A jelenlegi magyarországi politikai, gazdasági, társadalmi rendszer jellemzésére egyre több elemző használja a „perifériális-kapitalista” fogalmat. Kapitalista, mert a magántulajdon mindenhatóságának visszaállításával, a piacgazdaság attribútumainak kiépítéséval lehetővé és az Európai Unióba történt belépéssel valósággá vált az ország csatlakozása a világkapitalizmus fő vonulataihoz. Ugyanakkor, periférikus, mert a világ fő áramlatainak modernizációs trendjeivel ellentétesen a „régi rend” visszaállításában találta meg a „magyar nemzetnek megfelelő” kapitalizmus rendszerét. A rendszerváltás óta eltelt negyedszázad „irányultsági-csatározásaiból” az a társadalmi-vezető réteg tudta magát érzékelhetően hosszútávra pozicionálni a hatalomba, amely a világ-kapitalizmus perifériáján „szélcsendben”, egyfajta „zárványként” begubózva, de „körkörös-nemzetvédő” harcban véli meglelni a „magyarság” boldogulását.
Kevésbé fennkölten megfogalmazva, ez a rendszer nem más, mint a két világháború között, az akkori nemzetközi körülményekben a magyar uralkodó osztályok történelmi sérelem-politikája,”Trianon-szindrómája” eredményeként kikristályosodott „Horthy-rendszer” reinkarnációs kísérlete. Az eredeti rendszer – miként szőrnyű árat fizetve megtapasztalta a nemzet – tragédiához vezetett. Ha nem állítjuk meg a „rendszer-szervezőket”, beigazolódhat a mondás, mely szerint másodszor már csupán bohózat lesz. A mostani „neo-horthysta” – „fülke-forradalomban” született és magát „két-harmadossá” legitimáló, már konszolidációt hírdető – bohózat azonban, nem hahotát vált ki az emberekből, hanem újabb valóságos tragédiát, a leszakadó, elszegényedő többség elkeseresedését, kilátástalanságát, a megalázottak beletörődését.
Bár az eltelt negyedszázad alatt volt lehetőség az ilyen irányú törekvések felülírására, a kor fő fejlődési útvonalaira vezető folyamatok megtalálására, s a modern európai Magyarország megteremtésére, az erre háromszor is felhatalmazást kapott szocialista politikai erők azonban képtelenek voltak soraikból olyan elitet csatába küldeni, amelyik minden szempontból hitelesen, elkötelezettségével meggyőzően, professzionális hozzáértésével, vezetőképességével pedig eredményesen felülkerekhetett volna a szélsőségesen konzervatív magyar jobboldal ármánykodásain és az önmaga túlértékelésére hajlamos liberálisok cselszövésein. A szocialisták ideológiailag kiüresedtek, a mozgalmukat pedig belharcokban morzsolták fel. Az utóbbi évtizedben már szinte feloldódtak a semmitmondó „balliberális” szómágiában. A liberális szabad demokrata politikai alakulat bukását követő újra szerveződési trükközésben pedig a külhoni és a hazai „menedzserek” olyan „összefogásra” kényszerítették a Magyar Szocialista Pártot, amely végelgyengüléshez, vagy hovatovább „kimúláshoz” vezetett volna.
A szocialista eszme és mozgalom magyarországi beágyazottságának erejét bizonyítja, hogy a választási kudarcok és a párt megsemmisítésére irányuló sokoldalú akciók ellenére a magyar szocialisták rendezni tudják soraikat, összezártak és megerősödve, harcba indulnak az ország megmentéséért, békés felszabadításáért a még nem „bebetonozott” neo-horthysta rendszer gyötrelmei alol. Természetesen ehhez szövetségesek kellenek. Az új erőre kapott, s a híbáiból tanúlt magyar szocialisták képesek lesznek újra szervezni a magyar baloldalt, megtalálni a valóságos társakat az együttműködni kész politikai pártok, szakszervezetek, civil szervezetek körében, s főként az elszegényített, de már szerveződő magyar népben.
2014. május 12.
Utóírat. Melléklet egy írásom 2001-ből a baloldalról, amelyet nem közölt a „bal-liberális” sajtó
„Szalonok” plusz a „mozgalom”.
(A „baloldalról” a XXI. század fordulóján)
Örömmel olvastam a Népszabadságban (2001. 01. 04) Kiss Viktor fejtegetését az új baloldali beszédmód életre keléséről (Új szalon a baloldalon). Egyetértek vele abban, hogy „még mindig eretnekségnek számít a kapitalista rendszer kritikája”; hogy a „baloldali gondolat a rendszer nagy vesztese”; s hogy „minden eredeti baloldali gondolat megfogalmazóit” az elmúlt években „a manipulált nyilvánosság máglyáján megégették”, egyik oldalról a „liberális beszédmód”, a másikról pedig a hazai jobboldali gondolkodás „sajátos katyvasza” gyanússá tette, bomlasztónak titulálva ellehetetlenítette a „más irányultságú gondolkodásmódokat” és „kiszorította a váltást követő nyilvánosságból”. Én is azt gondolom, hogy itt az ideje megnyitni az utat a „baloldali gondolat újólagos felemelkedése előtt”, és összefogni az „értelmiségi és nem értelmiségi” erőket a kialakult állapotok bírálatára, a továbblépés lehetőségéhez a „közös gondolati alap” megalkotására, s nem utolsósorban a baloldali gondolat eddigihez hasonló diszkreditálásának, elnyomásának a megakadályozására. Némi fenntartással még azt is elfogadom, hogy ezek az erők „új baloldali szalonokban” gyülekezzenek. Ha azonban ennyiben marad a baloldaliság „reneszánsza”, akkor nem hiszem, hogy képes lesz kinőni a „gyermekbetegségeit”, vagyis a belterjességet, a „szalonba” záratottságot, az „omnipotens” terméketlenséget. Valójában a baloldali gondolatnak meg kell találnia megtestesülését minden politikai cselekvési formában, a jövőre orientált stratégia kidolgozásában, a legszélesebb társadalmi szerveződések mozgásba hozatalában. Ezért tehát a „szalon” mellett nélkülözhetetlen a „mozgalom”, a tartalmas baloldaliság megszervezése.
Különösen aktuális ez a feladat a XXI. század fordulóján, amikor már világossá vált, hogy globálisan beléptünk a civilizáció posztindusztriális korszakába. Az új körülmények válaszra késztetnek minden politikai erőt. Magyarázatra szorul az is: mit jelent napjainkban baloldalinak lenni?
A XXI. század küszöbét átlépve, baloldalinak lenni - úgy vélem - nagy általánosságban ugyanazt jelenti, mint korábban: a világcivilizáció fő sodrában tartani a nemzetet, hogy fejlődése megfeleljen a realitásoknak, a külső és belső adottságoknak, feltételeknek és eközben az emberek mindjobban felszabaduljanak a szociális és a tárgyiasult alávetettségek alól. Nyilvánvalóan a baloldali gondolkodásnak ez az általános meghatározása koronként és országonként másként és másként konkretizálódik. Különösképpen az befolyásolja az aktuális tartalmát és kifejeződési formáit, hogy nem egyedüli szemléletként formálja a társadalmakat, hanem a tőle különböző történelmi gyökerű értékek és érdekek egyidejű létezése következtében a velük vívott harcon és a velük kötött kompromisszumokon keresztül. Ahhoz, hogy rátaláljunk a baloldali elkötelezettség lényegére napjainkban, fel kell tárni a korunkban lezajló folyamatok fő tendenciáit.
Azt tapasztalhatjuk, hogy az ezredfordulóra létrejönnek az emberiség és az egyes ember mindenféle alávetettség alóli felszabadulásának tárgyiasult feltételei. A baloldal feladata, hogy ezt a lehetőséget valóságra váltsa. Ez azt jelenti, hogy a globálissá váló világban küzd a természeti környezet humanizálásáért, az emberiség biztonságáért, háborúktól való megóvásáért, az országok (népek, nemzetek, kisebbségek) egyenjogú integrációjáért, a nemzeti kultúrák kölcsönös gazdagításáért, az ismeretek szabad áramlásáért és terjesztéséért. Az adott országon belül pedig minden ember részvételi lehetőségéért, érdekeltségéért a világcivilizációhoz való felzárkózásban, az értelmes életért egy igazságos társadalomban.
Baloldalinak lenni e megközelítés szerint ma azt jelenti, hogy mélyen elemezve az ország, a nagy társadalmi csoportok, az egyes emberek valóságos helyzetét és lehetőségeit, mind a tennivalók kialakításában, mind a gyakorlati cselekvésben e célok szellemisége a mérvadó. Ha tehát valaki vagy egy szervezet a baloldal értékeit és szemléletét vallja magáénak, akkor tevékenységében a baloldali értékek szerinti jövő megvalósítását kell szolgálnia. Természetesen ennek megnyilvánulási formáiban az individuális sajátosságok a meghatározóak. Minél több szabad fantázia, öntevékenység, önmegvalósítási lehetőség és ismeretgyűjtés. Vonatkozik mindez a magyar baloldalra is.
Az nagyobb vita nélkül is elfogadható, hogy a tisztán baloldali értékek szerinti jövő a mai magyar valóságban nem lehet közvetlen cél. Történelmi gyökerű elmaradottságunkból, periférikus illetve geopolitikailag kimért helyzetünkből, válságteremtő működési rendellenességeinkből adódóan nagyon ellentmondásos folyamatoknak vagyunk részesei. Egyrészt, tovább folytatódik az "államszocializmus" lebontása, s vele számos valóságosan baloldali érték diszkreditálása is. Másrészt, a világgazdasági kényszerhez is illeszkedően folyik a magántulajdonon alapuló piacgazdaság reinkarnálása, amely nemhogy nem szünteti meg a szociális alávetettséget, hanem még növeli a kiszolgáltatottságot, az esélyegyenlőtlenségeket. Harmadrészt, a termelés, a gazdaság modernizációja elsősorban az "államszocializmus" rendszerének kapitulációját kihasználó „szelektív” és "jutalmazó" integrációhoz kapcsolódik, s ezért a kialakuló gazdasági szerkezet nem a posztindusztriális - a technikai alávetettség alóli felszabadulás feltételeit megteremtő - modellhez közelít. A geopolitikai helyzetünk ugyancsak behatárolja mozgásterünket: a nagyhatalmak jóvoltából úgy lettünk "hátország", "felvonulási terület", "forgószínpad támaszpont" stb., hogy jogilag semmiféle stratégiai garanciával és a modernizációs felzárkózásunk anyagi biztosítékaival nem rendelkezünk.
Mindezek figyelembevételével milyen lehet a magyarországi demokratikus baloldal jövőképe és értékrendje az ezredforduló Magyarországán; miként fogalmazzák meg a baloldali szervezetek stratégiájukat és közvetlen feladataikat? Meg kell válaszolni azt a kérdést is, hogy lehet-e és kell-e a fent vázolt helyzetben önálló programmal fellépni, vagy a baloldali értékeket távlatosan elismerő kompromisszumra kész más erőkkel szövetkezve célszerű stratégiát alkotni? A magyar demokratikus baloldal értékrendjében - azt gondolom - az első helyen szerepeljen a kritikai viszony az utóbbi évtized történéseihez, s benne saját szerepéhez és tetteihez. Mindaddig ameddig nem lesz képes felülbírálni a kialakult viszonyok apologetikus értékelését, a baloldal megosztott, bizonytalan, saját jövőkép nélküli és önálló vezetésre képtelen marad. Világos és mélységekig hatoló őszinte elemzésre van szükség, annak feltárására, hogy valójában mi is történt a rendszerváltáshoz vezető úton; nem lett volna jobb, ha másként alakulnak a dolgok, s alakulhattak volna-e másként; lehet-e korrigálni a fő irányon, vagy olyan kényszerpályára sodródtunk, amelyet a baloldal nem tudott és egyelőre továbbra sem tud érdemben befolyásolni? A stratégiai feladatok között a legfontosabb a kiépülő kapitalista struktúra ellentmondásainak és a baloldali értékek szerinti módosítási lehetőségeknek a feltárása. Választ kell adni arra a kérdésre is, hogy az "állam-szocializmus" szükségszerű meghaladása vezethetett volna-e más irányba, a demokratikus szocializmus alternatívája felé. Mi játszott szerepet abban, hogy nem így történt, s mi akadályozta meg, hogy győzelmével az 1994-es választásokon ilyen korrekcióra felhatalmazást kapott szocialisták nem éltek ezzel a lehetőséggel?
A demokratikus baloldal értékrendjében ugyancsak kitüntetett hely illeti meg a valóságos demokrácia melletti kiállást. A polgári rend alapjait képező képviseleti struktúra kiépítésén túl, - amely egyúttal egyfajta (a baloldali értékeket következetesen vallókat kiszorító!) új elit kialakulásához vezetett, - a baloldal értékei között azonos súllyal kell szerepelnie a közvetlen(részvételi) demokráciának is. Ennek intézményesítését elérve, arra kell felhasználni, hogy a folyamatok kényszeréből a baloldali értékek szerinti jövőt szolgáló elérhető maximumot lehessen kihozni. A képviseleti és a közvetlen elemek szimbiózisa akadályozhatja meg a "demokratúra", a "pártokrácia" túlburjánzását, ill. a kaotikus állapotok kialakulását. Ebből kiindulva a belátható jövőképben szerepelnie kell a reális, valóságos és működő demokráciának, amelyik segít az átalakulás megpróbáltatásainak elviselésében; valamint a felelős és valóságos érdekegyeztetésnek, amelyik a megpróbáltatások terheinek viseléséről határoz.
A gazdasági és társadalmi viszonyok alapértékei a jövőt illetően csakis a világcivilizációban kibontakozó termelési forradalomhoz és az odavezető út mind feszültség-mentesebb megtételéhez fűződnek. A tudományos-technikai forradalom irányába haladó modernizáció és a globálissá vált világból fakadó integráció szükségszerűen átformálja a társadalmat egészében és valamennyi elemében, mindenre és mindenki életére lényegi átrendező hatást gyakorol. A közvetlen ügyek között az értékmentés (elsősorban a szolidaritás, a kollektivitás stb.), valamint a karitatív tevékenység lehet a feladat. Elemi érdeke a mai magyar baloldalnak, hogy útját állja a tanuláshoz, a kultúrához való hozzájutás esélyegyenlőtlensége átörökítésének. Stratégiai kérdés a mindenki számára garantáltan konvertálható ismereteket biztosító iskolarendszer kiépítése, az egészség-megőrző és gyógyító rendszer fenntartása, a tömegszórakozás és -sport mindenki számára hozzáférhetőségének a képviselete. Jelentős feladat a munkanélkülivé váltak "helyzetben" tartása, a fiatal munkanélküliek apátiájának oldása (drogellenes harc, csövesek integrálása stb.), a bűnözés fékezése.
A baloldali értékek szerinti fejlődés nemzeti programját tehát csak minden ember érdekeinek számbavételével, részvételi lehetőségével és érdekelté tételével lehet megvalósítani. Ez a program kikristályosodhat a „szalonokban” is, de akkor lesz igazolható értéke, ha a kibontakozó globális tudásalapú társadalmat mindenki számára hozzáférhetővé tudják tenni, s erre mozgósítják az embereket.
Budapest, 2001. január 11. (Népszabadságnak írt vitacikk, de nem közölte a szerkesztő); megjelent az interneten és a Baloldali Tömörülés 25. Kiadványában 2001. október 8.)
