Nagyon “csáléra” mennek a dolgok … háborúk, menekültáradat, terror, robbantások, őrült gyílkosok …
diktatúrák, puccsok, doppingok, manipulációk, rágalmak …
s, közben a tények arról, hogy a “tőke urai” univerzálisan a világ urai akarnak lenni.
Fontos írás Jean-Michel Quatrepoint (a Res Publica Alapítvány tudományos tanácsának tagja, közgazdász újságíró) értékelése, most amikor majdnem tönkretették a riói olimpiát. Megjelent a http://www.fondation-res-publica.org/Une-offensive-judiciaire-globale_a950.html; és a Le Monde diplomatique (Magyar kiadás) 2016 július
Fordította: Hrabák András
Amerikai jog exportálása, az amerikai törvényeknek az ország területén kívüli alkalmazása olyan folyamat, ami nem ma kezdődött. Az Egyesült Államok évek, sőt évtizedek óta fejleszti globális, szuperhatalmi stratégiáját, ennek egyik eszköze a jogi arzenál bevetése, amikor is törvényeit és normáit az egész világra próbálja kiterjeszteni. A BNP Paribas-ra kivetett kolosszális bírság (8.9 milliárd dollár) kellett ahhoz, illetve az Alstomra kivetett büntetés (772 millió dollár) –(amely odavezetett és a valódi oka volt, bármit is mond az Alstom vezérigazgatója, hogy az Alsthom „energetikai” üzletágat végül eladták a General Electric-nek) – hogy Franciaország vezetői felfedezzék az évtizedek óta folyó gazdasági háború realitását. Így azután késve fedezték fel annak a jogi arzenálnak a gyilkos jellegét, amelynek a létrehozása már egy negyedszázadra nyúlik vissza.
A 90-es években, a kommunizmus összeomlása után, az Egyesült Államok egy sor olyan kereskedelmi törvényt vezetett be, amely nem csupán az amerikai vállalatokra, de minden más külföldi cégre is vonatkozott. Ezeknek a törvényeknek, Trade Act-oknak, vagy embargóknak a többsége lehetővé teszi az amerikai kereskedelem felelőseinek, hogy az amerikaiak gazdasági riválisait azonosítsák és szankcionálják, „tisztességtelen és ésszerűtlen” magatartásra hivatkozva.
Ezek a törvények néhány nagy fejezetbe sorolhatók:
Ma a legismertebb a korrupció elleni harcról szóló híres Foreign Corrupt Practices Act (FCPA), amelyet azokra az amerikai vállalatokra alkalmaznak, amelyek funkcionáriusokat és politikusokat vesztegetnek meg, hogy szerződésekhez jussanak. 1998-ban az FCPA-t kiterjesztették a külföldi vállalatokra is, és ez szolgált modellként az OECD[i] egyezményhez is, amely elvileg és célja szerint bünteti, különösen a nagy összegű szerződéseknél, a korrupciót.
A második fejezet egy olyan törvénygyűjtemény, amely bünteti a kereskedelmet az amerikai embargó alatt álló államokkal. Ezek közül a törvények közül egyesek ismertek, mint a Helms-Burton és a D'Amato törvények, amelyek szankcionálják azokat az amerikai vállalatokat, amelyek kereskednek Iránnal, Kubával, Líbiával, Szudánnal, stb. (összesen 70 féle amerikai embargó van életben a világon). 2006-ban egy brit bankár, a Standard Chartered egyik vezetője ezt mondta: „Kibaszott amerikaiak, kik vagytok ti, hogy megmondjátok a világ többi részének, hogy nem dolgozhatunk az irániakkal?”. Néhány évvel később a Standard Chartered-nek 700 millió dollár büntetést kellett fizetnie, mert Iránnal kereskedett.
Egy másik fejezetet képez az a törvénygyűjtemény, amely az ENSZ-embargó alatt álló országokkal való kereskedelmet bünteti.
Azután jön a terroristák és kábítószer-kereskedők piszkos pénzeinek tisztára mosása.
A Patriot Act, amelyet 2001-ben, az ikertornyok elleni támadás után adtak ki, a terrorizmus elleni harc ürügyén, kiterjesztett hatalmat ad több hivatalnak is, hogy hozzáférjenek különböző informatikai adatokhoz.
Végül, a 2010 júliusában elfogadott Dodd-Frank törvény felhatalmazza a SEC-et[ii], az amerikai tőzsdecsendőrséget, hogy minden olyan magatartást büntessen, amely az Egyesült Államokban bárki részéről szignifikáns módon hozzájárul pénzügyi bűncselekmény elkövetéséhez, még akkor is, ha az adott pénzügyi tranzakcióra az Egyesült Államokon kívül került sor, és kizárólag külföldi szereplők vesznek részt benne. Na ez a törvény már túl messze ment...
Hab a tortán, hogy 2014-ben a Foreign Account Tax Compliance Act (FATCA) az amerikai adóhivatalnak területen kívüli jogot adott arra, hogy a külföldi bankokat arra kényszerítse, hogy az ügynökeivé váljanak, és minden információt átadjanak az egész világon az amerikai állampolgárok számláiról és tulajdonairól. Ha a bankok nem működnek együtt, az Egyesült Államokban szerzett jövedelmük 30%-át elkobozzák, és ami még súlyosabb visszavonhatják a működési engedélyüket. Márpedig egy bank számára, főleg a legnagyobbak esetén, ha nem működhetnek az Egyesült Államokban és nem juthatnak dollárhoz, az a halálos ítélettel egyenértékű. A FATCA mögött gyakran hajlamosak vagyunk az amerikaiak olyan eszközét látni, amely végül is megtörte a svájci bankárokat, a „zürichi gnómokat”, arra kötelezve őket, hogy hagyjanak fel a szentséges banktitkaikkal. Ez igaz ugyan… de ez csak a fa, ami eltakarja az erdőt. Így a BNP Paribas a büntetése részeként arra kényszerült, hogy átadja az amerikai és francia-amerikai ügyfeleinek listáját. Így aztán nagyon is tiszteletre méltó személyek, akik balszerencséjükre kettős állampolgársággal rendelkeznek, de jövedelmüket Franciaországban szerzik és vallják be, anélkül, hogy az Egyesült Államokban is lenne jövedelmük, arra számíthatnak, hogy az amerikai adóhivatal részéről az Internal Revenue Service (IRS), összegzi az összes bevallott jövedelmüket és adójukat. Ha Franciaországban kevesebbet fizetnek, mint az Egyesült Államokban kellene, akkor az IRS követelni fogja a különbözetet. Ezt zsarolásnak nevezik.
Szép elvek… és a Volkswagen-ügy
Visszatekintve, nagyon nehéznek látszik tiltakozni ezen intézkedések bármelyike ellen: ki emelne szót a korrupció elleni harccal szemben… ? Ugyanígy, ki ne helyeselné a kábítószerkereskedők és jövedelmük tisztára mosása elleni intézkedéseket? Ugyanez a helyzet a terrorizmussal. Nagyon ügyes érvelés, amelyet részleteiben még Suzanne Nossel dolgozott ki 2004-ben, és később Hillary Clinton, külügyminisztersége idején (2009-2013) kezdte bőségesen felhasználni.
Ez a teória nem a puha hatalom, hanem az okos hatalom teóriája, amelyben az Egyesült Államok, saját egyetemes, mindenre kiterjedő hatáskörére hivatkozva alapozza meg az egyetemes joghatósági álláspontját.
Az Egyesült Államok úgy viselkedik, mint az új kiválasztott nép. Győzelmeik a rossz erőivel szemben (1945-ben a nácizmus, később a kommunizmus ellen) illetve gazdasági teljesítményük a modell felsőbbrendűségét igazolja. Normális tehát, hogy minden más nép elfogadja ezt a modellt, mert a globalizáció az uniformizálódást is magában foglalja. Az Egyesült Államok tehát meghatározza az egyetemes nagy elveket, amelyek mindenkire érvényesek, és mindenkire rákényszeríti ezek alkalmazását: a jogi arzenál révén, a dollár hatalmának révén, a technológiái révén, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenről tudjon (gondoljunk az NSA-ra). Mindezt természetesen a közjó érdekében.
Ezt az egyetemes joghatóságot definíciószerűen minden emberi működésre alkalmazni akarja. A FIFA és Sepp Blatter (és tágabban Michel Platini) elleni támadást angolszászok, amerikaiak vezették. Egy nagyon okos támadást, mert mindenki tudja, hogy a FIFA, akárcsak a NOB, közismerten a nepotizmus és a korrupció fellegvárai. Az amerikaiak számára arról volt szó, hogy szétrobbantsák ezt a rendszert és egy másikat tegyenek a helyére, ahol az amerikai hatalom uralkodik majd és diktálja a szabályokat.
Nagyon nehéz támadni ezt az okos hatalmat – amely egy valódi ideológia – hiszen az emberi jogok védelmére, a szabad és tisztességes versenyre, a fogyasztók és a kisebbségek jogaira stb. hivatkozik. A stratégia egyik tartópillére az angolszász nem-kormányzati szervezetek (NGO) erős szerepvállalása szerte a világon.
Ez állt a Volkswagen-ügy mögött is. Távol álljon tőlem, hogy védelmezzem a Volkswagent, vagy a német autóipart, de érdekes megfigyelni, hogyan bontakozott ki „az ügy”. Úgy kezdődött, hogy az európai autóipari lobby, amelyet a német ipar ural, nagyon jó kapcsolatokat ápol az Európai Bizottsággal és evidens módon a szennyezési és fogyasztási szabványokat Európában az autógyárak egyetértésével alakították ki. Mindannyian láthattuk, hogy a járművek meghirdetett üzemanyag fogyasztása nem felel meg a gyakorlatban tapasztalt értékeknek. A Volkswagen úgy határozott, hogy a dieselüzemű járművekkel, amelyek lényegileg európai találmányok, belép az amerikai piacra. Márpedig az Egyesült Államokban a dieselmotorokra vonatkozó szennyezési előírások – különösen az apró porszemcsékre vonatkozóak – sokkal szigorúbbak, mint Európában. Itt egy protekcionista szabályozásról, norma előírásról beszélhetünk. A Volkswagen elhatározta, hogy annak érdekében, hogy behatoljon járműveivel az amerikai piacra, titokban beépít egy, a Bosch által kidolgozott szoftvert. Egy olyan szoftvert, amely lehetővé teszi, hogy eltitkolja a valós porszemcse-szennyezést.
Ezt a trükköt egy amerikai NGO fedezte fel, amely 2014-ben feltárta az ügyet és elküldte a dokumentumot a szövetségi környezetvédelmi hivatalnak. Ez volt tehát az ügy kezdete. A Volkswagen, amely valóban csalt, csapdába esett. A média megkeverte a dolgot, a gépezet elszabadult: 48 csoportos bírósági keresetet nyújtottak be, 48 különböző államban. Az amerikai jogi hadigépezet mozgásba lendült, és a költségek a Volkswagen számára, függetlenül attól, hogy mibe került az imázs tekintetében, dollár tízmilliárdokra rúghat.
A Volkswagen (akárcsak leányvállalata, az Audi) sokat várt az Egyesült Államoktól: az amerikai piac egy új eldorádónak tűnt a német autóipari vezetőknek, akik azt remélték, hogy betelepülnek az Egyesült Államokba, élvezik a dollár előnyeit, az ottani, az európainál olcsóbb munkaerőt, hogy azután onnét exportálják az autókat vagy a különböző alkatrészeket és elemeket az európai piacra és Ázsiába. Ezt a kiváló tervet az amerikai autóipar, amely teljesen megújult a General Motorsnak juttatott szubvencióknak köszönhetően, nem nézte jó szemmel. Vajon véletlen, hogy a Volkswagen kis szoftver-ügyére fény derült? Az, hogy a Volkswagen-ügyben mi történik, azért fontos, mert bár a németek bűnösnek vallják magukat, de egy felségárulással felérő bűnt vállaltak magukra még január elején, amikor is visszautasították, hogy amerikai ügyészek és nyomozók hozzáférjenek az adataikhoz, különösen Németországban.
Tény ugyanis, hogy amikor az amerikai jogi gépezet beindul (azok a vállalatok, amelyek már „bekerültek a malomba”, tudnának róla beszélni), az amerikai nyomozók mélyre hatolnak és mindenhez hozzáférnek, levelekhez, dokumentumokhoz, stb. Márpedig a németek, a német törvényre hivatkozva, amely megtiltja adatok közlését az Európai Unión kívüli külföldi hatalmaknak, elutasították, hogy hozzáférést biztosítsanak a dokumentumaikhoz és a vállalat központjának belső mailjeihez. Elmennek-e a németek a végsőkig, visszautasítják-e hogy engedelmeskedjenek az amerikai jogi felszólításoknak? Ez azzal is végződhet, hogy a Volkswagent arra kényszerítik, hogy bezárja gyárait az Egyesült Államokban. Egy nehéz következményekkel járó folyamat tanúi vagyunk.
A „fenevadon” élősködnek
Az Egyesült Államok, hatalmával visszaélve egy totális jogi arzenált fejlesztett ki. Ők döntik el, ki kereskedhet és kivel. Eldönthetik, hogy egy versenytársat egyszerűen kiiktatnak. A francia vállalatok tudnak erről beszélni Iránnal kapcsolatban. Attól eltérően, ahogy a 80-as és 90-es években történt, hasznot húznak a dollár helyzetéből: a világon folyó tranzakciók 78 %-a dollárban történik. Mivel minden dollárban lebonyolított tranzakció átmegy az Egyesült Államokon, ezzel az amerikai törvényeknek van alávetve. Ráadásul le is hallgatnak mindent: leleplezték, hogy az NSA és az amerikai szolgálatok rendszeresen mindent lehallgatnak, beleértve az államfőket is… és senki nem tiltakozott. És főleg, ez a területen kívüliség óriási üzlet is, amiből elsősorban az amerikaiak húznak hasznot. A ténylegesen kirótt bírságok kezdenek elképesztő összegeket elérni. Az amerikai bíróságok által a bankokra kivetett bírságok 125 milliárd dollár körül vannak, ennek jelentős része az amerikai bankokat érinti. Az amerikai bankokat azonban a subprime ügyek miatt ítélték el (persze eddig egyetlen amerikai bankár sem került börtönbe), miközben az európai és japán bankokat az embargók megsértése miatt büntették meg. A svájci bankok súlyos összegeket fizettek azért, mert bizonyos adatokat nem közöltek időben.
A külföldi bankokra eddig 35 milliárd dollár büntetést róttak ki és úgy féltucat milliárdot az iparvállalatokra. Az első tíz, többségében korrupció miatt megbüntetett iparvállalat között, kilenc külföldi. A rekordot a Siemens tartja (800 millió dollárral), amelyet az Alstom követ (772 millió dollárral).
A pénz elsősorban az amerikai jogrendszer (a SEC, a kincstár, a DOJ) működtetésére szolgál, amelynek a kapcsolódó költségei jelentősek. Az amerikai jogrendet, a többszázezer jogi iroda ügyvédjeit a cégek alkalmazzák és a „fenevadon” élősködnek. Tágabb értelemben tehát a bírságokból származó pénz élteti az amerikai jogrendet. Ehhez még tegyük hozzá a szabadalmi rendszert, stb. Ennek a rendszernek egy területen kívüli alkalmazása hatalmas üzlet, amely az amerikai jogi és igazságügyi rendszert táplálja.
A BNP Paribas-nál biztosan boldogok lesznek, akik megtudják, hogy a kifizetett rekordbírság egy részéből végre kifizetik az Egyesült Államok teheráni nagykövetségén 1979-ben túszként fogvatartottak kártalanítását. Eddig ugyanis semmit sem kapott az a több mint ötven ember, akiket 444 napon át tartottak fogva. Irán ugyanis mereven elutasította a Ronald Reagan idején megkötött egyezményben, hogy bármilyen kártérítést is fizessen (az irániak ugyanis részben azért tartották túszul vissza az amerikai nagykövetség alkalmazottait, mert az amerikaiak „túszul”ejtették a Chase Manhattan Bank-nál az iráni számlákat…). A Kongresszus a BNP Paribas büntetéséből 1-2 milliárd dollárt az egykori amerikai túszok kártalanítására szándékszik fordítani.
Még súlyosabb: az a megegyezés, amit a külföldi vállalatokkal aláíratnak, gyakorlatilag ki is szolgáltatja azokat. Az amerikai hatóságokkal kötött megállapodás ugyanis általában előírja 6 hónapra, egy évre vagy 3 évre… hogy független ellenőrök felügyeljék, hogy az elítélt vállalat az amerikai szabályoknak megfelelően viselkedik-e. Az Alcatel Lucent-et néhány éve korrupció miatt elítélték, egy olyan ügyben, ami a 2000-es évek elejére nyúlik vissza (az összeg jóval kevesebb, mint amennyire az Alstomot ítélték, „alig” 170 millió dollár). Ezután az Alcatel Lucent arra kényszerült, hogy három éven keresztül átadjon minden információt, amit az hasznosnak tartott a megbízása teljesítéséhez, egy független könyvvizsgálónak. Egyesek erre azt mondják, hogy az Alcatel Lucent-et néhány évig az amerikai bíróságok fosztogatták. Termelési és technikai titkok és más lényeges adatok kerülnek így idegen hatalom kezébe.
Az amerikai jog területen kívülisége lehetővé teszi az amerikai hatalom számára, hogy saját uralmát érvényesítse olyan szektorokban, amelyeket stratégiai fontosságúnak ítél.
http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2214#Itemid=48
