HTML

Közép-európai Elemző Központ

Friss topikok

Címkék

"egységben lét" (1) "felszabadító" (1) "narancsos forradalom" (1) A.Rar (2) A. Janukovics (1) A. Kvasnewski (1) Abe (1) agytröszt (1) akciók (1) aknamező (1) alaptörvény-modosítások (1) Alekszand Rar (1) állam (1) Államcsíny (1) államfői találkozó (1) államiság (2) Állami Duma (1) Amerika (2) amerikaiak (1) amerikai jog (1) Angela Merkel (1) Arbuzov (1) Argentina (1) Arkagyij Babcsenko (1) árulás (1) átalakulás (1) Atlanti Híd (1) auditálás (1) Auschwitz (1) az elit ideológiája (1) a hatalom ára (1) a jövő céljai (1) a történelem tanuságai (1) B.Komorowski (1) baloldal (1) Bandera (1) beavatkozás (2) befektetők (1) béke (4) békekötés (1) belső kiegyezés (1) Beszarábia (1) betartott kötelezettség (1) Biden (3) biologiai-háború (1) biológiai háború (1) Blinken (1) börtönből szabadulás (1) Brezsnyev (1) Bronislaw Komorowski (1) Brzezinski (2) Budapesti Memorandum (1) Bukovina (2) burzsoá-demokratikus forradalom (1) Bush (3) bűvészinas (1) Capitólium (1) civil-társadalom (1) civilizáció (1) civilizációs forradalom (1) civil kontroll (1) civil szervezetek (1) Corriere della Sera (1) családi klánok (1) csatlakozás (1) csúcstalálkozó (1) D.Grybauskaite (1) D.Trump (1) D.Vidrin (1) David Cameron (1) deja vu érzés (1) Dél-Kórea (1) Déli Áramlat (1) demokrácia (4) demokraták (1) Demokrata Párt (1) Deutschland (1) dialógus (1) dilemma (1) dilemmák (1) diverzio (1) doktrina (1) Donald Trump (3) dopping (2) EBESZ (1) egészségi állapot (1) egyenlő érték (1) egyenlő jog (1) Egyesült Államok (2) egyezkedés (1) egypárt-rendszer (1) együttműködés (2) elemzés (1) életfogytiglani szabadság (1) elit (2) ellenzék (1) ellenzéki lázadás (1) Elmar Brok (1) elnök-választás (2) elnökhöz közel álló üzletemberek (1) elnökválasztás (4) ember (2) ember-ember (1) ember-természet (1) emberiség (1) ember viszonya (1) energetikai problémák (1) energia (1) epidemia (1) érdekviszonyok (1) Erdély (1) Erdogan (1) értékek (1) esély (1) esélyek (1) Észak-Korea (1) eszmék (1) EU (1) EU-társulási szerződés (1) EU-Ukrajna Együttműködési Tanács (1) EU-Ukrajna megállapodás (1) Eurázsia (1) EurÁzsiai Szövetség (1) Eurázsiai Szövetség (2) eurointegració (1) Euronest (1) Európa (3) Europäische Union (1) Európai Bizottság (1) európai értékek (1) Európai integráció (1) európai jogellenes döntések (1) európai Magyarország (1) Európai Parlament (1) Európai Unió (18) Európa Békéjének Napja (1) Európa elitje (1) EU beteg-gyermeke (1) EU együttműködési megállapodás (1) EU parlamenti választás (1) fegyverszünet (1) felelősség (1) felhozó-verseny (1) felszabadulás (1) feszültségek (1) Fidesz (1) föderáció (1) fogvatartás (1) folyamat (2) folytatásos (1) főpolgármester választás (1) fordulat (1) Fordulat és Reform (1) fordulópont (1) forradalom (1) G-20 (2) G-7 (1) G-8 (1) G.Westerwelle (1) Gajdos István (3) Galicia (2) gáz (2) gazdaság (1) gazdasági helyzet (1) gázimport-csökkentés (1) gázpiac (1) gázszállítás (1) gázvezeték (1) gáz árak (1) geopolitika (1) geopolitikai helyzet (1) geopolitikai konfliktusok (1) glasznoszty (1) Globális-integráció (1) globális-lokális (1) globális kapitalizmus (1) globális vlágrend (1) globalizáció (1) Gorbachev (1) Gorbacsov (7) GPS (1) Gurmai Zita (1) gyermek (1) gyógykezelés (1) Győzelem Napja (1) háború (2) hadikommunizmus (1) halálmenet (1) hamis-momentum (1) harc (1) Hármas-szövetség (1) hatalmi vákuum (1) Hegyi Karabah Köztársaság (1) Helsinki (1) Heritage Foundation (1) hidegháború (5) Hillary Clinton (1) hitel (1) hitelprogram (1) Hollande (1) holnap választás (1) holodomor (1) Holodomor (1) holokauszt (1) Horn Gyula (1) hrivnya árfolyam (1) Hruscsov (1) Huntington (1) ideológia (4) Ikarus (1) IMF (3) India (2) integracia az EU-val avagy Oroszországgal (1) integráció (4) interju (1) internet (1) irányított kaosz (1) Ivan Gasparovic (1) J.Timosenko (2) Janukovics (4) Japán (1) Jelcin (2) Jerevan (1) jogerős börtön-büntetés (1) John McCrain (1) jövő (2) Jövő (1) Ju.Timosenko (1) Julia Timosenko (4) Júlia Timosenko (2) Juscsenko (2) kacsanyivkai korház (1) Kádár János (2) kalandorság (1) kanossza (1) kapitalizmus (2) kapitalizmus-reinkarnációja (1) karabahiak elfogadják (1) Karl Marx (1) Kárpát-Alja (1) Kárpátalja (2) kárpátaljai magyarok (1) Kék Áramlat (1) kelet-európa (1) Kelet-Ukrajna (1) Keleti Partnerség (1) Kerch (1) Kercsi-szoros (1) kéziratok (1) kiegyezés (2) kilépések (1) Kína (6) klíma-katasztrófa (1) koalició (1) kölcsönös bizalom (1) Komjáthi Imre (1) kommunisták (1) kompország (1) kompromisszum (1) konfliktus (1) könyvvizsgáló (1) konzervatív (1) konzervatívizmus (1) konzervatívok (1) kormány (1) korona-vírus (1) Koszigin (1) Közép-európai országok (1) központi erőtér (1) Krausz Tamás (1) Kravcsuk (2) krétakör (1) Krím (1) Krim (1) krizis (1) Kronstadt (1) Kucsma (2) külföldi gyógykezelés (1) kulissza (1) kűlső nyomás (1) kultúra (1) Kurt Volker (1) látvány (1) Legfelsőbb Rada (1) legitim hatalom (1) Lenin (4) liberálisok (2) liberális ideológia (1) logika (1) lyukak (1) M.Azarov (2) M.Gorbacsov (1) M.Turski (1) ma (1) magyarok (1) Magyar Irka (1) magyar kisebbség (1) Majdan (2) Málta (1) manipuláció (1) Marxizmus-leninizmus (1) marxizmus-leninizmus (1) Matenadaran (1) média (1) megállapodás (1) megbokrosodott (1) megegyezés (2) megújúlás (1) mélyszegények (1) Merkel (2) mesterséges intelligencia (2) migránsok (1) Mihail Gorbacsov (1) milonga (1) mindenki jól jár (1) mini-hidegháború (1) MinszkiMegegyezés (1) Minszki Megállapodás (1) Mit tegyünk! (1) Mit tehetünk? (1) mi történik (1) Mogherini (1) Moszkva (1) MSZP (2) munka (1) N.Azarov (1) nácik (1) nacionalista (1) nacionalisták (1) nacionalista ideológia (1) Nagy Imre (1) napló (1) NATO (1) négy szakasz (1) Németország (2) nemzetállam (1) nemzetközileg nem elfogadott (1) nemzetközi választási megfigyelők (1) neo-horthysta-rendszer (1) neokon-neolib (1) neoliberalizmus (1) NEP (1) népfelkelés (1) népfront (1) NGO (1) Ny.Azarov (2) nyelvhasználat (1) nyitott társadalom (1) Nyugat (2) nyugatbarát (1) nyugati bankok (1) O.Zarubinszkij (1) Óbudai Forradalom (1) okoskodás (1) olaj (1) oligarcha (1) oligarchák (3) olimpia (1) önállóság (1) önálló államiság (1) önkormányzat (1) önmerénylet (1) Orbán (1) Orbán-lufi (1) Orbán Viktor (1) Örményország (1) oroszok (1) Oroszország (19) Oroszországi Föderáció (1) Oroszország -1996 (1) orosz bankok (1) Orosz Föderáció (2) összekötő kapocs (1) osztályharc (1) P. Kooks (1) palagáz-mező (1) Pamfilova (1) pandemia (1) parlamenti választás (1) párt (1) partnerek (1) Patchwork (1) patriota gazdaság (1) peresztrojka (1) Periferiális-kapitalista (1) perspektívikus feladatok (1) Persztrojka (1) Plotnyickij (1) polarizált politikai klima (1) polgárháború (2) politika (1) politikai-rendszer (1) Politikai "burok" (1) politikai helyzet (1) politikai küzdelem (1) politikai lázálmok (1) politikai vákuum (2) Porosenko (4) poszteurópai modell (1) poszthidegháborús helyzet (1) posztindusztriális (1) posztindusztriális civilizácio (1) pravoszlavok (1) Pricewaterhouse Coopers (1) problémák (1) proletárforradalom (1) protektorátus (1) pszichológia (2) puccs (2) Putyin (10) Putyin Szovjetunió (1) rabszolga-törvény (1) rabszolgatörvény (1) radikális jobboldal (1) Reagan (3) Reagen (1) reform (1) reform-közgazdászok (1) reformok (1) Reform és demokrácia (1) Régiók Pártja (1) Rendszerszerűen (1) rendszerváltás (4) republikánusok (1) Republikánus Párt (1) revansiszták (1) robban (1) robotok (1) Románia 1989 (1) rossz hitelek (1) Rosztyiszláv Iscsenko (1) Russia (1) START-3 (1) Steinmeier-formula (1) Strasbourg (1) stratégia (1) Stratégia (1) stratégiai érdekek (1) stratégiai partnerek (1) Sz.Arbuzov (2) Sz.Karaganov (1) szabadonengedés (1) Szabadság-párt (1) Szabadságpárt (1) szabadulás a börtönből (1) szabad kereskedelmi övezet (1) szabad oktatás (1) szakszervezetek (2) szegény (1) szegény-ország (1) szegénység-politika (1) szellemi kínkeservek (1) szélsőjobb erői (1) szemfény-vesztő (1) szeparatisták (1) Szevasztopol (1) SZKP (2) Szlovákia (1) szocialista (1) szocialisták (1) szociális alávetettség (1) szociális irányultság (1) szolidaritás (1) szövetség (1) Szovjetunió (4) Sztálin (1) sztrájk (2) szükségtelen (1) Taktika (1) Tamás Gáspár Miklós (1) tanácsok hatalma (1) tangó (1) tárgyalás (1) tárgyalás Szocsiban (1) Tariel Vaszadze (1) tározók (1) társadalom (1) társulási megállapodás (2) Társulási szerződés (1) Társulási Szerződés (1) társulási szerződés (1) társult tagság (1) Tea Party (1) tegnap (1) tényezők rendszere (1) természet (1) természetes intelligencia (2) természet lázadása (1) terror (1) terrorizmus (1) területen kívüliség (1) területi megosztás (1) tettek (1) Theresa May (1) The Guardian (1) Timosenko (2) timosenko-adó (1) Timosenko-per (1) többpárt-rendszer (1) tőke (1) történelem (1) történelmi reminiszcenciák (1) totális rendszer (1) Tramp (1) Trump (4) TTF (1) tudat-forradalma (1) tudományos-technikai forradalom (2) tulajdonosváltás (1) tüntetés (1) tüntetések (2) Tyágnyibok (1) Tyimosenko (1) új-neokonok (1) újgeneráció (1) újra alapítás (1) új civilizáció (1) új idők (1) új külpolitikai gondolkodás (1) új nemzedék (1) Ukraina (4) Ukraine (1) Ukrajna (33) Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (1) Ukrajna Megmentésének Bizottsága (1) ukrán (1) ukránok (1) ukrán alkotmány (1) ukrán és orosz nyelv (1) ukrán gazdaság (1) ukrán Golgota (1) ukrán ipar (1) ukrán közvélemény (1) ukrán nácik (2) UkrAvto (1) Ungarn (1) US-Russian Relation (1) USA (13) USA "visszatér" (1) USA választások (1) útkereszteződés (1) uzsoraszerződés (1) V.Janukovics (14) V.Putyin (3) V. Putyin (1) V/4 csúcstalálkozó (1) vádak (1) vádak Timosenko ellen (1) választás (3) választások (1) válság (2) váltás (1) változatok (1) Vámunió (3) vámunió (2) védelmi kiadások (1) Velencei Bizottság (1) verseny (1) versenyképesség (1) versenyképtelen (1) veszélyek (1) veszélyesség (1) veszélyes játék (1) vezérelv (1) Vidámak és Leleményesek Klubjalu (1) Viktor Janukovics (6) Viktor Orban (1) világ-hatalmi válság (1) Világháború (1) világháború (1) világrend (1) Vilnus (1) virus (1) Visegrádi 4-k (1) viszony Moszkvához (1) viták (1) vita tézisek (1) Vlagyimir Putyin (3) vonakodva csatlakozás (1) World Economy (1) XVIII. kongresszus (1) XXI.század (1) Zaharcsenko (1) zarándoklat (1) zártország (1) zárvány (1) Zelenszkij (4) Zjugánov (1) zsákutca (3) zsidók (1) исторический контекстн (1) Конституция (1) поправки (1) Президент (1) Путин (1) Российская Федерация (1) Címkefelhő

Az európai életforma szétzúzása a cél

2017.12.19. 10:25 KeményLászló

Az alábbiakban olyan interjút teszek közzé, amely mostanában felszínen lévő kérdést feszeget a „migránsozás” politikai zűrzavarában. Vitatható vélemény, de legalább gondolkodásra késztet.

 

Dr. Köteles Lajos történész, aki civilizáció történeti kérdésekkel is foglalkozott, korábban számos figyelmet keltő írásban segítette az aktuális történések megértését. Most ismét a történész segítségét kértük a mostani zűrzavarban való eligazodáshoz.

 - A mostani terrortámadások kapcsán szinte minden hírmagyarázó egyetért abban, hogy valami végérvényesen megváltozott és új korszak kezdődik Európa történetében. Mi erről a történész véleménye?

Természetesen nincs szó egy váratlan korszakváltásról, csak láthatóvá vált, hogy a világ megváltozott. Szertefoszlott az az illúzió, hogy a világot átformáló új gazdasági és hatalmi osztozkodás erőszakra épülő történéseiből Európa kimaradhat és a korábbi jólét és béke változatlanul fennmaradhat. Először az európai gazdaság teljesítménye csökkent, aztán az arra épülő társadalom jóléte került veszélybe. Az átalakulás első áldozatai azokból az egykor betelepült milliós csoportokból kerültek ki, akik nem tudtak és nem is akartak beilleszkedni az európai társadalomba. Ennek természetesen vannak vallási és civilizációs okai is, de a legfontosabb a társadalmi felemelkedés lehetőségeinek elzáródása. Ez radikalizálta a fiatalokat és ez vitte utcára őket Franciaországban már korábban is Új elem, hogy a szociális eredetű lázadásokat az Iszlám Állam híveinek sikerült egy szent háború ideológiájával „megnemesíteni” és ahhoz megfelelő támogatást is nyújtani.

  • Sokan állítják, hogy mindez a Samuel P. Huntington által kialakított teóriát igazolja, amely szerint az emberiség jövőjét nem a racionalizmus és a nyugati értékek, hanem a különböző civilizációk egymással összeegyeztethetetlen ideológiáinak szüntelen harca fogja meghatározni. Igy van ez?

Meggyőződésem szerint szó sincs arról, hogy civilizációk kerültek volna szembe egymással. Az igaz, hogy az iszlám más értékeket vall, mint Európa, de a terror egyáltalán nem jellemző az iszlám vallásra. Gondoljunk arra, hogy a 150 éves török megszállás idején sem kényszerítették a népet keresztény vallása elhagyására. A terror akkor válik elfogadottá, amikor olyan szélsőségesek jutnak politikai hatalomhoz, akik szent háborút hirdetnek minden nép ellen, amelyik nem követi őket. De ők az iszlám követőinek csak kisebb része. Hadjáratuk olyan, mint az inkvizíció volt a kereszténység történetében.

  • Mi állhat a dolgok hátterében?

Harc folyik a világ újrafelosztásáért, a jövő gazdasági tartalékaiért. Ezek nagy része a Közel-Keleten van, ezért az egyik legfontosabb világhatalmi kérdés, hogy ki lesz ott a legbefolyásosabb. Úgy tűnik, hogy egyre több kisebb-nagyobb hatalom is belebonyolódik az évek óta tartó háborúkba és minden elképzelhető (és elképzelhetetlen ) eszközt bevetnek egymás legyőzésére. Az ottani háborúk kegyetlenségeiről csak alig kapunk híreket, pedig az is része az erőszak eszkalálódásának.

  • Elkerülhetetlen, hogy ne kerüljön szóba az Európába irányuló népvándorlás. Hogyan értelmezhető ez a jelenség és miért nem képes Európa hatékony lépésekre?

Az Európába irányuló betelepülés évtizedek óta tartó, egyre erősebbé váló folyamat, amely eddig megmaradt az érintett országok keretei között. A mostani népvándorlásnak számos nyilvánvaló oka van: az állandósult afrikai háborúk, a klímaváltozás, az észak-afrikai országok „forradalmait” követő zűrzavar és a Közel-Kelet háborúi, amelyek ellehetetlenítették az ottani életet. Természetesen lehetnek más tényezők is, hiszen ekkora tömeg rászabadítása Európára több hatalomnak is érdekében állhat – de ezekről csak találgatni tudunk. A most megindult bűnbakképzés csak elfedi a valódi problémákat.

A tehetetlenség fő oka, hogy az Európai Unió ma „ félig kész „  közösség. Már nem a tagországoké a fontos döntések joga, de még nincs olyan hatékony rendszer, amely gyors és határozott döntéseket hozhatna. A problémák ebből származnak. Mivel a világban ma már nincsenek elszigetelt problémák, mert minden ország a világgazdaság része, a globális eseményeknek nincs „helyi” megoldása. A magyar kerítésépítés sem oldott meg semmilyen problémát, csak „áttolta” a gondot másoknak, azok tovább és így alakult ki az Unió tehetetlensége. Az a korábbi rendszer vált működésképtelenné, amelyet az európai jobb-és baloldal egyaránt támogatott

   - Mit gondol, hogyan folytatódnak az események?

Az Iszlám Állam a Közel-Keleten veszített, ezért indította el új stratégiáját, amelynek a lényege, hogy áthozza a háborút Európába. Ennek bázisa nemcsak az Európában csalódottak, hanem azzá lehetnek a visszatoloncolásra ítéltek és azok is, akiket befogad Európa, de nem lesznek képesek a beilleszkedésre. Amíg a társadalmi problémák megoldatlanok maradnak, addig minden szélsőséges eszme teret nyerhet a társadalmon kívülre kerülő csoportokban.

Mindezek miatt arra számíthatunk, hogy évekig elhúzódó terrorveszély lesz Európa  valamennyi országában. Bár vannak első osztályú célpontok, az egész európai életforma szétzúzása a cél, ezért az is elképzelhető, hogy a kevésbé jelentős országokban is megjelenik a terror, azt bizonyítva, hogy sehol senki nem lehet biztonságban. Az elérhető cél az élet megzavarása, a félelem kiváltása. Ez a háború a lelkeket támadja. Ez ellen az új típusú hadviselés ellen szinte védtelenek vagyunk. Természetesen minden eszközzel meg kell védeni a biztonságunkat, de a valódi megoldás nem az erőszak, mert az a bosszú spirál létrejöttéhez, Európa visszarendeződéséhez vezet.

Ebből a szempontból Európa fordulóponthoz jutott. Vagy megerősödnek a nemzetállami törekvések és szétfoszlik az egyesült Európa álma, vagy továbblépünk és megerősítjük a közösség integrációját. Ez hosszú évekig tartó és nem egyszerű folyamat, de ha Európa meg akarja őrizni a demokráciát, akkor nincs más útja a jövő felé.

Szólj hozzá!

Címkék: terror Európa migránsok Huntington

2017.11.22. 17:44 KeményLászló

Szólj hozzá!

A kelet-európai társadalmak belső erői nem képesek egy totális rendszer lebontására

2017.11.22. 17:44 KeményLászló

 A fenti címmel készült interjú dr. Köteles Lajossal, akinek a gondolatait érdemes tovább gondolni.

Dr. Köteles Lajos

Ma már nyilvánvaló, hogy Európa fejlődése fordulóponthoz jutott, nem maradhat a béke szigete a világméretű átrendeződésben. Vagy újraerősödnek a nemzetállami törekvések és szétfoszlik az egyesült Európa álma, vagy továbblépünk és megerősítjük a közösség integrációját. A jövő felé vezető utak keresésében a jelenlegi kormányzat a nemzetek „uralmának” visszaállítását, a demokratikus ellenzék pedig az európai közösség erősítését látja célszerűnek. Napjaink történései a jobboldali pártok erősödését segítik, az ő víziójuk válhat valósággá. Hogyan látja a történész a hazai jobboldalt és az általa létrehozott új hatalmi rendszer jövőjét? Beszélgető partnerünk Dr. Köteles Lajos kandidátus.

 Milyen történelmi gyökerei vannak a mai jobboldali politikának?

Közép-Kelet Európa határait az első világháború után a győztes nyugati hatalmak érdekei, a másodikat követőt pedig a Szovjetunió elképzelései határozták meg. Mindkét esetben olyan igazságtalan, rabló ország rendezés történt, amelyet a vesztesek közé került népek nem tudtak elfogadni. Nem a más népek által lakott területek elvesztése vált lélekrombolóvá, hanem a magyar nemzet egyharmadának más országokba való bekebelezése okozott máig be nem gyógyuló lelki sebeket. Ahogyan egy súlyos betegségről sem lehet elterelni a figyelmet, ez a trauma sem gyógyult be azzal, hogy a „szocialista” korszakban megkövetelt internacionalizmus nem engedte a felszínre a nemzeti fájdalom gondolatait sem – azok ott éltek és élnek a magyar társadalom minden rétegében. A rendszerváltást követő szabadabb légkörben különféle formákban a felszínre kerülhettek és máig a politikai ideológiák egyik leghatékonyabb hajtóerejévé lettek. A hatalomra kerülő liberális és baloldali pártok egy nemzetek fölött álló demokratikus Európa létrejöttében látták és látják a nemzeti sérelmek megoldásának perspektíváját. Ez azonban egyelőre nem több egy illúziónál. Következménye viszont az lett, hogy a nemzet mai, valós problémái nem igazán jelentek meg ezekben a pártokban. A nemzeti problematika és ideológia elsősorban a konzervatív és jobboldali pártokban teremt széles körben ható azonosulási erőteret.

 Kétségtelen, hogy ez így volt, de a rendszerváltást követő másfél évtizedben mégsem jött létre egy meghatározó konzervatív-jobboldali erőtér. Valami történt, ami mindent megváltoztatott.

A rendszerváltás első évtizedében a demokratikus és jólétben élő Európai Unióhoz való csatlakozás reménye és az ahhoz kapcsolódó illúziók még általánosan elterjedtek voltak, azokat minden parlamenti párt is osztotta, bár a fejlődés útjait másképpen ítélték meg. Az előző kormányzat idején kirobbant pénzügyi világválság szétfoszlatta ezeket az illúziókat, leértékelte a magyar gazdaságot, milliók kerültek korábban elképzelhetetlen szegénységbe. Világossá vált, hogy az uniós tagság nem teremt automatikusan gazdasági felemelkedést, és az újraszerveződő európai gazdasági térben csak komoly strukturális átalakításokkal lehet a sikeres országok közé kerülni. A hatalom belső ellentétei és az ellenzék példátlan populista akciói azonban lehetetlenné tették a megalapozott modernizációs lépéseket. A kormányzati munka szétesett és meghiúsultak a szükséges, de kellően nem előkészített modernizációs reformok. Mindezek nyomán a közhangulatban gyökeres változás történt, amelyeket a jól szervezett ellenzék átfogó propaganda hadjárattal az egész baloldal hiteltelenítésére használt fel, máig ható sikerrel. Politikájuk sikerességének alapja, hogy minden társadalmi csoportnak ígéretet tettek a biztonság és a jólét azonnali megteremtésére. Mivel a magyar társadalomban a Kádár-rendszerben megerősödött az a történelmi tapasztalat, hogy a jót és a rosszat is „felülről” kaphatja, ez a teljesen megalapozatlan, modernizáció ellenes politika az aktív társadalom többségét magával ragadta

.A hatalomra került Fidesz láthatóan nem azt teszi, amit ígért, mégis meghatározó erő maradt. Hogy lehetséges ez?

A Fidesz nemcsak politikai változást akart, hanem egy gyökeres hatalmi rendszerváltást hajtott végre. Eredményességének alapja, hogy egy fokozatosan kedvezőbbé váló gazdasági környezetben és a beáramló hatalmas uniós támogatási összegek gazdaságélénkítő hatásaiban bízhatott és ezek a reményei meg is valósultak. A gazdasági fejlődés azonban egyoldalú, elsősorban a betelepült óriás vállalatok teljesítményéhez kapcsolódik, a gazdaság többi része alig modernizálódott és még érzékenyebb a külső körülményekre, mint korábban.

Az viszont kétségtelen, hogy a központosított hatalom átmenetileg képes a gondok kezelésére.

Bár vannak, akik ezt a kormányzatot egy vezérhez kötődő személyi uralmi hálózatnak tekintik, ennél sokkal többről van szó. A kétharmados parlamenti többség lehetőséget adott arra, hogy az élet minden területén kiépítsék hatalmi pozícióikat, az oktatásügytől a gazdasági fejlesztésekig. Lehetővé vált a demokrácia intézményrendszerének kiüresítése, a gazdasági háttér hatalom pozícióinak kisajátítása és a média propaganda –eszközzé alakítása. Ezek felhasználásával az egész ország működését sikerült ellenőrzés alá vonni és olyan érdek-hálózatokba szervezni az országot, amelyeket az érdek és a megfelelés kényszere szilárdan összetart.

 Ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor hogy lehet, hogy ez a rendszer nemcsak működőképes, hanem sikeresnek is tekintik itthon és sokan külföldön is?

Nem vitatható, hogy a Fidesznek sikerült olyan világképet kialakítani és meggyökereztetni a magyar társadalom jelentős részében, hogy sokan a sugallt hamis világképet tartják valóságosnak, benne a magyarság ezernyi külső és belső ellenségével. Az így kialakított veszély-tudat aztán valóságos tényezőként hat – úgy manipulálható, ahogyan tetszik. Ma ez a hamis valóságkép európai dimenziót is kapott, ez is felerősíti a hatását. Ha a valóság mégis felsejlik a díszletek mögül, akkor még mindig ott van az illúzió a jó vezérről, aki mára már a csalhatatlan géniuszok közé emelkedett.

 Mit tud tenni ebben a helyzetben a demokratikus ellenzék? Képes lesz-e egy olyan program elkészítésére, amely a jelenlegitől eltérő utat mutat a jövő felé a magyar társadalomnak?

A magyar baloldal legnagyobb hibája, hogy illúziók foglyává vált, amikor a demokrácia és a piacgazdaság bevezetésétől remélte egy jobb Magyarország létrejöttét. A bukásával fizette meg illúziói árát és addig nem is lesz hatalmon, amíg csak végtelenül leegyszerűsített szociális ígéretekkel és a kialakult rendszer átalakításával próbálkozik. Az emberek többsége ma már egy új rendszert akar. Olyat, amelyik esélyt teremt mindenkinek, visszaveszi a korlátlan hatalmat az államtól, és nemcsak visszaállítja a demokráciát, de a közösségekre épülő új demokratikus rendszert is teremt. Ehhez azonban új emberek kellenek, mert az elmúlt évtized sárdobálásában szinte minden résztvevő hitelét veszítette, még ha nem is ezt érdemelte volna. Az is nyilvánvaló, hogy nem elég az értelmes új program, hanem kell valaki, aki azt személyében is reprezentálja, azaz egy  karizmatikus vezető. Ebben a légkörben azonban egyik oldalon sem nőnek fel ilyenek, azaz csak lassan érhetnek be még az elkerülhetetlen változások

 Ha ez így van, akkor mi lehet a jövő forgató könyvében?

A Kelet-európai társadalmak jellemzője, hogy belső energiáik nem elegendőek egy totális berendezkedés megváltoztatására. A mindent behálózó, familiáris jellegű érdekhálózatok haszonélvezőinek több százezres tábora mellett a kiszolgáltatottság, félelem, a tudatlanság, a közöny  és az ideológiai agymosás akár évtizedeken át is képesek fenntartani egy totális rendszert. Bár a jelenlegi rendszer egy vezér köré szerveződött, mégsem bukik meg annak távozásával, mert sokkal erősebb kapcsok tartják össze annak haszonélvezőit. A változások lehetőségét elsősorban a hatalomban lévő csoportokon belüli érdekviszonyok radikális átalakulása teremti meg, de kellenek hozzá a külső környezet ösztönzései is, ahogyan az például az 1989-es rendszerváltás idején is volt. A parlamenti ellenzék befolyása és a kormányzaton belüli érdekkülönbségek mindaddig nem lesznek elegendőek a rendszer megváltoztatására, amíg a támogatók ellátásához lesz elég pénz. A külső körülmények változása már napirenden van, hiszen a világ egy eddig nem tapasztalt káosz felé halad, amelyet az eddig kialakult módszerekkel már nem lehet hatékonyan kezelni. A kérdés az, hogy hogyan jut ki a kapitalizmus ebből a helyzetből? Nagyon valószínű, hogy nem a nemzetállamok jelentik a megoldást, hanem egy világhatalmi központ formálódik, amely új világrendet hoz létre az emberi társadalom ( és a kapitalizmus) megmentésére. Egy ilyen rendszerhez képest az Európai Unió integrációs kívánalmai rendkívül szerények és az „emberarcú kapitalizmus” jobb alternatíva lenne számunkra.

 

Szólj hozzá!

Címkék: kelet-európa nemzetállam fordulópont totális rendszer központi erőtér

Vlagyimir Putyin beszéde a világ dolgairól (2017. október 19) - Fordítás

2017.10.20. 20:13 KeményLászló

 

Vlagyimir Putyinnak a nemzetközi Valdaj Klub összejövetelén (2017. október 19) elhangzott beszédének és kérdésekre adott válaszainak legfontosabb bejelentései a TASSZ összeállításában:

A nemzetközi problémák és megoldásaik:

A legbonyolultabban összegubancolódott csomópontokon – legyen az a szíriai vagy a líbiai krízis, a Koreai félszigeten vagy Ukrajnában kialakult helyzet – ki kel bogozni és nem össze-vissza szabdalni.

Számos olyan recept, amely korábban hasznosítható volt a konfliktusok megoldására, ma már működés képtelen, de újabbakat még nem sikerült kidolgozni.

Itt az ideje, hogy a világ elhagyja az avíttá vált napirendeket, előre kell tekinteni, és abba kell hagyni az örökös múltba tekintést.

A változó világban nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy ne rugalmasan, nyitottan, szabadon vállaljuk fel a gyors és pontos reagálást.

Az ENSZ reformjáról:

Az ENSZ-nek – a maga univerzális legitimitásával – meg kell maradnia a nemzetközi rendszer központjaként, jelenleg nincs alternatívája.

Szükséges az ENSZ rendszerének a korszerűsítése, de a reformok csak lépésről lépésre vezethető be.

Egyes országok néha az ENSZ Biztonsági Tanácsában a vétó jogot kétségessé kívánják tenni, miközben ez a mechanizmus éppen az önkénnyel és a kalandorságokkal szembeni garanciaként került bevezetésre.   

Az ENSZ alapelveit meg kell őrizni, mert nincs más struktúra, amelyik képes lenne a világpolitika teljes színképét visszatükrözni.

A szankciókról:

Az USA Kongresszusa által a közel múltban elfogadott szankció csomag arra irányul, hogy kiszorítsák Oroszországot az energiahordozók európai piacairól.

Az a politika, amely az önteltségre, az egoizmusra, a saját kivételesség tudatára alapul, nem hordozza magában az iránta érzett tiszteletet, sem a valóságos hatalmasságot.

Nyugaton a Magnyitszkij ügyet a soron következő orosz ellenes hisztéria keltésre használják fel, bár ez a történet a legközönségesebb bűnügyből gyökerezik.

Oroszország a tömegkommunikációs eszközeinek a korlátozására Nyugaton azonnal és tükröző azonossággal fog reagálni.

Miután a gyenge partnert számításba sem veszik, vele még csak nem is tárgyalnak, az érdekeit figyelembe se veszik, ezért az adott esetben csakis tükrözően és a lehető leggyorsabban cselekszünk.

Az orosz-amerikai viszonyról és a kapcsolatokról a NATO-val:

Az USA-ban precedens nélküli orosz ellenes kampányt folytatnak. Valaki elveszítette a választást Trump úrral szemben, s ennek minden bűnét Oroszországra fogták és egyszerűen magából kivetkőzött orosz ellenes hisztériát folytatnak.

Az Oroszországi Föderáció és az USA közötti problémákat rendezni lehet, de ehhez közösen kell dolgozni rajtuk.

Az USA-ban Trump-al szemben tiszteletlenül viseltetnek. Ez az amerikai politikai rendszer sajnálatos negatív vonulata. Lehet vitatni, de tiszteletlennek lenni nem szabad, még pedig nem is Trump személyével, hanem azokkal az emberekkel szemben, akik rá adták a szavazatukat.

Az amerikai elnök kiszámíthatatlansága az USA-n belüli nagymérvű ellenállással kapcsolatos, de az Oroszországi Föderáció minden bonyolultság ellenére kész az együttműködésre.

Putyin nem lát veszélyt abban, hogy a NATO aktivizálódik Kelet-Európában és a Baltikumban. „Hagy tréningezzenek csak ott” – mondta.

A nukleáris leszerelésről, a vegyi fegyverekről és a START-ról (РСМД):  

Oroszország a mindent átfogó nukleáris leszerelésre törekszik. Oroszország már több mint 17 éve ratifikálta a nukleáris kísérletek betiltásáról szóló egyezményt, de az USA mind máig ezt nem tette meg.

Az amerikaiak hozzáférésre tettek szert Oroszország valamennyi szigorúan titkos objektumaihoz, vagyis a megállapodás gyakorlatilag egyoldalú jelleget kapott.

Oroszország reméli, hogy az USA visszatér a hadi-plutónium megsemmisítésének kérdéseiről folytatandó tárgyalásokhoz.

Moszkva nem mondta fel a plutóniumról szóló megállapodást, csupán szünetelteti azt, arra várva, hogy a partnere részéről normális, reális reagálás lesz.

A START-3 nem nagyon felel meg az USA-nak. „Mi nem készülünk a felmondására”.

„Nem mi térünk vissza az 50-s évekhez, bennünket térítenek vissza az 50-s évekbe” húzta alá Putyin.

Az USA elodázta a vegyi fegyvereinek likvidálását 2007-ről 2023-ra. „Olyan ország részéről, amely magát a fegyverzetek elterjesztésével szembeni és ellenőrzése feletti bajnoknak kiálltja ki, ez nem elegáns” – mondta Putyin.

Az USA 2004 óta gyakorlatilag abbahagyta a munkálatokat annak a megegyezésnek a keretében, amelyet az atomenergia békés felhasználásáról kötött Oroszországgal.

„Ha az amerikai partnereknek az a kívánsága, hogy kilépjenek az РСМД- ből, a mi részünkről a válasz azonnali és tükör pontosan azonos lesz”. – mondta Putyin.

Az USA részéről a tengeri és repülőgépi diszlokációjú rakéták ahogyan a megállapodásig rendelkezésre álltak, a megállapodás megkötése után is ugyanúgy vannak, „vagyis a lényegét tekintve ez a szovjetek részéről egyoldalú leszerelés volt”. A szituáció az Oroszországi Föderációban megjelent „Kaliber” és hozzá hasonló rakéták megjelenésével egyenlítődött ki.

Moszkva folytatja az erőfeszítéseit a tömegpusztító fegyverek elterjesztésének a megakadályozására.

Európa problémáiról:

Európa gyakorlatilag üdvözölte számos állam szétesését a kontinensen, „ nem is rejtette el örömét emiatt”. 

„Vannak igaz harcosai a függetlenségnek és szabadságnak, és vannak a szeparatisták, akiknek nem megengedett kiállni a jogaikért még demokratikus mechanizmusok igénybe vételével sem”.

A mononacionális államok létrehozása nem gyógyszer a lehetséges konfliktusokra.

A Nyugat nyomást gyakorolt a bíróságra a Koszovóra vonatkozó döntés meghozatalakor. Koszovó függetlenségének az elismerése megnyitotta Pandora szelencéjét, s a világban Katalóniához hasonló új krízisek jelentek meg. 

A Közel-Kelet helyzete és a nemzetközi terrorizmus elleni harc:

Ahelyett, hogy reális csapást mérne a terrorizmusra, és nem imitálná az ellene folytatott harcot, néhány ország mindent megtesz, hogy a Közel Keleten permanens káosz alakuljon ki.

Ennek a politikának van alternatívája, ezt mutatta meg Oroszország Szíriában.

Putyin hangsúlyozta, hogy megalapozott az a feltételezés, mi szerint Szíriában a terroristákkal „a közel jövőben végzünk”, de ez nem ok az örömre és arra, hogy véglegesnek tekintsük a felszámolásukat

 

http://tass.ru/politika/4661608?utm_source=tass&utm_medium=push&utm_campaign=push_all&following_ch=2788

Szólj hozzá!

Címkék: együttműködés terrorizmus USA Oroszország Vlagyimir Putyin START-3

Kiút a „világrend(etlenség)ből”?

2017.06.30. 11:23 KeményLászló

A világrend nagy átalakulás állapotában van. Jelenleg a felszínen a "rendetlenség" látszik. S, miután nincs egyértelmű irány az "együttműködések" vagy "szembenállások" felé, a türelmetlenebbek helyezkedéssel töltik az időt. A legnagyobb problémát az USA okozza. A hidegháború lezárását követően elfoglalta a "centrumot", hiszen magát győztesnek kiáltotta ki, és elvárta mindenkitől, hogy annak is tekintse. Az "egy központból" irányított világrend azonban véget ért, amikor 2007-ben Münchenben Oroszország bejelentette igényét az "egyenjogúságra és egyenrangúságra". Emellett dinamikusan zárkóztak fel az addig az USA centrum körül belső "várat" alkotó G-7 országok mellé a külső körnek tekintett G-20 pólus országai, különösen Kína, India, Brazilia, Dél-Afrika és amég néhányan. A 2016-s elnökválasztásra készülve azonban az USA "lefagyott", nem csupán a szokásos "kampány béna-kacsa" állapot állt be, hanem kiderült, hogy a civilizációs minőségi váltásnak, - ahogyan a Davosi Világgazdasági Fórumon nevezték: a 4. ipari forradalom kihívásainak - nem adekvát a fejlődési trendje. Lényegében az USA 2015-től már 2 éve nem tud magához térni, és főként azzal nem tud mit kezdeni, hogy nem egyedüli "uralkodója" a világnak. Az első, ami sürgetően válaszra vár: az új amerikai elnök milyen irányba lavírozza országát: 1. vissza akarja erőltetni az egy-központú világrend élére; 2. beletörődik a multipoláris világrendbe, amelyben az USA egyik pólus, a többiekkel egyenlő jogosítványokkal. Ha ez eldől, akkor egyúttal kirajzolódnak a világrend új kontúrjai és irányai. Az USA törekvése a visszatérésre a "centrumba", ma már feszültségeket növelné és a szembenállások irányába vinne; a multipolaritás elfogadása viszont új együttműködési csoportosulásokkal rendezné át a globálisan kialakuló integrációk kapcsolatrendszerét. A békés együttélés reménye ez utóbbi esetben erősödhet meg. Ugyanakkor az eddigi "szövetségek" jelentősen átrendeződhetnek. Olyan kérdések kerülnek terítékre, mint pl. mi lesz az Európai Unió sorsa; az USA maga köré gyűjti e az amerikai országokat és magára hagyja e az európaiakat; hova csatlakozik Nagy-Britania a "brexitet" követően, kialakulhat e a "Gribraltártól-Vlagyivosztokig" egységes gazdasági térség, vagy Oroszország és Kína (meg India és a Sanghaji Együttműködés) hoznak létre versenyképes integrációt. Sorolhatnánk a lehetséges variációkat, amelyek ma már nem íróasztalok melletti "ötletelések", hanem a tektonikus rengések kiváltói. Számunkra létfontosságú, hogy Kele-Közép Európa, s benne hazánk hol találja meg a helyét ebben a nagy átrendeződésben. A jelenlegi hajlam a "bezárkózásra", a majd "kibekkeljük" és a "győztesekhez csatlakozunk" felfogás nem járható opció. A "zárványokat" kivetik magukból a nagy folyamatok. Jelenleg a legbiztosabb "kapaszkodó" az Európai Unió tagjának lenni. Ezt azért is fontos leszögezni, mert ebben a térségben is zajlik a "helyezkedés". A "Visegrádi 4-k"; a lengyelek "Három Tenger Kezdeményezése", az "Osztrák-Cseh-Szlovák" 3-ak stb. útkeresések még nem tudni hova vezethetnek.

A következő napokban számos jelentős világpolitikai kérdés kerül napirendre. Azt még nem lehet tudni, hogy milyen eredménnyel járnak, de már az is valami, ha pont kerül a feszültséget kiváltó kérdések végére. Kezdődik azzal, hogy végre - minden ármánykodás ellenére - találkozik Putyin és Trump. Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy Moszkvába repült Kissinger, hogy bizonyára elősegítse a "kézfogást"! Azután Hamburgban összeűlnek a G-20 polus-országok vezetői.

Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára....

Az alábbiakban az egyik rész téma értékelését ajánlom az érdeklődők figyelmébe. https://vilagterkep.atlatszo.hu/2017/06/28/visegrad-halott-orban-ellenes-szovetseg-alakul-kozep-europaban-is/

Szólj hozzá!

Címkék: integráció világrend USA Európai Unió Oroszország Kína India Visegrádi 4-k

Vigyázzunk – hamis a tét!

2017.05.04. 12:38 KeményLászló

Miközben Budapesten a Nyugatról hazaszaladt (vagy küldött?) felső-középosztályi hátterű fiatalok  „haza kívánják zavarni az oroszokat”, a világban éppen ellentétes tendencia bontakozik ki. Sokan vettek irányt Oroszország felé. Az utóbbi hetekben az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini először járt Moszkvában és szorgalmazta az együttműködés újra indítását! Majd az olasz államfő, Sergio Mattarella biztosította az orosz vezetést arról, hogy feleslegesnek tartja a szankciókat. Azután az osztrák  energetikai kolosszus az OMV vezérigazgatója, Rainer Seele tette tiszteletét Putyinnál és hívta meg Bécsbe, az OMV és a Gazprom együttműködésének 50 éves ünnepi „aranylakodalmára”. A japán miniszterelnök, Abe Sinzó pedig ebben az évben már fogadta országában az orosz elnököt, majd maga jelent meg orosz földön, hogy a Kurill-szigeteken megvalósítandó közös projekteket megállapodásait aláírja. Május különösen érdekes vendégjárással és tárgyalásokkal kezdődött. Már 2-án fontos vizit zajlott Szocsiban, hiszen 2014 óta először köszönt be Putyinhoz a német kancellár Angela Merkel, hogy még a választások előtt tisztázzák álláspontjaikat a rendezetlen kapcsolataikról (az ukrán, szír, NATO ügyek mellett még a „csecsen melegek” problémáját is felvetette Merkel!). Ennek a látogatásnak a pikantériáját fokozza, hogy a folytatásaként este telefon beszélgetésen egyeztettek ezekről a kérdésekről (a csecsen melegeket kivéve) az orosz és az amerikai elnökök. Megjegyzendő, hogy a várt Trump-Putyin találkozóra, a G-20 tanácskozáshoz kapcsolódóan, júliusban a németországi Hamburgban kerül sor. Szocsiban közben a német zászló helyét már a török foglalta el, mert érkezett május 3-án Recep Tayyip Erdoğan, Törökország elnöke. Ezen az elnöki tárgyaláson is a világ sorsát meghatározó kérdések szerepeltek – kiemelten az iszlámista terror elleni együttes fellépés – amelyek fontosságát hangsúlyozza az a körülmény, hogy Erdoğan az orosz elnöktől az USA elnökéhez vette azonnal az útját.

Mindezt azért tartottam szükségesnek ilyen részletességgel – és még nem is említettem a szinte mindennapos orosz-kínai felsőszintű, valamint a posztszovjetuniós országok egyeztető munka-találkozóit – közzétenni, mert a magyar sajtó ezt elhallgatja; és a közvéleményt számos politikai kalandor másra hangolja. Ahhoz, hogy eligazodjunk a világban kialakuló folyamatokban és a meghatározó tendenciákra tudjunk figyelni, minden oldalú és lehetőleg nem manipulált információval kell rendelkeznünk. A hazai állapotok hideglelősek. Választásra készülünk, de manipuláltak az eddig napirendre került tétek. A jelenlegi hatalom érzékelhetően veszíti el a politikai legitimációját, de minden adminisztratív, financiális eszközt felhasznál a rezsim bebetonozására. Az elszegényedett, a felemelkedését meggátló egészségi és oktatási és egyéb szociális körülményekkel kizsigerelt többségi társadalom számára választási esélyt kíván nyújtani a szocialisták programja, élén Botka Lászlóval. Ugyanakkor a jelenlegi rezsimmel elégedetlen polgári értelmiség és leszakadóban lévő középosztály politikai szervezetei - mint történelmünk menetében rendesen – most sem állnak a szocialisták mellé. A helyzetet bonyolítja a „fokozódó nemzetközi hatás”. Az USA-ban vereséget szenvedett, de Európában szinte valamennyi struktúrában meghonosodott neoliberális-neokonzervatív ideológia képviselői itt akarják megvetni a lábukat, kivárni-kibekkelni, hátha Trump megbukik, s akkor ismét a világ élére visszakerülhetnek. Ez a politikai-ideológiai kör találta ki a magyar választás alternatív tétjét: Brüsszel vagy Moszkva. Ugyan hamis a beállítás, hiszen a jelenlegi hazai helyzetért a felelősség egyértelműen az orbáni-rezsimé, amely 2010 óta „zárvány-országgá” formál bennünket. Ezzel az alternatívával azonban az „új-neokonok” igyekeznek elodázni a rendszer leváltását, kivárva a pillanatot – a Momentumot – amikor ismét az ő-amerikájuk uralja a trendeket.

Nem és nem, valóban nem hagyhatjuk, hogy csapdába zavarják a magyar népet! A világ más forgatókönyv szerint működik és nekünk arra kell figyelnünk.  

Érdemes elolvasni pl. a szakértő ukrajnai politológus véleményét is (oroszul tudóknak).   

 https://regnum.ru/news/polit/2270610.html       

Szólj hozzá!

Címkék: Moszkva Merkel Putyin Erdogan Abe Trump Mogherini új-neokonok hamis-momentum

Az Oroszországi Föderáció civil társadalma - II

2017.04.21. 23:21 KeményLászló

A szociális piacgazdaság oroszországi patrióta módra történt átalakításának – miként bemutattuk – egyik lényegi eleme a civil társadalom felfogásának a szervesítése ehhez a rendszerhez. Azt követően, hogy a 2011-s parlamenti, majd a 2012-s elnökválasztási előkészületek során megvívták a harcot a rendszeren kívüli ellenzékkel, és elnyerték a társadalom többségének bizalmát, a továbbiakban a saját civil szféra megerősítésén tevékenykedtek. Ebbe a folyamatba tartozott a soron következő Állami Duma választások előkészítése is.

A 2016-s parlamenti, az első olyan választás az újjászületett Oroszországban, amelynek nem a rendszer megdöntése (visszaváltása: jelcinire, vagy szovjet-szocialistára), ill. megtartása és megerősítése volt a tétje. Oroszország ekkor már belső viszonyaiban nyugodt körülmények között, konszolidált társadalmi-gazdasági rendszerű országként, konszolidált többpárt-rendszerű demokratikus parlamenti választásra készült. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, hogy közben felerősödött a nemzetközi küzdőtéren a geopolitikai szembenállás. Megnehezítették az állam működtetését az ukrajnai események, majd a Krím-félszigeten lezajlott népszavazást követően, annak visszafogadása Oroszország részévé, s a mindezzel kapcsolatban indult szankciók, elszigetelési akciók, az energiahordozók árának zuhanása és következtében a rubel árfolyam drasztikus változásai. Ugyanakkor – főként a civil társadalom érettségének köszönhetően – valóságos egység, népi-front őrizte és lendítette előre a hazai viszonyokat. A civil társadalom szervezettsége szülte a „Krím Miénk (Крымнаш)” egységfront ideológiáját, s vele az elkötelezettséget a kiállásra a putyini-rendszer mellett. Ez a rendszer ekkortól lett az oroszországi népek sajátja, amelyet közös, demokratikus részvételűk döntéseinek eredményeként fogtak fel. 

Oroszország állama megengedhette magának, hogy a civil társadalommal közösen szervezett, minden szempontból szabad, átlátható és tiszta választások döntsék el a képviseleti demokrácia alapelemét, a választásokat. A politikai rendszer elérte azt a minőségi szintet, hogy kiforrottnak tekinthető, semmiféle mesterséges akadályokra nincs szükség a választási folyamat egyik szakaszában sem. Ebből adódóan a céljai is nyíltak és rejtett szándékoktól mentesek: vagyis olyan politikai erők alkossák a törvényhozást, amelyeket a választópolgárok a legjobbnak tartanak az ország és saját érdekeik képviseletére. Legyen a választás a nép általi auditálása Oroszország állapotának, és döntés a pártoknak az ország jövőbeni fejlődésére előterjesztett program változatairól. 

Lehet, hogy erőltetettnek tűnik a parlamenti választás, vagyis a képviseleti demokrácia ügyének összekapcsolása a civil társadalom, vagyis a közvetlen demokrácia érvényesülésével. Mégis, ebben az esetben – a 2016-s Állami Duma képviselőinek a választásában – ez a meghatározó különlegesség. Már az előkészítés során előtérbe került a szemléleti fordulat: úgy kell a választás egész folyamatát megszervezni, hogy az a választópolgárnak jó legyen, tudjon felkészülten dönteni, s nem pusztán elmenni (vagy nem!) szavazni.

Kezdődött a társadalmi vitával a választás időpontjáról. Az Alkotmány szerint az Állami Dumát öt évre kell megválasztani, és a felhatalmazása az újonnan megválasztott testület megalakuló ülésekor ér véget. Ha a parlamenti-választás időpontját – amely minden korábbi esetben a lejárati év december 5-re esett – meg akarnák változtatni, akkor szükséges módosítani az alkotmányt. Az országban és a geopolitikai környezetében bekövetkezett átrendeződések miatt, a politika némely szereplői előbbre szerették volna hozni a választásokat. Már 2014-ben felvetődött ez a kérdés, majd a közvélemény többszöri „szondázása” eredményeként 2015 májusában Zsirinovszkij, az LDPR elnöke javaslatot tett december helyett a korábbi időpontra, 2016 szeptemberére. Nem részletezve az ezzel elkezdődött összoroszországi vitát – amelyben a „jobb nyáron, mint télen”, az „iskola kezdés és az oktatási szünet” stb. problémái is szerepet játszottak – az Összoroszországi Állampolgári Fórum kerekasztalát, majd az Alkotmánybíróságot is előzetesen megjárt, döntést az államfő 2016. június 17-én hozta meg, és kiírta 2016 szeptember 18-ra az „egységes választási napot”, amelyen az Állami Duma mellett az esedékes néhány Kormányzó, valamint 38 helyi, regionális Duma választást is le kellett bonyolítani. Az előkészítés ilyen össznépivé tételében szerepet játszott mindaz, amit a közvetlen demokrácia érvényesítéséről írtunk. Ehhez figyelembe kellett venni, hogy az oroszországi emberek értékelik a választás lehetőségét, úgy is mint a részvétel rituáléját, és úgy is, mint a hatalommal szembeni véleményük és érzéseik kifejezésének jogát. A hatalomnak ezért mindent el kellett követnie az előkészületek során, hogy kiküszöböljék a korábbi választási kampányok hiányosságait, a technikai hibák felhasználásának lehetőségeit torzításokra, csalásokra, a szavazás eredményeinek meghamisításaira, vagy annak feltételezésére.

 A 2016-s választásokat megelőző hónapokban a hatalom oldaláról már minden készen állt a kettős cél teljesítésére: úgy lebonyolítani a parlamenti választást, hogy semmilyen tényleges botrány és törvénytelenség, vagy hiányosság, csalási kísérlet, stb., miatt megalapozott ellenzéki mozgolódás ne jöhessen létre; miközben az új Állami Duma képviselőinek összetétele a hatalom számára optimális politikai erőviszonyokat eredményezzen.   

 Ilyen stratégiai alapállásból születtek kisebb-nagyobb „finomítások” a választásokat, ill. a pártokat és a civil szervezeteket érintő törvényeken a 2012-2016 években.  Részletezés nélkül (a jegyzetben felsorolva a vonatkozó törvényeket) csupán a legfontosabb változásokat emeljük ki:

  • visszatérés 1993-hoz (és folytatólagosan 1995, 1999 és 2003), amikor a parlamenti választások „vegyes rendszerben” zajlottak, vagyis a 450 képviselői helyből 225 a párt-listákról, arányos elosztásban, valamint 225 egyéni jelölt került a Dumába;
  • a pártlistán kapott szavazatok, ha elérik az összes leadott voks 5%-t, akkor jut be az adott párt a Dumába, vagyis a 7%-s „küszöböt” lecsökkentették. Az egyéni jelöltek esetében az egyszerű többség elérésével nyeri el valaki a mandátumot;
  • nincs alsó vagy felső határa a leadott szavazatarány érvényességének. (Megjegyzendő, hogy 2016. január 1-én Oroszországban – a Krimmel és Szevasztopollal együtt - 109 820 679 fő volt a regisztrált szavazó, ill. a külföldön és Bajkonurban élőkkel 111 724 534 fő a szavazásra jogosultak száma);
  • a választásokon azok a pártok vehetnek részt, amelyek: a választások idején mandátummal rendelkeznek az Állami Dumában; az előző választáson legalább 3%-t értek el; és azok, amelyek legalább 1 regionális Dumában mandátummal rendelkeznek. Ezeken túl a többi regisztrált pártnak a már korábban ismertetett szabályozásnak megfelelően támogató aláírásokat kellett gyűjtenie (összesen 200 ezer aláírás,1 régióban 7 ezer), és további előírásoknak is meg kellett felelnie. (Megjegyzés: azok a pártok, amelyek a 2016-s választáson – bár nem kerültek a parlamentbe – de legalább 3%-t elérték, abban a kedvezményben részesülnek, hogy a következő ciklusban a regionális és az országos választáson, alanyi jogon indulhatnak, valamint az állami költségvetés megtéríti a választásra fordított költségeiket és magasabb lesz a költségvetésből a dotálásuk a következő választásig);
  • a 225 választókörzet úgy lett felosztva, hogy mind a 87 oroszországi szubjektumba jusson legalább 1képviselő; valamint 1 mandátumért legalább kb. 500 ezer szavazati joggal rendelkező állampolgár voksolhasson;
  • a választások lebonyolításainak költségeire, valamint a részvevő pártok kampányának finanszírozására összesen 15 milliárd rubel állt rendelkezésre az állami költségvetésből, amely a Központi Választási Bizottság hatáskörében került elosztásra; emellett törvényes szabályozással és szigorúan ellenőrzött módon a pártok saját és támogatói forrásokat is használhattak az „alapítványaik” révén.

A 2016-s választások előkészületeinek talán legkiemelkedőbb meghatározó eleme lett Ella Pamfílova kinevezése a Központi Választási Bizottság élére, majd a testület személyi összetételének jelentős cseréje. Miként korábban értékeltük, a Központi Választási Bizottságnak a szerepe bizonyos kérdésekben „törvényerejű”, s ezért fontos, hogy az élén olyan személy legyen, aki a hatalom, a pártok és a választópolgárok számára egyaránt elfogadott. A KVB előző vezetői is ilyenek voltak, de néhány választás levezénylése után valamelyik szereplő részéről megbillent irántuk a bizalom. Csurov esetében is ez történt. A 2011-s választások előtt és azt követően a politikai ellenzéki-civilek tüntetéseinek egyik célpontja Csurov lett, a leváltását gyakran követelte a tömeg. A 2016-s választási forduló előtt semmi nem indokolta a maradását ezen a poszton. A törvény szerint az államfő öt főt jelöl a KVB-be, s a 2016. március 3-án közzé tett listán nem volt ott a neve, viszont megjelent az Oroszországi Föderáció emberjogi felhatalmazottjáé (ombudsman), Ella Pamfilováé. Az öt éves mandátumú KVB 15 fője között a civil társadalmi szervezeti gyökerekkel és államigazgatási tapasztalattal rendelkező Pamfilova jelenítette meg azt a személyt, akiben minden választási szereplő megbízhatott. Ennek megfelelően 2016. március 28-ától új típusú vezetője lett ennek a különleges jogosítványú testületnek. Pamfilova néhány hét alatt felgyorsította a KVB rendelkező munkáját, lecserélte az apparátus nem kellően hatékony részét, valamint a régiókban, helyi szinteken működő Választási Bizottságok döntő többségét. A választások előkészületeire, a kampányra és a szeptember 18-i voksolásra vonatkozó menetrenddel együtt, nyilvánosan megfogalmazta a tevékenységi krédóját is: „a KVB szervezetének rendkívül operatívnak kell lennie … az előző választások tapasztalataiból tanulva a törvényességet minden szinten a legkövetkezetesebben be kell tartani és tartatni … ami nem felel meg a választópolgárok igényeinek, azon változtatni kell … a cél annak elérése, hogy a választások valóban becsületesek, átláthatóak, nyitottak és az emberek számára érthetőek legyenek, hogy az eredmény tisztességességéről, tisztaságáról senkinek ne lehessen kétsége”.    

A közvetlen választási előkészítő folyamat 2016. június 18-val indult. A pártok ekkortól jelenthették be részvételi szándékukat és meg is kezdődött az indulásuk törvényesítése. A nyilvántartott 77 pártból 75 indulhatott volna, de csak 22 jelentkezett és közülük 19 próbálkozott az előírásoknak megfelelni. Végül az Állami Duma választásokon 14 pártnak a részvételét fogadta el a KVB törvényesnek.  Az augusztus 20-tól szeptember 16-ig tartó kampányban az előző választásokon indult 7 párton túl (kivéve az „Igaz Ügy (Правое Дело)” pártot, amely nevet változtatott), újabb 7 politikai szervezet kapott esélyt, alapvetően lefedve az adott oroszországi viszonyok között értelmezhető politikai érdekeket és értékeket:

  • A hatalom az „Egységes Oroszország” párttal képviseltette magát az indulók között;
  • a rendszer-konform ellenzék baloldalán a kommunista KPRF és a szociáldemokrata „Igazságos Oroszország”, a jobboldalán pedig a liberális-nacionalista LDPR;
  • az addig parlamenten kívüliek is hasonló spektrumot alkottak: a „Kommunista Párt. Oroszország kommunistái”, a „Haza”, az „Oroszország Patriótái”, a „Nyugdíjasok Oroszországi Pártja” a baloldal árnyalataiként léptek fel a putyini rendszer támogatóiként, de a végrehajtó-hatalom ellenzékeként; a „Zöldek”, a „Civil Platform” és a „Civil Erő” szintén rendszertámogató, de a közvetlen demokrácia érdekérvényesítését hangsúlyozó ellenzékként;
  • a „Növekedés Pártja”, (amely az Igaz Ügy (Правое Дело) utódja) és a „Jábloko” mérsékelt rendszer-ellenzékként és a „Parnas”, radikális rendszeren kívüli ellenzékként.

A pártok választási felkészülésében és a kampányukban találhatók azok az innovatív elemek, amelyek miatt nevezhető elsősorban a 2016-s parlamenti választás a civil társadalom által befolyásoltnak. Három ilyen tényezőt érdemes különösen kiemelni: a jelöltek kiválasztását; a pártok közötti nyilvános vita intézményesítését; a választási folyamat egészének civil ellenőrzés alá helyezését.

  • Oroszországban először fordult elő, hogy pártok késznek mutatkoztak a választási listájukra, ill. az egyéni jelöltjeikre vonatkozóan „előválasztás” keretében konzultálni a választópolgárokkal. Az előválasztás, vagy ahogyan az amerikaiaktól átvették, oroszul „пра́ймериз (primary election)”, arra szolgál, hogy az adott párton belül kiválasztódjon az a jelölt, akire a választókerületben vélhetően a legtöbben voksolnának. Kísérletek 2000 óta többször is előfordultak arra, hogy a pártok együttes indulását éppen az előválasztás segítségével valósítsák meg, de ezek sikertelennek bizonyultak a programok összeegyeztetésének lehetetlensége miatt; ill. lokálisan, csak egy városban, vagy régióban próbálták ki ezt a módszert. A 2011-s parlamenti választásokat azonban az „Egységes Oroszország” párt – a korábban említett feszült társadalmi körülmények csillapítására – az akkor létrehozott „Összoroszországi Népfront”-ra támaszkodva gondolta győzelemre vinni. Ezért a csatlakozott civil szervezetekből és a párt aktivistáiból válogatták ki az előválasztás – amelyet „össznépi prajmeriznek” neveztek – részvevőit. Ugyanakkor maga az akció csupán nevében volt „választás”, mert a jelölteket egy bizottság választotta ki, és akik szavaztak rájuk, azok is előre kiválasztott párttag-elektorok voltak. Ezek az „előjátékok” végül is nem hagytak nyomot a tényleges parlamenti választás folyamatán. A „kvázi-előválasztás” nyertesei 2011-ben nem is kerültek az Egységes Oroszország pártlistájára. Mégis fontos szerepet játszott ez a kísérlet, egyrészt a párton belüli demokratikus viszonyok alakításában, a pártot a parlamentben képviselők személyiségének a „formálásában”; másrészt pedig a civil társadalom részvételi felelősségének az intézményesítésében.

A 2016-s parlamenti választások előtt négy párt is „prajmerizt” alkalmazott. Pontosabban az „Egységes Oroszország” alapállása lett ekkorra, hogy a képviseleti demokráciát szimbiózisban valósítja meg a közvetlen demokráciával, s ezért az Állami Duma képviselő-jelöltjeit a civil társadalommal együtt választja ki. A rendszeren kívüli ellenzék pártjai – érzékelve, hogy listával külön-külön indulva és az egyéni körzetekben egymással szemben jelölteket állítva sikertelenek lesznek, mert megosztják az egyébként is kisebb létszámú támogatói bázisukat - ezért gondolták úgy, hogy legalább az egyéni körzetekben egy-egy közös jelöltet állítanak, és azt választják ki prajmerizzel. Megegyezni azonban képtelenek voltak, s így pártonként próbálkoztak. 

Egyedül sikeres előválasztást az „Egységes Oroszország” párt és az „Összoroszországi Népfront” együttműködése eredményezett. Tanulva a korábbi hibákból, ezt szinte teljes értékű választásként szervezték meg és bonyolították le mind a 225 választói körzetben. Több hónapos előkészítést lezárva az előválasztásra 2016. május 22-én egyszerre került sor mindenütt. A részvételt semmi nem korlátozta, hiszen nyitottá tették valamennyi szavazati joggal rendelkező oroszországi állampolgár számára. Az összes szavazati joggal rendelkező 10%-a, közel 10 millió fő adta le szavazatát. Jelölt lehetett – néhány szokásos korlátozás figyelembe vételével – bármelyik szavazati joggal rendelkező oroszországi állampolgár. Volt olyan választó körzet, ahol tucatnyinál többen mérették meg magukat, összesen több mint háromezren próbálkoztak. Főként szociális kérdésekkel foglalkozó civil szervezetekben tevékenykedő – orvosok, pedagógusok, mérnökök – jelöltették magukat, de számos ismert művész, sportoló, jogász, tudós és munkás is kiállt a közösség elé.  A Népfront vezető-stábjának társelnöke, Alekszandr Brecsálov értékelése szerint a mozgalom szinte minden körzetben jelöltet állított az előválasztáson, és közülük „mintegy 100 részvevő ért el nagyon jó eredményt” 

Az Egységes Oroszország pártlistájára és egyéni képviselő-jelöltjei közé olyan mértékben kerültek az előválasztáson feltűnt új, többnyire nem párttag személyek, hogy végül a parlamenti frakció közel 50%-a kicserélődött. Bár a duma-képviselők mindegyikének előírták a megmérettetést az előválasztáson, többen mégsem vállalták, ill. alul maradtak a civilekkel szemben. Az előválasztást a párt-politikusok „ajánlásnak” tekintették, s ezért nem csak a győztesek váltak reális jelöltekké az érdemi választásra, ami okozott némi feszültséget. Ugyanakkor az Egységes Oroszország győzelmi „tarolásában” – különösen az egyéni körzetekben – kiemelkedő szerepet játszott az előzetes civil társadalmi jelölt kiválasztás. Az előválasztáson indulók a felkészülés során találkoztak a választóikkal, megismertették velük a párt programját, saját tevékenységükre vonatkozó elképzelésüket annak megvalósításában, és így kiderülhetett a lakosság mit vár el a hatalomtól, kit tart szimpatikusnak a képviseletére. A hiányosságok is felszínre jöttek, mert pl. az adott helyen elutasítottságot érzékelve a prajmeriz hatására, 18 egyéni körzetben a párt nem jelölt senkit a Duma-választásokon. A sikeres akció tanulságait a párt vezetője, Medvegyev miniszterelnök vonta meg: „miért is fontosak az ilyen események, mint az előválasztás - tette fel a kérdést - számos emberünk úgy véli, hogy a döntések a magas párt vagy hivatali szobákban születnek, és sokan egyszerűen nem hiszik el, hogy egy embernek lehetősége lehet jelentkezni és támogatást kapni – a mi előválasztásunk bizonyíték erre a lehetősségre”. 

Az alapgondolatnak – amely a képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisát jelenítette meg a civilek részvételével az előválasztások folyamán – további megnyilvánulása, hogy 2016. november 22-én, a Népfront tevékenységét értékelő összoroszországi fórumon megjelent az államfő, Vlagyimir Putyin is, és elismerően értékelte a népfront mozgalomnak a civil társadalom képviseletében játszott szerepét a rendszer konszolidálódásáért. Kiemelte, hogy „az ОНФ tevékenységébe az egész országban több tízezer ember kapcsolódott be. Ha az emberek ráhangolódtak az ilyen munkára, ez a bizalmukat jelenti.” A népfront tevékenységének a kiterjedése mind szélesebb körökre pedig – emelte ki az államfő – arra mutat rá, hogy a civil társadalom kész együttműködni az oroszországi politikai rendszer hatalmi intézményeivel, s magával az államfővel. A kölcsönös bizalom mutatkozott meg a választások során is. Mindebből következnek az együttműködés újabb feladatai, amelyeket Putyin elnök a civil társadalomnak a kezdeményező és ellenőrző feladataiban nevesített, megjegyezve, hogy ennek eredményeként az utóbbi három évben máris 227 milliárd rubelt takarított meg az ОНФ a költségvetésnek. A jövőben az Elnök és az ОНФ együttműködésében a hangsúly a szociálpolitikán, valamint a környezetvédelem, az útépítések és mindenütt a költségek becsületes felhasználásában van. A közvetlen demokrácia intézményesítésének fejlesztésében az irányt az egész országban a regionális és helyi önkormányzatiság erősítésében jelölte ki.    

  • A 2016-s választások kampányában különleges jelentőséget nyert a pártok és az egyéni mandátumokért indulók közötti kötelező nyilvános vita intézménye. A civil társadalom elérte, hogy mielőtt az emberek szavazni mennek, alaposan megismerkedhessenek a szervezet programjával, a jelöltek nézeteivel, elképzeléseivel a gazdaságról, az elosztásról, a kultúráról, az ország biztonságáról stb.; valamint a személyek kiállásáról. A Központi Választási Bizottság 2016. augusztus 16-n döntött arról, hogy valamennyi országos, regionális és helyi TV-nek, Rádiónak ingyenesen vitákat kell rendeznie a választáson indulók között. Sorsolással eldöntötték a pártlisták sorrendjét a szeptember 18-i szavazáson, s ezt a sorrendet a vitákban is be kellett tartani. A kampány idején, minden nap egy-egy órás - a szereplőknek azonos részidőt biztosító, előzetes és az adás során, vagy azt követően foganatosított „cenzúra” és egyéb jellegű kontroll nélküli – vitán mutatkozhattak be a pártok és jelöltjeik,. Ugyanakkor a választáson indulásra jogosult pártoknak kötelezővé tették a részvételt a vitákon. A választási törvénynek megfelelően az említett vitákon túl még minden pártnak lehetővé tették, hogy legalább egy órás adásidőt használhasson a videó, hang és más effektusok révén mondanivalója közvetítésére. Ezek az agitációs anyagok augusztus 22 és szeptember 16 között, munkanapokon minden érintett párt igénye szerint kerültek közvetítésre. A pártok közötti vitákat pedig – az egyes TV csatornák, rádiók eltérően, de azonos koncepció szerint – úgy szervezték, hogy munkanapokon az esti fő műsoridőben 19 órától kerüljenek adásba, egyszerre 4-4 párt képviselőinek részvételével. 

  A pártok televíziós vitái valóban össztársadalmi érdeklődést keltettek és jelentős mértékben befolyásolták a választópolgárok döntéseit.  Különösen izgalmassá tették a kampányt azért is, mert a legfontosabb témákban a pártok vezetői, szakpolitikusai röviden az adott politikai szervezet program-mondanivalóját nem csak kinyilvánították, hanem ütköztették is a többi politikai konkurenssel. A 14 párt megszólalásainak tartalmából, a szereplők stílusából, vitaképességéből, az eltérő program-javaslatok befogadási készségéből stb. a nézők, hallgatók döntést hozhattak a szavazatukat illetően. Kiderültek az alapvető lényegi ellentétek, az összeegyeztethető és az együttműködést kizáró felfogások az ország állapotáról, szerepéről a világban, és a perspektíváról, a tennivalókról. Szemléltetésként néhány példa. A „Kommunista Párt. Oroszország kommunistái” a programját „Tíz sztálini csapás a kapitalizmusra” hívó-jelmondattal hirdette.  A „Nyugdíjasok az Igazságosságért Oroszországi Pártja” azzal állt ki, hogy a programját a nép írta, és azért, mert a nyugdíjasok 42 millióan vannak, ott kell lenniük a parlamentben, sőt az ifjúság problémáinak megoldását is ez a párt vállalja fel.  A „Parnas (Nép Szabadságának Pártja)” képviselte a „rendszeren kívüli ellenzéket”, és ennek megfelelően viselkedtek a szónokai. Legtöbbször a programjuk kifejtésére szánt időt csupán annak szajkózására használták ki, hogy „Putyinnak mennie kell”, és „Oroszország csak Putyin nélkül” fejlődhet.  A többi pártnak is megadatott a sajátos nézőpontjának bemutatása, és sokáig lehetne sorolni a kiábrándító szerepléseiket. Ráadásul gyakran a vitákban a személyeskedés vette át az érvelés helyét, sokakról osztották meg a nézőkkel a múltban elkövetett eltitkolt tetteiket, vagy egymás szavába vágva nem hagyták kifejteni a másik pártot becsmérelő nézeteiket. Az is előfordult, hogy bírósági üggyé fajult az összecsapás a TV-ben, vagy a KVB-nek adott munkát, ha kiderült a jelölt „idegen állampolgársága”, ill. a „szexuális orientáltságában feltárt bűnös hajlam” stb. Nem folytatom a részletes ismertetését ennek a civil társadalom számára orientáló esemény sornak (magam is igyekeztem a legtöbb vitát végignézni) – feltételezem, hogy ennyiből is kitetszik a választói döntést előkészítő hasznossága.      

  • A harmadik kiemelkedő tényező volt a 2016-s választási folyamatban az egész rendszer civil ellenőrzés alá helyezése. A korábbi választások tisztaságának, átláthatóságának, becsületességének megkérdőjelezéséből „visszamaradt” hatás következtében, a szervezésben, a feltételek biztosításában a Központi Választási Bizottság arra koncentrált, hogy „csak ne legyen semmilyen esemény, rendellenesség”. Ezt a célt szolgálta a teljes nyitottság, az előkészítéshez és lebonyolításhoz tartozó dokumentációk, intézkedések nyilvános hozzáférhetősége bárki számára; a hazai és nemzetközi „megfigyelők” szabad mozgásának segítése; a választások kontrolljára szakosodott civil szervezetek (Golosz, Civil Kontroll stb.) jelzéseinek intézményesített befogadása és intézése stb. A legjelentősebb pedig, a szavazóhelységek felszerelése videó-kamerával, s ezek összekapcsolása az internettel, amelyen keresztül a világ bármely pontján megfigyelhetővé vált az oroszországi szavazás menete.

Kijelenthető, hogy a civil társadalom „felügyelete” alatt zajlott a 2016-s Duma-választás Oroszországban. Ezt bizonyítják az imént felsoroltak. Követendő tapasztalatként kiemelkedik közülük az, hogy a sajtót „rávették” a civil szemüvegen keresztüli tudósításra; a megfigyelők hálózattá alakítása; és az a szerep, amelyet a szavazás videó-közvetítésének folyamatos elemzésében a civil „értékelő stábok” játszottak.

A sajtó bevonását a választások folyamatának reális közvetítésébe, a választási jogok védelmére szerveződött civil egyesülés, a „Civil Kontroll (Гражданский Контролл)” kezdeményezte.  Abból a korábbi megfigyelésükből kiindulva, hogy a Duma-választások tisztasága jelentős mértékben a tömegkommunikációnak a manipuláció mentes szerepvállalásától függ, felhívással fordultak a sajtóhoz. Ebben, a szervezet vezetője – Alekszandr Brod, jogász – azt hangsúlyozta, hogy „nagyon fontos a választások törvényességének a betartása feletti kontrollhoz a tömegkommunikáció eszközeinek a bekapcsolódása. A professzionális újságírói szövegek, hiteles tényekkel és kommentárokkal együtt, képesek reálisan szembeszállni az ellenőrizetlen, hazug, néha provokatív információs áradattal, amely az interneten és a bulvársajtóban minden választási kampányban manipulálni igyekszik a közvéleményt”. A lakosságtól pedig azt kérték, hogy kritikusan értékeljék a sajtóban megjelenteket és hívják fel a Civil Kontroll figyelmét, ha manipulációt vettek észre. Bár nem lehet azt megállapítani, hogy teljes sikerrel jártak, de összességében kiegyensúlyozottabb tömegkommunikációval találkozhattunk.

Ezen civil szervezet mellett számos, a választások megfigyelésére szakosodott – és a korábbiakban éppen az értékeléseikben a negatívumokat kipellengérező – egyesület kapott szerepet a KVB-től a választások tisztasága feletti „őrködésre”. Az ilyen szervezetek hálózati összefogójaként a „Hang (Голос)” a legelismertebb. A Golosz képviselői a teljes választási folyamatot és külön a szavazás és a szavazat-számlálás menetét vették górcső alá. A tapasztalataikról készített elemzésükben leírták, hogy „40 régióban a szavazás, a szavazat számlálás és a felsőbb választási bizottságok eredményhirdetései során végzett társadalmi monitoring, valamint a társ megfigyelő szervezeteknek a régiókból küldött tájékoztatása és a „Vétségek térképe” forródrótján (www.kartanarusheniy.org) kapott hírek  alapján” olyan munkát végeztek, amely „betartotta a világban mindenütt elfogadott választás-megfigyelési elemzések szabványai szerinti politikai semlegességet”. A közzé tett értékelő nyilatkozatuk  azonban azt hangsúlyozta, hogy a választási kampányban és a felkészülés menetében a szervezők „megsértették az egyenlőség alapelvét”. Bár az új összetételű KVB „kézi vezérléssel igyekezett változtatni ezen a szituáción, egyelőre mégis azt kell konstatálni, hogy a nem felesleges és bizonyos módon még a szituációra kedvező hatásuk ellenére, az erőfeszítéseik nem hozták meg az intézményesítését a hatalmi eszközök túlzott használatának a rendszerszerű kiküszöbölésére”. A Jelentés elismeri a szavazás napjának rendezettebbségét a korábbiakhoz képest, fenntartva, hogy azért 1798 valószínűsíthető szabálysértésről tájékoztatták a KVB-t. „Mindent mérlegelve a 2016-s választás értékeléseként a Golosz-mozgalom – hangoztatja a jelentés - azt a következtetést vonta le, hogy az Oroszországi Föderáció Föderációs Gyűlése Állami Duma hetedik ülésének képviselői választása messzire van attól, hogy igazán szabad és igazságosnak neveztessék”. Ez az ambivalens vélemény azután azzal válik a civil társadalom még nem rendszer-konform részének „befogadható” elemzésévé, hogy mind a törvényhozó hatalomnak, mind a végrehajtó szerveknek és a bírói, sőt a kommunikációs hatalmi ágaknak is konstruktív ajánlásokat fogalmaz meg a választási rendszer további fejlesztésére vonatkozóan. Ezzel végül is a képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisára alapozó putyini-rendszer részesévé válik.

A 95 ezer szavazóhelységben természetesen előfordultak kisebb nagyobb szabálytalanságok, kísérletek - a tapasztalatok szerint főként az egyéni képviselőjelöltekhez kapcsolódóan – jogtalan előnyszerzésre, de a szavazás során ezeket a videokamerák rögzítették és a megfigyelők, a választási bizottságok megfelelően szankcionálni tudták. Ezért is a video-kamerák használata billentette át a szavazás tisztaságának megítélését egyértelműen pozitív jelűre. 

A szavazó helységekben először Oroszországban a 2012-s elnökválasztáson jelentek meg a video-kamerák. Akkor a 182 ezer kamera telepítését és üzemeltetését a „Rostelekom” vállalta fel, a költségek kétharmadát az állami költségvetésből fedezték, a többit a cég biztosította. A parlamenti választásokon először 2016-ban használták a kamerákat a szavazóhelységek kb. 30%-ban, de azzal a különbséggel, hogy a választási bizottságok mellett, autonóm felhatalmazással, külön erre a célra berendezett helységben, „civil-stábok” figyelték a monitorokon a beérkező látványt.  Ezek a civil megfigyelők folyamatosan értékelve a látottakat, minden kétes, csalási kísérletre utaló mozzanatot azonnal jelentettek a választási bizottságnak, és maguk is intézkedtek, egészen addig, hogy leállíthatták a szavazó helység működését a helyzet tisztázásáig. A videó felvételeket a választási eredmények országos lezárása utánig megőrizték, és esetleges bírósági ügyekben perdöntő bizonyítékul szolgálhattak.  Hitelesen kijelenthető, hogy a nyilvánosságnak ez a magas szintje képezte az alapját a 2016-s parlamenti választás megkérdőjelezhetetlen érvényességének.

Az a stratégia, amely beemelte a „domesztikált” civil társadalmat – mint a közvetlen demokrácia letéteményesét – a törvényhozó hatalom megválasztásába, vagyis a képviseleti demokrácia működési folyamatába, sikerrel vizsgázott 2016-ban. Az értékelést végzők – a KVB és a hazai és külföldi megfigyelők – összegzéseiből ez még nem derült ki, mert a „hagyományos” szempontok szerint szemlélték az eseményeket. A fő kérdés – különösen a legutóbbi, 2011-es választások körüli zavargások miatt – az volt, hogy „tiszta, áttekinthető, vagy ismét hamisított, elcsalt, részrehajló stb. procedúra tanúi lehettünk”?! A KVB szervezése kissé „görcsösre” sikerült, mert annyira akarták az új vezetők, hogy „ne történjen semmi rendellenesség”, hogy az értékelésekben megfordult a sorrend: a tartalom, vagyis „miről is döntöttek a választó-polgárok” helyett, előtérbe került a „hogyan zajlott le a választás folyamata”. A KVB elnöke, Ella Pamfilova a választások egész folyamatát értékelve állapította meg: "Bizonyos szabálysértések ellenére, amelyek léteznek, és amelyeket az utolsó panaszig kivizsgálunk – mégis ennek ellenére a választás legitímen zajlott le”.  S, csupán ezt követően esett szó a „választás tartalmi tényezőiről”. Holott döntően a tartalmi tapasztalatai és főként következményei emelik ki a 2016-os választásokat a korábbiak közül. Miről van szó:

  • Először is, az eredményről. A szavazásra jogosultak 47,88%-a (52.700.992 fő, amely kb. 10%-al kevesebb a 2011-esnél) járult az urnákhoz. Miután a törvény nem határoz meg részvételi határt, a választás megtörténtnek minősült. Ennek ellenére kérdéseket vetett fel az a tény, hogy a nagy városok – főként Moszkva (35,22%) és Szentpétervár (25%) – lakosai többségükben távol maradtak.   

A leadott szavazatok alapján továbbra is az addigi négy párt került listáról, frakcióalakító-képesen a Dumába, valamint még két párt „mutatóba”. Az Egységes Oroszország pártja 54,2%-al, 140 mandátumot kapott, a КПРФ másodikként 13,4%-al, 35 mandátumot, az ЛДПР 13,14%-al, 34-t, az „Igazságos Oroszország” pártja pedig, 6,24%-al, 16-t. A többi párt nem érte el a parlamentbe jutáshoz szükséges 5%-s küszöböt, és listáról nem tudták képviselőiket a törvényhozásba juttatni. Az egyéni választói körzetekben is a hatalmi-párt jelöltjei kapták a döntő mennyiségű szavazatot, a 225-ből 203 képviselői hely lett az övék. A kommunisták és az „esszerek” 7-7 egyéni képviselője, míg Zsirinovszkíj pártjából 5-en kaptak bizalmat a körzetükben. A „Haza” és a „Civil Platform” pártok képviseletében mandátumot nyert el egy-egy fő, valamint még egy „párton-kívüli”, önjelölt is. Az új összetételű Állami Dumában annyi változás történt, hogy az Egységes Oroszország párt alkotmányozó többségre tett szert a maga 343 mandátumával (76,2%), a КПРФ 42 (9,3%), az ЛДПР 39 (8,6%) és az „esszerek” 23 (5,1%) képviselői, valamint a 3 egyéni mellett. 

  • A választási folyamat egészének a menete és végül az eredmény is az ország stabilitásáról, a rendszer konszolidáltságáról tanúskodik, s arról, hogy a nemzetközi környezetből áradó kimondottan destabilizációs szándékú nyomásgyakorlás nem rendítette meg a lakosság meghatározó többségének felzárkózását az elnök és az általa vezetett politikai erő iránt. A parlamenti választás mellett, ehhez hozzá kell tenni a régiókban és a helyi önkormányzatok szintjén lezajlott választásokat is, amelyek során több mint 90 ezer mandátum talált gazdára. 

Ugyanakkor néhány tényező arra utalt, hogy ezzel a választással lezárult egy újabb periódus Oroszország fejlődésében. Ahhoz, hogy a globális biztonsági és együttműködési világrendszerben lépést tudjanak tartani a dinamikusan fejlődő „pólus-országokkal” – Kínával, Indiával, Japánnal, az átformálódó USA-val, Európai Unióval stb. – szükségessé vált a politikai rendszer „görcsös megfelelési kényszerének” a feloldása. A képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisának gyakorlattá tétele járható útnak bizonyult, de a bürokrácia intenzívebb felszámolása még várat magára. A Dumába jelentős számban kerültek új, szakmailag felkészült, a civil társadalom „ember-közeliségében” edződött, fiatal képviselők. Hasonló módon kezdődött el, közvetlenül a választásokat követően, az elnöki-apparátus és a kormányzat tisztségviselőinek „frissítése” is. Kiemelt figyelmet érdemel pl. a Duma elnökének személyében; valamint az államelnöki apparátus élén és miniszteri posztokon bekövetkezett változás. 

  • A hatalmi-párt „túlgyőzte” magát, de egyúttal ezzel lehetőséget is teremtett néhány megérett probléma megoldására. Elsődlegesen ilyen feladat az 1993-ban – erőszak árán született – Alkotmány korrekciója, az új körülményeknek és követelményeknek megfelelően. Erre vonatkozó konkrét utalás az államfőtől, vagy a környezetének meghatározó személyiségeitől még nem hangzott el. Ugyanakkor számos részkérdés napirendre tűzése mégis az alkotmányozás előkészítésére utal. Ilyennek fogható fel, hogy Putyin a szavazás lezárását és az előzetes eredményhirdetést követően azonnal értékelt, és kiemelte az alkotmányozó többség tényét, azzal kiegészítve, hogy „mindenképpen megőrizzük a többpárt-rendszert” valamint „egyaránt támogatjuk a patrióta és a nem-kormányzati civil társadalom fejlesztését”.  Ugyancsak ilyen jelzésnek fogható fel, hogy a Duma bizottságainak a kialakításakor az alkotmányozó többséggel rendelkező Egységes Oroszország párt a 26-ból a felét átadta a többi parlamenti pártnak, mintegy gesztusként az együttműködésre a nagy feladat előtt.  Az országon belüli más tényezők – pl. az üzleti világban – szintén kalkulálnak a politikai rendszert érintő alkotmányos értékű változásokkal.  „Hallani olyan hangokat – írja pl. az általában jól értesült БизнесOnline – hogy a Kreml az egész állami mechanizmus totális átszervezésére és megtisztítására készít terveket. Az információ igazságát … lehetetlen értékelni, ezt majd az idő megteszi. Ugyanakkor, ha igaz, akkor a közel jövőben gyakorlatilag új állam vár ránk, amely hasonlatos lesz a Szovjetunióhoz, valami olyan köztes az elnöki és a parlamenti köztársasághoz képest, tervhivatallal, KGB-vel, és hivatalos ellenzékkel”.  A „rendszeren kívüli ellenzék” is azonnal megtette a „tétjeit” az alkotmányozó többségből létrejöhető új helyzetre vonatkozóan. Az egyik gyakran publikáló ellenzéki személyiség, Valerij Szolovej, a MGIMO professzora, azt prognosztizálta, hogy a „átalakulások már 2017-ben elkezdődnek”.  A véleményének a tartalmát pedig a Hodorkovszkij által patronált „Oroszország: öt lépés a jövőbe (Россия: пять шагов в будущее)” címmel készített programmal azonosíthatjuk, amely javasolja az „utat a valamikori impériumból a nemzetállamba”. 
  • Amit biztosan lehet tudni, az a 2018-ban esedékes elnökválasztás előkészítése az új helyzetben. Nyilvánvaló, hogy az alkotmányozó többséget elnyerő Egységes Oroszország politikai erejével a háttérben, fel sem merülhet, hogy nem az általa jelölt személy lesz a következő elnöke Oroszországnak. Az azonban már szinte minden sajtótájékoztató standard kérdése: indul e Vlagyimír Putyin a megmérettetésen. Semmilyen alkotmányos, törvényes akadálya nincs a jelölésének, csupán a személyes elhatározottsága lehet a mérvadó. A jelenlegi államfő azonban, még nem döntött, pontosabban nem jelentette be a szándékát. Az elgondolásait ugyan megismerhetjük pl. az amerikai CBS TV-csatornának még a parlamenti választást megelőzően adott interjújából. Arra a kérdésre, hogy „meddig kíván hatalmon maradni?” – a következőt válaszolta: „Milyen sokáig — két körülménytől függ. Először, feltétlenül pontosan betartom az Alkotmány által előirányzott szabályokat. De, nem vagyok biztos benne, hogy köteles vagyok teljesen alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz. Ez már az ország, a világ konkrét helyzetétől, és a saját hangulatomtól függ majd”. A válasszal kapcsolatos konklúziót pedig a riporter vonta meg: „Ha a nemzetközi küzdőtéren és a társadalmi-gazdasági szituációban az események nem kedvezően alakulnak, és a Kreml nem lesz képes megtalálni a hazai elit hosszú távú békéjét biztosító formulát, Putyin egészen a 2017 őszi választásokig arra törekszik majd, hogy maximálisan fenntartsa a bizonytalanságot az indulásával kapcsolatban”.  Így lesz e, vagy másként – valóban sok tényezőtől függhet, és csak a döntés közzétételekor tudjuk meg.

Ugyanakkor a választás előkészítése elkezdődött. Ennek első jele, hogy az elnöki-adminisztráció új első vezető-helyettese – akinek ezek szerint ez is a feladata lesz – Szergej Kirijenko, 2016. november 1-én teára hívta meg a legismertebb és legbefolyásosabb „polit-technikusokat”, hogy megvitassa velük a 2018-s elnökválasztás kérdéseit. Az RBK információja szerint a „politikai rendszer stabilitásának megőrzéséről” is szót váltottak.  Az államfő szóvivője Dmitrij Peszkov pedig, a Gazeta.ru-nak erősítette meg, hogy „ha Vlagyimír Putyin dönt a 2018-s elnökválasztáson indulásáról, akkor a kampány során a választókkal a kapcsolattartásban figyelmet fordítanak majd az internet hasznosítására.”  Minden bizonnyal – és jelek vannak is már erre – ismét megmérettetik magukat a parlamenti ellenzék pártvezetői, de még nem érzékelhetőek az előkészületeik. A rendszeren kívüli ellenzék azonban, már beindította a kampányát, mert előválasztásokon tervezi megtalálni a megfelelő megoldást. Az első információk szerint az alapgondolatuk: „Putyin helyett, Hodorkovszkij nélkül (вместо Путина и без Ходорковского)”.  

Biztosra vehetjük, hogy a közben kialakult nemzetközi körülmények – elsősorban az USA új elnökének, Trumpnak a csatasorba állása, s az ebből következő fejlemények – a következő évben döntés kényszerbe hozzák az oroszországi politikai osztályt, és a mai erőviszonyokat figyelembe véve, Vlagyimir Putyin elindul azért a „vezetői” posztért, amelyet kiró rá a történelem. Ennek a „hangvételét” megtapasztalhattuk a Föderativ Gyűléshez intézett 2016-s év végi „üzenetében”. Kiemelte a civil társadalom jövőbeni megerősített szerepét, az önkéntesek áldozatos munkájának jelentőségét, és a fejlődés kulcsának a szociális felzárkózást, az egészségügy és kiemelten a technikai megújulással szervesen együtt haladó oktatás, tudáshoz jutás feltételeinek a megteremtését. A politikai rendszer megújítását pedig az alábbiakkal alapozta meg: „a választópolgárok meghatározták a választási kampány eredményét, megválasztották az ország alkotó fejlesztésének útját – mondta - bebizonyították, hogy egészséges, igazságos követelményeivel magabiztos társadalomban élünk, amelyben erősödik az immunitás a populizmussal és demagógiával szemben, és magasra értékelődik a kölcsönös támogatás, az összetartás és az egység.” A tovább lépést ezen az alapon pedig, abban láttatta, hogy „természetesen nem valamilyen dogmákról, látszat, hamis egyezségekről, s főként nem meghatározott világnézetre kényszerítésről van szó – a történelműnkben – miként jól tudják – előfordult ilyen, de mi nem készülünk visszatérni a múltba”.  A jövőre vonatkozó stratégiát pedig még alaposan át kívánja gondolni és megkonzultálni a társadalommal.

Szólj hozzá!

Címkék: ellenzék civil kontroll civil szervezetek Állami Duma Pamfilova patriota gazdaság

Az Oroszországi Föderáció civil társadalma

2017.04.21. 22:45 KeményLászló

(Az 1989-s fordulat a világban a hidegháború abbahagyásának eredményeként következett be. A legfontosabb az volt, hogy elkerültük a nukleáris háborút. Ugyanakkor számos kérdés nem tisztázódott minden ország és nép számára kielégítő módon. Ilyen pl. az addigi két szembenálló pólus – az USA és a Szovjetunió (majd Oroszország) – közötti poszthidegháborús viszony értelmezése az információk áramlásában. Az USA ragaszkodott ahhoz, hogy győztesnek tekintsék, az orosz nép viszont 2000 után egyértelművé tette, hogy kölcsönösségi alapon megegyezés volt, és semmivel sem kisebb jogai vannak az érdekei érvényesítésére a világban, mint bárki másnak. Ebből azután számos feszültség forrás alakult ki, és a 2010-s években már az információs háború szinte a korábbi szintű szembenálláshoz vezetett.

Ebbe a küzdelembe belesodródott Magyarország is. Nem részletezve az okokat és azt sem, hogy az ország megosztottságában milyen szerepe van ennek a külső tényezőnek, csak egy vonatkozását emelem ki. A magyar társadalom nem tud eligazodni abban, hogy milyen ország lett Oroszország, más e, és ha igen, mennyiben más mint a Szovjetunió volt? Az orosz politikai berendezkedést a világ illiberálisnak ítéli meg, sőt diktatórikusnak, amelyben a civil társadalomtól még a levegőt is elszívja a hatalom. Folytathatnám tovább a kérdéseket és az ismeretek hiányát, az előítéleteket és a felületes, esetleg ellenséges magyarázatokat. Különösen bonyolítja a helyzetet, hogy a születésétől szovjet/orosz ellenes politikai szervezet – a Fidesz (és a magához szippantott jobboldali –konzervatív politikai osztály) – taktikai szempontokat követve pávatáncot járva libikókázik a Nyugat és Oroszország között.

Valamennyi kérdés tisztázása hosszadalmas elemzést és az ahhoz kapcsolódó vitákat érdemelne. Van azonban egy olyan kérdés, amely a magyar társadalom hazai megosztottságában érvként jelent meg. A jelenlegi magyar hatalom olyan támadást intézett a civil társadalom, különösen a külföldről támogatott civil szervezetek ellen, amelyet a közvélemény az orosz példa inspirációjának, sőt az államfő közvetlen befolyásának tulajdonít. Különböző indíttatású kutató szervezetek, hazai és külföldi politikusok evidenciaként hivatkoznak az utóbbi években született oroszországi törvényekre, amelyek korlátozzák a külföldről anyagilag támogatott civilek tevékenységét, amellyel magyarázzák az Orbán-kormány hasonló irányultságát. Az ellenzéki politikai szervezetek a jelenlegi hatalmi-rezsim elleni fellépésüket szinte felcserélik az oroszok, a „Putyin” elleni küzdelemmel. Az LMP társelnöke meghirdette, hogy „aki Putyinra szavaz, az Orbánra szavaz”, mintha a magyaroknak ez lenne a választási lehetősége. Azt gondolom, hogy minden részletes magyarázat nélkül is „szabad szemmel látható” a torzítás, a manipuláció, amely zsákutcába vezeti a magyar társadalom ország jobbító erőfeszítéseit.  

Fontosnak tartom legalább a civil társadalom ügyében a probléma tisztázását. Azokkal az interneten megjelent egyoldalú leírásokkal szemben, amelyek az oroszországi viszonyok felszínét „kaparták meg”, az alábbiakban valamennyire mélyebb elemzést ajánlok az érdeklődők figyelmébe. Az elemzés egyik fejezete a Szovjetunióból a kapitalista Oroszországba átrendeződés bemutatásának.)     

  1. A szovjet-orosz átmenet civil társadalma.

A ’90-s évek elején valamennyi társadalmi és civil szervezet tevékenységét a teljes körű „átpolitizáltság” jellemezte. Viszonyulniuk kellett, először a Szovjetunió „létéhez vagy nem létéhez”; azután – amelyek „adekvátan” viseltettek – arra kényszerültek, hogy a „szocializmus vagy kapitalizmus” rendszer-választás valamelyik oldalára álljanak.  A végeredmény az lett, hogy szinte mindegyik „szovjet-szocialista” örökségű társadalmi szervezet, a számára megszokott, addigi rendszer „megújított-megtartása” mellett kardoskodott; a peresztrojka során létrejöttek pedig – az érték- és érdek pluralizmus, a demokratizálódás híveiként – a társadalmi-gazdasági és politikai „rendszer totális cseréjéért” küzdöttek. A hagyományos szervezetek közül azokban, amelyek korábban is valamelyest rendelkeztek autonóm cselekvési potenciállal – tudományos, művészi alkotó közösségek stb. – a tagság politikai nézetei mentén szakadás következett be. Az Írók Szövetsége pl. Leningrádban (ez másutt is megtörtént) kettévált: a városi (amelyben a liberálisok gyülekeztek) és a megyei (amelyben a „rendszerhez ragaszkodók” maradtak) szervezetekre. Tudományos körökben hasonló jelenségek játszódtak le. A kialakult zűrzavart jellemzi, hogy még a hobbi-tevékenységek szervezeteinek szövetségei – pl. horgászok, lepkegyűjtők stb. - is ilyen politikai törésvonalak mentén osztódtak. Nem folytatva a jelenség részletezését további példákkal, pusztán a vákuum keletkezését és a megoldáskeresés feszültségét kívántam érzékeltetni.

Kardinális fordulatot eredményezett a civil szférában is a Szovjetunió felbomlása (1991); majd az újjászületett Oroszországban a szovjet-szocialista társadalmi-gazdasági formációnak, a politikai rendszernek a „visszacserélése” (1993), az 1917-ben forradalommal „elsöpört” burzsoá-demokrácia, nyugat-orientált liberális változatára. A gorbacsovi időszakhoz képest – amikor már működtek liberális értelemben vett civil szervezetek – az új irányultságú politikai rendszerben a szembetűnő megkülönböztető vonás, a létezésük, a tevékenységük legalizálásának egyszerű bejelentési kötelezettségében mutatkozott meg. Az Oroszországi Föderáció rendszerváltó alkotmányának 1993. decemberi megszületésével elkezdődött az új hatalom berendezkedése, és lépésről lépésre a politikai rendszer, az állami és többpárti szervezeti struktúra kiépítése. A gazdasági befolyásért, a politikai hatalmi pozíciókért folytatott harc lekötötte a figyelmet mind a központi, mind a regionális és helyi szinteken. A civil szféra számára megnyílt a lehetőség a független és autonóm szervezkedésre. Ezt a körülményt elsődlegesen a beáramló külföldi „tanácsadók”, ismerték fel, és biztosították is az aktivizálódás „hátterét”. A civil szférának, elsősorban az NGO-knak a fő „mozgató erői”, az erre szakosodott amerikai és más nyugati globális hálózatok lettek - a National Democratic Institute, az International Republic, a National Endowment for Democracy, a Charity Aid Foundation, német egyházi „jószolgálati” alapok és mások – amelyek a szervezetépítés segítése mellett, az ideológiai irányultságot is meghatározták. Ezek a nagy tapasztalattal rendelkező szervezetek rövid úton kialakították a saját moszkvai központjaikat és onnan irányítva az egész országot lefedő regionális és helyi alegységeket, megbízottak rendszerét építették ki. Az oroszországi civil társadalom strukturálódásának ebben a történelmi szakaszában a meghatározó metodikai centrumok lettek az amerikai, brit és a többi nyugati politikai pártokhoz kötődő alapítványok moszkvai egységei.  Rajtuk kívül a civil szerveződések még három területről verbuválódtak:

  • a betiltásuk, majd létjogosultságuk bírósági tisztázását követő „éledezésük” után önállóan, vagy a korábbi politikai kapcsolatukhoz valamilyen formában kötődően, a megőrzött, vagy átmentett ingatlanjaikra, egyéb anyagi, pénzügyi forrásaikra és személyi állományukra alapozva újjászerveződtek a szakszervezetek, a gyermek és ifjúsági, a nőszervezetek, valamint szinte minden korábbi társadalmi és tömegszervezet;
  • a peresztrojka idején létrejött és a pártosodásnak „ellenállt” civil érdekvédelmi, jogvédő, lokálpatrióta, hagyományőrző stb. szervezetek; a szakmai-kamarák és alkotó-értelmiségi szervezetek, szövetségek; valamint a regionális és helyi önkormányzatok mellett kialakult NGO-k;
  • az újjáéledő pravoszláv egyház (és külső támogatással a többi, Oroszországban jelenlévő konfesszió) a hívők „legalizálására” és az egyház tevékenységének a széleskörű megismertetésére oktatási, szeretet-szolgálati, egyéb karitatív szervezeteket hozott létre.

A civil társadalom szerveződéseinek törvényi szabályozása 1995-ben kezdődött, az Oroszországi Föderáció Polgári Törvénykönyvének 1. részében, majd az 1996. január 12-én kelt törvényben fogalmazódtak meg a nonprofit szervezetekre vonatkozó normatívák.  Ettől kezdve számítható a civil szféra rendezettebb fejlődése. Alakultak módszertani központok a szervezetek regisztrálásának elősegítésére, a törvényből adódó lehetőségek hasznosításának koordinálására, az NGO-k finanszírozási módozatainak oktatására stb. Készültek regiszterek a civil társadalom strukturáltságának, tematikus klasszifikációjának nyilvántartására. Eszerint ebben az időszakban pl. az NGO-kat megkülönböztették:

  • újakra és a szovjetrendszerből származókra;
  • olyanokra, amelyeket maguknak az állampolgároknak a kezdeményezésére hoztak létre, illetve az állam vagy az önkormányzatok szerveztek meg feladataik megosztására. Ugyanakkor a nonprofit státusz ismeretlensége; az ezzel kapcsolatos pénzszerzési lehetőségek jelentős mértékben lettek az ügyeskedés, a korrupció bázisai. Voltak NGO-k, amelyeket a „maffiák” felügyeltek; s olyan kvázi-civil szervezeti konstrukciók, amelyeket csupán jelentős pénzösszegű pályázatok megszerzésére alakítottak meg;
  • nonprofit szervezet alakulhatott általános, nem konkretizálható feladatkörre; és egyes értékelések szerint a NGO-k 16%-a a részvevőinek az érdeklődési területén tevékenykedett;
  • klaszifikációs szempont volt az is, hogy a társadalom számára fontos feladatot vállalt e magára. A fő hangsúly a jótékonyság, a szólás- és vallásszabadság; emberi- és polgárjogvédelem; a fogyasztóvédelem, a környezeti károk csökkentésének területét célozta meg. Így pl. karitatív és környezetvédelmi feladatot végzett az NGO-k 27%-a; jogvédőt pedig 5%. Mindent egybevetve, megállapítható, hogy az NGO-k dinamikusan fejlődtek, s az országban – régiókként egyenlőtlen bontásban – 2006-ban 14574 szervezetet tartottak nyilván, míg 2013-ban már 219 688-t.

A ’90-s évek Oroszországában sehogyan sem tudott konszolidálódni az „implantált” társadalmi-gazdasági rendszer. A „sokk-terápiával” és a privatizációval együtt járt szociális lepusztulás súlyos krízist okozott a politikai viszonyokban. Az egymást követő kormányválságok, hatalmi torzsalkodások két szempontból érintették meghatározóan a civil szervezeti szférát. Egyrészt, ismételten felmerült a lojalitás kérdése. A civil társadalomban erőre kaptak a rendszerváltást ellenző, ellene fellépni kész szervezetek; miközben a hatalom által anyagilag is támogatott új NGO-k szinte kritika nélkül kiálltak a jelcini-hatalom mellett. A másik jellemzője a helyzetnek az volt, hogy a szociális területen működő civil szervezetek vállalták magukra a társadalom elégedetlenségeinek csillapítását, a szegény-gondozást, a lumpenizálódás feszültségeinek (alkohol, kábítószerek stb.) probléma-megoldását. Ebben jelentős segítséget kaptak az 1996-1998 közötti időszakban megvalósult amerikai „Save the children (Mentsd a gyermekeket)” programtól, valamint a Soros-Alap által – Oroszországban a „Nyílt társadalom” intézménye keretében – indított kulturális, oktatási és karitatív projektektől.  Ki kell emelni az „Eurázsia” alapítványt is, amely az amerikai USAID nemzetközi fejlesztési ügynökségtől kapott finanszíális eszközeiből a regionális és helyi „hatalom által irányított NGO-knak (GANGO — government administrated NGO) 10-35 ezer dolláros pályázati támogatást juttatott. 

A pozitív jelenségek mellett, amelyek a százezernyi civil szervezetből áradtak, számos nehezen kezelhető probléma is felszínre került (szélsőséges nacionalista; idegengyűlölő, a társadalmi feszültségeket agresszívan kezelő stb. csoport). A szakmai tanácsok, tapasztalatcserék, anyagi-technikai stb. segítségnyújtással együtt járóan, a külföldi kapcsolatrendszer ideológiai-politikai hatásában is jelentős volt; ennek ellensúlyozására – esetenként éles nemzetközi érdekütközések, kölcsönös tiltakozások és szankciók közepette – adminisztratív és jogi korlátozások is születtek (pl. a Soros Alapítványt kitiltották, a külföldi alapítványok elszámolását korlátozva szabályozták, stb.).

Az Oroszországban a ’90-s években kialakult káoszt, lepusztulást, a közkeletűvé vált kifejezéssel: a „romantikus ’80-s évekből kialakult átkos ’90-seket (из романтических 80-х — в лихие 90-е)” nem a civil társadalom, gomba módra elszaporodott szervezetei, az NGO-k okozták.  Ugyanakkor a civil társadalom „több szektorúvá” válása is hozzájárult ahhoz, hogy az oroszországi társadalom rendkívül megosztott legyen. Az 1998-s államcsőd nyilvánvalóvá tette, hogy lényegi korrekcióra van szükség, mert a nyugati típusú liberális kapitalizmust nem fogadja be, az állami gondoskodásra és egalitárius elosztásra szocializálódott népnek a döntő többsége. A demokratikusnak hirdetett viszonyok, csupán a „virtuális valóságban” tűntek fel, ténylegesen pedig az agresszív és önző „rablókapitalizmus” vadhajtásai tobzódtak. A kilábalás reményét a csődből, az újabb fordulat villantotta fel. Jelcin lemondott elnöki hatalmáról, és a helyére lépő Putyin meghirdette az „oroszországi kapitalizmus rendszerének korrekcióját”, amelyben döntő hangsúlyt kapott a „történelmi kontinuitás megőrizhető eredményeinek ötvözése a szociális-piacgazdasággal”. A korrekció nem elzárkózást jelentett a globálisan integrálódó világtól, de elhatárolódást igen, az ország erőforrásainak korlátlan kiszolgáltatásától a fejlettebb, főként az amerikai tőkének.

A „patrióta gazdaság” és a „szociális követelményekre orientáltsága” gyökeres korrekciót feltételezett a politikai rendszerben, és ezért a civil társadalomban is. A még kezdetleges állagú párt-struktúra három osztatúan funkcionált: a „kommunisták”, mint legerősebbek, kiegészülve a „patrióta politikai szervezetekkel”; a „hatalmi pártok”; és a hatalomból éppen kiszorult „amerikai-barát liberális pártok”. A civil szféra részben kötődött ehhez a „besoroláshoz”, illetve a hazai politikától autonóm pályán, de mégis politikai törésvonalak mentén mozgott.

A 2000-s fordulatot követően a civil társadalom fejlődésében három szakasz különböztethető meg:

  • 2003-ig, vagyis a rendszer-korrekciót legitimáló első Állami Duma választásig, amikor három év alatt el kellett dőlnie, hogy a politikai viszonyok megerősítik e a fordulatot, a társadalom beéri e annyival, amennyit visszavett Putyin a nyugat-orientált kapitalizmusra „hangolódásból”, vagy többre vágyik, avagy esetleg „visszasírja” a jelcini ifjú-liberálisokat? A civil szervezetek többsége „kivárt”, enyhítette az „átpolitizáltságát”. A nyugati vezérléssel működtetett NGO-k azonban, „libikókáztak”, részben azokat a pártokat támogatták, amelyek az új kurzus mellé felsorakoztak, de azzal a kitétellel, hogy csökkentsék a nyugatiaktól visszalépés mértékét; másrészt pedig, segédcsapatai lettek a putyini-korrekciót ellenző pártoknak.

Az tény, hogy a civil társadalom felkeltette az oroszországi viszonyokban korrekciót előkészítő politikai erők érdeklődését. Az új Elnök és csapata – közöttük volt „disszidensek”, mint Gleb Pavlovszkij, Szimon Kordonszkij és mások - úgy tekintett a civil szerveződések mindegyikére, mint  potenciális szövetségesekre az ország modernizációs programjának megvalósításában. A különböző irányzatú civil szervezeteket a hatalmi intézményektől váratlan impulzusok érték, amelyek részben „puhatolózó” szándékból „tesztelték” az együttműködési készségüket; részben pedig figyelmeztető jelleggel intették őket a „helyes viselkedésre”. Így pl. még 1999 őszén, az „Oroszország stratégiai fejlesztési programjának” előkészületeikor, German Gref invitálta a NGO-k néhány ismert vezetőjét a szociális politikával foglalkozó fejezet kidolgozására.  Ugyanakkor érzékelhetően érvényesült az a tendencia is, hogy az új kurzussal egyet nem értőket figyelmen kívül hagyták; ill. velük szemben elősegítették a hatalomhoz lojális új szervezetek létrejöttét. 

A civil szféra is érdeklődéssel viseltetett a fejlemények iránt. Főként a nemzetközi háttérrel rendelkező NGO-k érzékelték úgy, hogy számukra kedvezőtlen folyamatok indultak be, és ezért 2000 januárjában összehívták a „Jogvédők Kongresszusát”, amelyen „Közös ügy (Общее дело)” elnevezéssel megalakították a jogvédő szervezetek koalícióját. 2000. év végén pedig, Moszkvában összegyűjtötték a legjelentősebb jogvédő és más nemzetközi háttérrel rendelkező szervezeteket, és megalakították a „Népi Közgyűlést (Народная Ассамблея)”. Alapítói lettek pl. a „Memorial” történelmi-felvilágosító és jogvédő nemzetközi szervezet; a „Moszkvai Helsinki Csoport”; az „Emberi jogok és a demokrácia fejlesztésének Központja”; a „Nemzetközi Szociál-ekológiai Szövetség (МСоЭС)”; a „Fogyasztók Szervezeteinek Nemzetközi Konferenciája (КонфОП)”; az „Összoroszországi társadalmi mozgalom az ’Egészséges Oroszországért’”, valamint az „Oroszországi Újságírók Szövetsége” és a  „Nyilvánosság Védelme” alapítvány és mások.  A különböző területeken működő szervezetek azt tűzték ki céljukként, hogy egyesítsék a rendelkezésükre álló erőforrásokat és komplex arzenállal, szervezetten legyenek képesek fellépni a hatalommal szemben az érdekeik képviseletében. Az első ilyen nyilvános „erőpróba” akciójukra 2000. december 23-án került sor, amikor tárgyalási fórumot teremtettek az érintett hatalmi ágakkal az adózási törvényekről, hogy elérjék a NGO-k számára kedvező módosításokat.  

   A civil szféra és a hatalom viszonyának tisztázása érdekében Vlagyimir Putyin, már megválasztott legitim államfőként, találkozott a civil társadalom képviseletében meghívottak egy csoportjával 2001. június 12-én, az Oroszország függetlenségét jelképező ünnepnapon. A 30 fős delegáció a civil szervezeti szféra számos vonulatát „lefedte”, de hiányoztak a jogvédők, a környezetvédők és a „Népi Közgyűlésben” szervezkedő jelentős hálózatok képviselői. Ez a körülmény két dologra figyelmeztetett. Egyrészt, a civil társadalom nem abban az irányban haladt az utóbbi években, ami az ország fejlődésének a hazai szükségleteit erősítette volna. Ezért nagyon fragmentálttá vált: a nemzetközi hátterű szervezetek – az esetleges jó szándékuk ellenére – nem azonos irányba „húztak” a lakosság többségének a várakozásaival. Másrészt, a lakosság többségének várakozásait kielégítő új hatalom pedig, nem a külföld elvárásai szerinti civil társadalmat preferálta, hanem saját stratégiát alakított ki a civil társadalomnak a szervezeti struktúrájára és a hatalommal történő együttműködésére vonatkozóan az egyenrangúság elve szerint.  A lényegét Vlagyimir Putyin fogalmazta meg az elnökké választásának első évfordulóján rendezett első „Civil Fórumon”: "az állam és a társadalom közötti valóban partneri viszony nélkül nem lehetséges sem erős állam, sem virágzó, jólétben lévő társadalom."

Ez a fejlődési szakasz azzal zárult, hogy új összetétellel alakult át 2002 októberében az Elnök tanácsadó szerveként korábban létrehozott Emberjogi Bizottság. Fő feladataként, reális „tárgyalási terepet” biztosított a civil szervezetek és hálózataik vezetői részére az államfővel folytatható konzultációkra. A bizottság elnöke az egyik legelismertebb civil szervezeti vezető, a „Civil társadalom – Oroszország gyermekeiért” szervezetek összoroszországi szövetségének elnöke, Ella Pamfilova lett.  Napirendre került a megállapodás lehetősége az államhatalom, az üzleti világ és a civil társadalom együttműködéséről, mintegy „Társadalmi megegyezés” aláírásának ideája, amelyben rögzítették volna a rendszerváltás óta a partneri kapcsolatok formáiban, a demokratikus ország vezetésben elért eredményeket. A dokumentum előkészítése számos vitafórumon zajlott az ország több városában, és nagyon sok szervezet – az eddig említetteken kívül az üzleti világ olyan szereplői, mint a nagyvállalkozók „Üzleti Oroszországa (Деловая Россия)”, a kis és középvállalkozók „Oroszország Támaszai (Опоры России)” stb. - képviselőinek részvételével. Végül az ez időben zajló hatalmi harc az oligarchákkal – a Hodorkovszkij ügy - gátolta meg a megegyezést. Normális menetben a „társadalmi megegyezés” maga az Alkotmány. Oroszországban azonban, az 1993-ban elfogadott alap-törvény a parlament szétlövetését követően és nem társadalmi megegyezéssel született. A 2000. utáni társadalmilag elfogadott rendszer-korrekciót követően, ezekben az években megteremtődhetett volna az „alkotmányozó-helyzet”. Az új fenomén, az „oligarchák” képviselőivel azonban, még nem sikerült megegyezni. A probléma lényegére mutatott rá 2005-s előadásában Alekszandr Auzan, a Lomonoszov Egyetem professzora, s egyúttal a „Társadalmi Megegyezés” nemzeti projektjének kidolgozásával foglalkozó Intézet elnöke, mondván, hogy „a megegyezésben részvevők jogairól volt szó…amely az oligarchák által a ’90-s évek elején megkaparintott tulajdonok kompenzálásával függött össze … Fizetniük kellene azokért? Kinek kellene fizetniük? Mit kellene fizetniük?”

  • A fejlődési irányért vívott csata teljes mértékben nem dőlt el az Állami Duma választáson 2003-ban, hanem 2012-ig fennmaradt a képlékeny állapot. Ugyan a nyugatorientált pártok kiszorultak a törvényhozó hatalomból, de azért a kormányzati befolyásuk erős pozíciókban maradt meg. A hatalmi párt nem szerzett abszolút többséget, bár a patrióta és szociális indíttatású kurzust a második legerősebb parlamenti erővel, a kommunistákkal és a „nemzeti-liberálisokkal (LDPR)” biztonsággal tudták tovább folytatni. Ennek következtében a civil társadalom szervezetei többnyire leváltak a „politikáról”, elfogadták a kialakult társadalmi fejlődési és hatalmi viszonyokat és „beálltak a sorba”, vagyis végezték a saját maguk által vállalt feladatokat. Kivéve azokat az NGO-kat, amelyek a nyugati istápolóik „emlőin” nevelkedtek, és a korrigált rendszer „árván hagyta” őket. Ezek a „civil szervezetek” teljes mértékben „átitatódtak a politikával” és a „putyini-rendszer” legádázabb ellenségeiként léptek fel, sokszor „überelve” a magát „rendszeren kívüli ellenzéknek” tekintő, a jelcini-időszak hatalmi pártjainak fellépéseit.

Azt lehet mondani, hogy a politikai rendszerben „köztes” állapot alakult ki. A törvényhozó hatalmat a választásokon győztes „Egyínaja Rosszija” párt működtette, összhangban a vele a rendszer-konform kérdésekben azonos platformon lévő ellenzéki pártokkal; miközben a korábbi hatalmi - de a korrekciók következtében, magukat a „rendszeren kívül helyező” - pártok marginalizálódtak. Ugyanakkor a civil társadalom azon szervezetei, amelyek a ’90-s évek elején hatalomra segítették ezeket a „rendszeren kívülre marginalizálódott” pártokat, a 2000-s évek közepétől a legerősebb - a közben az oroszországi hatalommal szembefordult külföld által támogatott - rendszer-ellenzékké váltak.

Ezzel a civil szervezeteknek az a része, amelyik „visszapolitizálódott”, elveszítette „civil” jellegét, de nem alakult át politikai-párttá. A hatalommal szembeni harcra „hívó-szó” pedig, ismételten a „demokrácia-hiánya” lett. Ezek a szervezetek 2004-től nem vettek részt a hatalom által szervezett civil fórumokon, hanem saját „Összoroszországi Civil Kongresszust (Всероссийский Гражданский конгресс)” rendeztek. Az első ilyen összejövetelre 2004. december 12-én került sor, „Oroszország a demokráciáért, a diktatúra ellen (Россия за демократию, против диктатуры)” címmel, majd ezt a következő években mindig azonos napon megismételték. 

A „politikai-ellenzéki civil szervezetek” megítélésekor szükséges figyelembe venni azt a körülményt is, hogy ebben az időben erősödött meg a Nyugat geopolitikai „érdeklődése” a posztszovjet térség iránt.  A civil társadalmat érintően különösen a „színes-forradalmak” borzolták a kedélyeket, és az a szerep, amelyet ezekben a folyamatokban a nemzetközi alapok, alapítványok és a hozzájuk kapcsolódó NGO-k játszottak. Mind Grúziában 2003 őszén, mind Ukrajnában 2004 telén, és Kírgíziában 2005 tavaszán a politikai rendszer, illetve a hatalom orientáltságának a gyökeres változtatása következett be, s minden esetben az oroszországi geopolitikai érdekekkel szemben. A „politikai technológia” lényege minden esetben azonos módon a választások hivatalos eredményének az ellenzéki politikusok általi el nem ismerésével indult, amelyet támogattak a „civil szervezetek” és a nemzetközi hátterű NGO-k. Hatalmas tömegtüntetéseket szerveztek a választási eredmények semmissé nyilvánításáért és új választások kiírásáért, amelyeket már az ellenzéki erők felügyeltek, és a győzelműkkel tetőződtek be. A Putyin elnök képviselte rendszer szembement ezekkel a törekvésekkel. A nemzetközi szervek által támogatott hazai csoportokat kontroll alá vette, az eleve a „színes forradalom” szervezésére alakult szervezetekkel szemben hasonló jellegű saját erőt hozott létre (pl. az „Én” csoporttal szemben a kormányhű, patrióta „Nasi” szervezet stb.); másrészt a működésük korlátozásával, sajtókampányokkal stb. védekeztek. 

A 2003-2012 intervallumot mégis az jellemzi, hogy Oroszország megerősödése, s ennek alapján a világgazdaságban és a geopolitikában az egyenrangúság, az egyenjogúság elvárása, ellenszenvet váltott ki a nyugati hatalmakból. Felerősödött az Oroszországgal szembeni információs harc, agresszívabbá vált a mindenoldalú geopolitikai érdekérvényesítés a posztszovjet térségben, és ehhez csatlakoztak az oroszországi „átpolitizált civil szerveződések” is. Kialakult a stratégiája és a „taktikai-technológiája” ennek a civilesített ellenzéki hatalmi-harcnak, amelyben a kor szellemének megfelelően az interneten, a blogger-világban találtak megfelelő „főszereplőt”. Így született meg a Navalnij-fenomen, vagy amiként Mihail Ansakov, a fogyasztói jogvédő egyesület elnöke írta az Echo-Moszkvű által idézett blogjában: „rátaláltak a káposztában”.  Nem hatott már a Jábloko párt, mint liberális-kártya, a Hodorkovszkij üggyel sem tudtak elegendő vihart kavarni, s akkor megjelent Navalnij-blogja a Transznyefty „feldarabolásával kapcsolatos korrupcióról”, és meglátták benne a nyerő „protest-vezért”. Anélkül, hogy hosszan idézném a rendkívül figyelemre méltó érvelést az új vezér szükségességéről, s azokról az érdekekről, amelyek miatt ezt a harcot elindították – mind benne van a jelzett írásokban – csupán megjegyzem, hogy a háttérben közel egy évtizedig ott volt mindenki (Berezovszkíjtól Mitrohinig, Hodorkovszkijtól Kaszparovig stb.), aki valamiképpen részese volt az átkos ’90-s éveknek, a nép által megtagadott rendszerének. Mégis ezek a „civil-zászló” alá szervezkedők megmozgatták a „kreatív-középosztályt” és érzékelhető feszültséget okoztak főként Oroszország nagy városaiban, valamint erőteljesebb nyomásgyakorlásra ingerelték a Nyugatot, az egyébként is eltökélt szándékában, hogy ”móresre tanítsa” a „legyőzöttségből alávetettségbe” bele nem törődő Putyin elnököt. A külföldi politikusok és a közvélemény, a nemzetközi és hazai sajtó, a Navalníj-féle oroszországi civil-blogger világ összehangolt együttes fellépései többször sikerültek látványosra. A „Milliók Marsa”; a „Fehér szalag séta” és mások, megerősítve pl. az Európa Parlament felhívásával, szankciókkal az oroszországi vezetőknek sok álmatlan éjszakát okoztak.  Számos kérdésben az akciók rámutattak a hiányosságokra is, s ezért döntések születtek pl. a politikai rendszer korszerűsítésére, a civil társadalom – a fiatalok, a veteránok, a kreatív középosztály stb. – szervezeteinek a bevonására a gazdaság és a társadalom fejlesztési koncepcióinak a kidolgozásába. A 2011-s választásokra vonatkozó törvények, rendeletek már tükrözték ennek a harcnak a „nyomait”. A 2012-s elnökválasztással összefüggésben pedig, már értékeltük a „nercbundások” és a „vatta-kabátosok” szembenállásából kialakult letisztulást, amely Vlagyimir Putyin első-fordulós megválasztásában realizálódott. Az is kiderült pl., hogy az oroszországi ellenzék személyiségeinek önös érdekei felülírják az esetleges közös érdekeket, és nincs olyan rendszerszervező erő, amely egyben tartaná őket. 

Viszont, megfelelő támogatásban részesült a civil társadalomnak az a része, amelyik nem kívánt visszatérni a politikai harc világába, és késznek mutatkozott az együttműködésre a „putyini-hatalom” rendszerének keretén belül. Ezek a szervezetek Permben gyülekeztek 2004 novemberében, a „Szociális Fórum (Социальный Форум)” koncepció megvalósítására. Ennek a találkozónak az előzményein 2002-ben Toljattiban, majd 2003-ban Nyizsnyij-Novgorodban arról esett szó, hogy mit kellene tenni az országban az emberek sorsának, életének a javításáért. Az időközben ismét kiéleződött „rendszervita” és hatalmi harc miatt, ez a szociális fórum jelezte a civil szervezetek jelentős részének elkötelezettségét a putyini-fordulat mellett, valamint a hatalom eltökéltségét a korrekció végig vitelére, demokratikus együttműködést teremtve a civil társadalomnak az arra szövetségesül megnyerhető részével. Ezen az addigi legjelentősebb találkozón a civil társadalom, az üzleti szféra és a hatalom képviseletében több mint 2 ezren vettek részt, és a szociális projektek kezdeményezésein túl, döntöttek arról is, hogy a civil társadalom intézményesítésével, az „önkormányzatiság” fejlesztésével, miként lehetne erősíteni az ország szociálpolitikáját, az oktatást és a vezetők kiválasztódását. Ki kell emelni a fórumnak a támogató kiállását a „Társadalmi Kamara (Общественная Палата)” intézményének létrehozását kezdeményező törvényjavaslat mellett. A civil társadalom erősítésében fontos fejleményként jött számításba a Föderációs Társadalmi Kamara létrehozása, és intézményesített működtetése.  A 2005. július 1-el életbelépő törvény rendelkezései alapján 3-szor 42 fős testület alakult, amelynek első 42 tagját az OF Elnöke kérte fel országosan elismert tudósok, művészek, sportolók, közéleti szereplők köréből, majd ezek választották meg az általuk fontosnak tartott országos civil szervezetek képviselőit, s végül maguk az elsődleges civil szervezetek választották meg delegáltjaikat. A Társadalmi Kamarára vonatkozó törvény 2007. június 17-én kelt módosítása azon túl, hogy pontosította a TK feladatait, szervezeti felépítését és működésének feltételeit; számos korlátozó pontot is tartalmazott (pl. nem lehet tagja az, akinek az általa képviselt szervezetével szemben „szélsőséges politizálás” vádja fogalmazódik meg stb.). A TK munkájának első éveit a „csillapító szerepvállalás” jellemezte.          

Kiszélesítették az Elnök mellett működő jogvédő és civil kapcsolatokat segítő Tanács feladatkörét is, valamint a sikeres tevékenységének tapasztalatait felhasználva, létrehozták a hasonló egységeket a föderális végrehajtó hatalom egyéb szerveinél is.  A nem kormányzati szervezetekre vonatkozó törvényt módosították, és jelentős változtatások következtek be a NGO-k finanszírozásának ügyeiben.  Ezek a törvénymódosítások főként a külföldi hátterű szerveződésekre vonatkoztak, amennyiben megszigorították – a posztszovjet térségben korábban jelzett „színes forradalmaknak” a megjelenésére reagálva – a bejegyzésüket, az ellenőrzést felettük és a finanszírozásuk, könyvelésük ellenőrzését.  A nyugati alapítványok „megregulázása” és az ebből kialakuló távozásuk is szerepet játszott abban, hogy a kétezres évek második évtizedében jelentősen csökkentek a civil szféra szervezeteinek pénzügyi forrásai, és ez a körülmény megnehezítette a „nem kormányzati szervezetek” tevékenységének kiszélesedését.

  • A putyini-rendszer 2011-s parlamenti, majd a 2012-s elnökválasztási győzelme belátható időre előrevetítette a kialakult patrióta szociális piacgazdaság konszolidációját. Ebben az időszakban megerősödött és alkotmányozó többségre tett szert a hatalmi-párt, az „Egységes Oroszország”, és mellé felsorakoztak a civil társadalom tömegszervezetei, valamint a közvetlen demokrácia intézményeiként közben megszerveződött széles népi bázisra támaszkodó „összoroszországi népfrontok (Общероссийский народный фронт)”, a „Társadalmi Kamara (Общественная палата)” országos vertikumban kiépült hálózatai. Mellettük, a 2010-s években a legdinamikusabb civil társadalmi egységgé az „Oroszország Önkénteseinek Szövetsége (Союз добровольцев России)” lett. Ebbe a szövetségbe fonódtak össze a 2016-ra már 63 oroszországi szubjektumban működő önkéntes munkát vállaló szervezetek. Az összoroszországi vezetőjük – Jána Lantrátova, főtitkár – pedig tagja lett az Oroszországi Föderáció elnöke mellett működő jogvédő és civil társadalom ügyeivel foglalkozó tanácsadói testületnek. .

A putyini-rendszer lehetővé tette és elő is segítette a saját kompatibilis civil társadalmának intézményesülését. Ennek a civil társadalomnak már kirajzolódik néhány specifikus jellemzője.

A legfontosabbnak tekinthető a „népi egységre” törekvés. „Ameddig egységesek vagyunk – nem győzhetnek le!” – szól a Salvatore Allende chilei Népi Egység szervezetének himnuszában.  S, ez lett – tudatosan, vagy csak „áthallással” - az irányt váltott, „patrióta szociális-piacgazdaságként” újjászületett Oroszország alapelve is. Az oroszországi politikai osztálynak az a része, amely ráérzett az átkos ’90-s évek társadalmi megosztottságának „országvesztő” veszélyére, a kiutat az új egység megteremtésében találta meg. Olyan legkisebb közös nevezőre volt szükség, amelyben a lakosság szinte minden rétegének érdekei manifesztálódhatnak, és az emberek ki is állnak érte. Ez lett a „győztes nép” ideológiája. Két eseményhez kötődhetett ez az ideológia: az egyszerű közember, Minyin és a főnemes, Pazsarszkíj vezette egységes nép 1612-ben kiűzte Moszkvából a lengyel intervenciósokat, és ebben az egységesülésben a pravoszláv hit volt a meghatározó. A másik pedig, a győzelem a Nagy Honvédő Háborúban, amikor a kommunisták vezette Szovjetunió valamennyi népe egységesen küzdött a közös hazáért. Putyin, elnök élére állt ennek a gondolatnak, és így lett 2005. november 4. óta (az Istenanya Kazányi ikon pravoszláv ünnep napján - „День Казанской иконы Божией Матери”), a lengyeleknek a Kremlből kiűzésének évfordulója, a „Népi Egység” ünnepe; és november 7. pedig – az 1941. november 7-i. Moszkva védelmére indulók díszszemléje emlékére - a „hadi-dicsőség (воинской славы)” napja.  A „népi egység a záloga a győzelemnek” - eszmeiséget a legerőteljesebben a május 9. Győzelem Napja testesíti meg. Különösen amióta a civil társadalom megalkotta a látványát is a „Halhatatlan Ezred (Бессмертный полк)” milliókat felvonultató mozgalommal.  Szintén a „győzelem” és a „népi-egység” kultuszát erősítik azok a civil szerveződések, amelyek a mindennapokban országszerte kutatják a terepen a feltáratlan háborús maradványokat, ismeretlen hősök nyughelyeit, átörökítik a következő nemzedékeknek a hagyományokat, életben tartják az ősök emlékeit, a veteránok érdemeit. Felsorolni lehetetlen minden „Győzelem örököseinek Szövetsége (Союз – наследники Победы)”; „Kutató Osztagok Szövetsége (Союз Поисковых Отрядов)”, stb. szervezetet, amelyek több milliónyi fiatalt, veteránt tömörítenek ennek az ideológiai-politikai egységnek a megvalósulásáért. 

Másik sajátossága a „patrióta szociális-piacgazdaság” civil társadalmának, hogy a politikai rendszer szerves részeként a közvetlen demokrácia folyamatosan működő, kezdeményező, döntés előkészítő és ellenőrző intézményesített fórumait hozza létre. Ilyen szerepet tölt be pl. a „Társadalmi Kamara”, amely vertikális „népi ellenőri” hálózatot épített ki. Azért hozta létre 2005-ben az Oroszországi Föderáció elnöke, hogy „intézményesítetten biztosítsa az állampolgárok és a társadalmi szervezetek együttműködését az államhatalmi szervekkel és az önkormányzatokkal. Tartsa számon az emberek igényeit, érdekeit, a jogaikat, segítse az ezek érvényre juttatására létrejött civil szervezetek munkáját.   Legyen a végrehajtó hatalom föderációs és a regionális szervei tevékenységének éber kontrollálója”. Az évtizednyi gyakorlat tapasztalatai azt mutatják, hogy a funkcióját részben tudta csak ellátni, mert „elbürokratizálódott”, a tevékenységébe bekapcsolódó személyek saját egzisztenciájuk pályaívét sokszor előbbre valónak tekintették (így lettek többen parlamenti képviselők!), a vele kapcsolatba került állami szervek mintegy saját apparátusuk részének fogták fel, és mindezért visszafogottabb lett a hatékonysága az elképzeltnél. 

A civil szerveződéseknek, az „ideológiai” és a „népi-ellenőrzés” funkciója mellett, a harmadik elhívatottsága ebben a „patrióta szociális-piacgazdasági államrendszerben”, a demokrácia közvetlen elemeinek a szervessé tétele. Azt a „rejtvényt” igyekeznek nem csupán megfejteni, hanem a gyakorlatban meg is oldani, hogy mit jelent az az alkotmányos alapelv: „a hatalom egyedüli forrása a soknemzetiségű nép”.  Az Alkotmány főként a választások által létrejövő képviseleti szerveket nevesíti, bár megemlíti a „referendumot”, vagyis a „nép közvetlen szavazását” is. A nép különböző érdekeinek, törekvései értékeinek a kifejeződésére 1993 óta Oroszországban létrejött, és azóta meg is gyökeresedett, a több-pártrendszer és minden egyéb, ami ebből deriválódik. Népszavazásra azonban, szinte alig került sor. Közben az információs-forradalom eszközei, szemlélete a korábbiaknál újabb lehetőségeket tárt fel a folyamatosabb beleszólásra, közvetlen véleménynyilvánításra és így az államirányításban történő részvételre. A pártok kibékíthetetlen és manipulált közhangulatot eredményező torzsalkodásai számos alkalommal szükségessé is tették volna a döntések feletti „népi-szupervizori” elbírálást. A 2011-s parlamenti választás körüli tüntetés-cunami, a hazai és nemzetközi sajtó-offenzíva és politikai nyomásgyakorlás ellenhatásaként jelent meg először az igény, az újjászületett, majd korrigált Oroszországban, a népnek a teljes-körű bevonására a hatalom-gyakorlására vonatkozó döntésekbe. A 2012-s elnökválasztás előzményeinek és lebonyolításának elemzésekor feltártuk azt a szerepet, amelyet az „elnök-ellenes” átpolitizált szervezetek játszottak, illetve, ahogyan megszerveződtek a „Putyinért kiálló” munkáskollektívák civil szervezetei. Valóságos néphatalmi döntés lett az eredménye. A következménye pedig egyrészt az „Összoroszországi Népfront” mozgalom intézményesülése, valamint a civil társadalom szervezeteinek az intézményesített bevonása a törvényhozói hatalom döntés-előkészületeibe, és részvételük, felhatalmazásaik kialakítása a megvalósításban. 

Az „Összoroszországi Népfront (Общероссийский народный фронт)” Vlagyimír Putyin kezdeményezésére jött létre és Ő is lett a „vezér” a mozgalomban. A szervezetté alakulásra 2013. június 11-12-án az I. Kongresszuson került sor. Ott fogadták el a hivatalos elnevezést, amely a tevékenysége kvintesszenciáját jeleníti meg: „Népfront Oroszországért (Народный фронт «За Россию»)”. A funkcióját a civil társadalom új felfogása szerint pedig, Putyin a következőkben határozta meg: „olyan, mindenkit átfogó mozgalom legyen, amely lehetővé teszi az ország minden állampolgára számára a saját feladatainak a kijelölését, és azok megvalósításának az elérését, azoknak a kérdéseknek az előremozdítását, amelyek néha belesülyedhetnek a bürokrácia mocsarába, közvetlenül megteheti javaslatait, amelyek azután törvényekké és állami döntésekké válnak. Lehetővé kell tenni az embereknek a társadalmi folyamatokra hatással bíró eszközök használatát, hogy új eszközökre tegyenek szert, és készségükké váljon a használatuk. Új embereket kell előtérbe állítani, új képviselőket kell részvételre jelölni a választásokon, az adott választásokra szükséges embereket kell jelölni. De, a legfontosabb, hogy ez a munka élénk legyen, közvetlenül az emberekkel legyen kapcsolatos, az érdekeikkel és a problémáik megoldásával.”  A Népfront megszületése óta a soraiban tudhatja szinte valamennyi ifjúsági, női, szakszervezeti tömegmozgalmat, társadalmi szervezetet, a nyugdíjasok szervezeteit, a szakmai érdekképviseleteket, a kis- és középvállalkozók kamaráit, és szinte mindenkit a civil szférából, amely egység nem a hatalommal való szembenállást tekinti céljának. Az Összoroszországi Népfront a létrejöttétől eltelt rövid idő alatt igazolta a létjogosultságát mind a népi-egység, mind a társadalmi kontroll, mind a közvetlen és a képviseleti demokrácia szimbiózisának megteremtésére vonatkozóan.

Ugyanakkor a „rendszeren kívüli” pártokkal együtt a rendszerellenes átpolitizált civilnek álcázott szervezkedéseket a hatalom igyekszik már figyelmen kívül hagyni, úgy tesz, mintha nem is lennének. Ami, részben így is van, hiszen többnyire országon kívül gyülekeznek, bár a 2016-s választási fiaskót kompenzálandó ismét rendeztek „Összoroszországi Civil Fórumot (Общероссийский гражданский форум)” is.  Az oroszországi hatalom azonban ma már, a korábbiakkal szemben, nem az ellenzőihez méri magát, hanem a társadalmi-gazdasági formációval szinkronban lévő civil társadalom erősítésére törekszik.  

Szólj hozzá!

Címkék: választás párt népfront Orbán Oroszország civil-társadalom Putyin NGO

Двенадцать поворотов за столетие - Száz év tizenkét fordulata. (1917-2017)

2017.02.23. 14:03 KeményLászló

(Eredeti oroszul írt cikk megjelent Moszkvában a http://pravorf.org/index.php/news/2343-dvenadtsat-povorotov-za-stoletie és a nemzetközi szervezet ICES honlapján http://www.elections-ices.org/russian/publications/textid:19359/ )

Az 1917-s, februári burzsoá-demokratikus forradalom alapvető célja a cári önkényuralom megdöntése volt az Orosz Birodalomban. Az eredménye: II. Miklós cár lemondása a trónról, a monarchia rendszerének bukása, és a köztársasági államrend bevezetése. Ugyanakkor az addig uralkodó feudális elit ezzel nem békélt meg, az éppen csak kialakuló burzsoázia pedig képtelennek mutatkozott a hatalom működtetésére és megőrzésére.

A forradalom 1917. októbertől a proletariátus érdekében folytatódott tovább, és Lenin vezetésével mind a cári önkényuralom maradványait, mind a helyébe, a burzsoázia hatalmát szolgáló polgári-demokrácia köztársasági rendszerének a bevezetési kísérletét, megsemmisítette. A hatalom birtokosainak a népet, és képviseletében a munkás-paraszt-katona küldöttek tanácsait nyilvánította ki. Kezdetét vette a „szocializmus” megvalósításának kísérlete.

Az ezt követő sorsfordító évszázad startját ezért lehet 1917. október 25-től (az új naptár szerint november 7-től) számítani. A folyamatban azonban az eredeti céltól eltérítően lezajlott 12 fordulat, amelyek következtében a világban is minden megváltozott:

 

  1. A proletár-forradalomnak az Orosz Birodalomra és a világra gyakorolt hatásai következtében, egyrészt, polgárháború tört ki a „fehérek”, vagyis a vagyonuk és a hatalmuk elvesztésébe beletörődni képtelen arisztokrácia és burzsoázia mellé állt korábbi tisztikar és hadserege; valamint a „vörösök”, vagyis a fellázadt munkások, parasztok és a korábbi rendszerből kiábrándult katonák tömegeiből szervezett „Vörös Hadsereg” között. Másrészt, 16 ország is beavatkozott és intervenciót követett el az új társadalmi rendszerrel szemben. Végeredményként a „vörösök” győzelmet arattak mind a „fehérek”, mind az intervenciósok felett. Az új rendszer „meggyökeresítése” ezzel kiállta az első „próbát”, de az áraként be kellett vezetni a „hadikommunizmust”.
  2. A „forradalmi” rendszer olyan hibákat is elkövetett (például a szabad kereskedelem korlátozása, a pravoszláv egyház üldözése, a döntések központosítása stb.), amelyek gazdasági és politikai válsághoz, pl. a Kronstadtban (1921-ben) kirobbant lázadáshoz vezettek. A kialakult helyzet rákényszerítette Lenint a „szocializmus” és a „magán kezdeményezések összeegyeztethetetlenségéről” alkotott nézetek korrigálására. Bevezetésre került az „Új Gazdaságpolitika (НЭП)”, vagyis a „szocializmus építése a gazdaság vegyes-tulajdoni rendszerén, de a bolsevikok politikai irányító szerepének a megőrzésével”.
  3. A „nemzetállamokként” erősödő nagy egységei a volt cári birodalomnak, „önkéntesen” kapcsolták össze ismét a sorsukat egységes államban. Létrehozták 1922-ben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét (Szovjetunió - СССР). Az egységes állam rendszerének pedig megalkották az Alkotmányát (1924-ben).
  4. A nagyhatalmak újabb háborúra készülődtek a világban. Sztálin, aki győztesen került ki a Szovjetunió vezetőjének posztjáért vívott hatalmi harcból, az évszázados lemaradásban, szociális-gazdasági válságban lévő országot 1929-től - az iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, a kulturális forradalom által - átállította a „birodalmat” megvédeni képes nagyhatalommá válás szolgálatára. Véget vetettek a NEP-nek; kialakult a totalitárius államrend és a személyi kultusz. Tömeges represszió következett be. A „sztálini szocializmus” az 1936-s „Alkotmányban” manifesztálódott.
  5. A Szovjetunió ellen háborút indított Hitler-Németországa. A szovjet nép Nagy Honvédő Háborúja 1941-től, amelyben ismét milliók haltak meg és elpusztult az ország jelentős potenciálja. Kényszerű visszatérés a „hadikommunizmus” rendszerére. Az anyagi források és a nép erőfeszítéseinek koncentrálásával a Szovjetunió képes lett – az antifasiszta koalícióval szövetségben - a hitleri-fasiszta Németországgal és szövetségeseivel szembeszállni. A Győzelem Napja - 1945. május 9.
  6. Következett a háború okozta károk felszámolása, az ország újjáépítése és a Szovjetunió fejlődési pályára állítása. A „szövetséges” nyugati hatalmak 1946-tól olyan „hidegháborút” indítanak, amely „vasfüggönnyel” zárja el a szovjet rendszert a világtól; és az ezért is bezárkózó Szovjetunióba ismét visszatér a bizalmatlanság légköre, a diktatúra, a represszió és a sztálini személyi kultusz.   
  7. Sztálin halálát követően 1953-tól hatalmi harc alakul ki. Az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov leleplezte a „gonoszságait” mindannak, ami 1917 óta zajlott. Kezdetét vette a társadalom „desztálinizálása”, rehabilitálták a repressziónak kitett személyeket és népcsoportokat. A totalitárius rezsim önlebontódásával a társadalom bizalmatlansága is „olvadásnak” indul, aktivizálódik az értelmiség, előtérbe kerülnek a kultúra, a tudomány sikerei (Szputnyik, Gagarin űrrepülése stb.). A politikai rendszer reform kísérletei azonban az önellátó „szovnarhózokkal” megfeneklenek. Hruscsov a voluntarizmus - „utolérjük és elhagyjuk Amerikát” – útjára lép. Bejelentik a az „állam-szocializmus felépítését”, amellyel megteremtődött a feltétel a „kommunizmus építésének a programjához”, amelyet el is fogadnak 1961-ben, az SZKP XXII. kongresszusán. Hruscsov szerint béke lesz a Földön, ha a „kardból ekevasat kovácsolunk”, de közben az élesedő hidegháborúban a Karib tengeri krízis miatt a világ a forró háború szélére került....
  8. 1964-ben a „hruscsovi voluntarista modell” kurzusát felváltotta a „brezsnyevi-koszigini reform” irányzat, amely a szovjet típusú szocializmus konszolidálását kívánta elérni, szabadabb teret adva a gazdasági törvényszerűségek érvényesülésének, de a terv-rendszer keretében és a pártirányítás érvényesülésével. A hruscsovi „fejetlenséget” felváltó rendteremtő „koszigini-reformok” megtagadták a „hruscsovi-öngondoskodás” modellt, de nem tértek vissza a „sztálini-diktátori rend szerinti erőforrás hasznosítás” megoldásaihoz. A hidegháború a világban az enyhülés irányába mozdult el (Helsinki 1975), de azért érvényesült az - „érdekeltségi zónánkban rendet tartunk” szellemiségű - „Brezsnyev-doktrína”; és a szovjet csapatok 1977-ben bevonultak Afganisztánba a „forradalom” megsegítésére. Elkészült a Szovjetunió új Alkotmánya, amely törvénybe iktatta az „SZKP vezető szerepét (6. cikkely). A végére a brezsnyevi időszakot a „pangás” és a vezetői „gerontokrácia” jellemezte. Mindezzel együtt a brezsnyevi időszakban bekövetkezett a társadalmi-gazdasági formáció konszolidációja, és a lakosság a Szovjetunióban élő „népek-barátságát” megélve, „szovjet-emberként” hazájának érezte, és azóta is az emlékezet-tudatában ez identifikálódik a „szocializmussal”.
  9. Gorbacsov színrelépése 1985-ben, a „peresztrojkával (átépítés)” és a „glasztnoszttyal (nyilvánosság)” előkészítette az országot a ”külső és a belső vasfüggöny” felszámolására. A hidegháború kölcsönös abbahagyásával pedig sikerült elkerülni a nukleáris összecsapást. Ugyanakkor a pártállam szerkezetének a szétszerelése nem járt együtt a Szovjetunió társadalmi-gazdasági formációjának, a szocializmusnak a megtagadásával, és a Kommunista Pártnak a felszámolásával. Gorbacsov időszakában még a „demokrácia és a megújított szocializmus egyesítésének” lehetősége volt napirenden, mégis létrehozta a hatalomváltás feltételeit.     
  10. Az orosz, az ukrán és a belorusz köztársaságok elnökei, 1991. december 8-án aláírták a „Belavézsai Megállapodást”, a Szovjetunió megszűntetéséről és a Független Államok Közössége (SZNG) létrehozásáról; vagyis a szövetségi köztársaságok elismeréséről önálló államokként, s laza kapcsolatrendszerbe szerveződéséről. Ezzel érvénytelenítették a Szovjetunió megalakításáról szóló 1922 évi megegyezést. A történelmi döntés: Oroszország veszi át a Szovjetunió helyét a világrendben.
  11. Az újjászülető Oroszországi Föderáció társadalmi-politikai rendszerének a „típusáért” vívott harcban – a Gorbacsovot megbuktató – Jelcin, elnökként és az „ifjú-liberálisok” támogatásával – a Népképviselők Kongresszusának, a Legfelsőbb Tanácsnak a szétlövetésével - megszabadulnak a „tanácsoktól”, mint a szovjet-szocialista rendszer örökségétől. Az 1993. december 25-n, népszavazással elfogadott Alkotmánnyal, az ország a „washingtoni konszenzus” elvei szerinti kapitalista berendezkedésűvé vált. Az „amerikanizált liberális-demokrácia” azonban nem tudott gyökeret ereszteni. A „jelcini átkos ’90-s évek” képtelenek voltak konszolidálni a „szovjet-szocialista” társadalmi-gazdasági formációt felváltó „rablókapitalizmust”, és főként legitimálni a hatalom megjelenítőiként regnáló „oligarcha-demokratákat”.
  12. Mintegy évtizednyi súlyos megpróbáltatásokkal teli küszködés sorsrontó következményeit mérlegelve, végül is túlléptek ezen, s a XXI. századba érve, sajátos „orosz-módon” konszolidált „szociális-piacgazdaságként” formálódik az Oroszországi Föderáció államának társadalmi-gazdasági berendezkedése. A rendszer-korrekciót a világ Vlagyimir Putyin elnök nevéhez köti, aki sikeresen ötvözte a globálisan integrálódott világ modernizációs fejlődési követelményeit az oroszországi hagyományokkal. Oroszország egyike lett a globálisan integrálódó új világrendszer meghatározó pólusainak.

 

Visszatekintettünk az 1917-től indult forradalmi átalakulás minden stációjára, és megállapítottuk, hogy a körülmények nem tették lehetővé az „eltervezett szocializmus” kiépülését, stabilizálódását.

A kommunizmus ideája elveszett a fordulatokban.

 

 

Budapest, 2017. február 23.

Szólj hozzá!

Címkék: Lenin Sztálin Putyin Brezsnyev Gorbacsov Hruscsov Jelcin proletárforradalom burzsoá-demokratikus forradalom Koszigin

Folytatásos jövő …

2017.02.14. 14:38 KeményLászló

 (Tíz évvel ezelőtt jelent meg a fenti címmel válogatás tanulmányaimból, cikkeimből. Azóta összejött már újabb „folytatásokra” vonatkozó számos anyag, talán érdemes lenne ezeket is könyvbe gyúrni. A lényeg azonban az, hogy a „jövő” folytatódik, és ismét és ismét választanunk kell a lehetséges irányok, utak, megoldások változatai közül. Íme a választáshoz az első kötet „útmutatója”.)  

Tegnap – ma – holnap. Holnap a ma, tegnap lesz; a tegnapi holnap ma; és a következő új nap pedig holnap. S ezt a folyamatot soha nem szakítja meg semmi. Ez a vitathatatlan folytatásosság. Martin Heidegger szerint „…a voltat jelenként őrző, meg-jelenítő jövőként egységes fenomént nevezzük időbeliségnek”. Csakhogy az „időbeliség” nem egyszerűen elvont filozófiai kategória, hanem az adott időben (és természetesen térben) lezajló történések és a közöttük lévő vagy nem lévő összefüggések sokasága.

Volt – van – lesz. Másként fogalmazva: múlt – jelen – jövő. Ez a hármas egység már a történések folytatásos tartalmára utal. A meg nem szakítható időbeliség történéseiben azonban a folytonosság megszakítottsággal is együtt járhat. Ami volt, az ugyanúgy nem ismétlődik meg, s a mából sokféle út vezethet a jövőbe. Amiként Goethe mondja: „Semmit sem szabad visszakívánnunk, ami elmúlt, csak az örökké új van, amely a múlt kibővített elemeiből formálódik, mert az igazi vágy mindig alkotó újat, jobbat teremt”. Az örökké új a jövő, amelyben valamiként folytatódik, megőrződik a múlt, s még inkább a jelen, de, amely szakítást is jelent minden korábbival.

Mindenkinek és mindennek saját múltja, jelene és jövője van. Mindannyian egyszer-használatosak vagyunk. Abban az értelemben mindenképpen, hogy ami történik velünk, vagy amit teszünk, az megmásíthatatlan. Ugyanakkor a jövő még befolyásolható: saját magunk és mások által is. Nincs előre elrendeltetettség. De sok felismerhető és még jelen tudásunkkal meg nem ismerhető tényező tudatosíthatja és szükségszerűen vagy véletlenszerűen is formálhatja a jövőt. Ezért örök igazság, hogy az egyes ember és az emberiség egészében felelős a jövőért, a jövőjéért.

A felelősség választást jelent. A XXI. századra olyan állapotba jutott a világ, hogy valamennyiünk számára biztosítani lehetne a civilizációs fejlettségnek és a sajátos szükségleteknek megfelelő biztonságos létet és életminőséget. Egy-egy szükséglet kielégítéséhez, adott feladat megoldásához különböző variációk állnak ma már rendelkezésre. Megvannak ahhoz is a szellemi erőforrások, hogy a változatok közül az optimális megoldások kiválasztásához, a legkülönbözőbb kritériumok szerint, modelleket alkossunk. A kérdés az, hogy megvan-e a felelős akarat az emberiség jövőjét befolyásoló népek, nemzetek, országok, nagyhatalmak körében ezeknek a lehetőségeknek a hasznosítására, a politikusok felismerik-e azokat az érdekeket, amelyek alapján vállalják a felelősséget az elérhető jövő választásáért.

A jövőre vonatkozóan lehet prognózist készíteni, s ez nem lesz jóslat. A tudomány több évtizede „sztereó” vizsgálja, hogy az eddig megélt történelemből milyen tendenciák vetítődnek előre, ill. a „prognosztizált jövő nézőpontjából” milyen feladatok adódnak a mában. Lehet-e jó vagy rossz irányt választani? Hát, persze. Egész történelmünk példák sokaságával bizonyíték erre. Sőt! Szándékosan is választottak már úgy, hogy azzal másoknak ártsanak. Mennyi háborúval, más jellegű öldökléssel próbálták megoldani a fejlődés folyamatában törvényszerűen jelentkező érdekkonfliktusokat. Konfliktusok, érdekellentétek pedig továbbra is lesznek. Harcok és kiegyezések is, a feloldásukra. Ezeknek a konkrét kimenetelét nem lehet előre látni. A jövő nem utópia, a tendenciák felismerhetők. Sok függ attól, hogy az emberek kire, milyen jövőre vonatkozó ideológiát valló erőkre bízzák az útválasztást.

Azt lehet tudni, hogy a jelenben az emberiség a globálisan kialakuló integráció, a kölcsönös egymásra utaltság és függőség körülményei között, minőségileg megújuló technikai és termelési-fogyasztási rendszerben keresi az adekvát társadalmi berendezkedéseit. Globálisan beléptünk a civilizáció posztindusztriális korszakába. Ennek során a természet törvényeinek mind mélyebb megismerése, elsajátítása és hasznosítása arra szolgál, hogy lehetővé váljon „az egyetemes ember” munkafunkcióinak mind teljesebb körű átszármaztatása olyan eszközöknek, amelyek alkalmazásával az ember véglegesen felszabadul a technikával szembeni alávetettség alól. S mindennek következtében a mainál szélesebb körű és egyre globálisabb lehetőség nyílik az „egyetemes ember” mellett az „egyes ember” számára is a csak neki megadatott kreativitás (gondolkodás, tudás, ismeret stb.) által önmaga megvalósítására.

A remélt jövő, a szabad individuum megszületése. A tényleges bekövetkeztéhez azonban szükséges még az ember felszabadulása a „szociális alávetettség” alól is. Ez már a politikai akarat és konfliktusok terrénuma. Tudomány és politikai gyakorlat együttesen, s főként Magyarországra vonatkoztatva. Az egyes emberekre bízva, hogy tovább gondolja, kiigazítsa miből mi lett, mi lehetne és a valóságban mi lesz, és saját magára „bemérje” jövője folytatását. 

Szólj hozzá!

Címkék: ma felelősség tegnap Jövő holnap választás

süti beállítások módosítása