The Parliament
EU enlargement: Zita Gurmai and László Kemény
28th February 2013
Ukraine now has to tackle a number of crucial issues
A strong, independent and united Ukraine would be an important partner for Europe, write Zita Gurmai and László Kemény.
With its 46 million inhabitants and a territory bigger than any western-European country, Ukraine remains one of Europe’s tension-laden unknown variables. No matter how you look at Europe’s borders - whether Europe means only the “west” or everything up to the Urals or even all the way to Vladivostok - there is no way around Ukraine and it cannot be ignored either that the road between Russia and Europe goes through Ukraine. A united, strong, confident Ukraine could therefore benefit from its territorial position. However, the country, independent after the dismantling of the USSR, has not been able to overcome its division yet, partly due to historical reminiscences and has become a clashing point of geopolitical interests, an environment to test strength.
The 2010 presidential election brought about a change, from a presidential system to a parliamentary-presidential system. This in itself could have been a turning point in Ukraine's recent political history. It seemed that Viktor Yanukovych’s victory could have brought an end to the internal power struggle between the nationalists, the more Western-oriented “orange revolutionaries” and those seeking to strengthen ties with Russia. As no parliamentary elections were held, the legitimate president had to work with an assembly which was based on ad-hoc majorities and which reflected the former distribution of powers in the Verkhovna Rada (Ukrainian National Assembly). The imprisonment of the unsuccessful presidential candidate Yulia Tymoshenko only deepened the country's divisions while having lasting consequences on Ukraine's international relations, especially with the EU.
The different political forces prepared for the October 2012 elections in a quite a climate. The elections were closely monitored, following the numerous shortcomings observed in 2010, and many regarded the election process as an important indicator for Ukraine's political development. Especially the implementation of the new electoral law, returning back to a mixed electoral system combining a national list and single member districts, fell under scrutiny.
The ruling Party of the Regions led by Mykola Azarov (PoR, the party of president Yanukovych) and victorious in the 2010 local and regional elections was challenged by the United opposition (Batkivshchyna, party of former prime minister Yulia Tymoshenko ) led by Arseniy Yatsenyuk, the Communist party and two other non-parliamentary parties, Ukrainian Democratic Alliance for Reform (UDAR) led by former boxing world champion Vitali Klitschko and the nationalist and extremist party Svoboda ("Freedom") led by Oleh Tyahnybok.
The pre-election process was characterised by several irregularities. Among others, local and international observers (including the European parliament, the OSCE office for democratic institutions and human rights (OSCE/ODIHR), the OSCE parliamentary assembly and the parliamentary assembly of the Council of Europe) reported a lack of transparency in the meetings of the electoral commissions, a lack of balanced media coverage, the absence of transparency in campaign financing, numerous abuses of administrative resources and several cases of vote buying or indirect bribery.
Among the international observers present, the international expert centre for electoral systems (ICES) invited MPs and MEPs from eight countries, together with diplomats, journalists, legal experts to follow closely the whole process, starting from the legal framework of the elections, throughout the campaign and the voting, up until the counting of the votes.
The elections themselves however were conducted in a fairly democratic way despite a lack of transparency in the tabulation process. ICES’ report states that no anomalies of a scale or content that would question the legitimacy or validity of the elections were observed. Combined with the peaceful conduct during the election day this at least constitutes progress compared to 2010. Ukraine now has to build on those positive achievements while addressing the areas of concerns in view to the next Presidential elections of 2015.
The fact that the technical and legislative side of the elections was adequately executed is a first positive step but still lingering concerns demonstrate that further progress is needed regarding the respect of fundamental values and the fostering of a fully transparent and democratic electoral process and the respect of the rule of law. The formal and institutional framework of the election is one thing but a deeper consolidation of the democratic process is needed especially during the pre-electoral period.
As to the results, they once again clearly reflect the country’s division. The Party of the Regions gained a clear majority in the eastern and southern part of the country, while the nationalists prevailed in the west and around the capital. With 30 per cent of the votes, the Party of Regions was leading, but it did not have enough seats to govern alone and had to gather the support from MPs of single-member constituencies and the communists in order to form a new government.
The United Opposition party (Bat’kivshchyna) had expected a victory and had even contracted prior coalition agreements with UDAR and, much more preoccupying, with the extreme-right party Svoboda to secure a majority, but without success. One of the most probable reasons of their defeat is the fact that their campaign was based mainly on protesting against the imprisonment of Tymoshenko and lacked concrete policy proposals. The rise of the extremist party Svoboda, which gained about 10 per cent of the votes and entered the Rada for the first time, is another striking outcome of the elections. Svoboda managed to add a socioeconomic dimension (fuelled by the economic crisis, and the high level of unemployment and corruption) to its traditional ultra-nationalist agenda and anti-immigrant, xenophobic and anti-Semitic's rhetoric.
The electoral agreement that Bat’kivshchyna and UDAR reached with them only further legitimised the presence of Svoboda in mainstream politics. It also put the main opposition in a dangerous situation of dependence towards extremist and anti-democratic forces and only aggravates the divisions within the Ukrainian society. The views and programme of the Svoboda party have been denounced by European parliament, as Europeans' values transcend ethnic or geographic divisions and are absolutely irreconcilable with such a party. The S&D group in parliament has been calling upon European political parties to abstain from any kind of political alliances with such a formation.
Now that the elections are over, Ukraine has to tackle a number of crucial issues. The newly formed government led by Nikola Azarov has seen a new generation of young politicians taking over key ministries. The example of Sergei Arbuzov, appointed deputy prime minister is emblematic of this new generation as he is the first politician to be appointed for such a high government position among the generation of young expert politicians raised in an independent Ukraine, free from the “banderovscsina” (followers of the separatist and nationalist ideologies) and from the loyalty to the former Soviet-Ukraine. The question now is whether this new generation will be the one able to overcome the numerous hurdles that Ukraine is still facing, reconcile the Ukrainian society and bring back Ukraine closer to the EU.
Addressing the alarming economic situation, finding its place between two main spheres of influence (Russia and the European Union), dealing with the question of energy supplies and pacifying a divided society are some of those most pressing issues.
The extent of those challenges calls for sustainable reforms. The country is going to be an odd spot unless it undergoes an in-depth modernisation, fit for the increasingly globalised and competitive environment. For this, a consolidated unity is needed and political stalemate must be ended. A peaceful Ukraine has the necessary geographic, natural, technological and human resources to restore a dynamic development and become one of the leading countries of the region. However, the political climate is currently blocking this process. The upcoming years until the next presidential elections of 2015 will therefore be crucial for the future of Ukraine, while a question mark remains when it comes to its democratic and economic development.
The perspective of signing the association agreement with the European Union, including the DFTA at the occasion of the next eastern partnership summit would be another step forward in Ukraine's development. This requires a sign of strong political will from the Ukrainian authorities as to the reforms agenda and the shortcoming identified by the EU. The Ukrainian citizens have clearly indicated their willingness to come closer to the EU and should those requirements be met by Ukraine, it would also call for a stronger commitment from the European Union, especially when it comes to solving the issue of energy supply.
The question mark has not been resolved by the recent parliamentary elections. The current situation and the prognosis indicate that little positive change is to be expected until the 2015 Ukrainian presidential election when it comes to the internal political climate. The next presidential elections cannot be the only horizon for Ukrainian political forces while so many challenges lie ahead. Dialogue must be strengthened within the country as well as with international partners, starting with the European Union.
That way, an independent, modern, united, strong Ukraine could be the link in a Europe that spreads from Lisbon to Vladivostok.
Zita Gurmai is a vice chair of parliament's constitutional affairs committee
László Kemény is professor of political sciences at the central European research institute
Gurmai Zita, Európai Parlamenti képviselő;
Kemény László, politológus egyetemi tanár;
(Közép-európai Elemző Központ)
Ukrajna: két választás között
A területileg minden más nyugat-európai országnál nagyobb, közel 50 milliós lélekszámú Ukrajna ma Európa egyik feszültséget keltő kérdőjele. Bárhogyan értelmezzük is Európa kiterjedtségét – csak a „Nyugat”, avagy az Urálig, sőt Vlagyivosztokig tart – Ukrajna semmiképpen sem megkerülhető. Ugyanakkor Oroszország felől is Ukrajnán keresztül vezet az út Európába, és ezt a körülményt szintén nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egységes, erős, magabiztos Ukrajna kamatoztathatná helyzeti előnyeit. A hidegháború abbahagyásának termékeként önállóságot nyert ország azonban eddig képtelen volt úrrá lenni - főként történelmi reminiszcenciákból származó - megosztottságán. Belső zűrzavaros állapota miatt, Ukrajna a geopolitikai érdekellentétek ütközőpontjává, erőfelmérő kísérleti terepévé vált.
Fordulópontot jelenthetett volna - az elnöki rendszert parlamenti-elnökire cserélő államhatalmi berendezkedés okán - a 2010-es ukrajnai elnökválasztás. Viktor Janukovics győzelmével, úgy tetszett, véget érhet az áldatlan hatalmi torzsalkodás a nacionalisták, a „narancsos-forradalmi” nyugatosok és az oroszokkal való szövetséget pártolók között. A parlamenti választások azonban elmaradtak, és így a legitim államfő mögött a Verhovna Radában a korábbi politikai erőviszonyokat tükröző – elemzők szerint – alkalmakhoz kapcsolódóan „szavazat-vásárlással” összerendezett, támogató, ill. szembeforduló törvényhozás működött. Bonyolította a helyzetet, hogy az elnökválasztáson alul maradt Júlia Timosenko nem törődött bele vereségébe, és – a Nyugat segítségét remélve – az ország érdekeit szem elől tévesztő kegyetlen, alattomos belháborút folytatott az új kormányzat ellen. A válaszcsapás hasonlóan kíméletlenre sikeredett. A bel- és külpolitikai következményekre tekintet nélkül, börtönnel büntették Timosenko addigi tevékenységét.
A különböző politikai erők felkészülése a 2012. októberben esedékessé vált parlamenti választásokra rendkívül kiélezett, feszült, mondhatni gyűlölködő légkörben zajlott. Megfigyelők csalásokról, befolyással történő visszaélésekről beszéltek. Olyan külföldi "megfigyelők" is akadtak, akik jóval a szavazás napja előtt kinyilatkoztatták, hogy "nem lesz legitim" az ukrán választás.
Az ICES nemzetközi civil szervezet meghívására, mi (ezen írás szerzői) - nyolc ország EU-parlamenti és hazai képviselőivel, diplomatákkal, újságírókkal, jogtudósokkal együtt - megfigyeltük a teljes folyamatot, a választással kapcsolatos törvényektől és szabályozástól, a kampányon át a voksolásig és a szavazatok összeszámlálásáig. Az ICES közzétett összegző dokumentuma – velünk egyetértve - minderről kimondja, hogy "demokratikus, átlátható, és tiszta parlamenti választásnak" voltunk tanúi. Nem találkoztunk olyan mértékű és tartalmú rendellenességekkel, amelyek megkérdőjelezhetnék a választás legitimitását vagy érvényességét. A szavazatok összeszámlálása, illetve néhány egyéni mandátum körül kialakult szervezetlenség ugyan elodázta a hivatalos végeredmény közzétételét; öt körzetben felmerült, hogy meg kell ismételni az egyéni mandátumra vonatkozó szavazást, de ezek miatt igazságtalan lenne az egész folyamat pozitív kimenetelének a megkérdőjelezése.
A közvélemény-kutatások alapján előzetesen arra lehetett számítani, hogy a Janukovicsot támogató Régiók Pártjának - kiegészülve az egyéni mandátumot szerzettekkel - kormányképes többsége lesz a 450 tagú törvényhozásban. Ugyanakkor a választások végeredménye ismét az ország kettéosztottságáról tanúskodik. Keleten és délen a „régiósok” vannak abszolút többségben, nyugaton és a főváros körül pedig a nacionalisták. A győztes Régiók Pártja nem kapott elég támogatást ahhoz, hogy egyedül kormányozzon. Az egyéni mandátumot szerzettek, ill. a kommunisták - az ország működőképességét szem előtt tartva – döntötték el a megalakuló kormány sorsát. A Haza párt (a Timosenkó fémjelezte Batykivscsina), pontosabban az úgynevezett Egységes Ellenzék, saját elsöprő győzelmére számított, és ezt elősegítendő kötött előzetes koalíciós szerződést a bokszbajnok Klicsko pártjával, az UDAR-ral és a szélsőjobboldali Szabadságpárttal. Együttes fellépésük sem hozta meg azonban a várt győzelmet. Vereségük egyik valószínűsíthető indoka, hogy a kampányban csaknem kizárólag a Timosenko asszony bebörtönzése elleni tiltakozás erejére építettek, és szinte semmi pozitív mondanivalójuk nem volt az ország és főként az emberek jövőjét illetően. Azzal pedig, hogy szövetségre léptek a fasisztoid Szabadságpárttal, egyértelműsítették annak legitimitását Ukrajnában, így nacionalista érzelmű szimpatizánsaik jelentős része elfogadottnak tekinthette a voksát Oleh Tjahnybok pártja mellett. A közhangulatban csak azóta érzékelhető a megrökönyödés, hogy az emberek felfogták: ez a nyíltan antiszemita, russzofób és cselekedeteiben rohamosztagokra emlékeztető csoport mindezt már nem csak az utcán, hanem a Radában is gyakorolja. A szabadságpártiak militáns egységei pár héttel a szavazás előtt SS-zászlókkal és horogkeresztes feliratokkal nyílt fasiszta menetelést rendeztek Kijev főterén, és azóta is folytatják akcióikat, most már a parlamenten belül. A Nyugat által korábban demokratikusnak tekintett Timosenko-párt ezzel a szövetséggel csapdába került. A politikai napirendet és a „tempót” számára a szabadságpártiak diktálják már nemcsak az utcán, hanem a Rádában is, és ezzel Timosenkoék végképp kiírták magukat az európai demokratikus politikai erők köréből. A szélsőségesen megnyilvánuló ellenzék által hiszterizált káoszon ugyan úrrá tudott lenni a nyugodt erőként fellépő Régiók Pártja, de a politikai paletta vázolt bonyolultsága arra figyelmeztet, hogy nem lesz egyszerű az új parlamentet működtetni és az országot rendben tartani.
A kezdeményezés Janukovics államfő hatalmában van és él is vele. Bár a Kormány élére továbbra is Nikola Azarov került, mégis szembetűnő a frissítés, a megújulás szándéka. A kulcsminisztériumok – külügy, védelmi, gazdasági, szociális stb. – bársonyszékeit fiatal, innovatív készségű, ambíciózás politikusok kapták. Különösen kiemelendő az Ukrán Állami Bank eddigi vezetőjének, Szergej Arbuzovnak a miniszterelnök első-helyettesi megbízatása. Személyében először kap a már független Ukrajnában szocializálódott, a „banderovscsina”[1] vagy a „szovjet-ukrajna” melletti elkötelezettségtől mentes nemzedék szakértő-politikusa meghatározó jelentőségű kormányzati feladatot. Nem véletlen, hogy ukrán véleményformálók, a kinevezés jelentőségét méltatva, már „Arbuzov-kormányként” aposztrofálják az új kabinetet. Nemzetközi megfigyelők két évvel ezelőtt a bankelnöki megbízását üdvözölték rendkívül pozitívan. Az IMF például közleményében azt hangsúlyozta, hogy Arbuzovot nem lobbi-érdekek kijárójaként, hanem szakmailag felkészült partnerként ismerték meg. Az ukrán gazdaság problémáival is szembeállíthatók a kijevi pénzügyi szféra, mindenekelőtt az Ukrán Állami Bank nemzetközileg is elismert eredményei. Arbuzov patrióta lojalitásának, politikusi és szervezői képességeinek, az Ukrán Állami Bank szakmai felkészültségének tudható be, hogy az országban zajló kíméletlen választási küzdelem, a személyre szabott lejárató kampányok, az ukrán gazdaságot sújtó nehézségek, a nemzeti valuta, a hrivnya elleni spekulatív támadások ellenére, talpon tudták tartani a gazdaságot.
Arbuzovra és nemzedéktársaira súlyos problémák megoldása vár. Az ukránok kiéheztek a változásokra. Az integrációk globális hálójaként kialakuló új világrendben az önálló, független Ukrajna zavaró zárvány lesz, és nem lehet életképes, ha nem hajt végre a felgyorsult folyamatokhoz alkalmazkodó radikális modernizációt. Ehhez, az új ukrán identitás meggyökeresítésére építve, meg kell teremteni az ország konszolidált egységét. A tapasztalatok tanúsága szerint az ukrán gazdaság természeti, technológiai és humán erőforrásai jelentősek, ezért "békeidőben" képes lenne dinamikus fejlődésre és a régió élvonalába tartozó eredményeket produkálni. Jelenleg azonban a belpolitikai közeg, hátráltató hatást gyakorol, és a hozzá kapcsolódó külső impulzusok – mind az európai uniós "várakoztatás", mind az oroszországi kapcsolatok "megegyezés-szembenállás" dichotómiája – sem segítik a kibontakozást. Ilyen körülmények között értékelődik fel Arbuzov szerepe, aki – az Ukrán Állami Bank ország menedzselési központként való működtetésével - krízis helyzetben bizonyította, hogy innovatívan, kreatívan és szakmailag egyaránt magas színvonalon, hozzáértéssel mer beavatkozni az elfáradt ügymenetbe, végső soron úrrá tud lenni az adott helyzeten, kihúzva a kátyúból és a régiók megerősítésével, kiegyenlítésével új fejlődési pályára állítva az országot.
Ugyanakkor, ismerve az ukrán belviszonyok eddigi történetét, a két év múlva esedékes elnökválasztásig továbbra is folyamatos, kíméletlen politikai és ideológiai harcra lehet számítani. A szélsőségesek foglyaként vergődő „egységes ellenzék” továbbra sem tudja túltenni magát a „Timosenkót vezérnek” szindrómán, s a „minél rosszabb – annál jobb” elv alapján erodálja Ukrajna pozícióit. A nemzetközi megítélés szempontjai is kialakulatlanok még. Oroszország, a köréje szerveződő Eurázsiai Szövetségben számít Ukrajnára, de az ukránok számára nem világos, hogy valójában „integrátorként”, avagy a történelmi hagyomány szerint „imperátorként” viszonyul országukhoz? Az Európai Uniótól érkező impulzusok sem meggyőzőek. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a formálódó Európai Föderáció beláthatóan nem lesz elérhető Ukrajna számára, de a mindennapi dolgokban – vízummentesség, szabadkereskedelmi kapcsolatok stb. – az ukránok már nem szívesen fogadják az időhúzást.
A kérdőjelet nem oldotta fel a most lezajlott parlamenti választás. A kialakult helyzet és a prognosztizálható folyamatok elemzése arra int, hogy nem várható a pozitív válasz a 2015-s ukrajnai elnökválasztásokig sem. Hacsak, minden érdekelt rá nem döbben arra, hogy a megoldáshoz nem azt kell keresni, ami elválaszt, hanem, ami összeköt! Az önálló, modern fejlettségű, egységes, erős Ukrajna ezzel lehetne összekötő kapocs a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő hatalmas európai térben.
