióinak a szovjetek ellen. Ha úgy tetszik ez volt az ideológiai szembenállás trójai falova – hiszen aláírták a szovjetek. Az ütközőzónák megmaradása szintén kódolta a viszonyrendszerbe az egyik fél lehetséges vereségét. A záróokmány aláírását követő 10 évben ismét felerősödő regionális konfliktusok (a két hegemón támogatása mellett), az afganisztáni bevonulás, az olajárrobbanások kiváltotta gazdasági válság és az elhidegülő nagyhatalmi kapcsolatok rávilágítottak a nemzetközi rendszer gyengeségeire, a megoldás egy új formáját igényelve.

 Az enyhülés időszakában mindkét oldalról megtett lépéseknek is köszönhetően a világ olyan állapotba került, hogy szinte láthatóvá vált a hidegháború végének „célszalagja”. A „kézenfogva-befutó” helyett azonban elkeseredett küzdelmű végjáték kezdődött a győzelemért. Mind az USA, mind a Szovjetunió győztesként akarta lezárni a hidegháborút. A felek újra rendezték soraikat és mozgósítva minden erőforrásukat, ismét egymásnak feszültek.

Az USA-ban, a 70-es évek végének kompromisszumok által megegyezésekre törekvő, demokrata párti Jimmy Carter elnökségét gyengeségnek titulálva, az 1980-as választáson visszatértek a konfrontatívabb republikánusokhoz. A Ford- és Carter-kormányok a harmadik világbeli szerepvállalással szemben az izolációs politikát részesítették előnyben. Az amerikai választókat a demokraták külpolitikai kudarcai (iráni túszdráma) és a nemzetgazdaság állapota az 1980. évi elnökválasztáson a republikánus Ronald Reagan mellé állították. Amerikának olyan vezetőre volt ismét szüksége, aki megerősíti az amerikai kivételesség hagyományos elveit. Ami Reagant kiemelte a sorból, az ennek az eszmének a szó szerinti alkalmazása volt a külpolitikában. A szovjet expanzióra eltökélt konfrontatív stílusban adott választ, az USA-t „a mai világ legnagyobb békeerejének” titulálta, és kimondott célja volt a „demokráciák” feltétlen támogatása, a demokrácia eszméjének aktív terjesztése – azaz logikusan végigvitte a wilsonizmust. Programjának alapja a tartós növekedést felmutató gazdasági alapok megteremtése és az USA biztonságát garantáló katonai képességek kialakítása volt.

Az amerikai–szovjet csúcstalálkozók 1979 és 1985 között szüneteltek, a csúcsdiplomácia helyett az ideológiai és propagandaháború kapott szerepet a „kis hidegháború” időszakában. Ronald Reagan elnöksége megfelelt a várakozásoknak a „kommunizmus legyőzésére”. 1983-ban tanácsadói (többek között Teller Ede) javaslatára meghirdette az SDI-t  (Strategic Defence Initiative, Stratégiai Védelmi Kezdeményezés), vagy, közismertebb nevén, a csillagháborús programot, amelynek kulcsszerepe volt a Szovjetunió végleges megroppantásában. A fegyverkezési verseny újraindítása jegyében közép-amerikai államokban tervezett intervenciót, az ottani USA-val ellenséges rezsimek megdöntése céljából. Az ellenzékiek felfegyverzésén és támogatásán kívül Nicaragua esetében a légierő bevetésére is sor került. 1983-ban a szovjetveszélyre hivatkozva, amerikai csapatok megszállták Grenadát és megdöntötték Maurice Bishop kubai típusú rezsimét. A Szovjetunió és Afganisztán között kirobbant konfliktusba direkt módon nem avatkozott be, de támogatta a szovjetellenes terrorista akciókat elkövető mudzsaheddineket.  Nagy nemzetközi sajtóvisszhangot váltott ki a második elnöki ciklusában kirobbant Irán–Kontra botrány, melyben kiderült, hogy az USA fegyvereket adott el – az akkoriban Irakkal háborúskodó – Iránnak, és a befolyt pénzekből a nicaraguai ellenzéket (kontrák) támogatta gerillaakcióikban. Reagan elnök a National Medal of Science kitüntetést adta Teller Ede professzornak (1983). A kortársai által csak „Nagy Kommunikátornak” nevezett Reagan – retorikai képességeinek köszönhetően – bármilyen szituációból képes volt politikai tőkét kovácsolni magának. Mind a Challenger-katasztrófáról szóló beszéde, mind Nyugat-Berlinben a fal lebontásának szükségességéről elmondott beszéde („Gorbacsov úr, bontsa le ezt a falat!”) nagy hatással volt hallgatóságára. Az Amerikai Egyesült Államokban úgy tartják, hogy kulcsszerepe volt a Szovjetunió megdöntésében.

 Állíthatjuk, hogy ha a hidegháború meghirdetésének Winston Churchill 1946. március 5-én elhangzott híres „fultoni beszédét” tekintjük, akkor a Nyugat által elképzelt végét Reagan „harangozta be” 1982. június 8-án Londonban, a brit parlamentben elmondott „antikommunista kiáltványában” . Ebben a szovjet rendszer bukását jósolta meg. Itt lényegi momentum, hogy a beszéd középpontjába a szovjet–amerikai viszony elhidegültsége került, amely a Szovjetunió legyőzésének eszméjében teljesedett ki, örökidőre „ráragasztva” a „Gonosz Birodalma” jelzőt, ezzel is elutasítva az együttműködés bármilyen formáját. Reagan (1982) erősen ellenezte a kommunizmust, a brit népet pedig beszédében arra bíztatta, harcoljon a szabadságért, ahogyan Winston Churchill tette a náci uralommal szemben. Említést tett a START programról is.  A szovjet vezetők nem jól mérték fel, hogy az Egyesült Államok kormánya ekkor már titokban, a hidegháborús stratégiának megfelelően kezdte meg az ellentétes oldalon harcoló kormányellenes mudzsahedek felszerelését és kiképzését.

 Eközben az USA-ban megkezdődött a „végső harcot” megalapozó hazai rendteremtés (ezt a koncepciót azóta a „reaganomics” fogalommal illetik, amely a kilábolást tette lehetővé az elhúzódott gazdasági válságból, amely egyfajta pszichológiai nyomásgyakorlást is jelentett a szovjet emberekre, katonai vezetőkre. Továbbá felkészítették a Szovjetunió összeomlását követő ideológiai, politikai, gazdasági vákuum „kitöltésére” képes „Amerika-barát” vezetőket a „szocialista állampárti nomenklatúra országokban”. Reagan júniusi beszédében megfogalmazott stratégiához tartozott azon projektek létrehozása, amelyek felkészítik a SZU és a szocialista országok aktivistáit a nyugat győzelmének elősegítésére, az ezekben az országokban várhatóan kialakuló ideológiai-politikai vákuum kitöltésére, illetve a majdani új rendszert vezető politikai elitjének a szerepére. Ezeknek a projekteknek a vezénylésére hozták létre az USAID és NDI szervezeteket Madeleine Albright égisze alatt, az Einstein Alapítványt és Intézetet Gene Sharp irányításával. Mindezek működését, finanszírozását, hatékonyságát a Republikánus Párt szenátora, McCain koordinációja biztosította. Erről sok közvetlen információ nem áll rendelkezésre. Néhány olyan személlyel folytatott beszélgetés alapján, aki részese volt a „kiképzésnek”, illetve a Marc Berdugo francia rendező 2005-ben készített dokumentum filmje segítségével lehet rekonstruálni, aminek címe: Les États-Unis à la conquête de l'est (lásd: https:// www.youtube.com/watch?v=5n6qOhIuzrk). A felkészítések tartalmáról részletesebben Gene Sharp filmje nyújt tájékoztatást: De la Dictatura a la Democracia (The Albert Einstein Institution, Boston, 2003), ami magyarul „Hogyan csináljunk forradalmat?” címmel feliratozott filmként jelent meg (lásd: https://www.youtube.com/watch?t=14&v=HrRYw8je  Rl0. Lásd még: Az erőszakmentes beavatkozás 198 módja. http://www.slideshare.net/exopolitika/gene-sharp-azerszakmente s-beavatkozs-198-mdja.

 Reagan nem válogatott az eszközökben, céljait konfrontáció útján igyekezett elérni. Közbülső megoldást nem látott az állandó konfliktus és a végleges kibékülés között. Ebből adódóan az amerikai propaganda igyekezett a hidegháború fontosságát visszavezetni a köztudatba. Ebben a korszakban készültek például olyan filmek, melyek egy lehetséges nukleáris összecsapás problémáját vetették fel az amerikaiak és a szovjetek között (lásd: Másnap, Fonalak stb. című filmek). Az armageddon elkerülése érdekében akár a Brzezinski-féle teljes megsemmisítés (Brzezinski, 1965), akár a Kissinger-féle tárgyalásos térdre kényszerítés taktikáját alkalmazva (Kissinger, 2008), de a hidegháborút győztesen kellett befejezni.

 Az akkoriban éppen – a már említett –„pangás” állapotában lévő Szovjetunió vezetése sem tétlenkedett. A döntéshozói szinten ugyan „megállt az idő”, s a gerontokrácia érvényesült, mégis erőt mutattak fel. A Szovjetunió 1979-ben, a „világforradalmi folyamat” ideológiai elvéből kiindulva, „korlátozott kontingenssel” fegyveresen avatkozott be a kialakult belháborúba, az egyik afganisztáni politikai szervezetet, az akkor kormányon lévőket támogatva. Fel sem tételezték, hogy ezzel a döntéssel végleg elvágták a hidegháború győztes befejezésének lehetőségét. A Szovjetunió beleragadt az afgán törzsek közötti kibékíthetetlenség évszázados „mocsarába”.

 Ugyanakkor a Szovjetunió „belviszonyaiban” felerősödtek olyan jelenségek, amelyeket egyes mai elemzők „árnyék gazdaságnak” (теневая экономия) vagy „második gazdaságnak” neveznek . A Szovjetunió szociális-gazdasági modelljét a „pangás” időszakára vonatkozóan sokan „állam-kapitalizmusnak” tekintik, bár formálisan az állami vállalatok „privatizációjára” nem került sor, de azok a „pártállami” bürokrácia, a „nomenklatúra” osztatlan fennhatósága alá tartoztak. Ez az árnyék-gazdaság, lényegét tekintve, a „szocialista elveket” elvetve működött, különbözőképpen, de átjárta a korrupció, az állami vagyon eltulajdonítása, és a törvények megszegésével vagy a „joghézagok” kihasználásával járó ellenőrizetlen jövedelemszerzés.  Mindez összefonódott a szervezett bűnözéssel, a „törvény szerint tolvajokkal” vezetőivel. Időnként felvették a harcot ezekkel a „népellenes” jelenségekkel. Számos hangzatos perre, sőt halálos ítéletre is sor került. Andropov hatalomra jutásával ez felerősödött, mégis az árnyék gazdaság kiépülése lett az egyik fontos eleme a szocializ-mus szovjet modell szerinti eróziójának .

 Az 1980-as évekre a rendszer egészét befolyásolni képes néhány negatív tendencia vált meghatározóvá a Szovjetunióban. A már említettek:

  • a hidegháború győzelemre vitelének új szemléletű törekvései az USA részéről; a gazdaság „lefullasztása” a még fokozottabb és űrtechnikára alapozott minőségű fegyverkezési versennyel, valamint a nyersanyag, s különösen az olaj, gáz árak minimalizálásával;
  • az ideológiai szembenállás szélsőséges kiéleződése a szovjet emberek pszichológiai célbavételével;
  • a hazai feszültségek (a vezetés „gerontokráciája”, az árnyékgazdaság kezelhetetlensége, az afganisztáni intervenció stb.)

bizalmatlanságot növelő hatása mellett még mélyebb, hosszútávon érvényesülő erodálódást okozó tendenciák is jelentkeztek.

  1. március 11-én Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára.

Gorbacsovékat az országban kialakult szociális feszültségek, az üres polcok, a felerősödött infláció, az „árnyék gazdaság” tobzódása, a nemzetközi szintéren az ország „zárványosodása” rádöbbentette, hogy más irányban és más módon kell a Szovjetuniót új pályára állítani. Gyökeres változtatások váltak

szükségessé, amelyek következtében az ország rákapcsolódhat a világban kialakulóban lévő új globalizációs folyamatokra, s részese, alakítója is lehet az interdependenciának, az egységesülő munkamegosztásnak. Az informatikai forradalom korában tovább nem lehet elzárva tartani a világ többi részétől egy ilyen kiterjedt birodalmat. Ha mégis a korábbi gyakorlatot követték volna, akkor –

ismerve a Szovjetunió belső viszonyait, az elzárkózásból is fakadó elmaradottságot – bizonyára rövid időn belül olyan társadalmi robbanás rázkódtatja meg az országot, hogy az egész emberiség látja a kárát. Ezt csak egyféleképpen lehetett megakadályozni, mégpedig úgy, hogy megkísérlik integrálni a világ egészébe, megkísérlik átállítani a civilizációs fejlődés fő útvonalára. A Szovjetunió azonban ebben az időben semmilyen tekintetben nem volt integrációképes.  Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetuniót – gazdasági, politikai és szövetségi rendszerét – teljes egészében meg kell változtatni ahhoz, hogy be tudjon kapcsolódni a világfejlődésbe. Kérdés volt ugyanakkor az is, hogy a fejlett

világ képes-e, s ha igen, milyen formában hajlandó befogadni a Szovjetuniót. Gondoljuk csak végig, hogy a nyugati politikusok milyen változatokat kínáltak. Egyesek azt tanácsolták, hogy a Szovjetunió ismerje be vereségét, a társadalom-átalakítási kísérlete sikertelenségét, s a fejlett tőkés világ értékeit

feltétel nélkül elfogadva készüljön fel az integrációra. Mások úgy gondolták, hogy miután úgysem lesz képes és készséges a polgári társadalom elfogadására, nem marad más hátra, mint a határainál lehúzni az újabb vasfüggönyt, miután megszabadították a befolyási övezeteitől. S csak kevesen gondoltak arra, hogy valóságos kompromisszumokra – vagyis a Szovjetunió átalakulása mellett a

nyugat bizonyos változásaira – is szükség van. Holott, ha a történelmet és a tényleges erőviszonyokat jól átgondolják, kikövetkeztethetik, hogy ez az egyedüli és a Szovjetunió számára is elfogadható változat. A gorbacsovi peresztrojka lényegét talán úgy lehetne egyetlen mondatban megfogalmazni, hogy szükség van a Szovjetunió átalakítására ahhoz, hogy a világ fejlődésébe integrálódni tudjon, de arra is szükség van, hogy a világ átalakuljon, mert csak így képes befogadni egy új Szovjetuniót, csak így lehetséges az átalakított világba szervesen bekapcsolni az átalakított Szovjetuniót. Az országon belüli fejlődést eredményező átalakulásokhoz, szükségessé vált az integrálódás a világgazdaságba. Ennek pedig a kiindulópontja az új politikai gondolkodás a külpolitikáról, a nemzetközi rendszerről és a kapcsolatokról. A tétje pedig: a túllépés a hidegháborún.

 Levonható a következtetés mindebből. Bár a két globális hatalom 1975 óta, a helsinki folyamat kibontakoztatása során a békés egymás mellett élés intézményesítésére törekedett (például 1989. január 19-én Bécsben befejeződik az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, melyen a részt vevő 35 ország egyezményt írt alá az emberi jogokról és Románia kivételével az aláírók kötelezték magukat annak betartására), a valóságban a hidegháború megnyerése volt továbbra is mindkét fél célja.

 A szovjetek mindeddig fenntartották a világforradalmi folyamat” ideológiájából adódó stratégiai terjeszkedésüket. Elég volt bárhol – Szomáliában vagy Kambodzsában, Nicaraguában vagy Afganisztánban – kijelenteni, hogy győzött a „szocialista-forradalom”, és a Szovjetunió máris politikai, gazdasági és nem utolsósorban fegyveres segítséget nyújtott. A katonai jelenlét széleskörű biztosítása azonban meghaladta a szovjetek gazdasági erejét.

 Ennek felismerése a szovjet politikai osztályban vezetett ahhoz, hogy egyre többen tették magukévá – a nyugati polgárság köreiben már az ötvenes években kialakult – koncepciót, amely szerint a két ideológiai tábornak – a kapitalizmusnak és a szocializmusnak – meg kell tenni a szükséges lépéseket afelé, hogy egymást nem fenyegetve, hanem elfogadva alakítsák a világ folyamatait.

Ugyan egyik fél sem tette magáévá a konvergencia gondolatát (sőt, mint láttuk, a kezdeményezések mögött is jelen volt a győzni akarás a hidegháborúban), mégis a világ „megnyugtatására” szükségesnek látták egyfajta „mosoly-diplomácia” kialakítását.

 A hidegháború befejeződéséhez az utolsó lépést Gorbacsov mellett már az új amerikai elnök, George Bush tette meg. A máltai találkozón 1989. december 2–3-án deklarálták a hidegháború befejezését . Az ott született megállapodások tartalmát illetően csak következtethetünk a nyilatkozatok és kommentárok nyomán, hiszen mind a mai napig nem hoztak nyilvánosságra hivatalos, a két fél által aláírt dokumentumot. A megegyezés létezését azonban maga Gorbacsov erősítette meg, majd ezen „papírok” hiányára utalt V. Putyin a Valdaj Club 2015. októberi találkozóján, megjegyezve, hogy eljött az ideje közzé tenni például a német-újraegyesítéssel kapcsolatos dokumentumokat.

 Máltán szóbeli megállapodás született arról, hogy „abbahagyják” a hidegháborút. A „Gorbacsov Alapítvány” kiadványában – amelyben részletesen tették közzé a gorbacsovi időszak valamennyi nemzetközi politikai tárgyalásának belső dokumentumait és a tárgyalásokról készített feljegyzéseket – a máltai megállapodás összegzéseként mindössze a következő szerepel :  „Elismerték, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok többé nem »ellenségek«, kinyilatkoztatták, hogy befejeződött a »hidegháború« és a konfrontáció. Az USA új adminisztrációja nyilvánosan támogatásáról biztosította a peresztrojka politikáját.”  A máltai tárgyalások második napján elhangzott a kulcsmondat Gorbacsov szájából: „A Szovjetunió kész nem ellenségként tekinteni az Amerikai Egyesült Államokra.” Gorbacsov kijelentésének úttörő szerepét mutatja, hogy Bush elnök „csak” 4 hónappal később, 1990 áprilisában, Sevarnadze külügyminiszterrel folytatott tárgyalása során jelentette ki, hogy „az ellenség nem a másik oldalon van, hanem a kiszámíthatatlanságban és az ingatagságban”. A diplomácia nyelvéről lefordítva Gorbacsov kijelentése azt jelentette, hogy a szembenállást megszüntetve lebontják a Szovjetuniót a világból kirekesztő vasfüggönyt, s ezzel együtt támogatják a bezárkózást felszámoló peresztrojka megvalósulását.

A hidegháború végének eredményeképpen elvileg megszűnt a kétpólusú világrend. Itt két alapvető megállapítást kell tenni:

- Egyrészt a Szovjetunió „visszavonulásra” kényszerült az ideológiai harcból, de a hadászati egyensúly fennmaradásából következően, a helyzetet a hidegháború  „abbahagyásaként” fogta fel. M. Gorbacsov használta az „abbahagytuk (прекратили)” kifejezést a Szerzővel folytatott beszélgetésben.

 - Másrészt, az USA „vesztes félként” tekintett a Szovjetunióra, és saját magát pedig a hidegháború győztesének kiáltotta ki. Ez azért fontos megállapítás, mert a két hatalom közötti viszonyt a mai napig ez a két ellentétes feltevés határozza meg.

A kilencvenes években az Egyesült Államok ideológiája arra épült, hogy ezzel a győzelemmel, egyrészt, ki lehet terjesztenie saját társadalmi-politikai rendszerét a világ egészére; másrészt, a Szovjetuniót, mint legyőzöttet, az USA alávetettjeként kezelheti, s ekként meg kell akadályoznia abban, hogy újra képes legyen a győztesek hatalmát megrendítő potenciállá válni.

A 90-es évek – főként a Szovjetunió megszüntetése, a föderációt addig alkotó országokra szétszedése során – valóban az USA győzelmét látszottak igazolni. Arról nem is beszélve, hogy Z. Brzezinsky Budapesten hivatkozott arra, hogy a Szovjetunió megszűnt, ezért az egyedüli győztes az Egyesült

Államok, egy nem létező állammal kötött megállapodás pedig miért lenne a továbbiakban érvényes bárkire?

 További értelmezésre váró kérdés az országok, rendszerek, népek és az egyes emberek közötti szükségszerű és elkerülhetetlen kapcsolatok, együttműködés minőségének a  megítélése a Szovjetunióban lezajlott események tanulságaként. A kérdéshez alapot ad az a retorika, amellyel az USA elnöke, George Bush a világnak drámai hangsúllyal jelentette be : „Hatalmas a győzelmünk a Szovjetunió felett, méghozzá a belső ellenzékük által.”  Mielőtt azonban a külső „összeesküvés”

elméletét és gyakorlatát tennénk „felelőssé” a világ legnagyobb „birodalma” széteséséért, illetve hozzákapcsolnánk a „belső ellenség” árulását, győződjünk meg arról, hogy helytálló-e a tézis. Ahogyan egyre-másra megnyílnak a titkosszolgálati archívumok is, fokozatosan megjelennek elemzések, amelyek más összefüggésekben mutatják be a történteket. Ilyen például az az összeállítás, amely a Reagan felügyeletével létrehozott „NSDD terv” végrehajtásában fedezi fel a Szovjetunió megszűnésének lényegét. A terv arról szól, hogy a 70-es évek „egymás mellett élés” programjai helyett elkövetkezett az idő a SZU legyőzésére, s kijelöli a terv realizálásának útjait, módjait. Természetes, hogy ilyen történelmi horderejű esemény szereplői a „saját lovukat” dicsérik. A Szovjetunió megszűnésének bejelentését az USA-ban „győzelmi mámorral” ünnepelték. Az USA valóban csupán az ellenségét vesztette el a Szovjetunió megszűnésével, a hidegháború befejezésének más negatív következményei nem érintették. Az elnök – aki végig tevékeny részese volt mind a hidegháború lezárása, mind azután a Szovjetunió „felszámolása” folyamatának – méltán lehetett büszke a teljesítményére. A Szovjetunió nincs többé – az utódokról pedig még nem kell számot adni. Bár azzal, hogy a „belső ellenzéket” magához kapcsolta, közvetve utalt a jövő lehetőségeire is. Olyanok igazgathatják az utódállamok sorsát, akikkel korábban „összehangolódtak”. Olyan rejtvény bontható ki mindebből, amelyből számos következtetés vonható le a jövőbeni együttélés minőségét illetően.

 A hidegháborúban talán még fontosabb szerepet játszott a „humán tényező” mint a „forró” háborúkban. Kicsit egyszerűsítve: a „forró” háborúban az embereket megsemmisítik, miközben a hidegháborúban az „átalakításukra”, az ellenség törekvéseinek az elfogadására és annak szolgálatában a saját pozíciók feladására vonultatnak fel – kölcsönösen – erőket. Tény, hogy az „információs” és „pszichológiai” hadviselés az USA részéről sikeresebb volt. Bizonyításként értékes lehet a „végjátékban” tapasztaltakat hasznosítani.

 Az USA vezetői – és nyomukban az egész nyugati szövetségbe tartozók – elsődlegesen a saját győzelmüknek igyekeztek beállítani a történteket. Érdemes kibogozni a máltai megegyezés utáni tárgyalásokból, egyéb jellegű kapcsolatokból a Nyugat törekvéseit a  „döntetlen” elfogadásának győzelemre transzformálására. Megérezték Gorbacsov gyenge pontjait, bizonytalanságait, és közben

erősítették a „trónkövetelőket”. Szinte lehetetlen pontosan bemérni, hogy mikortól datálható az „oszd meg és uralkodj” metodika intenzívebbé tétele.

 Azt is meg kell jegyezni, hogy az amerikaiakat Málta után főként az foglalkoztatta, hogy a szovjet nukleáris arzenál felett ki rendelkezik és hol találhatók majd ezek a stratégiai erők. A Szovjetunió politikai-ideológiai rendszerétől akartak mindenáron megszabadulni, és részükről a befolyásolás erre összpontosított, s nem a tagköztársaságok leválasztására. A fordulat a GKCSP leverése során következett be, amikor kiderült, hogy Jelcin vezetésével az Oroszországi Föderáció képes lesz önálló országként megmaradni és az amerikai érdekeknek megfelelően működni. A Legfelsőbb Tanács zárt ülésén Krjucskov KGB elnök ismertette azt a jelentést, amelyet még Andropov tett az SZKP KB asztalára 1977-ben „A CIA terveiről befolyást gyakorló személyek beszervezéséről a szovjet emberek közül” címmel.

 Az USA stratégiájának és taktikájának a fejlődéséről az elemzett folyamatokban kiderül, hogy a kezdetektől a szovjet rendszer ideológiáját akarták mindenáron kiiktatni a „történelemből” – emlékezzünk Reagan híres mondatára: „a történelem hamudombján hagyni a marxizmust-leninizmust” –, s akkor segítették elő a Szovjetunió (a volt Orosz birodalom!) szétesését, amikor elsősorban azt már a belső erők ambicionálták. Ebből adódik, hogy a hidegháború lezárásának az USA nem a máltai kiegyezést tekinti, hanem 1991. december 26-át, a Szovjetunió megszűnése bejelentésének dátumát. Ez a körülmény indokolja azt a „hideglelős” reakciót, amelyet bármilyen kísérlet kivált a Szovjetunió visszaállítására.

 Az Oroszországi Állami Duma 1996. március 15-i döntése határozatban fogalmazta meg a Szovjetunió megszüntetésének alkotmányellenességét. „A Szovjetunióban egységesült népek integrációjának elmélyítéséről, és az Orosz SZFSZK Legfelsőbb Tanácsának 1991. december 12-i, a Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság megőrzésének tárgyában a Szovjetunió 1991. március 17-i népszavazásának a kérdésről hozott határozatának a hatályon kívül helyezéséről” című határozatban a képviselők az eltelt öt év tapasztalatai alapján megállapították a népakarat semmibevevését.

 Az amerikai reakció még inkább vonatkozik az „Eurázsiai Unió” létrehozásának a bejelentésére, amelyet az USA egyértelműen a Szovjetunió visszaállítására tett kísérletnek fog fel.

 Az USA Kongresszusa 2007. április 12-én törvényt fogadott el új hadi emlékérem bevezetéséről: „részvételért a hidegháborúban (Cold War Service Medal)” elnevezéssel. Mindazok kapják, akik 1945. szeptember 2. és 1991. december 26. közötti időben katonaként, állami intézményekben szolgálták az Egyesült Államokat. A törvénytervezet vitájában az is elhangzott, hogy az USA hadserege a hidegháború idején összesen 407316 főt veszített el . Hillary Clinton a demokraták előterjesztését azzal indokolta, hogy a „győzelmünkkel a hidegháborúban hatalmas eredményt értünk el … sok millió

amerikai részvételi készségének köszönhetően”. Robert Andrews képviselő pedig még egyértelműbbé tette az amerikai felfogást a történtekről : „A hidegháború globális hadművelet volt, méghozzá nagyon veszélyes és olykor halálos kimenetelű a bátor katonáink, tengerészeink, pilótáink és deszantosaink számára, akik részesei voltak ennek a háborúnak. A több millió amerikai veterán, aki szerte a világban szolgált azért, hogy megnyerjük ezt a konfliktust, megérdemli az elismerés érmét.”

 

A fenti írás eredeti forrása:

Kemény László (2019): A „hidegháború” és annak pszichológiai terepe. Lélektan és hadviselés – interdiszciplináris folyóirat, I. évf. 2019/1. szám. 27-42.

doi: 10.35404/LH.2019.1.27

 

Szólj hozzá!

Címkék: pszichológia hidegháború USA Szovjetunió

Mihail Gorbacsov 90 éves lett.

2021.05.12. 15:20 KeményLászló

Amióta bevégezte a „küldetését”, és 1991-ben lekerült a világpolitika „étlapjáról”, vajmi keveset foglalkoztak a személyével. A Szovjetunió, mint világhatalmi entitás megszűnt, az általa képviselt társadalmi modell a kapitalizmus alternatívájaként jelenleg a gyakorlatban nem funkcionál. Ronald Reagan követői is megnyugodtak hitükben arról, hogy az Elnökük beharangozta elvárásként a „történelem hamudombján hagyták a marxizmus-leninizmust”.

A neves születésnap azonban alkalmat adott a „gorbizmus” felmelegítésére.  Nem kívánok az új időkben új mondanivalókkal előállók sorához csatlakozni. Felfogásom szerint egyébként is nem egy-egy személyhez kötődnek a világot megrázó fordulatok. A Szovjetunió sorsa sem Gorbacsov (főként nem Jelcin!) érdeme, vagy árulása, hanem a történelmi környezet összességének következménye az adott időben. Akik pedig ítéletet mondhatnak a történtekről, nem mások, csupán a szovjet-oroszországi népek sorsközösségei.

Mégis, társadalom kutatóként számos tanulmányt és könyvet írtam arról, hogy  miért és miként játszódott le a XX. század lezárásának meghatározó folyamata. Az elemzésem arról, hogy a Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig milyen rendszerszerű átrendeződések zajlottak – s benne Mihail Gorbacsov  személye mit jelentett – 2017-ben megjelent könyvemben lehet olvasni (https://www.russianstudies.hu/docs/Ruszisztikai.K%C3%B6nyvek.43.pdf)

Nem akarom ismételni, de az utóbbi időben megjelent néhány furcsa megjegyzésre reagálási kényszert érzek.

Először, Valki László tette fel a kérdést az Élet és Irodalomban (2021. február 5.) A Nyugat becsapta Gorbacsovot?  Alapos és hosszas bizonyítási eljárás alapján arra a következtetésre jutott, hogy „következésképpen Gorbacsovot nem csapták be nyugati tárgyalópartnerei”.  Ugyanakkor a kérdés pikantériája abban van, hogy – pl. az új külpolitikai gondolkodásáról 2001-ben velem folytatott Tv beszélgetésen - Gorbacsov maga hangoztatta „engem becsaptak (меня обманули)”.  Igaz, a „átverés” tárgyát nem konkretizálta, a szöveg-környezetből azonban egyértelműen a hidegháború egészére, s nem valamelyik rész elemére vonatkozott. Valki László értelmezése valós is lehetne, hiszen konkrétan a NATO keleti bővítéséről nem született jogilag érvényes írásban lefektetett és az érintettek által aláírt megállapodás.  Ez is „sántít” egy kicsit, hiszen a hidegháború” kölcsönös abbahagyásáról” Máltán született szóbeli megállapodásukat követően, Gorbacsov kezdeményezésére 1990-ben aláírták az ún. „Párizsi Charta az Új Európáért” dokumentumot, amely meghirdette a demokrácia, a béke és az egyenlőség korát a kontinensen. Ebben a dokumentumban jelentették be a hidegháború befejeződését is. Ezzel egy időben hagyták jóvá a „22-ek Deklarációját”, amely a NATO és a VSZ országainak közös nyilatkozata volt arról, hogy a két katonai blokk országai nem tekintik egymást potenciális ellenségnek. ( Párizsi Charta az Új Európáért. http://epa.oszk.hu/00000/00036/00006/). Tehát konkrét dokumentum arra született, hogy felülvizsgálják a katonai szövetségek szerepét, a Varsói Szerződés és a NATO nem lehetnek a továbbiakban szembenálló felek, ezek megszűnnek, és új védelmi rendszer jön létre, amely tartalmát tekintve a politikai együttműködésen alapul. Gorbacsov később utalt arra, hogy a két katonai tömb végleges felszámolásában és egy új európai biztonsági rendszer kialakításában is megegyeztek, melyet azután csak ők tartottak a maguk részéről kötelezőnek. Itt van a lényege az „átverésnek” Gorbacsov a hidegháború lezárását „döntetlennek” értette, az amerikaiak pedig magukat „győztesnek” tekintették. Gorbacsov mondta erről: „a barátaink nyugaton, amikor megszűnt a Szovjetunió, egyáltalában véve eldöntötték, hogy a zavarosban fognak halászni. […]. Vannak dokumentumok, amelyeket mindannyian, akik ebben részt vettünk, elfogadtunk. […] Szó volt az új világrendről, amikor az idősebb Bush megforgatta ezt az ötletet, mi pedig támogattuk. De mi történt? A Varsói Szerződés eltűnt, a NATO maradt. Pedig volt ennek a két blokknak egy transzformációs folyamata. Emlékezzünk csak a NATO-ról szóló londoni tanácskozásra.”

De, tegyük fel másként  Valki László kérdését: ha a Nyugat nem csapta be Gorbacsovot, akkor senki nem csapott be senkit, vagy mégis, Gorbacsov csapta be a szovjet embereket, akikkel elhitette a peresztrojka győzelmét, s a békés együttműködés jövőjét a Nyugattal?  Az biztos, hogy a Gorbacsovot „árulónak” tekintő hazai közvélemény a válasz erre a felvetésre.

S, az utóbbi létjogosultságára van is két magyarázat. Közvetlenül a máltai találkozót követően, 1990 júniusában került sor a Szovjetunió Kommunista Pártjának a  Kongresszusára, ahol a peresztrojka, a glásznoszt és az új külpolitika állását értékelték. (Jelen voltam megfigyelőként, mint a Társadalomtudományi Akadémia vendégprofesszora!) A második napirendi pont keretében a Politikai Bizottság és a Titkárság tagjai számoltak be egyenként a végzett munkájukról. Mikor Alekszandr Jakovlev, ideológiai titkár mondta el beszámolóját, szót kért a hadsereg küldöttségéből Lebegy tábornok, és három kérdést tett fel. „Jakovlev elvtárs, miért verte szét a balti köztársaságok pártjait; miről szól az a könyve, amelyet tegnap vitatott meg a Demplattfom (a párt reform-körei) küldötteivel a szocializmusról; hány arca van önnek Jakovlev elvtárs?  Nem részletezve a történteket  … Jakovlev  a végén megkérdezte Gorbacsovtól: mi történjék, válaszoljak? Gorbacsov pedig leintette, Nem, és szünetet rendelt el. Jó 3 órás szünet után a kongresszus azzal folytatódott, hogy már Sevarnadze külügyminiszter állt a pulpituson egy papírt lobogtatva. Azzal kezdte: megegyeztünk, itt van az aláírása Mojszejev vezérkari főnöknek.  Gorbacsov lezárta a vitát és a döbbent csendet követően már más hangulatú tanácskozásnak lettünk tanúi.  Ekkor még félmillós szovjet stratégiai erők állomásoztak az NDK területén!

A másik eset sem váratott sokáig magára. 1991. január –februárban Irak Kuvaittal szembeni konfliktusába anélkül avatkozott be az USA, hogy arról konzultált volna előzetesen a SZU-val, pedig a máltai megállapodás szerint ezt kellett volna tennie. Az Öbölháború már Bagdadba ért, amikor Gorbacsovnak kérdőre kellett vonnia az amerikai elnököt. Ismét előállt a berlini szindróma, a félmilliós szovjet stratégiai erő jelenléte. Telefon, és Gorbacsov-Bush találkozó Helsinkiben. A veszteség pedig, Sevarnadze távozása a külügyminiszteri posztról.

Folytathatnám, de felesleges. Vegyük végre tudomásul, hogy egyes személyeknek van szerepe a történelem menetében, de a folyamatokban a népek a meghatározóak, és sokáig nem lehet becsapni őket!

A másik reagálási kényszerem rövidebb. Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszter is kérdést tett fel, pontosabban minősítő választ is adott. Gorbacsov történelmet írt. Putyin nem – ez a címe az Index oldalán is megjelent írásának. (https://index.hu/velemeny/2021/03/03/gorbacsov-tortenelmet-irt.-putyin-nem/)

Azon túl, hogy tények nélküli, hamis kijelentések halmaza az írás, talán nem is szolgálna rá a válaszra. Aki az alábbiakat írja, elemzésként, arról azonnal kiderül a nem szakértő olvasó számára is a hiteltelenség: Idézem: „A „glásznoszty” és a „peresztrojka” a szovjet blokk országaiban több eredményt hozott, mint a sok történelmi terhet hordozó oroszok körében. Maradandó azonban Gorbacsov érdeme a leszerelésben, a hidegháború fölszámolásában, a Nyugathoz fűződő viszony radikális megjavításában, a német nép egységének helyreállításában és az ún. „népi demokráciák”, a szovjet csatlós államok szabadon bocsátásában. Megérdemli ezért Gorbacsov nemcsak a közép-európaiak, de az egész világ háláját. 1956-ot 15 évesen átélve én személyesen is hálát éreztem, amikor 1990 novemberében az új Európát létrehozó Párizsi Charta aláírását követően Antall József és Gorbacsov tárgyalásán megteremtettük a két ország szabad elhatározásán alapuló, jó viszonyát. Ezt államközi szerződéssel rögzítettük 1991. december 6-án Moszkvában, megkötve a Szovjetunió utolsó és az Orosz Föderáció első kötelező érvényű nemzetközi megállapodását.

Gorbacsov mai utódja, Vlagyimir Putyin, de vele együtt sok tízmillió orosz úgy véli, hogy a pártfőtitkárból elnökké választott egykori vezető felelős a szovjet nagyhatalom széteséséért. Gorbacsov a felelősséget riválisára, az első orosz elnökre, Borisz Jelcinre hárítja. Ezt megalapozatlannak tartom. Sztálin és utódai birodalma legalább annyira a népek börtöne volt, mint a cárok Oroszországa, és nem csak a három balti nemzetben maradt erős a függetlenség igénye. Az éppen Gorbacsov által meghirdetett „európai ház” csak szabad és független népekkel volt fölépíthető. De Jelcin sem akarta szétverni a Szovjetuniót”

Hogy van ez? Sem Gorbacsov, sem Jelcin nem akarták szétszedni a Szovjetuniót  …. mégis ez jött ki belőle!

Talán meg kellene hallgatni azt sok millió embert, akik a gorbacsovi-jelcini 15 évet szörnyűségek közepette vegetálták át, ha egyáltalán …

Majd jött Putyin, aki mindezt tönkretette …

Így már érthető. Ugyanis, Putyin világosan megmondta 2007-ben Münchenben, majd most 2021-ben Davos világgazdasági fórumán: „Egyenjogú és egyenlő érdekeken nyugvó együttműködés alapján, az Oroszországi Föderációval megbékélve lehet a 21. század új világát mindenki számára a civilizáció legmagasabb szintjén élhetővé tenni!”

Egyenjogú és egyenrangú – ezt kellene a „kollektív-nyugatnak” tudomásul venni, és az ilyen alpon sorra kerülő tárgyalások máris feloldanák a világ feszültségeit.

1 komment

Címkék: Gorbacsov Reagan Oroszországi Föderáció Putyin Szovjetunió egyenlő jog egyenlő érték

süti beállítások módosítása