Minden ország államiságának minőségét meghatározó egyik legfontosabb kritérium, hogy létében, viszony-rendszereiben mennyire szuverén, és milyen módon tudja a politikai, gazdasági, kulturális, katonai-rendészeti akaratát szabadon, függetlenül, önállóan, biztonságban megvalósítani. Különösen vonatkozik ez a megállapítás az újonnan alakult országokra, legyenek azok gyarmati sorból szabadulók, avagy birodalom széteséséből, államszövetségi kapcsolatok felbomlásából kialakulók. 

Ukrajna ilyen új ország, sok rétegű múlttal és bonyolult szövésű jelenlegi folyamatokkal megáldva. Területi nagyságánál és lakossági számosságánál (Európa második legnagyobb országa: 603700 km2, közel 50 millió lakos), valamint geopolitikai helyzeténél fogva, állapota, fejlődése a világ figyelmének középpontjában van. Ami Ukrajnában, és ami Ukrajnával történik, az jelentősen érinti nemcsak az ország lakosságát, hanem a közvetlen környezetét, Európa és a világ biztonságát. Felvetődik tehát a kérdés: milyen ma Ukrajna, és mivel kell számolnia a világnak vele kapcsolatban? Az önállósága miként nyilvánul meg bel- és külpolitikai döntési mozgásterében? Meddig terjed „szabad-akarata”, és miként jelentkeznek korlátozottságai? Miért nem volt elegendő a közel két évtizedes függetlenség ahhoz, hogy stabilan rögződjön államkénti egységessége? Melyek a múltból örökölt, és miként transzformálódnak a jelenlegi viszonyokba az önállósággal járó kockázatok?
Ezeknek a renkívül bonyolult hátterű kérdéseknek a megválaszolását főként abból a felismerésből lehet csak levezetni, hogy a Szovjetunió felbomlásából megszülető Ukrajnára kettős feladat várt: az önálló nemzetállam újra alapítása és a társadalmi-gazdasági-politikai rendszerváltás.

Az önálló államiság – Ukrajna újra alapítása

Ahhoz, hogy érthető legyen milyen nagyságrendű és feszültségekkel teli ügy Ukrajna önálló, független államisága, mindenekelőtt tisztázni kell „újra alapításának” történelmi hátterét.
Régmúltból eredő történelmi folyamatok eredményezték a mai területen létező egységes Ukrajna kialakulását. Minden mozzanatnak van valamilyen hatása a mai viszonyokra, de nem azonos súllyal. Csupán a fő vonulatokra helyezve a hangsúlyt, a következő érzékeny – a mai feszültségek, szembenállások, biztonságpolitikai kockázatok okaiként és ürügyeiként azonosítható - kristályosodási pontokat vehetjük számba.
A kiinduló pont a történelmileg egységes „Kijevi Rusz”, amely a 9. században a keleti szláv törzseket egyesítette. Amikor ez a kezdetleges államalakulat a legkiterjedtebb volt, akkor északon a Balti-tenger, délen a Fekete-tenger és a sztyeppe, nyugaton a Prut folyó, a Kárpátok, a Nyugati-Bug, keleten a Don és a Volga határolta, mintegy 800 ezer km² területen. A „Kijevi Nagyfejedelemség” azután a 12. század végén széthullott a feudális Keleti-, Nyugati- és Dél-Nyugati orosz részekre. Majd jött a tatárjárás, amelynek következtében szinte teljes egészében kiégtek a déli-orosz részek, elsivatagosítva a földeket. Következésként a déli-orosz és a nyugati-orosz területeket hozzácsatolták a Litván-orosz államhoz, majd később Lengyelországhoz. Ezt a folyamatot lehet Ukrajna előéletének nevezni, vagy inkább a Déli- és a Nyugati-Rusz történetének. A területre vonatkozóan ebben az időben az „Ukrajna” megnevezés még nem volt jelen.
Nyugat-Rusz története 1596-ban ért véget, amikor az Orosz Pravoszláv Egyház Kijevi Metropolitájának templomi vezetői szövetséget kötöttek a Római-Katolikus Egyházzal. Ezt követően egy időre a pravoszlávok eltűntek Nyugat-Rusz területéről. Nem bocsátkozva részletes elemzésbe, mégis meg kell jegyezni, hogy a pravoszláv egyházon belüli későbbi bomlási folyamatok csírái valahol itt, ebben az időben kereshetők. Az ukrán nemzet egységes identitásának a fékező ereje napjainkban is az ukrajnai egyházakra jellemző többágúság és szembenállás.
A XVII. század elején ezen a területen más kultúrájú, más életvitelű emberek jelentek meg, a zaporozsei kozákok. Nemsokára ezek a kozákok emelték magasba a kelet-szláv pravoszláv lobogót. A kozákok – szabad emberek voltak, hol a törökökkel háborúztak, hol a lengyelek ellen keltek fel. Elég rövid idő alatt rákényszerítették Lengyelország hatalmasságait, hogy számoljanak velük. Elérték, hogy a “hetmanjuk” vezetése alatt autonómiát kapjanak. Végül az ellenőrzésük alatt lévő területeken, amelybe Kijev is tartozott, visszaállították a kánoni pravoszláv hierarchiát. Ebben a periódusban nyerték el ezek a területek az egyértelmű elnevezést: „Ukrajna”. Ami azt jelentette, hogy valaminek a „széle (okraina)”, vagyis adott esetben Lengyelország széle, határ-területe.
Az orosz tradíciók ezeket a területeket „Malorossziának”, vagyis „Kis Oroszország”-nak emlegetik. Ez az elnevezés azonban nem lekicsinylő, dehonesztáló, hanem éppen ellenkezőleg a szöveg-környezetében a „legkedvesebb”, a „kishazánk” kifejezése, vagyis a hozzánk legközelebb álló. Ilyen értelemben mondják ma az oroszok, hogy a „malorosz” megnevezés semmivel sem sértőbb, mint az „ukrainyec”, vagyis a „szélső”. Végül is ebből a kozákok használta elnevezésből alakult ki az ország neve –Ukrajna.
Ebben az időben, Oroszországban az „ál-Dmitrij”- a kozákokat is felhasználó - 10 évig tartó kegyetlen „zavaros (szmuta)” kora érvényesült. Az ettől való megszabadulást, a lengyelek kiűzését a moszkvai Kremlből, 2004 óta orosz nemzeti ünnepként ülik meg (november 4. a „népi egység” ünnepe). Az Oroszországból kiszorított, a lényegében Ukrajnának tekintett területen maradt zaporozsei kozákok csatlakoztak a lengyelek ellen vívott nagy népi felkeléshez. Ezt, a XVII. század közepén zajló felkelést Hmelnyickij hetman vezette. Bohdan Hmelnyickij kozák forradalma nagy hatással volt az európaiakra. A kozák buggyos nadrág és a szarmata barokk, nagy divatnak számított akkoriban a kontinensen. Azon az információs hullámon divatdiktátorokká lehettek volna az ukránok Európában; többek között az ideológia terén is. Viktor Juscsenko egyik ábrándja volt, hogy Hmelnyickij hagyományainak újraélesztésével teremtődhet meg a jelenkori ukrán nemzeti identitás. Előjött azonban akkor - miként most is - a régi baj: "ahol két ukrán, ott három hetman". Nem akadt egy vezér, aki gátat vetett volna az irigységnek és a cselszövésnek. Így állandóak voltak a marakodások, a színfalak mögötti szövetségek a „Rzec Pospolitával”, „Moszkoviával” és az „Oszmán Birodalommal” a "magukhoz hasonlók" ellen, ami romba döntötte Ukrajnát. A világ továbblépett, az ukránok pedig, a buggyos nadrágjaikkal és a barokkal vigasztalták magukat.
Ezek az események fejeződtek be a „Pereszlavi Rada (Parlament)” létrejöttével, amelynek eredményeként 1654-ben Ukrajna egyesült Oroszországgal. Pontosabban a „balparti-Ukrajna (a Dnyeper-balpartján lévő)”, vagyis az a rész, amelyet „Malorosszija”-nak neveztek. A „jobbpartiak” még százötven évig Lengyelország részét képezték. Ez a másfél évszázad volt az itt élő kelet-szláv pravoszláv népek számára a legkegyetlenebb és megaláztatásokkal teli periódus. A kozákok sem találták a helyüket: hol a lengyelekhez, hol az oroszokhoz húztak.
Mindez 1709-ben fejeződött be, amikor is Mazepa hetman átállt XII. Károly svéd király oldalára. Majd jött a Poltavai csata, amelyben vereséget szenvedtek, és 1709. július 8. után Svédország kihullott az európai nagyhatalmak sorából. A keletkezett űrt pedig, új észak-európai vezető hatalomként, Oroszország kezdte betölteni. S ez oda vezetett, hogy I. Péter megparancsolta a kozák Zaporozsei Szecs (erőd) megsemmisítését. Ez végső soron 1775-ben be is következett. Azután pedig, II. Katalin teljesen felszámolta a hetmani Malorosszia minden szabadosságát és autonómiáját. Ekkorra azonban már a kozák ukrán elit legnagyobb része asszimilálódott az orosz elitbe. Számos ismert állami és egyházi vezetőt lehet megnevezni, akik málorossz származásúak voltak. Azt lehet mondani, hogy II. Katalin trónja körül legalább annyi malorossz sertepertélt, mint amennyi ukrán jóval később Nyikita Hruscsov, vagy Leonyid Brezsnyev mellett.
Ezzel egyidőben olyan új területek is kerültek Ukrajnához, amelyek korábban soha nem voltak kapcsolatban vele. Így került, pl. Ukrajnához Novorosszia, vagy a krími kántól elvett, a XVIII. században létrejött városok (Nyikolájev, Ogyessza, Herszon, Dnyepropetrovszk stb.). Ezekre a területekre főként „nagyorosz”, kisebb mértékben „malorossz” parasztokat, Lengyelországból menekülőket, németeket, szerbeket és másokat telepítettek, akiknek semmi köze nem volt az ukrán nemzethez.
A következő nagy változás még szintén II. Katalin korában ment végbe. Lengyelország háromszori feldarabolása után az Orosz Birodalom része lett minden nyugat-ukrajnai terület, kivéve Galíciát. Galícia sokáig önálló maradt, majd I. Sándor idején hozzákerült még Lengyelország is. Innentől lehet számítani azokat a problémákat, kellemetlenségeket, amelyekkel az oroszországi „maloroszok” többsége találkozott. Az történt, hogy a Katalinra hatást gyakorló maloroszokat, I. Sándor felváltotta a lengyelekkel. A lengyel arisztokrácia megtartotta a hatalmát az ukrán parasztság felett Nyugat-Ukrajnában, és továbbra is „elnyomta” a kelet-szláv pravoszláv tradíciókat. A lengyelek azt az ideát hirdették, hogy az ukránoknak semmi közük az oroszokhoz. Nem szláv származásúak, hanem valamilyen ősi vándorló törzsből valók, az „ukrok”-tól származnak. Ez a gondolat azután utat talált az ukrán értelmiséghez, és alapja lett egyfajta nacionalizmusnak. Másrészt, megjelent a „malorossz-nacionalizmus” is, amely pedig, a lengyelellenességben fejeződött ki.
A malorossz mozgalomban a főszerepet olyan emberek vették át, mint pl. Pantelej Kulisa, aki a most használatos ukrán írásbeliséget alkotta meg. Ezt ma is „kulisovkának” nevezik. Kulisa egy olyan szabad Ukrajnáról álmodozott, amelyik föderációban él majd Oroszországgal, s ezért elhatározta a különálló „ukrán nép” létrehozását. Ennek szimbólumává vált – Kulisa nem kis segítségével – Tarasz Sevcsenko, az ukrán nemzeti költő.
Ebben az időben – vagyis az 1860-as években – Oroszországot megrázta a lengyel felkelés, amellyel szemben úgy lépett fel, hogy egyúttal elnyomta a malorosz, ukrainofil nemzeti mozgalmat, mint árulást a lengyelek irányában. Következményeként 1864-ben betiltották a malorossz nyelven írt tudományos könyveket, 1876-ban pedig, minden irodalmat, amely ezen a nyelven jelent volna meg. Az ukrán nemzeti mozgalom csaknem teljesen eltűnt, illetve áthelyeződött az akkor az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá tartozó Galicia területére.
Az ukrán nemzet létezése hitének nagy alakja ezt követően Mihail Grusevszkij lett, aki gyakorlatilag „megalkotta” az ukrán történelmet, az új ukrán nyelvet, új szavakat és nyelvtant kreált, létrehozta Ukrajna geopolitikai doktrínáját, amely a Német Birodalomhoz és az Osztrák-Magyar Monarchiához kötődik, szemben az Orosz Birodalommal. A cári Oroszország megszűnésekor, azonnal létrejött az Ukrán Központi Rada, és Grusevszkijt választotta Elnöknek. Ezen a poszton tárgyalásokba kezdett az orosz ideiglenes kormánnyal, Kerenszkíjjel, aki kész volt autonómiát adni Ukrajnának (ebbe tartozott volna a Csernigovi, a Poltavai, Volinszki, Podolszki és a Kijevi megye). Természetesen nem tartozott volna az autonómiához Harkov, Nyikolájev, Herszon, s főként a Krim.
Végül is az 1917-es oroszországi forradalomban, a bolsevikok győzelme után alakult ki először az az állam, amelyet ma Ukrajnának nevezünk. Ez a megjegyzés azért is fontos, mert a Szovjetunióból kiváló mai Ukrajna, magát az 1917. június 13 (26)–án az Orosz Birodalom keretében megalakult „autonóm Ukrajna” jogutódjának tekinti. Annak az Ukrajnának, amelyben az autonómiát felváltotta az Ukrajnai Népi Köztársaság elnevezés 1917. november 7 (20) után, majd a függetlenség kikiáltását követően, 1918. januártól, az önálló államiság. Az Ukrán Népi Köztársaság egyike volt annak a 16 új államalakulatnak, amelyek az 1917-1920 közötti években, a megszűnő Orosz Birodalom ukrajnai területein megjelentek. 1919. január 22-én egyesült az Ukrán Népi Köztársaság és a Nyugat-Ukrajnai Népi Köztársaság (amely a közben felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia ukránok lakta területein jött létre). Kialakult az a terület, amely alapvetően megegyezik a mai határok által jelzett országgal. Az 1991. augusztus 24-től magát függetlennek kikiáltó Ukrajna első elnökének, Leonyid Kravcsuknak a beiktatásakor, az Ukrán Népi Köztársaság utolsó elnöke (aki addig emigrációban élt), Mikola Plavjuk, átadta az Ukrán Népi Köztársaság állami relikviáit, és együttesen aláírtak egy oklevelet a jogutódlásról.
Az Ukrán Népi Köztársaság léte semmivel sem volt egyszerűbb, mint a mai Ukrajnáé. A Birodalmak felbomlása és a nagy társadalmi átalakulások folyamatában nem találták meg az önállóságot végérvényesen biztosító megoldásokat. Belesodródtak a polgárháborúba, amelyben egymást váltották a különböző színezetű hatalmak ezen a területen. Először jöttek a németek, azután Szkoropadszkij hetman kozákjai, majd a radikális ukrán nacionalista Petrulja, ezt követően Gyenyikin fehérgárdistái, akiket Mahnó bandái követtek. Ez utóbbiak, azt lehet mondani, akkor a legteljesebben fejezték ki az egyszerű ukrán nép hangulatát, amelyben egyébként semmilyen specifikus nacionalizmus nem volt. A polgárháború, meg a szovjet-lengyel háború során 1920-ban Nyugat-Ukrajna Lengyelországhoz került.
A bolsevik Központi Intéző Bizottság a harcok idején Harkovban székelt, ezért is csatolták Ukrajnához ezt a területet. Harkov lett Ukrajna fővárosa, egészen 1939-ig. Ez időtájt Kijev egy határmenti város volt csupán. Később Ukrajnához csatolták a Donbaszt (a Donyeck város körüli bányavidéket nevezik így), hogy erősítse ezt a szovjet tagköztársaságot. (Ebben az is szerepet játszott, hogy Hruscsov, aki hosszú időn keresztül volt Ukrajna vezetője, a Donbaszból származott). Donyeck „nagyorosz” ipari központ volt. Ukrajnához csatolásával azt akarták elérni, hogy az erős, megbízható proletariátus kiegyenlítse az Ukrajna többi területein spontán megnyilvánulásokra képes parasztságot. Emellett harcot folytattak a „nagyorosz sovinizmus” ellen, amely úgymond, akadályozta a volt cári Orosz Birodalom területén a kommunista ideológia terjedését. Ezért a „meggyökeresítés (korenizáció)” politikája érdekében - amelynek megfelelően harcoltak az analfabétizmus Ellen. Ha akarta, ha nem, tanították az ukrán parasztokat ukrán és orosz betűvetésre. Megválasztatták az Ukrán Tudományos Akadémia élére Grusevszkijt, s ezzel az ukranizálást hivatalos rangra emelték. Később ez a folyamat „belebotlott” a Donbaszba, mert az ottaniak sehogyan sem fogadták el az „ukránosítást”. Miután ebben az időben a vidék központját – Donyeck várost – Sztalinónak nevezték, maga a vezér is beavatkozott. Ennek következtében a folyamat leállt. Grusevszkijt bebörtönözték, majd száműzték. Az „ukranizáció” ezzel azonban csak időszakosan szorult háttérbe.
Ezekben az években az újonnan született Szovjetuniónak számos széthúzó erővel kellett harcot vívnia. A Szovjetunióban élő népek szimpátiáját, a hatalom olyan etnikai politikával próbálta megnyerni, amely a szovjet-köztársaságok címzetes nemzetei képviselőit, illetve a nemzeti kisebbségeket segítette a közigazgatás minden szintjén. Ukrajnában, sőt más tagköztársaságok ukránok lakta területein is, a szovjet korenizációs politika helyi változatává az ukránosítás vált. Ez az évtized az ukrán nemzeti kultúra és öntudat felívelését hozta.
Az 1930-as évekre ez a folyamat a szovjethatalom számára egyre riasztóbb méreteket öltött, és attól tartottak, hogy a nemzeti kötelék erősebbnek bizonyulhat a kommunista ideológiához (illetve a Szovjetunióhoz) való ragaszkodásnál. Az ukránosítási politikának ezért hirtelen véget vetettek, a helyébe „oroszosítási” politikát állítottak, ami az ukránok lakta területeken jelentős szociális, kulturális és politikai konfliktusokhoz vezetett. Emellett, ekkor kezdődött el a kollektivizálás, amely mindenhol negatívan érintette a mezőgazdasági termelést. Ez a kampány, a történészek elemzései szerint, az ukrán mezőgazdaságra hatott a legerőteljesebben. A vidéki népesség körében rendkívül népszerűtlen volt: amíg a belépés a kolhozba kötelezővé nem vált, alig csatlakoztak hozzá. A szovjethatalom ezért egyre fokozódó nyomást gyakorolt a parasztokra. Különösen Ukrajnában, ahonnan a század elején a cári Orosz Birodalom teljes búzatermésének több mint fele származott. 1932-re például az volt a terv, hogy 90,7 millió tonna gabonát termelnek, amiből 29,5 millió tonnát gyűjt be az állam. A termés valójában katasztrofális, 55-60 millió tonna lett, és az állam végül csak 18,5 millió tonnát tudott begyűjteni, az 1930-as és 1931-es mintegy 22 millió tonnával szemben.
Ez volt az egyik kiváltó oka a nagy éhinségnek, amely a Szovjetunió szinte minden részét elérte. Az ukránok által lakott területeket sújtó éhínségre használják a „holodomor (éhhalál)” kifejezést. A holodomor 1932-1933 között az ukrán nép történetének egyik legnagyobb katasztrófája: közvetlen halálos áldozatainak számát 6.5-7 millió és 10 millió közé teszik, amiből csak a gyermek áldozatok száma 3 millió volt. A holodomort már abban az időben is felhasználta a nyugati, szovjetellenes propaganda. A legaktívabban az 1970-es években kezdtek el foglakozni vele és kutatni is, főként az USA-ban és Kanadában, ahol a II. Világháború után a legtöbb ukrán emigráns telepedett le. Az éhinség ügye a peresztrojka idején, az 1980-as évek végétől a szovjet politikába is bekerült. Az önállóvá vált ukrán állam önazonosítási tényezői között pedig kitüntető helyet és szerepet kapott. A nacionalisták azzal érvelnek, hogy az éhínség fő okozója nem természeti katasztrófa, hanem Sztálin politikája volt. Viktor Juscsenko hatalomra kerülése után ez a törekvés állami szintre emelkedett. Kampányt indítottak azért, hogy elfogadtassák a világgal, a holodomor az ukrán holokauszt volt, arra utalva, hogy a szovjetek (illetve az orosz vezetés) azért idézte elő az eseményeket, hogy leszámoljon az ukrán néppel, illetve az ukrán parasztsággal, mint politikai és társadalmi tényezővel. 2006. november 28-án az ukrán parlament törvényt fogadott el, amely szerint a mesterségesen előidézett éhínség, az ukrán nép ellen elkövetett népírtás volt.
A történészek közt nincs arról egyetértés, hogy a holodomorhoz vezető politika kimeríti-e a genocidium jogi definícióját, de tíz ország már elismerte a holodomort népirtásnak. Moszkva elutasította Viktor Juscsenko államfőnek azt a követelését, hogy minősítsék az ukrán nép elleni népirtásnak a tragédiát, mondván, hogy annak szenvedői voltak más etnikai csoportok, így az oroszok és a kazahok is.
Visszatérve Nyugat-Ukrajna 1920-as elcsatolásához. Ameddig Lengyelországhoz tartozott, nagyon szélsőséges ukrán nacionalista mozgalmak harcoltak az elszakadásért. Ez a „nacionalista terrorizmus” egyszerre pusztította a lengyeleket, és azokat az ukrán szervezeteket és személyeket, akik a terület Szovjet-Ukrajnához kapcsolását igyekeztek elérni. A területet azután a Molotov-Ribentrop paktum következtében, 1939-ben a Szovjetunió visszaszerezte. A nacionalista terrorizmus azonban folytatódott.
Az ukrán nacionalizmus, és főként Sztyepán Bandera személye, azóta is viszonyítási mérce az ukrán társadalomnak főként nyugat-ukrajnai felében. Bandera az 1940-es években volt az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) a vezére. Ez a szervezet azt tűzte zászlajára, hogy kiharcolja egy független állam létrejöttét azokon a területeken, ahol az „etnikai ukránok” élnek. A II. világháborúban Bandera együttműködött a fasisztákkal, feltételezve, hogy így elérheti a független ukrán államiság megteremtését. A németek azonban másként gondolták, és a nézeteltérés következményeként börtönbe vetették, majd koncentrációs táborba került. A háborút túlélte, és Németországból irányította az OUN-t, és annak harci alkulatát, az Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA). Az UPA 1942-től a fasisztákkal együttműködve harcolt a szovjet hadsereg ellen, majd a háború után, az 1950-es évekig hajtott végre illegális terrorista gaztetteket a visszaállított szovjethatalom ellen, a három éves német megszállás alól felszabadított Ukrajnában. Bandera személye (miként az UPA fővezérének Roman Suhevicsnek is) az 1991 óta független Ukrajnában is megkerülhetetlenné vált. Nyugat-Ukrajnában nemzeti hősként tisztelik, Lvovban szobrot állítottak neki, 2008. október 7-én kitüntetést alapítottak a nevével. Viktor Juscsenko, az elnöki székből történő távozása előtt, az Ukrajna Hőse kitüntetést adományozta Banderának. Főként ez utóbbi azonban széleskörű ellenszenvet váltott ki az ország lakosságának másik feléből, sőt még a lengyelek is tiltakoztak ellene, hiszen a terrorcselekmények javát lengyel állampolgárként, lengyelek ellen követte el. Viktor Janukovics, már államfőként megkérdőjelezte a kitüntetés jogosságát, a donyecki bíróság pedig alkotmányellenesnek és érvénytelennek ítélte. A Honvédő Háború győztes befejeződésének 65. évfordulója ünneplésekor, Bandera kitüntetésének ügye – nemzetbiztonsági szempontból is – kockázati tényezővé vált.
A visszacsatolt Nyugat-Ukrajna területén a szovjethatalomnak nagy szüksége volt arra, hogy megmutassa: „mi is ukránok vagyunk”, „ugyanolyan ukránok, mint azok”. Végül is – lehet, hogy Sztálin szándéka ellenére – az ukranizálás eredményeként is, Ukrajna lett a Szovjetunió egyik jelentős ipari központja. Emellett a legjelentősebb „kádernevelő” is, hiszen az ukránok nagyon gyorsan a szovjet vezetőréteg legerősebb részévé váltak. Elég megemlíteni Hruscsov, Brezsnyev, Podgornij nevét, de a tudományos, kulturális élet területéről is számtalan példát lehetne sorolni. Ebben az időben bővült még az Ukrán SzSzK területe azzal, hogy Hruscsov az ukránoknak „ajándékozta” a Krím-félszigetet és környékét.
Az 1970-80-as években a Szovjetunió vezetésében végbement változások során háttérbe szorultak az ukránok, és helyükbe a szibériaiak, az uráliak kerültek. Ezek az emberek túl soknak tartották az ukrán elit jelenlétét, és ezzel nagyon megsértették az ukránokat. Ennek az lett a következménye, hogy a szovjet-ukrán elit a „peresztrojka” idején kapcsolatot talált az ukrán nacionalistákhoz, és egyik kezdeményezője lett a Szovjetunió 1991-es felbomlásának.
Az új ukrán állam azonban – mint a történelmi folyamatok rövid elemzéséből is látszik – olyan területeket is magában foglal, amelyeknek Ukrajnához tartozása erősen vitatható, az ott élő embereknek nincs meg az ukrán identifikációja, nem tekintik Ukrajnát a hazájuknak. Ma Ukrajna lakosságnak mintegy tizenhét százaléka etnikailag orosz, további harmincszázaléknyi ukrán etnikumú állampolgár orosz anyanyelvű. Ukrajna nagyjából a Dnyeper mentén történelmileg is kettéosztható „oroszbarát” és „nyugatbarát” részre. Éppen a keleti, orosz etnikumú, vagy orosz anyanyelvű területeken találhatóak az iparilag legfontosabb városok, illetve az ipart kiszolgáló nyersanyagok. Oroszország támogatását maguk mögött tudva, az ezeken a területeken élők könnyen megakadályozhatják Ukrajna önálló nemzetkénti egységét, ha ezt a “független államiságot” Oroszországgal szembeni nyugat-orientált integrációként definiálják.
Az új Ukrajna elitje mindenkit kielégítő tartalmú „önazonosulást” nem tudott megalapozni, és az ország keleti és déli részein elfogadtatni. Az ismert társadalomkutató, Maxim Mihajlenko – elemezve az ukrán identitás problematikáját – megszívlelendő következtetésekre jutott. Szerinte a politikai és a tudományos irodalomban az ukránokról három interpretációt lehet fellelni. Az egyik az ukránokat – „olyan oroszoknak tekinti, akiknek nagy részét (kitüntetetten a közvéleményformálókat) valamikor az osztrák-lengyel érdekeknek megfelelően, úgy kódolták át, hogy ártsanak Oroszországnak”. A másik felfogás az „oroszokat és az ukránokat sokkal közelebbi rokonsági fokozatúnak véli, mint amilyenek pl. a csehek és a szlovákok, vagy a szerbek és a horvátok. Ukrajnában ők az államalkotó népesség, a nyelvükben meglévő különbség pedig bosszantó félreértés, amelyet főként galíciai bajkeverő pszevdopolitikusok táplálnak, akik kihasználják az Oroszországnak ártani akaró nyugati államok segítségét”. A harmadik megközelítés „Ukrajnát posztgyarmati államnak tartja, amely a történelem kegyelméből, és az összesűrűsödött erőfeszítéseknek a hozzájárulásával szabadult ki az ukrajnai földeken, évszázadokon át genocidiumokat végrehajtó gyarmatosító-moszkoviták karmaiból”. A kutató az első nézetet fogadja el történelmileg relevánsnak. Megjegyzi azonban, hogy a „jövőt a múlt alakítja ki. Az 1920-30-as évek, főként Galiciának az Ukrán SzSzK-hoz csatolását követő folyamatok hatására, pragmatikusan és politikailag is pontosabb a második változat. Azzal a megszorítással, hogy az „ukránok és az oroszok, mint egység, megbonthatatlanok maradnak továbbra is, a közös szovjet identitás hatalmas erejének következtében, amely kulturális ötvözetként jelenül meg”.
Ennek a „kölcsönös egymásba ötvöződésnek” a ténye adja azt a nagyon fontos erőforrást, amely kizárja pl. Zbigniew Brzezinskinek a két ország ütközésével, elszakadásával számoló prognózisának a bekövetkeztét. Azt kell megérteni, hogy a harc nem a Kreml és Kijev, nem magában Ukrajnában az ukránok és az oroszok, vagy ebben az összefüggésben Washington és Moszkva között zajlik, hanem az „összetartozás tudata” és a „nemzettudat” között. Egymástól elkülönülve, elszakítva mind Oroszország, mind Ukrajna periférikussá és így reménytelenül versenyképtelenné válik az integrálódó, globállissá alakuló világban. Ugyanakkor, ha rátalálnak a „nemzeti” megtartásával ötvöződő „integráció” szellemiségére és formai megjelenítésére, akkor a XXI. századnak egyik meghatározó pólusává, a világ fejlődését generáló erőközpontjává válhatnak.

Ukrajnai SzSzK-ból – Ukrajna önálló nemzetállam

Nem tudni, hogy a bonyolult és súlyos feszültségekkel teli ukrán történelem reminiscenciái mennyire hatották át a döntéshozók cselekedeteit. Az azonban tény, hogy mindössze 8 napja volt Leonyid Makarovics Kravcsuk Ukrajna Elnöke, amikor 1991. december 8-án a belorussziai Belovescsaja-Puscsan – az orosz Jelcinnel és a belorusz Suskeviccsel együtt – aláírta azt a dokumentumot, amely elindította a Szovjetunió felosztásának folyamatát alkotó elemeire, a 15 önálló államra.
Igaz, ez a folyamat már 1989 óta érlelődött. Először a balti köztársaságokban erősödött fel a függetlenedés vágya, majd 1990. júniusban az Orosz Föderatív Szovjet Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa deklarálta szándékát Oroszország függetlenségére, és sorban jöttek a többiek is.
1989. szeptemberében alakult meg az ukrán nemzeti-demokraták mozgalma az Ukrán Népi Ruh (Ukrán Népi Mozgalom), amelyik már indult az Ukrán Szövetségi Szovjet Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa mandátumaiért az 1990. március 30-n tartott választásokon. Ugyan kisebbségbe került - a többséget alkotó Ukrán Kommunista Párt képviselőivel szemben - de nagyon aktív részese volt annak a szavazásnak, amelynek eredményeként 1990. július 16-án az Ukrán Szovjet Szövetségi Köztársaság törvényhozó testülete elfogadta nyilatkozatát az ország szuverenitásáról.
1991. március 17-én, az egész Szovjetunióra kiterjedően népszavazást tartottak, amelynek során a szavazásra jogosult 185,6 millió állampolgár közül 148,5 millióan (79,5%) vettek részt a referendumon; és közülük 113,5 millióan (76,43%) adták le a voksukat a megújuló Szovjetunió megőrzésére. Mégis folytatódott a bomlási folyamat, és a végső lökést a Belovescsaja-Puscsan aláírt nyilatkozat adta meg. Ezután felgyorsultak az események.
Az Ukrán Legfelsőbb Rada (ekkor már a „Szovjet” helyett Rada) - annak ellenére, hogy az ukrajnaiak 70,2% a Szovjetunió egyben tartására szavazott - 1991. augusztus 24-én kinyilvánította Ukrajna függetlenségét. A helyzet ellentmondásosságát mutatja, hogy a függetlenség kikiáltását az 1991. december 1-jén tartott népszavazáson a részvevők 90,32%-a megerősítette. A független Ukrajna első elnöke pedig az a Leonyid Kravcsuk lett, aki még a 80-as évek végén - a szovjet nomenklatura egyik vezető ideológusaként - harcot folytatott a „Vecsernij Kijev” lap hasábjain az ukrán függetlenséget hirdetőkkel szemben, majd ilyen előzményekkel, aláírója lett a Szovjetunió felbontását elindító dokumentumnak.
Ukrajna önálló, független államiságának kihirdetése azonban – mint az egymást követő referendumok eredményeiből is látható – önmagában még nem hozta magával az emberek zavarodottságának a feloldását. Ebben a zürzavaros időszakban népszavazást tartottak a Krími- és a Kárpátaljai Megyékben is. Kravcsuk államfő és kormánya a krimi népszavazás eredményeként elismerte a Krimi Autonóm Köztársaság létét az Ukrán SzSzK részeként, de a kárpátaljaiak népszavazását figyelmen kívül hagyta.
Az 1980-as évek végére összekuszálódott ideológiai, politikai ellentmondások, a gazdasági összeomlás számos olyan hosszú távú feszültséget hoztak felszínre, amelyek jelentősen meghatározták a 2010-es évek folyamatait is. Ukrajna a független államiságával együtt megkapta azt a krízist, amely érintette a kimúló Szovjetunió szinte valamennyi tagköztársaságát, és mérgezte a gazdaság, a pénzügyi rendszer, a tudomány stb. valamennyi szféráját.
Az önállóvá lett ország biztonságpolitikai feladatai és lehetőségei szempontjából fontos áttekinteni a védelmi helyzetet, mert különösen a nagyléptékű szovjet védelmi program felszámolása érzékenyen hatott Ukrajnára. Ennek a programnak a megvalósításában, a 80-as években a vezető ukrán üzemek és tudományos-kutató központok szinte mindegyike érintett volt, és a fegyverkezés beszüntetésével mindegyikük életképtelenné is vált. A Szovjetunió szétesésének pillanatában az Ukrán SzSzK területén három katonai körzet volt, 780 ezres létszámmal. Ezeknek az állományába számos szárazföldi egység tartozott, valamint egy rakéta-, négy légi hadsereg, a légvédelem és a Fekete-tengeri Flotta. Miután döntés született arról, hogy a Független Államok Közösségének nem lesz egységes hadereje, 1991. augusztus 24-én a Legfelsőbb Ráda rendeletben mondta ki, hogy a Szovjetunió Fegyveres Erőinek mindegyike, amely az ország területén állomásozik, ettől fogva Ukrajna fennhatósága alá tartozik. Az említetteken kívül ez a döntés vonatkozott a nukleáris robbanótöltettel ellátott 1272 interkontinentális ballisztikus rakétára, éppúgy, mint a jelentős mennyiségű dúsított urán tartalékokra is. Ekkor Ukrajna területén 1240 nukleáris robbanófejet tároltak, 133 db. RS-18-as stratégiai rakétát, 46 db. RS-22-t, 564 db. bombázókon használt szárnyas rakétát, valamint mintegy 3000 egységnyi taktikai nukleáris fegyvert.
A Szovjetunió felbomlásának következményeként megnőtt a nukleáris fegyverekkel rendelkező országok száma, hiszen a belovezsszkiji megállapodás aláírásakor a szovjet nukleáris fegyvereket négy szövetségi köztársaság területén tárolták: Oroszországban, Ukrajnában, Belorussziában és Kazahsztánban. Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok közös diplomáciai erőfeszítéseinek eredményeként Ukrajna, Belorusszia és Kazahsztán lemondott a nukleáris hatalmi státuszról. Ennek az Európa biztonsága szempontjából is rendkívül fontos eseménynek, a jogi megalapozása ukrán részről azzal kezdődött, hogy 1991. október 24-én a Legfelsőbb Ráda rendeletet alkotott Ukrajna nukleáris fegyvermentes státuszáról. 1992. január 14-én pedig, háromoldalú megállapodást írtak alá – Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és Ukrajna képviselői - mely szerint minden nukleáris töltetet leszerelnek és Oroszországba szállítanak, a stratégiai nehézbombázókat és a rakétaindító bunkereket pedig megsemmisítik az USA pénzén. Ennek fejében garantálják Ukrajna függetlenségét és területi integritását.
Így is történt. Az ország területén maradt valamennyi hadászati nukleáris potenciált Oroszországba szállították (ezeket leszerelték, részben az USA pénzügyi támogatásával). 1994. december 5-én pedig Budapesten, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megalakítására összehívott értekezlet keretében, aláírták azt a Memorandumot, amelyben Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Británnia garantálták Ukrajna biztonságát. Kötelezettséget vállaltak arra, hogy tartózkodnak az erő alkalmazásától, a gazdasági nyomásgyakorlástól, és abban az esetben, ha agresszió veszélye jelentkezne Ukrajnával kapcsolatban, akkor összehívják az ENSZ Biztonsági Tanácsát a szükséges intézkedések megtételére.
Ukrajna függetlenné válásának pillanatában nem rendelkezett sem fejlett út- és telekommunikációs hálózattal, sem normális banki szférával és saját pénzügyi rendszerrel, arany-valuta tartalékokkal. Gyakorlatilag az országnak nem voltak kvalifikált szakértői, menedzserei, pénzügyesei, nem volt tapasztalata a külpiacokon folytatandó munkára. Szinte minden olyan képesség hiányzott, ami normaként szükséges bármely piacgazdasággal működő ország számára. Az Ukrajnában előállított termékek ebben az időben teljesen versenyképtelenek voltak a külpiacokon, alacsony minőségi fokozataik és reklámjuk hiánya miatt. Mindezek mellett még a Csernobili Zóna okozta problémák felszámolása is elvonta az anyagi forrásokat. Az önálló ukrán államiság startja ezek miatt rendkívül problémás és bonyolult lett, a Szovjetuniótól örökölt krízis felszámolása pedig hosszú időre elhúzódott. Ez a válság lényegesen megnehezítette a legfontosabb feladatok megoldását: az önálló államiság és az új társadalmi-gazdasági berendezkedés kiépítését.
Az új Ukrajna fejlődésében ebből a nézőpontból, négy szakasz figyelhető meg. A kezdetkor megfogant „elnöki-rendszer” viszonyok miatt, ezek szorosan kötődnek az ország vezetőjének a személyéhez. Az első szakaszban Leonyid Kravcsuknak nem egészen három év jutott; az őt követő Leonyid Kucsmának két ciklus, több mint egy évtized; a „narancsos” Viktor Juscsenkonak, négy zavaros év. Viktor Janukovicsnak pedig nem egészen négy év befejezetlen mandátum után dicstelen bukás, igaz – fegyveres pucsisták akciója következtében.
Az első időszakot nevezhetjük „Ukrajna újra alapítása” korának. A Szovjetunióból kiváló Ukrajna önállóságát úgy kapta meg - nem remélt „ajándékként” - az ország politikai, gazdasági elitje, hogy a függetlenségért érdemben nem tett semmit. A függetlenséget kivülről kapták. Az nem az ukrán politikai elit hazai harcainak, erőfeszítéseinek a terméke. Ráadásként az ukrán származású vezető értelmiség, politikusok java Moszkvában élt, a Szovjetunió egészének irányításában vett részt, és nem is tért vissza az önállósult Ukrajnába. A korábbi nagy formátumú vezetők, mint pl. Vlagyimir Scserbickij, Ivan Pljus, Platon Kosztjuk, Vlagyimir Fedorcsuk, Ivan Kazanyec megöregedtek és nem vállalhatták az ország megszervezését. Vlagyimir Ivasko – aki 1990-ben rövid időre az Ukrán Kommunista Párt elsőtitkára lett, majd az SZKP első és egyetlen főtitkár-helyettesévé választották – nem volt „jó időben-jó helyen”. Miként az ukrán párt élén az utódja, Szergej Gurenko sem.
Az ország újra alapításának a történelmi, ugyanakkor rendkívül ellentmondásos feladata, a hazai elit második vonulatára maradt. Az első számú funkciót, az államelnökséget Leonyid Makarovics Kravcsuk, az Ukrán Kommunista Párt korábbi ideológiai titkára vállalta magára.
A problémát azonban nem csupán az első vonal hiánya okozta, hanem az, hogy akik új ukrán elitként az újra-alapítást irányították, nem dolgoztak ki semmilyen stratégiát, fejlesztési koncepciót az önállóvá lett Ukrajna jövőjére vonatkozóan. Az elég nehéz helyzetbe került ország fellendülését az ukrán diaszpórától, külső támogatásoktól (Lengyelországból és elsősorban Kanadából, az USA-ból, Ausztráliából stb.) várták. Minden spontán módon ment végbe, főként a privatizáció, amelynek következtében elherdálták az ország vagyonát. A nacionalista ideológiai felhangok hatására a világ minden tájáról ide sereglett valamikori ukrán emigránsok nem hozták a segítséget, hanem vitték az értékeket az országból. A feszültséget növelte, hogy ezekben az években már szinte semmilyen tartalékai nem maradtak az embereknek. A Szovjetunió integráló erői már nem hatottak. Már nem a rubel volt a pénz, de még nem létezett új nemzeti valuta. A külkereskedelemben, de belföldön is a pénz nélküli árúcsere, a „bartel” funkcionált. Az egységes, központilag súlykolt ideológia helyén kialakult vákuumot mindenféle vallási, transzcendes és extrasenses zavarodottságok töltötték be. Az állami vagyon kisajátításában, a vállalkozások működtetésében, védelmében elterjedtek a maffia módszerek. Az országon belüli biztonság és annak szervezeti rendszere romjaiban vergődött.
Ennek az állapotnak az lett a következménye, hogy maga Kravcsuk államfő és Kormányai nagyon rövid idő alatt elvesztették a lakosság bizalmát és támogatását. A válság megelőzésére, az Elnök 1992. októberében, a tapasztalt gazdasági szakembert, az egyik dnyepropetrovszki rakétagyár vezetőjét, Leonyid Danyilovics Kucsmát, vette maga mellé kormányfőnek. Ez a változtatás azonban már nem volt elegendő. A donyecki és a luganszki bányászok tömeges tiltakozó akciókat szerveztek. A politikai követeléseiket elfogadva a Legfelsőbb Rada 1993-ban népszavazást ír ki, és azután, annak eredményeként, előrehozott parlamenti és államelnöki választásra került sor.
A választási kampányokban a nacionalistákkal szemben előretört az oroszokkal, a volt szovjet tagköztársaságokkal való együttműködés eszméje, s ennek letéteményeseként – az 1991. augusztusában illegalitásba kényszerített, de a befolyását a keleti területeken megőrző – Ukrán Kommunista Párt. Az államfői posztra legesélyesebb két jelőlt - a miniszterelnök Leonyid Kucsma és a kommunisták vezetője Pjotr Szimonyenko - is orosz-barát politikát hírdetett, és ezzel, mindenkivel szemben előnyre tettek szert.
Végül Ukrajna második elnöke 1994. július 10-től, Leonyid Danyílovics Kucsma lett. Hatalomra kerülésével, illetve a jelcini Oroszország közreműködésével, az euroatlanti irány az ukrán külpolitikán belül háttérbe szorult, az integráció lehetősége pedig politikai spekulációk martalékává vált.
Az önálló Ukrajna létrejöttekor többségükben még azok alkották az ország vezető erejét, akik nem igazán tudták, hogy miként kellene az országot demokratikus jogállamként, integrációképes piacgazdaságként megszervezni. A kezdetekkor többnyire a saját gazdasági-tulajdoni potenciáljuk megalapozásával, megszerzésével voltak elfoglalva, s nem az ország sorsával. Ekkor alakultak ki azok a „klánok” - a „donyeckiek”, a „dnyepropetrovszkiek”, a „kijeviek”, a „lvoviak” – akik, azóta is meghatározzák a gazdasági, és jelentős mértékben a társadalmi folyamatokat is. Nagy befolyással bírt ebben az „orosz-barát” időszakban az oroszországi ukránok jelenléte. Ugyan nem költöztek haza, de befektetésekkel, a nagy acél- és szinesfém feldolgozó vállalatok felvásárlásával, egyéb jellegű „megszerzésével”, a folyamatokat kézben tartották. Különösen kiemelt szerepet játszott, az akkor a FÁK koordinációs titkári posztját betöltő Borisz Berezovszkij, aki az államfő mellett valamiféle „guruként” tetszelgő Tabacsnyik segítségével – míg ez utóbbit 1996-ban el nem távolították - szinte átvette az ország irányítását. Kucsma elnök körül fokozatosan kialakult egy – a jelcinihez hasonló – „családi kör”, amelyik szinte minden területet átfogóan „privatizálta” az országot. A kör közepén az elnök veje, Pincsuk az erős ember, és ott van az apparátust irányító Medvedcsuk, a Kijevi Dinamó tulajdonosa Szurkisz és más milliárdos „oligarchák”.
Ezekben az években Ukrajna önálló államisága és az új – már nem szovjet tipusú - gazdasági, politikai, társadalmi berendezkedése érdekében fontos fejleményekre is sor került. A legfontosabb az új Alkotmány megszületése, és a hozzátartozó nemzeti szimbólumok – zászló, címer, himnusz, elnöki hatalmi erekjék stb. – véglegesítése. A gazdaság megkapta végre a nemzeti valutát, a grivnyát. Valamelyest rendeződött a közbiztonság is, működőképessé vált az államapparátus.
Miközben számos személycsere eredményeként rendeződtek a sorok, a kormányzatot máig felülmúlhatatlan botrány rendítette meg. Az államfő 1996. juniusában Pavlo Lazarenkot nevezte ki miniszterelnöknek, és mellette Júlia Timosenko lett az energetikai ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes. Lazarenko azonban az 1997. júliusig tartó működése alatt „saját zsebre” dolgozott, és az elsikkasztott pénzzel külföldre távozott (az ügy, azóta sincs teljes körűen feltárva, bár Lazarenkot 2006. augusztusában, az USA-ban 76 év börtönre ítélték, de pl. Júlia Timosenko szerepe az ügyben továbbra sem tisztázott).
Bonyolult és zavaros társadalmi folyamatokkal, de erősödő gazdasággal jutott el az ország az esedékes elnökválasztáshoz. Az 1999-es választást ismételten Leonyid Kucsma nyerte, annak ellenére, hogy a küzdelem jogszerűségét sokan megkérdőjelezték. A második ciklus azonban már nem az „orosz-barátság” jegyében telt, hanem éppenhogy a „russzofobia” jellemezte. Igaz, hogy közben nagyot változott Oroszország is. A széteső, hitehagyott jelcini Oroszországot felváltotta a Vlagyimir Putyin irányította erős, magabiztos, és dinamikusan fejlődő, a nemzetközi viszonyokba integrálódó, ismételten meghatározó szerepet vállaló nagyhatalom. Kucsma elnök és környezete, nem találta meg a hangot az új orosz elittel. Közben az államfő 1999. decemberében, miniszterelnöknek kérte fel azt a Viktor Juscsenkot, akiről közismert volt nyugat-orientáltsága. Az Elnök viszonya pedig oly mértékben romlott meg az orosz vezetéssel, hogy Kucsma könyvet írt az ukrán identitásról, amelynek a címe már jelezte a lényegi mondanivalóját: „Ukrajna nem Oroszország”.
Az ország nemzetbiztonságát is veszélyeztetően, Ukrajnában a 2000. évek elején kibékíthetetlen ellentét alakult ki a szinte teljhatalmú államelnök, és hatalmaskodó apparátusa, valamint a Parlamentben akkor már velük szemben többséget alkotó pártok között, s a politikai osztály kereste a megoldást az éles krízis helyzetben. Az elnöki rendszer azonban nem adott lehetőséget a parlamentnek a viszonyok megváltoztatására. Az aktuális ellenzék pedig, eddig mindenkor „foglya” volt saját tehetetlenségének. Nem tudta eldönteni, hogy a kialakult társadalmi-gazdasági rendszer egészével van-e baja, avagy csupán a politikai berendezkedés működésével, az Elnökkel, a „demokrácia” intézményeinek hiányosságaival. Az egyik irányzat szerint „veszélyben a haza”, mert Ukrajna működésképtelen; a másik pedig csupán az Elnököt cserélné le egy „erkölcsösebbre”. Egyben azonban megegyeztek, nevezetesen, hogy az Elnöknek mennie kell. A kérdés csak az volt, hogy idő előtt, avagy megvárják, az esedékes választásokat. A parlamenti többség - a szélső jobbtól a szélső balig - kivéve az úgynevezett hatalmi pártot, már 2003-ra mindenkit magába foglalt, és egyértelműen csupán az Elnökkel szemben jött létre, semmi más nem kötötte őket össze.
„Az Elnök él (és visszaél!) a hatalmával - mondták az ellenzékiek - és nem tesz semmilyen engedményt, a már az utcán is demonstráló, különböző törekvésű politikai erőknek”. Sarokba szorított helyzetében pedig „rátolja a felelősséget” a pusztán adminisztráló szerepre kárhoztatott kormányfőre. (Közben 2001. áprilisában a Ráda bizalmatlansági indítvánnyal eltávolította Juscsenkot a miniszterelnöki székből, majd az Elnök leváltotta, a helyére került Anatolij Kinah, miniszterelnököt, és kormányalakítással bízta meg 2002. novemberben a leglázongóbb, és egyúttal leggazdagabb Donyecki-megye kormányzóját, Viktor Janukovicsot. Vélhetően arra számított, hogy ezzel kihúz egy méregfogat, s ha nem, hát tőle is megszabadul, amikor arra lesz szüksége.) Az Elnök egyre több hibát vétett. Nemzetközi kapcsolatai beszűkültek. Az USA nem bocsátotta meg, hogy radarrendszert adott el Iraknak. Nem derült ki (még teljes körűen ma sem bizonyított), hogy volt-e köze egy újságíró (Gongadze) meggyilkolásához. Egyre több volt a szóbeszéd(?) az iszákosságáról, a hatalmi tobbzódásáról a mindennapokban. Az apparátusa pedig minden alkotmányos, törvényes felhatalmazás nélkül kisajátította az ország ügyeinek irányítását.
Az első két ukrán államelnök egyike sem volt igazán integráció képes személyiség. Az ukrán politikai elit pedig korrupt és tesze-tosza, és nem vállalva a politikai felelősséget, azt szerette volna, ha a megoldás kívülről érkezne. Egyesek a „jugoszláv megoldásról” érdeklődtek; mások az „ukrajnai Putyint” várták. Ugyanakkor a helyzet drámaivá válásával arányosan érlelődött a „nemzeti kerekasztal” gondolata is. Ennek eredményeként az elnöki rendszert felváltották volna az „elnöki-parlamentivel”, vagy csak „parlamentivel”. Mindemellett nem lehetett kizárni a durvább (1989 végi Bukarest-szerű) végkifejletet sem.
Az tehát egyértelmű volt, hogy az esedékes elnökválasztáson döntő lesz az egységfront Kucsmával szemben. Az esélyes utódnak pedig, az akkori miniszterelnök, Viktor Janukovics számított, aki addigra rendezte a kapcsolatokat Oroszországgal. Ugyanakkor azonban ambivalensé vált viszonya a Nyugattal.
A 2004. év-végi elnökválasztás döntő fordulatot hozott Ukrajna legújabb kori államiságában. A kampány és a szavazási fordulók során - az ország identitása és kapcsolatrendszerének tartalma szempontjából lehetséges négy változat (Nyugat, Kelet, híd szerep közöttük, magába zárkózás) közül – olyan választásra kényszerült, amelyben a „szabad akarat” manipuláltsága miatt közel állt a polgárháborúhoz, a részekre szakadáshoz. Az ezredforduló után létrejött egységfront – az „Ukrajna-Kucsma nélkül” mozgalom – tevékenysége révén mindenképpen új elnököt választottak volna. A közvéleménykutatások azt mutatták, hogy a legnagyobb támogatással Viktor Janukovics rendelkezik (37%, szemben a Juscsenkot támogató 29%-al). De, az addig a NATO tagságot is felvállaló miniszterelnök, államfőjelöltként már az Oroszországgal történő szövetségi viszony mellett kampányolt, és ezzel elveszítette a Nyugat támogatását.
Ezek után Janukovics hiába nyerte meg a voksolás első fordulóját, és 10% előnnyel a másodikat is, az amerikai segítséggel vele szemben fellépő „Para (itt az idő)” elnevezésű mozgalom, a „narancsos forradalomban” – választási csalásokra hivatkozva – kikényszerítette a megismételt szavazást, amelyből már a Juscsenko-Júlia Timosenko páros került ki győztesen.
Ezzel kezdetét vette a Viktor Juscsenko államfő fémjelezte harmadik szakasz Ukrajna legújabbkori történelmében. Hosszú fejtegetésekbe kellene bocsátkozni ennek a periódusnak a leírásához, vagy legalább is a biztonságpolitikai feszültségeinek, kockázatainak a felvázolásához. Részletekre nem vállalkozva, csupán annyit célszerű megjegyezni, hogy a győztes „tandem” már a fogantatásában kárhozatra volt ítélve. Azzal, hogy a kurzusuk ideológiájába visszahozták az ukrán nacionalizmust, a hozzájuk való lojalitás kritériumává tették az ukrán államiság kontinuitásaként azokat a történelmi kristályosodási pontokat – Hmelnyickij, Mazepa, Bandera és mások személyét és a Holodomort, amelyek nem összekötik a nemzetet, az országot, hanem inkább szétválasztják - kockázatossá vált az egységes Ukrajna fennmaradása. Ezek a viták és a gazdasági válság, a korrupció rövid idő alatt kiélezték a személyi ellentéteket, az ambíciók közötti feszültségeket az államfő és a miniszterelnök között. A politikai „húzd meg-ereszd meg” játszmában még Janukovics is visszaküzdötte magát a miniszterelnöki székbe (2006. augusztus-2007. november), de a harmadik szakasz Viktor Juscsenko történelmileg vélhetően végleges vereségével és Júlia Timosenko görcsös hatalom-ragaszkodási végjátékával fejeződött be.
Az önálló, független Ukrajna ekkor már 18 éve létezett, de még nem szilárdultak meg államiságának az alapjai. Európa második legnagyobb országa. Mégis a kapcsolataiban „provinciális” szereplő és akként is kezelik. Ebben szerepet játszott az a tény, hogy új ország, és a partnerei még kétkedve „méregették”, de saját maga is „bizonytalansági faktor”, mert nem tudta még megalkotni önképét. Azt várta, hogy pusztán azért mert „megszületett” hosszú történelmi hányadtatások után független országként, mindenki tisztelje, „kényeztesse”, előnyben részesítse, adja meg számára az „elsőbbséget”. A helyzetét a világban „semleges hídként” szeretné meghatározni, amely összeköti a nyugati és keleti kultúrákat és érdekeket, amely hídon mindenki átjárhat, főként, ha „hídpénzt” fizet.
A független, önálló Ukrajna fejlődésének negyedik szakaszában a főszereplő Viktor Janukovics lett, miután megnyerte a 2010-es elnökválasztást. Mielőtt röviden értékelnénk ezt a szakaszt, fontos áttekintenünk, hogy milyen örökséget vett át elődeitől az önálló államiságot illetően.

Ukrajna kiútkeresései a „krétakörből”

Ukrajna önálló államisága – a geopolitikai helyzetéből is adódóan – jelentős mértékben attól függ, hogy milyen társadalmi-gazdasági berendezkedést választ. Mint a történelmi folyamatokból is látható, ez a terület mindig ütköző zóna volt a keleti és a nyugati világ civilizációs elképzelései és érdekei között. Az ukránok vezetői pedig, nem minden esetben találták meg az adott kor követelményeinek megfelelő irányt, orientációt. Ez is közbejátszott abban, hogy többnyire elveszítették a függetlenségüket, és az önálló államiságukat.
A legújabb kori Ukrajna hasonló helyzetben van. Az 1991-ben kikiáltott függetlenség óta szinte tántorogtak az önállóság biztonságát garantáló lehetséges kapcsolatrendszerek útvesztőiben. Ennek következtében a közel húsz év alatt gyakran csapda helyzetbe kerültek. A többi volt szovjet tagköztársasághoz hasonlóan, Ukrajna is a hidegháborút lezáró kiegyezéses békekötés „terméke”. Megszünt a Szovjetunió, szétesett 15 új államra, de megszünt az ideológiai, katonai szembenállás is, a világ az egységesülés, a globális integráció irányába fejlődik tovább. Nincsenek már szembenálló blokkok, helyükbe a partneri kapcsolatok léptek. Ugyanakkor a korábbi együttműködési rendszerek – amelyek megmaradtak – szelektálnak szövetségeseik, további partnereik megválasztásában, új integrációk pedig a régi kapcsolatokból – a vélt, vagy valós történelmi sérelmek miatt – nehezen jönnek létre. Nem minden országot fogadnak be oda, ahova törekszik, miközben kényszerítésnek, visszarendeződésnek tünhet a régi kapcsolatok megújítása. Kölcsönös akarat alapján jöhetnek csak létre az új országok kapcsolatrendszerei.
Az ukrán politikai osztály vitáiban kezdetektől fogva az a dilemma fogalmazódott meg: lehet, hogy senki nem érdekelt abban, hogy létezzen Ukrajna, mint önálló független nemzetállam?! Azt várták, hogy valahonnan jöjjön egy „löket”, valakik kivülről helyettük oldják meg az ország problémáit.
A kilencvenes évek során az ukrán politikai vezetés – időben eltérő hangsúlyokkal – folyamatosan egyensúlyozni igyekezett Oroszország és Nyugat-Európa között. A sajátos ukrán elnevezéssel, „multivektoriális” külpolitika lényege: anélkül, hogy hozzá kellene kezdeni a társadalmi és politikai rendszer mélyreható átalakításához (különös tekintettel a függetlenséget követően kialakult politikai-üzleti érdekcsoportok, klánok hálózatára), valamint anélkül, hogy veszélyeztetnék az Oroszországhoz fűződő viszonyt, a lehető legtöbb kereskedelmi és gazdasági előnyt csikarni ki a Nyugattól, az USA-tól, az EU-tól.
Ugyanakkor a belpolitikai feszültségek egyre növekedtek, és a nemzetközi kapcsolatokban is kezdett zavarossá válni a helyzet. Az oroszokkal fenntartott jó kapcsolatok mellett, másik vasat is tartott a tűzben az eddigi legmarkánsabb államfő, Leonyid Kucsma. Az Ukrán Legfelsőbb Ráda 1993-ban kialakította a külpolitika irányelveit, amelyek kimondták Ukrajna eurointegrációs szándékait és annak szükségét, hogy az ország részese legyen az európai biztonságpolitikai rendszernek. Ez természetesen magába foglalta az EBESZ keretén belüli együttműködés megerősítését, és a NATO-, illetve NYEU-tagság lehetőségét. Mégis, 1993-ban Ukrajna atomhatalmi státusa és az ingadozó ukrán kül- és biztonságpolitika még komolyan veszélyeztette az átmeneti stádiumban levő euroatlanti biztonságpolitikai rendszer stabilitását.
Az önállóvá lett Ukrajna létének két évtizede alatt nem igazán találta meg biztonságpolitikájának elvi alapjait. A fő szempont az volt, hogy kivülről teremtsék meg az ország független államiságának garanciáit. Olyan érzetet keltettek ezzel, mintha „felkínálkoznának”, azé leszünk, aki gazdaggá tesz minket, mintha Ukrajna biztonságos boldogulása csupán másoktól függne. Ebből az alapállásból vezethető le a szinte „durcás” hírtelen kapcsolat-váltások sorozata. Először még együtt a Független Államok Közösségével; azután jöjjön azoknak az államoknak a segítsége, ahol az ukrán diaszpóra él; majd legyen Lengyelország a „védőügyvédünk”; s a nagy álom, a szövetség az USA-val, és ezzel együtt a NATO és Európai Unió tagság. Közben „flörtök” Grúziával, a GUAM-al, és másokkal, akik szembe fordultak Oroszországgal, mert ez lehet a bizonyíték a világ előtt Ukrajna önállóságára, függetlenségére.
A térségbe közben új versenytárs is belépett, az Egyesült Államok. E „belépés” közvetlen előzményei visszanyúlnak a NATO Béke-partnerségi programjának posztszovjet államokra való kiterjesztéséig. Mindazonáltal hiába csatlakozott már 1994-ben a NATO-programhoz Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán és Ukrajna – mindez akkor még nem hozott létre új politikai minőséget. Már csak azért sem, mert a partnerségi programba bekapcsolódó FÁK-országok – Ukrajna kivételével – ekkor még egytől egyig tagjai voltak a posztszovjet térség katonai szervezetének, az 1992 májusában alapított un. Kollektív Biztonsági Szerződésnek. Az „új helyzet” csak évekkel később1997-ben, az un. GUAM-csoport (tagjai: Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova) megalapításával jött létre. A GUAM kendőzetlenül azért alakult ki, hogy megteremtse és biztosítsa a Kaszpi-tenger környéki energiaforrások nemzetközi piacokra történő – Oroszországot elkerülő – szállításának útvonalát. Ugyanakkor az is világos volt, hogy a Strasbourgban aláírt szerződés nem egyszerűen a Nyugat alternatív energia-beszerzési lehetőségeit akarta bővíteni – bár nyilván azt is – hanem ezen túlmutató politikai célokat követett. Belekezdett egy olyan politikába, amely a volt szovjet belső periféria új szuverén államainak Moszkvától való fokozatos eltávolítását, majd teljes leválasztását tekintette céljának.
A GUAM-projekt elsősorban e távolabbi politikai cél gazdasági alapjait akarta lefektetni. Merthogy már akkor világos volt, hogy amennyiben a térség államai alternatív energetikai útvonalat tudnak kialakítani és biztonságosan működtetni, úgy egy idő után – gazdaságilag megerősödve – bátrabban mondhatnak nemet Oroszországnak. Ekkor még a szóban forgó államok esetében szó sincs demokrácia-exportról, avagy demokrácia-telepítésről. Ez a politikai narratíva akkor még azért sem jöhetett szóba, mert Oroszország nyilvános nyugati megítélése – legalábbis demokrácia ügyében – még távolról sem volt kritikus. Arról már nem is beszélve, hogy a Leonyid Kucsma vezette Ukrajna, az Eduard Sevardnadze irányította Grúzia, avagy a Gejdar Alijev elnökölte Azerbajdzsán egyáltalán nem volt demokratikusabb és vonzóbb, mint a korabeli Oroszország. Épp ellenkezőleg, ezek az államok, illetve azok elitjei, talán még az oroszországinál is korruptabbak voltak. Ráadásul e rendszerek, vagy legalábbis azok többsége – ellentétben Oroszországgal – kifejezetten autoriter irányítás mellett működött.
A csoport a 2004-es ukrajnai politikai fordulatig alig-alig vétette észre magát. Az egymást követő „színes forradalmak” (Grúzia, Ukrajna, Kirgizisztán), illetve azok kísérletei (Belorusszia, Moldova, Üzbegisztán) pedig igencsak ellentmondásos következményekkel jártak. Az azonban minden kétséget kizár, hogy inspirálták a „színes forradalmak” nyomán hatalmi helyzetbe került „új” grúziai és ukrajnai eliteket a csoport „átpolitizálására”, valamiféle demokratikus alternatív FÁK-ká való átalakítására.
Az Európai Unió és Ukrajna kapcsolatai legfontosabb intézményesült formájának és egyúttal kiindulópontjának a Partnerségi és Együttműködési Egyezmény (PCA) tekinthető. Bár a posztszovjet térség államai közül az Európai Közösség elsőként Ukrajnával írt alá ilyen típusú megállapodást (1994. június 14.), de, sokat elárul a helyzet bonyolúltságáról, hogy csak 1998. márciusában – az oroszokkal kötött egyezmény után – ratifikálta az ukrán parlament. Ezt követte az EU 1999-es helsinki csúcsértekezletén elfogadott, négy évre szóló közös Ukrajna-stratégia, amely koherensebb fellépést sürgetett az EU-tagállamok részéről Ukrajna irányába. Ebben a tíz évre szóló dokumentumban a kétoldalú kapcsolatok politikai és gazdasági kereteit rögzítették. Létrehozták a rendszeres politikai dialógus fórumait (az EU–Ukrajna-csúcstalálkozót, a miniszteri szintű Együttműködési Tanácsot, a szakértői jellegű Együttműködési Bizottságot és annak albizottságait, valamint a Parlamenti Együttműködési Bizottságot). Ami a gazdasági kapcsolatokat illeti, azon túlmenően, hogy az unió támogatja Ukrajnát a piacgazdasági átalakulás és a fenntartható gazdasági növekedés megteremtésének útján, a jövőbeli keretekre csak egy homályos ígéret található a szabadkereskedelmi övezet kialakításának lehetőségére vonatkozóan. A PCA egyik fő célkitűzése az ukrán jogszabályok EU-, illetve WTO-kompatibilitásának elősegítése volt. Mivel a dokumentumban EU-tagságról vagy akárcsak társult tagi státuszról szó sem esett, Ukrajnában az elemzők ezt úgy értékelték, mint Ukrajna nem integrációs partneri státuszát rögzítő – az ukrán integrációs célokat gátoló – jogi dokumentumot.
Az EU 1999-es Ukrajnára vonatkozó közös stratégiája, a PCA-n alapulva, az együttműködés fő területeit és gyakorlati tennivalóit sorolta fel. A stratégia egyetlen új momentuma az volt, hogy a korábbi gazdasági, politikai és kulturális együttműködési területek mellé, felvette a biztonságpolitikai, igazságügyi és belügyi kooperációt is. Ebben a dokumentumban még világosabban fogalmazódott meg az Unióra jellemző viszonyulás Ukrajnához, mely szerint „az Ukrajna jövőjéért való fő felelősség Ukrajnát terheli.” Az ukrán integrációs ambíciókkal kapcsolatban ez a dokumentum is mindössze addig jutott, hogy megfogalmazta: „Az Európai Unió elismeri Ukrajna európai aspirációit és üdvözli Európa melletti döntését”. Mindez azonban vajmi kevés biztatást adott az egyértelmű tagsági ígéretre, vagy társult tagságra váró Ukrajna számára, amely a maga részéről hozzákezdett intézményi rendszerének „európai uniós” átalakításához.
Az 1998. júniusában elnöki rendelettel életbe léptetett európai integrációs stratégiából kitűnik, hogy a kitűzött cél, a társult tagságon keresztül, maga a teljes jogú tagság. Egy következő ukrán dokumentum, az 1999. februári elnöki rendelet azokat az intézkedéseket sorolja fel, amelyek Ukrajnának az Európai Unióhoz történő jogi közelítéséhez szükségesek. Az ország részletes európai integrációs programját 2000. szeptemberében fogadták el, s ennek alapján kezdődtek meg a már említett intézményi változások. A program többek között előirányozza az acquis communautaire átvételét, az emberi jogok védelmét, az Ukrajna és az Európai Unió közötti gazdasági integráció és kereskedelem elősegítését, és az országnak a páneurópai biztonsági rendszerekbe történő integrálását. 2002. júniusában, a Kucsma elnök által a parlamentben ismertetett – kissé hangzatosnak tűnő – s