Hetek óta forrong Magyarország. Nem külső hatások miatt, hanem a belső állapotok bőszítették fel először a fiatalokat és szüleiket, a pedagógusokat; majd most a munkavállalókat.
A 2010-ben parlamenti választásokon abszolút többséget kapott nacionalista indíttatású politikai erő – a Fidesz- Magyar Polgári Párt és a Kereszténydemokrata Párt – felrúgta a demokrácia és a jogállamiság szabályait, visszaélt a hatalommal. Felszámolta az 1989-ben közmegegyezéssel kialakított Alkotmányt, és olyan „alaptörvény” szerint kormányoz, amely visszaviszi az országot a II. világháború előtti Horthy-rendszer szellemiségébe és működési gyakorlatához. Ebbe beletartozik a választási rendszer átalakítása is, amely biztosítja számára hosszútávon a biztos győzelmet a későbbi választásokon. Mindez olyan központosított autoriter helyzetet eredményezett, amelyben kettészakadt a társadalom, és a többség lemaradt, elszegényedett, a fiatalság perspektívát vesztve elhagyta az országot. Tevékenységével, az Orbán Viktor miniszterelnök uralta Magyarország, szembefordult az Európai Unióval, miközben elherdálta, „zsebre-vágta” a felzárkózásra, fejlődésre, a 2004 utáni években, onnan kapott, közel 14 ezer milliárd forintnyi támogatást. Magyarország, az Európai Unióba felvételekor, a közép-európaiak sorában az elsők között volt, mára azonban már az utolsó. Ugyan Orbán kormánya a média teljes körű kisajátításával, látványos siker propagandával kápráztatta el a világot, de eközben az Európa-ellenessége zárvány helyzethez vezetett. Az idei év tavaszán lezajlott, megkérdőjelezhetően tisztességes választásokat követően, tovább erősítve a hatalmi önkényt, lényegében felszámolták a szabad sajtót, a jogállamot, a fékek és ellensúlyok biztosította társadalmi biztonságot. Olyan feszült állapotok jöttek létre, amelyben kézzel foghatóvá vált a robbanás veszély. Ezt még képesek voltak, gátlástalan populizmussal és rasszista gyűlöletkeltéssel, lecsillapítani. Az Európát is elért menekült hullámot kihasználva, beterelve a magyar fővárosba, és riogatva, megfélemlítve, a hazug propagandának kiszolgáltatott embereket megvezetve, olyan látszatot keltett, hogy a migránsok és az országba áramlásukat szervező Soros, meg hazai segítői az okai a nép bajainak. Furfangos „barba-trükkel ezt a katyvaszt befedte a nemzetvédő lepellel, hirdetvén, hogy ettől a Soros –migráns veszedelemtől egyedül az orbáni NER képes megvédeni a nemzetet, sőt Európát is!
Az év végére azonban bekövetkezett a „lufi” kipukkadása. Az első lyukat a rendszeren a tudomány és az oktatás elleni támadásuk okozta. A diktatórikus hatalomhoz ugyanis lebutított társadalom tartozik Elvonták a Magyar Tudományos Akadémia autonómiáját, anyagi forrásait és ellehetetlenítették a kutatói hálózat működését, szerves kapcsolatát az egyetemekkel. Ebbe a sorba tartozott a CEU – vagyis a Soros György által létrehozott és finanszírozott – világszínvonalú, amerikai diplomát adó egyetem kiszorítása az országból. A közoktatás szakmai és pedagógiai tevékenységének leépítése, az iskolázási korhatár 15 évesre csökkentésével, a gimnáziumok számának korlátozásával, a szakképzés reinkarnálásával a múlt század elejeének megfelelő szintre, már korábban érzékelhetővé lett. Elsőnek a diákok lázadtak fel. A 2018-s év szinte folyamatos diák tüntetésektől volt hangos. A CEU ellenes akciók sűrűsödése, és közben a többi egyetem – főként a humán, és társadalomtudományi, közgazdasági irányultságúak fizetőssé tétele, a nem kellően tehetős jövendő hallgatók kiszelektálása, általános lázadást eredményezett a fiatalok körében, amelyhez a szülők és a pedagógusok, egyetemi tanárok is csatlakoztak.
A második – és az utóbbi napok eseményei azt jelzik, hogy végzetes – zavart az „Orbán-lufi” létében, a munkavállalók és általában a magyar családok életébe történt kegyetlen beavatkozás okozta. A kormány ezt az évet a család évének hirdette meg. Orbán együttműködési megállapodást ajánlott a nőknek. S, meghirdette, hogy szüljenek minél több gyermeket, mert rosszak a demográfiai mutatók, pedig szüksége van a „magyarokra a nemzetnek”. Mindezt olyan rendelkezésekkel, törvényi kényszerekkel, amelyek sértik az emberek magánéletét, emberi szuverenitását, méltóságát. A nők társadalmi szerepét elvitatta, majd beszüntette a „gender szakot” az egyetemeken. „A nőknek a családban a helye, a konyhában, meg a szülőszobában”. Ezt tetézte be, hogy a munkavállalókat pedig 400 órás túlmunkára kötelező törvényt fogadtak el, amellyel egyúttal ellehetetlenítették a Munka törvénykönyvet. Az új foglalkoztatási feltételek csúcsa az lett, hogy a túlóráért esetleg 3 éven belül kaphatnak fizetést a dolgozók. Itt csordult túl a pohár! A szakszervezetek hiába kérték a tárgyalást, nem sikerült egyezségre jutni. Ezért december 8-ra meghirdették azt a tüntetést, amely még csak figyelmeztető lett volna a kormány számára, hogy térjen észhez. De, nem tette, nem tárgyalt, önteltsége fennhéjázó gőggé erősödött. A „rabszolgatörvény” tárgyalását dec.10-én kezdték és már 12-én meg is szavazták. A nép ezt már nem viselte el. A szakszervezetekhez csatlakoztak az ellenzéki pártok, és amikor az antidemokratikus törvénytárgyalást látták, a Parlament épülete elé vonultak az emberek. Együtt volt mindenki: a munkások, a hivatalnokok, az iskolások, az egyetemi hallgatók, a szülők és nagyszülők. December 12-én a parlamenti vita elfajult, mert az ellenzék nem látott más kiutat, mint az obstrukció. Orbán miniszterelnök, a pártjának parlamenti képviselői ezt olyan „sértésnek” fogták fel, amely intézkedést igényel. A törvényhozás folyosóira behívták a kormányőrséget, a miniszterelnök mellé testőrségét. Az ellenzék fütyült és szirénázott, szóban és plakátokkal tiltakozott. A téren pedig gyűlt a tömeg. Azóta folyamatosan tüntet. s egyre nagyobb létszámban, amellyel szemben bevetették a rohamosztagokat, a könnygázt és a fizikai erőszakot. Nem tudni még, hogy ez csak a kezdete az „Orbán-lufi” kipukkadásának, vagy már a „nagy durranás”, de a tömegben amellett, hogy „Orbán takarodj”, már azt is kiabálják, hogy „ez ’56”!