Úgy tűnik, hogy a 2021 évi Győzelem és Béke Napja ünnepek hátterében nem csupán a megemlékezés gondolatai lesznek a meghatározóak. Feszült a világ a korona-vírus nem igazán csökkenő veszélyei miatt, de azért is, mert ismét háborús veszély borzolja a kedélyeket.

Már azt feltételeztük, hogy a hidegháborúban szembenálló felek valóban abbahagyták az ellenségeskedést, de nem így történt. A nemzetközi tőke nem tűri el a gátoltságát a globálisan értelmezett világ kisebb vagy nagyobb szegletében sem. Mi az, hogy a Szovjetunió megszüntével a putyini-Oroszország nem veti alá magát a kollektív –nyugat akaratának. Már minden „ég” körülötte, a posztszovjet térség „átállt”, de mégsem … A folyamatokat bonyolítja a kínai-posztindusztriális „előretörés”. Hogy kerül ez ide, ki tette ezt lehetővé? Ezek elveszik az amerikai felsőbbrendűség elől a levegőt is … Közben Trump majdnem „elszúrta”, de sikerült „megkontrázni” … Észhez tértünk … visszajöttek a „liberális-demokrácia” exportőrei. Az amerikai elnök február 4-én tartott beszédében úgy fogalmazott, „Amerika visszatért” a nemzetközi színtérre. Azt ígérte, hogy szembeszáll az autoriter rendszerekkel. Putyinnak azt üzente, „véget értek azok a napok, amikor az Egyesült Államok „elnézte” Oroszország „erőszakos cselekedeteit”. Példaként említette Alekszej Navalnij bebörtönzését és a mellette zajló tüntetések erőszakos leverését. Kínát Biden „az Egyesült Államok legkomolyabb kihívójának” nevezte. Mint mondta: Oroszországgal és Kínával is kész együttműködni bizonyos ügyekben, de fordulópontot szeretne elérni az Egyesült Államok ázsiai és csendes-óceáni térségi politikai, katonai és gazdasági szerepvállalásában. Biden emellett helyreállítaná a Trump kormányzása alatt megromlott kapcsolatokat az Egyesült Államok európai szövetségeseivel.

Igaz Biden már nem az igazi, és nem tudni meddig bírja  … de megoldható. A fiatalok tudják a dolgukat.  Antony Blinken új külügyminiszter vezetésével úgy tűnik, aktívabb külpolitikába kezd az Egyesült Államok. Blinken éppen Kijevben tette le a garast, „Oroszországnak vissza kell fognia magát”! Úgymond, tárgyalni kívánunk velük, sőt az Elnök európai körútján találkozó is lehet a legfelsőbb szinten, de ehhez a feltételeinkhez tartaniuk kell magukat”. Vagyis, az USA diktál és mindenki másnak ehhez tartania kell magát. S, mindezt a puskaporos állapotba hozott ukrajnai látogatásán (a 2014-s kijevi fegyveres puccs egyik süteményeket osztogató, tevékeny támogatója, Viktoria Nuland mellett ülve …)

Egy szó, mint száz …az "egyesült nyugat" továbbra sem tett le arról, hogy háborúba sodorja Oroszországot itt a volt Szovjetunió területén. A kiszemelt hely Ukrajna, de ha ez nem megy akkor pl. a volt "szocialista tábor" is megjárja (pl. a csehek, bolgárok …). Oroszország azonban nem áll kötélnek. Nem akar háborúzni, de nem is hagyja magát olyan helyzetbe sodorni, amelyben ismét itt és nem azokon a területeken indulna be a pusztítás, ahonnan azt indítják. Putyin crédója: ha háborút akar Amerika és a NATO, akkor abban ők is benne lesznek területeikkel is.

Szóval:

Mi itt a hitleri-fasizmus feletti győzelem és Európa békéjének napjára készülünk. Emlékezzünk mit mondott a fasiszták bitója alatt Július Fucik, cseh író: „Emberek legyetek éberek”! Mit üzentek a világháború fegyveres és békés, a haláltáborok, a holocaust sok milliónyi áldozatai: „soha többé háborút”!

Nem marad más hátra, mint NEM ENGEDNI SEMMILYEN HÁBORÚT!

Kezdődött azzal, hogy - a még véget sem ért I. világháborúnak az Orosz Birodalomra gyakorolt hatásai következtében, a forradalom részeként magára vállalt különbéke okozta helyzet miatt, majd a polgárháború és az intervenció körülményei közepette - Lenin, kénytelen volt, és még képes is, korrekciókat végrehajtani az általa elképzelt rendszeren.

Az induláskor bevezetett „hadikommunizmus” – amely elkerülhetetlen volt az adott helyzetben - egy ponton már szinte elviselhetetlenné vált az emberek számára. Az utolsó jelzést a feltétlen változtatásra az 1921. március 1-én Kronstadtban kitört lázadás adta. Az ellátásra vonatkozó követelések mellett, itt olyan jelszavak is elhangzottak (pl. „Hatalmat a Tanácsoknak és nem a Pártoknak”; „Bolsevikok nélküli Tanácsokat” stb.), amelyek a politikai viszonyokat kérdőjelezték meg. A nagyon feszült gazdasági és politikai válság rákényszerítette a forradalom vezéreit a „szocializmusról alkotott nézeteik felülvizsgálatára”. A társadalmi feszültségek enyhítése végett elhatározták az Orosz Kommunisták Pártja (Bolsevikok) - РКП(б) X. Kongresszusán 1921. márciusban, hogy fokozatosan visszavonják a „hadikommunizmus” politikáját.

Az újabb fordulattal, az előbbieket felváltotta az „Új Gazdasági Politika (НЭП)”, amely - ugyan a gazdasági vállalkozások szabadságáról szólt elsősorban - de igazából valamiféle politikai demokrácia kiszélesedéseként emlékezünk rá. Az időszak ellentmondásosságának a bemutatása a legkifejezőbben Ilf és Petrov „Tizenkét szék” című szatírájából ismerhető meg, a legmeggyőzőbb „figurája” pedig, Osztap Bender.

 A NEP bevezetését még Lenin kezdeményezte. Ez azért is figyelemre méltó, mert a válságkezelő program alapvetően kérdőjelezte meg az általa hirdetett magántulajdon ellenes politikát. Az ő elvi kompromisszuma a bizonyíték rá, hogy nem dogmák alapján épült ki az új társadalmi rendszer; illetve, hogy a fundamentalista ragaszkodás a dogmákhoz okozza a feszültségeket. A NEP lényegében helyreállította a gazdaság vegyes-tulajdoni rendszerét, és hasznosította a kapitalisták szervezeti-technikai tapasztalatait, miközben az ország egészének felsőszintű irányítását megtartotta a bolsevik kormány kezében. A közel évtized alatt a magán kezdeményezések szabadabbá válása ellenére, meghatározóan érvényesültek a politikai és gazdasági folyamatok befolyásolásának eszközeiként: az РКП(б) teljhatalma, az iparban az állami tulajdon, a központosított pénzügyi rendszer és a külkereskedelem monopóliuma.

Ennek a fordulatnak a szükségessé válása döbbentette rá a forradalom vezetőit arra, hogy revideálniuk kell a nézeteiket a „szocializmus és a magán kezdeményezések összeegyeztethetetlenségéről”. A NEP létjogosultságának – miként Lenin megfogalmazta: a „komolyan vételéről és távlatosságáról” – 1921 májusában „Rendkívüli Párt-konferenciát” hívtak össze.  Ezen az összejövetelen felülkerekedett a „reformista cselekvés módszere”, s elvetették a „tőkével szembeni vörösgárdista forradalmi roham” politikáját. Ezt követően megjelentek a „szindikátusok”, a „trösztök”, az „áru-tőzsdék”, a „koncesszió”, stb. Eltörölték a kisiparosok tulajdonának nacionalizálásáról szóló dekrétumot, az elvett ingatlanokat, eszközöket visszaadták, és 1921 júliusában megszületett az a törvény, amely jogot adott valamennyi szovjet-oroszországi polgárnak, hogy kisvállalkozásba fogjon. Ugyancsak 1921-ben létrehozták az Állami Bankot, amely a következő évben bevezette a „cservonyec” - aranytartalmú nemzeti valutát.  1 cservonyec egyenlő volt 10 forradalom előtti aranyrubellel és 7,74 gr. tiszta arannyal.  A specializált kereskedelmi bankrendszer már erre épült rá.

A politikai rendszerben a NEP időszakában szinte minden olyan szerkezeti elem megjelent, amely továbbra is elvetette a cári-önkény feudális típusú intézményeit, ugyanakkor beemelte az akkori nyugati kapitalista világban honos megoldásokat. Az alapeszme azonban megmaradt, vagyis a „szocializmusban működtették a kapitalista megoldásokat”. A rendszer a „szocializmus építésének államaként” működött, amelyben továbbra is érvényesült a „proletariátus diktatúrája” és a „Párt vezető szerepe”.

A XXI. századi posztszovjet Oroszország elemzőinek és politikusainak értékeléseiben a NEP – azzal együtt, hogy a mai viszonyok bizonyos előképeként hasznosítják – az akkori politika „lavírozásaként” jelenik meg. Az ország lakosságában többségben lévő kispolgársággal kötött „szociális kompromisszumnak” tekintik, amellyel fenn lehetett tartani a „szocializmus építésének irányultságát”, még ha lassabb tempóval is az elképzeltnél, de jóval kisebb kockázattal. Nem bocsátkozunk vitába azokkal, akik összevetik a NEP és az új Oroszország rendszerét, mert a megítélés relevanciájához szükség lenne az akkori objektív és szubjektív viszonyok teljes körének a dialektikus értékelésére. Azt azért megállapíthatjuk, hogy abban az időben rendszerszerű szervezettséggel még váratott magára Szovjet-Oroszország egész területén a szovjet-szocialista politikai rendszer megállapodottsága.

Tény, hogy az 1920-s években a vegyes gazdaság gyökeret eresztett, és fokozatosan a saját logikája mentén fejlődött. Ugyanakkor a NEP nem csupán gazdasági koncepcióként tört utat magának. A NEP két ellentmondásos tendenciát jelenített meg: az egyik, a gazdaság liberalizálása; a másik, a kommunista párt hatalmi monopóliumának megőrzése. Ezt az ellentmondást a forradalom vezetői is látták. Az 1920-s években úgy kellett alakítaniuk a nepes-politikát, hogy az segítse elő a világ- és a polgárháborúban teljesen lepusztult gazdaság helyreállítását és fejlesztését, miközben ez a szocialista szándéknak lényegét, természetét tekintve ellentmondó megoldás, eleve elkerülhetetlen szociális, társadalmi válság helyzetet válthatott ki. A piaci viszonyok fejlődése feltételezte a polgári-demokratikus viszonyok szerves beépülését az állam politikai rendszerébe. Ennek csírái jelen voltak a Szovjetunió 1922-s megalakulásakor, az első, 1924-s Alkotmányban, és a fejlődés tendenciái is ezt az irányt mutatták.

A politikai rendszer átalakulásainak menetében a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (СССР) a létrejötte hozta az újabb meghatározó fordulatot.  Egyrészt, az addig „nemzetállamokként” erősödő nagy egységei a volt cári birodalomnak, „önkéntesen” kapcsolták össze ismét a sorsukat egységes államban; másrészt, az egységes államiságnak lett az alapja a szocializmus építése a szovjet-típusú politikai-rendszer keretében. Az eredeti javaslat szerint 1922. december 30-án a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége (СССР) jött létre a hasonló elnevezésű oroszországi, ukrajnai, belorusziai és a kaukázuson-túli területek egyesüléséből. ( Az Alkotmányban már felcserélődött, a szovjet került előre a szocialista pedig utána!). Az egységes államnak egy fővárosa (Moszkva) lett. A politikai rendszere is egybeforrt, amelynek felépítése, struktúrája alapvetően megmaradt a Szovjetunió egész létezése során: egy kormány és végrehajtó hatalmi ág, egységes törvényhozó és joghatalmi rendszer. A szövetséges-köztársaságok (4 majd 16) az Alkotmány szerint szuverén államoknak számítottak, amelyek formálisan megőrizték a jogosultságukat – speciálisan ezt szabályozó törvény alapján - a szabad kilépésre az Unióból. A szövetséges-köztársaságok – ekkor még – arra is jogosultak voltak, hogy külföldi államokkal önálló kapcsolatot építsenek ki, diplomáciai és konzuli megállapodásokat köthettek, valamint részt vehettek nemzetközi szervezetek munkájába.

Ugyanakkor, természetüknél fogva a magántulajdon és a vállalkozások jelenléte, a NEP funkcionálása együtt járt a másként gondolkodás, az érdekütközések – köztük a Szovjetunión belüli nemzetek érdekeinek - élénkülésével. Természetes volt, hogy az ellentétes érdekek képviselői követelték a „szólás-szabadságát”, és meg is jelentek a magán könyvkiadók, folyóiratok (pl. „Экономист”, „Новая жизнь” stb.), a különböző ideákat hirdető vitafórumok. Ez az időszak a szabad művészet, az orosz avangard kiteljesedésének kora.  A hatalomra került „forradalmi politikai-osztály” azonban, nem nézte jó szemmel ezeket a jelenségeket. Már a Szovjetunió megalakulásának idején számos újságot betiltottak; elkezdődött az előkészítése a másként gondolkodó tudósok, értelmiségiek, művészek eltávolításának az országból. Lenin 1922. május 17-én javasolta, hogy a szovjet-hatalom ellen aktívan fellépőkkel szemben a halálbüntetés helyett alkalmazzák az országból „külföldre történő emigrációra kényszerítés” büntetést. Így „született meg” pl. a „filozófusok hajója”, s kerültek emigrációba olyan személyiségek – Bulgákov, Iljin, Bergyájev, Szorokin stb. - akik a mai Oroszország számára példaadó értelmiségiek.  S, az egyetlen legálisan működő pártként már csak az РКП(б) maradt. Az u.n. „szovjet pártokat” szisztematikusan szétverték, s így megszüntek az „eszerek”, a  „menysevikek”; és feloszlatta magát az ellenzéki „Bund” is. Kialakult az „egypárt-rendszer”.

Másik oldali probléma is jelentkezett a NEP belső ellentmondásai következtében. A magángazdaságok erősödése, a falun életre keltette az „osztály-elkülönüléseket”. Számos tényező jelezte a „kulák”–„zsellér” rétegződést, s főként az egyre kibékíthetetlenebb – a Szovjetunió hivatalos rendszerének egyenlőséget hirdető, szocialista lényegével szembeni – ellentéteket. A zsellérek, béresek a megélhetésükhöz kénytelenek voltak a földet, művelési eszközöket bérbe venni a tulajdonosoktól, sőt uzsora-hiteleket is tőlük kaptak ehhez. Mindezért úgy fizettek, hogy a várhatóan megtermelődő összes terméküket áron alul előre lekötötték a kuláknál. Ennek eredményeként a falusi lakosság teljesen elnincstelenedett, a paraszti kisgazdaságok ellehetetlenedtek, és fenyegetett a lázadások veszélye. Ráadásul 1921-22 években az időjárás sem kedvezett a mezőgazdaságnak, szinte nem is volt mit betakarítani. S, ez a két jelenség együtt vezetett az éhínséghez a Volga-mentén, és az ország szinte mindegyik „éléskamrájában”. 

A háborúkból éppen kikecmerkedő ország, ahelyett, hogy a konszolidációra fordíthatta volna minden erejét, beleveszett a jelzett ellentmondások feloldhatatlanságából 1923-ra kialakult szociális és politikai krízis zsákutcájába. A forradalom támogatói – a parasztság és a munkásság – elégedetlenek lettek a bolsevikok hatalomgyakorlásával. A munkások számos helyen sztrájkba léptek, mert nem kapták meg az egyébként is alacsony fizetésüket, miközben felemelték a normákat, és tömeges elbocsátásokra is sor került, stb. A parasztságot a kiéleződött „osztályharc” mellett, még az „árolló” kinyílása, az adók növekedése is sújtotta, amire a befizetések megtagadásával válaszoltak.

A helyzetet jellemezte, hogy a szovjet politikai rendszer ekkor Lenin elvitathatatlan tekintélyű vezérlő szerepére alapozódott. A betegsége még csak nehezítette a konszolidálódást, de az 1924. január 21-én bekövetkezett halála súlyosan megrendítette a Szovjetuniót. Ráadásul, ahelyett, hogy az egyébként is nehéz gazdasági helyzetben lévő, súlyos agrárválságtól éhínségben szenvedő ország a stabilitásra összpontosíthatott volna, ismét hatalmi – kivált: személyi – harc foglalta le az erőket.  Ennek színtere elsősorban a bolsevik párton belül volt, a szereplői pedig, főként a forradalom első nemzedékéből kerültek ki. A NEP meggyökereződésének a hátterében a ’20-s évek elején a nepes politika perspektíváját a szocialista eszméktől idegennek tartó „bal-irány” képviselői kerültek előtérbe. De, egymás után jelentek meg más különböző irányzatok is. A Buharin–féle „jobboldali ellenzék”  (Buharin 1925. április 17-én falu-járása során mondta ki a parasztság körében azután híressé vált mozgósító jelszavát: „gazdagodjatok”!). A „munkás ellenzék”, amely a népgazdaság irányítását a szakszervezetekre bízta volna. A Trockij fémjelezte „új kurzus”, amely magában foglalta a párton belüli „demokratikus centralizmus” híveit is. Az „új ellenzék”, amely szembefordult Sztálin teóriájával a „szocializmus felépíthetőségéről egy országban”. Az „egyesült ellenzék”, amely szinte minden irányzatot igyekezett magába foglalni, stb.  

Azért, hogy a témánktól nehogy mellékvágányra kerüljünk, nem részletezzük a Szovjetunió további sorsát illetően önmagában véve is nagyon fontos szerepet játszott hatalmi küzdelmet. A ’20-s évek közepére a szovjet gazdaság – főként a mezőgazdaság és az élelmiszeripar, a könnyűipar fellendülése elérte a háború előtti szintet. A hadi kiadások csökkenése lehetővé tette a nehézipar és egyéb ágazatok dinamikus fejlődését. Kb. 1925-re befejeződött a gazdaság helyreállítása. Azért problémák is adódtak: 1923-ban „árú-krízis” lépett fel; 1927-28-ban pedig, „gabona-termesztési” válság. Ezt követően – a politikai rendszerben bekövetkező változásokhoz kapcsolódóan – a NEP felszámolásra került, s elkezdődött a „tervgazdálkodás”.  A politikai rendszer szempontjából lényeges, hogy az ország lehetséges fejlődési variánsai közül, az útválasztás kritériumainak valamennyi meghatározó témája a harc terepének bizonyult. Ismét előtérbe került az alap probléma: lehetséges e egyáltalán a szocializmus építése egyedül a Szovjetunióban? Ehhez kapcsolódtak a további elvi kérdések: a nemzetiségekről; a felhalmozás, a tulajdonlás politikájáról; az iparosításról; a munkásosztály viszonyáról a parasztsághoz; az árpolitikáról. A személyi küzdelemnek kitüntetett területét jelentette a párt fejlesztésének az iránya: a pártdemokrácia kiszélesítésének és a frakciózásnak az engedelméért, vagy a „demokratikus-centralizmus” megvalósulásáért kell e erősíteni a szerepét.  Ezekben a harcokban dőlt el a Szovjetuniónak, mint egységes államnak, és a meghírdetett szocialista társadalmi-gazdasági berendezkedésének a sorsa. A politikai rendszer fejlődése szempontjából, a végül is kikristályosodott végeredmény a döntő. Ez pedig Sztálin hatalomra jutása, s vezér-szerepének felülkerekedése, a demokratikus népképviseleteket maga alá gyűrő totalitarizmus kiépülése.  

  Sztálin képes volt maga mellé állítani Kámenyevet, Zinovjevet, Buharint és együtt azzal vádolták meg Trockijt, hogy diktátori hajlamával ki akarta sajátítani Lenin vezér-szerepének utódlását. Ezért 1925 januárjában leváltották a hadsereg irányításának vezetői tisztségeiből, s végérvényesen kiszorították az ország további sorsának ügyeiből. Az ezt követő rendszer kiépítése többlépcsőben valósult meg. Sztálin először elvetette Trockij NEP-re vonatkozó kritikáját, amikor az 1923 októberében „Új kurzust” hírdetett meg azzal szemben. Trockij szerint a NEP fenntartásával a párt okozza a gazdasági válságot, s ezért követelte a pártbürokrácia felszámolását, a párt demokratizálását. A „46-ok Nyilatkozatához” csatlakozva követelte az üzemek államosítását és az ipar ellátásának biztosításához a parasztság „kollektivizálását”. Ezt követően Sztálin legyőzte az „új ellenzéket”, s később Buharinékat is. A negyedik szakaszban, 1928-29-ben megküzdött a „jobboldali elhajlókkal” és így egyedül maradt a párt és az ország élén. A hatalmi harc együttjárt a „párt-tisztítással”, melynek során kb. 170 ezer embert zártak ki a pártból   

Végül is a hatalmi harcból Sztálin került ki győztesen.  A bolsevik párt főtitkáraként 1922 áprilisától Sztálin lett a pártapparátus vezetője, s az ebből adódó kapcsolatrendszert hasznosítva szorította ki a neki ellentmondókat – elsősorban Trockijt - a hatalomból. Mindent egybevetve ürügyként a NEP szolgált. A hatalomért harcolók mindegyike, s a frakcióik is, bármely kérdést tűztek napirendre, végül a „szocializmus” vagy „NEP” ellentmondásainak a kezeléséhez, vagyis a „politikai burokhoz” jutottak el. Ugyanis a lényeg az volt, hogy a „vegyes tulajdonviszony” fennmaradása esetén tudja e biztosítani a „politikai rendszer”, a „burok” (ahogyan Lenin nevezte a tőke hatalmát minden esetben biztosító politikai rendszert) a szocializmus érvényesülését minden körülmények között?! Két opció mutatkozott.

• Az első: amelyben érdekegyeztetéssel, demokratikus viszonyok közepette érvényesül a szocializmusban minden állampolgár számára a szabadság, az egyenlőség és a közösségiség.
• A másik: miután nem biztosítható a tulajdonosok, tőkések szolidaritása a magántulajdonnal nem rendelkező dolgozó tömegekkel, a szocializmus politikai „burka” kikényszeríti – a „proletár-diktatúra” eszközeivel – a társadalmi-gazdasági rendszer ilyen irányú fejlődését.

Az elhúzódó viták, hatalmi érdekütközések nem tudták dűlőre vinni a dilemmát, miközben a már Szovjetunió, szociális-gazdasági válság spirálban vergődött, és számos jelzés arra mutatott, hogy a nemzetközi geopolitikai térben olyan háborús készülődés vette kezdetét, amelyben az I. világháborút lezáró megegyezésekkel szembeni reváns szándék mellett, a szovjet-rendszer felszámolása is napirenden van. Ebben a kontextusban vizsgálva a történéseket juthatunk arra a következtetésre, hogy az alternatívákat képviselők – főként Sztálin és Trockij – közötti intellektus különbség, pszichikai tényezők és ambíciók járultak hozzá, hogy a diktatúra változata kerekedett felül.  

Mindemellett a világtörténelmet és főként a „kommunizmus” sorsát távlatosan meghatározó átrendeződés is bekövetkezett. A „NEP” utáni időszak követelményeiről folytatott vitát Sztálin a „felzárkózás szükségességével” zárta le. „Az élen járó országoktól 50-100 évvel lemaradtunk – mondta a ’Szocialista ipar dolgozóinak első össz-szövetségi konferenciáján’ 1931 februárjában, és kijelölte a feladatot – Ezt a távolságot tíz év alatt kell lefutnunk. Vagy megtesszük ezt, vagy legyűrnek bennünket”.  Az ezt követő történésekből kiderült, hogy - a Szovjetuniónak már egyedüli vezetője - nem pusztán feladatként jelölte meg a gyors felzárkózást. A „diktatúra” módszerét választva, nem csak a „NEP-t” dobta el, hanem a fejlődés tartalmi stratégiájából a ’17-s forradalom célját, lényegét: a „szocializmus eszméit is likvidálta”. A világ háborúra készült a Szovjetunió ellen. Sztálin pedig keresztet vetett a szocializmusra és erős, hatalmas államot kezdett építeni.  1929-ben átállította az országot a „birodalmi” koncepcióra, a birodalmat megvédeni képes ipari nagyhatalom leggyorsabb kiépítése céljának szolgálatába. Ezzel a sarkos állítással sokan egyetértenek, s még többen azt vélik, hogy nem „likvidálta” a szocializmus felépítésének perspektíváját, de az akkori körülmények között nem volt más alternatíva. Az tény, hogy a retorikában még fel is erősödött a „szocializmus hirdetése”, de a gyakorlatban olyan folyamatok indultak be, amelyek miatt felvetődik: a „cél szentesítheti e az antihumánus eszközöket is?!”        

(Részlet a szerző megjelenés előtt álló könyvéből: A Szovjetunió pártállamából az Oroszországi Föderáció politikai rendszeréig)

Vannak elvarratlan történelmi reminiszcenciák, amelyek stratégiai gondot okoznak, és többnyire szubjektív indíttatásból, személyes ambíciókból vezéreltetve, mindennapi ütközésekhez vezetnek.

Kevesebb figyelem fordult eddig a – talán legnagyobb és rejtetten robbanható – orosz-kínai-japán-koreai térség felé. Ugyanakkor nincs lezárva békeszerződéssel a II. világháború a Szovjetunió (Oroszország!) és Japán viszonyában. Ebből adódóan állandó feszültség forrás a Kuril-szigetek ügye; de ez érinti az USA-t, Kínát; a Koreai félszigetet is. A háború maradványa a hadifoglyok, ill. a halottak ügye is; pl. még a II. világháború lezárásából, de az 1950-s évek belháborújának következménye Korea kettéosztottság stb. De, az USA és Japán, valamint Kína viszonyában is jelen vannak a háborús maradványok. S ott van még Tajvan is; és Oroszország és Kína ügyei is visszanyúlnak az elvarratlan történelmi-ideológiai szálakhoz.

A hidegháború abbahagyását követően a térségben is megváltoztak az erőviszonyok. Kína, Japán, India, Dél-Korea és Oroszország önálló pólussá lépett elő. Ezek, kiegészülve Észak-Koreával és Tajvannal (és jelentős mértékben idesorolhatóan a velük szomszédos Délkelet Ázsia országai -Vietnám, Thaiföld, stb. - saját stratégiát igyekeznek megvalósítani, nem igazán számolva a többiek stratégiájával; ill. már vannak kezdeményezések az integrálódásra, kétoldalú vagy többoldalú integrációra (lásd: APEC). De, akadályozza a térség és az egyes országok feszültség mentesebb működését az elvarratlan történelmi reminiszcenciák hatása. Rendezni a geopolitikai és gazdasági feszültségeket nem lehet az USA részvétele nélkül, amelynek természetszerűleg saját stratégiai és biztonsági érdekei és gazdasági törekvései vannak a térséggel kapcsolatban.

Az utóbbi évtized tapasztalatai arról tanúskodnak, hogy Oroszország kezdett el legintenzívebben foglalkozni a térségben vezető-koordináló szerepének kialakításával.  Ehhez elsődlegesen az érdekét abból vezeti le, hogy időszerűnek értékeli az országon belüli Távol-Kelet és a Kelet-Szibéria régióinak a felfejlesztését az európai régiók szintjére. Ezeknek a fejlesztési projekteknek a külső kapcsolódási lehetőségei azonban az említett elvarratlan történelmi reminiszcenciák miatt hiányoznak, vagy éppen ellenérdekeltségeikkel gátat jelentenek.

A kedvező körülmények megteremtéséhez indította el Putyin azt a diplomáciai, csúcs szintű tárgyalási offenzívát, amelyek főként azután erősödtek fel, hogy kihúzták a „szőnyeget” a korábbi kedvenc elképzelése alól, és eliminálódott a „Gibraltártól-Vlagyivosztokig„ gazdasági térség kialakításának koncepciója. (Az EU – Oroszország: együttműködési megállapodás – amelyet 1994-ben 10 évre kötöttek – lejárt, és a Merkel – Sarkozy – Medvegyev találkozó, 2010. 10. 10-én, Deauvillben, az említett Gibraltár-Vlagyivosztok térség partnerségi projektjéről, nem született meg). A térség és a világ jövőjét is alapvetően befolyásolhatja az a Gazdasági Fórum, amelyre napjainkban, 2018. szeptember 11-13 között kerül sor Vlagyivosztokban. A japán miniszterelnök Abe, nem titkoltan azzal a szándékkal érkezett, hogy befejezzék a békeszerződés aláírásának előkészületeit. Ott van már a kínai elnök, Xi Jinping is, olyan gigantikus üzleti körök delegációinak az élén, mint az Alibaba és mások. Várják Dél-Korea elnökét (Észak-Korea elnöke közben bejelentkezett oroszországi látogatásra és fogadják is majd). Látványosan hiányzik Trump, amerikai elnök, ami mutatja, hogy a belső harc a hatalomért az USA-ban hatalmas károkat okoz, az első számú világhatalom stratégiai szerepvállalásaiban.

A Gazdasági Fórum elsődlegesen a hatalmas fejlesztési projekt szeleteinek a felosztását szolgálja. Oroszországnak az olaj, gáz és más természeti értékeik exportjához jelentős fizetőképes kereslettel rendelkező piacokat kellett találnia. Számításba jött elsősorban Kína, Japán, Dél-Korea, de a velük kiépítendő piaci, kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokhoz először rendezni kellett a politikai ügyeket, és szerezni olyan befektetőket, akik megépítik a szükséges infrastruktúrát – csővezetéket, vasutakat, utakat, kikötőket stb.

Nézzük részletesebben a szereplőket. Kína visszafogott magabiztossággal figyelte és többnyire rejtetten befolyásolta a világot, és saját szuperhatalmi ambíciónak távlataira figyelt. Ebbe beletartozhatott a stratégiai megegyezés Oroszországgal; a BRIKS, a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SOSZ); az APEC stb. létrehozása és a kétoldalú kapcsolatok átrendezése is. S a gyakorlatban a  rubel-jüan kölcsönös fizetési eszközé tétele, kínai hitelekért orosz olaj, gáz szállítása; stb.  A kínai vezetői cserék azonban részben változtatnak a fő irányokon, ill. hangsúlyossá váltak a saját érdekek és stratégiai törekvések, s ezért az „összebútorozási” folyamat lecsendesült.

Előtérbe kerülhetett a kapcsolatok rendezése Japánnal. (A Koreai-félsziget problémái szintén szerepeltek az orosz gondolkodásban, de azok bonyolultsága, és a sokszereplős - USA, Kína, Japán stb. – részvétel szükségessége, ezt az irányt későbbre halasztatta). Ugyanakkor, mint említettük, Japán és a (Szovjetunió) Oroszország viszonyát meghatározza, hogy nem kötöttek békeszerződést a II. világháború után, és ebből adódóan máig megoldatlan a viszály közöttük elsősorban a Kuril-szigetek hovatartozása miatt. A békeszerződés megkötésére még a Szovjetunio létezése során tettek számos sikertelen kísérletet (A két ország 1956-ban közös deklarációt fogadott el, amely formálisan kijelentette a háború végét és az együttműködés kezdetét), de a tényleges és érdemi lépések 2016-ban kezdődtek, amikor Putyin 2016. december 15-én Japánba látogatott. Abe Sindzó japán kormányfővel addig jutottak el, hogy még az ő országvezetői idejükben, dűlőre jutnak a két ország békés kapcsolataiban. (A találkozóhoz az orosz (szovjet)-japán kapcsolatok és problémák történetét saját szempontból értékelő történeti összefoglaló „dossziét” adott ki a TASSZ: История российско-японского территориального спора. Досье. Биографии и справки 14 декабря 2016.  http://tass.ru/info/3873269 ) Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter, a találkozót megelőzően 2016. május végén úgy nyilatkozott, hogy a második világháború "pontot tett a történelemben" azzal, hogy a szigetek gazdát cseréltek. "Nem adjuk át Japánnak a Kuril-szigeteket, nem könyörgünk békeszerződésért" - fogalmazott a tárcavezető. Emlékeztetett rá, hogy az 1956-os szovjet-japán nyilatkozat értelmében Moszkva és Tokió kötelezte magát a békekötésre. Hangsúlyozta: csak ennek létrejötte után lehet mérlegelni azt a kérdést, hogy a Szovjetunió akkor kötelezettséget vállalt arra, hogy a jóindulat gesztusaként átad két szigetet a négyből. Hangot adott abbéli meggyőződésének, hogy lehetetlen a második világháború végeredményének elismerése nélkül tárgyalni e területi kérdés kölcsönösen elfogadható módon történő rendezéséről. A The Mainichi című, angol nyelvű japán hírportál közlése szerint, ezen a találkozón Tokió új szögből közelíti meg az "Északi Területek" ügyének rendezését: Tokió kész lenne arra, hogy ha Oroszország visszaadja Japánnak a szóban forgó négy szigetet, a már ott élő orosz állampolgároknak engedélyezze a maradást. Az értesülést a japán kormány utóbb cáfolta. Tény, hogy ez a két megközelítés 2016 óta a kapcsolatok tovább gondolásának alapja.

Ebben a szakaszban számos közelítő lépést tett mindkét fél. (A gazdasági és politikai kapcsolatok állásáról folyamatosan készülnek publíkált összeállítások: pl. Российско-японские экономические отношения. Досье. http://tass.ru/info/3260618 ; Япония считает отношения с Россией наиболее перспективными. https://rg.ru/2018/01/22/iaponiia-schitaet-otnosheniia-s-rossiej-naibolee-perspektivnymi.html ). Különösen felgyorsultak az események – bizonyára az USA-nak a Koreai-félszigeten történtekkel kapcsolatos stratégiai jelentőségű tevékenységének hatására is – a 2018. márciusi oroszországi elnökválasztást követően.  Abe miniszterelnök 300 fős delegáció élén érkezett Szentpétervárra a 2018. májusi Gazdasági Fórumra, ahol figyelemre méltó bejelentéseket tett. A közel 15 ezer fős hallgatóság soraiból felkérte azt a miniszterét, aki a japán-orosz kapcsolatok fejlesztése elnevezésű tárca élén áll, hogy mutatkozzon be, és mondja el, mennyi oroszországi „szubjektumban” mérte már fel azokat a fejlesztési, befektetési lehetőségeket, amelyek segíteni tudják az ottani technikai-termelési viszonyok világszínvonal fölé emelését. Emellett elmondta, hogy kormánya – a 2016-s találkozón ígérteknek megfelelően - 8 pontban dolgozta ki azokat a koncepciókat, amelyekkel hozzájárulhatnak a Putyin által elnöki programjában megjelölt célok megvalósításához.  (Putyin és Abe a japán üzletemberekkel még külön fórumot is tartott! https://www.youtube.com/watch?v=iyXsKCH-lA4 ). A jelenleg zajló csúcstalálkozó előkészítése viszont arra enged következtetni, hogy nagy horderejű bejelentésekre számíthatunk. Erre utal pl. hogy Lavrov orosz külügyminiszter és Soygu védelmi miniszter – két évvel előbbi tókiói látogatások pandantjaként – Moszkvában fogadták 2018. július 31-én a japán külügy és védelmi minisztereket. Az orosz külügyminisztérium ismertetője szerint a két csúcsvezető találkozójának előkészítéseként a regionális biztonság kérdéseit és a megállapodást a békéről, beszélték meg.

Ha mindehhez társítjuk az oroszok kapcsolatrendszer építését Japánon és Kínán kívül, a két Koreával (visszafogottabban Észak-Koreával – bár Lavrov ott is járt az elmúlt hónapokban, és az elnököt meg is hívták Moszkvába, de nem zavartak be Trump elnök stratégiai törekvéseibe. A jelenlegi Gazdasági Fórum bevezetőjében Putyin kiemelte a Trump-Kim Jong-un tárgylások sikerének fontosságát!  Dél-Korea viszont maga keresi a kapcsolatok szélesítését és mélyítését, de még nem igazán „került sorra” Putyinnál.). Ha folytatjuk a kapcsolatépítést az Ázsiai-Csendes óceáni térség többi érintett és érdekelt országával, akkor válik érthetővé a stratégiai jelentősége ennek az átorientálódásnak.

Milyen következtetéseket vonhatunk le: a legfontosabb, hogy az ütközések elkerülése a térségben mindenki érdeke. Megoldások változatai:

- az akkut feszültségek békés megoldása az érintettek között, ha kell a nem közvetlenül érintettek segítségével, garanciáival; példa lehet az USA-Észak-Korea elnökeinek találkozója, és a két Korea kapcsolat keresése,

- le kell zárni a békeszerződést Japán és Oroszország között az USA és Kína részvételével;

- az 1975-s Helsinki Megállapodás mintájára a térség államai és az USA részvételével csúcsértekezleten kell véglegesíteni a határokat, a gazdasági együttműködés és az emberek szabad mozgásának kérdéseit.

A szétszedett Szovjetunióból, 1992-től megszületett 15 új ország, köztük Ukrajna, amelynek államiságát többé-kevésbé sikerült az eltelt évek során, a területén élő lakosság és a világ számára is elfogadhatóvá tenni. Újrakezdte az életét - másikat és másként. Hasonlóan a Független Államok Közösségében még együtt maradt többiekkel, a „szovjet-szocialista” társadalmi-gazdasági berendezkedését 1993-tól az ellenkezőjére cserélték, s a „kapitalizmust” igyekeztek korszerű formában visszaszervezni.

Ám a kettős feladat – az ukrán „nemzetállam” megteremtése és a kor követelményének megfelelően a „neoliberalizmus” elvei szerint működő piacgazdaság gyors kiépítése – kudarcba fulladt. Előbb a történelmi viharokban külföldre sodródott ukrán diaszpóra segítségétől várták a megoldást, de ők többségükben nem hozták, hanem vitték az értékeket. A neoliberális indíttatású radikális „reformok”, pedig szélsőségesen megosztották a társadalmat – oligarchákra és mélyszegénységben tengődőkre –, ami súlyos szociális és politikai válságot okozott. Az ukrajnai polgárok Kravcsuk, Kucsma, Juscsenko és Janukovics elnökök próbálkozásai idején – bár eltérő indittatásaiknak más-más politikai, gazdasági és szociális hatása volt - hatalmas árat fizettek. A gazdag Ukrajna a nagyon szegény emberek országává változott. Az új nemzetállam „nacionalista-szervezete” képtelen volt befogadni a bele erőszakolt „neoliberális kapitalizmust”. A „rendszerbeültetés” első évtizede után elkezdődött az agónia. Először Kucsma második ciklusában, az Oroszországgal történő szakításban vélte felfedezni a megoldást. Majd 2004-ben a nyugatról inspirált „Пара (Momentum)” szervezet által vezényelt „Majdánon” vezérré vált Juscsenko erőteljes amerikanizmusával akartak áttörést elérni. Ennek a sikertelensége tovább élezte a belső feszültséget a lakosság identitását illetően is. Janukovics lett az elnök, aki a Dombaszból jött, és döntő mértékben az orosz anyanyelvűek és a FÁK országokhoz fűződő szorosabb kapcsolatok érdekviszonyai erősítették a pozícióját. Úgy tűnt, hogy talán az ország geopolitikai pozíciói is megnyugtatóan rendeződnek, hiszen az Európai Unió és Oroszország között a kapcsolatokat konszolidáló „láncszem” szerepe körvonalazódott számára. Sikerrel megrendezték 2012-ben a labdarúgó Európa Bajnokságot is. A felívelő folyamat azonban megtört. Az oligarchák – köztük Janukovics és családja – telhetetlenekké váltak. A geopolitikában háttérbe szorult „nacionalisták” hatalmi befolyást követeltek maguknak. A 2013-s parlamenti választásokon a „nemzeti pártok” (pl. a Júlia Tyimosenko Batykovscsinája) és a szélsőjobboldali „Szabadság Párt” koalíciót alkotva tettek meg mindent a Janukovics irányította közép, a „Régiók Pártja” legyőzéséért. A sikertelenség is hozzájárult, hogy 2013 őszétől újabb Majdan dúlta fel Kijevet. S, folytatásaként 2014. februárban már az európai-uniós csatlakozást, a nyugathoz tartozást erősítő követelések összefonódtak a szélsőséges nacionalizmus erőivel, és főként az akkori amerikai hatalmi tényezők – John McCain és a demokrata párti kormányzatot képviselő Victória Nuland serkentő befolyásával. A helyzetből kialakult alkotmányos puccs, Pjotr Porosenkoval az élén olyan rendszert eredményezett, amely ígéreteivel a nyugati demokráciák értékrendjét célozta meg, de az ukrán nacionalizmus ideológiájának, nyelvi kizárólagosságának, és a valaha volt kötődéseinek – a szovjet-rendszerhez, Oroszországhoz – a megtagadásával, tiltásával.

A porosenkói öt év alatt és azóta is polgárháború dúlja a Dombaszt, a Krím elkerült Oroszországhoz, az ország lakosai az EU biztosította vízummal milliónyian vándoroltak ki, és lettek minimális bérért vendégmunkások, a gazdaság az IMF kegyelem-kenyerén vegetál, a grívnya értékét vesztette, az árak az égben, lényegében (rejtett) tartós államcsőd jellemzi az állapotokat.

Ennek a közel három évtizednyi történelmi vergődésnek lett az eredménye, hogy a törvény szerint esedékes elnökválasztáson, 2019, a még választóképes és hajlandó lakosság történelmi döntést hozott:

• megtagadta a további bizalmat az önállóvá lett Ukrajna teljes politikai osztályától;
• leváltotta Porosenko elnököt, és vele együtt megsemmisítő vereséget mértek, felszámolásra ítélték azt az avitt nacionalista politikai és gazdasági rendszert, amelyet a 2014-s Majdan, az alkotmányos, véres puccsal a lakosság nyakába ültetett;
• nem kér többet a „geopolitikai báb” szerepből, és azokból a nemzetközi tényezőkből, amelyek tárgyként kezelték és eljátszatták vele ezt a szerepet, s abból a geopolitikai projektből sem, amelyik illúziót keltve, kizökkentette őket történelmi környezetükből.

A választás drámaiságához tartozik, hogy a szavazatok arra vonatkoztak, hogy mit nem akarnak az emberek, és a személyt pedig - aki majd képesnek bizonyulhat mást, békét, megnyugvást, fejlődést biztosító állapotokat teremteni - a legszélesebb körű, még a szovjetuniós időszakból, az 1960-s évekből származó, és azóta is népi mozgalomként mindenütt, ahol szovjet-múltú emberek élnek, szerveződő, körül rajongott körből, a „Vidámak és Leleményesek Klubjából (Клуб Висёлых и Находчивых-КВН) emelték ki.   

A korszakot lezáró és új indulási esélyt adó választás eredményéből az is következik, hogy a Vlagyimír Zelenszkij Elnöknek és a vele együtt érkező új erőknek a tere körös-körül politikai aknákkal van ellehetetlenítve. Szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik ezeken átverekedni magukat. A megoldáshoz tudni kell, hogy hol vannak ezek a csapdák, milyen szerkezetűek, hogyan és kik működtetik őket, lehet e és miként feltárni és megsemmisíteni ezeket. Ezért is érdemes alaposan áttekinteni a választás egész menetét, az új elnök fogadtatását, azt, hogy mit lehet és kell tenni, milyen ütemezéssel, és mit kell elkerülni.

Kiindulásként a tények. A választásra jogosultak száma 2018. november 30-án 35 622 943 fő volt Ukrajna területén, és ehhez jött még 522 ezer külföldön élő ukrán állampolgár, aki jogosult lett volna az ukrán követségeken, konzulátusokon szavazni. (A 2001-s népszámlálási adatok szerint az ország lakossága 48 457 102 fő volt). Miután az összes-állampolgári létszámba beletartozónak vették a Krímben, és a DNR, LNR területén élőket is, bár szavazási lehetőséget számukra a lakóhelyükön nem biztosítottak, valamint külföldön csak azok adhatták le a voksukat, akik ott állami kiküldetésben tartózkodtak, így a ténylegesen szavazásra jogosult és regisztráltak létszáma 30 085 771 volt. Közülük adta le az első fordulóban a voksát 62,8%, vagyis 18 893 864 fő.

Az elnökjelöltként elindulhatott 44 főből a szavazólapra 39-en kerültek, de közülük is ketten visszaléptek, s így 37-re zsugorodott a kínálat A legtöbb szavazatot Vlagyimir Zelenszkij kapta (5 714 034 fő vagyis 30,24%); a második helyen pedig a regnáló és másodszor induló elnök, Pjotr Porosenko (3 014 609 fő vagyis 15,95%) végzett. Miután senki nem érte el a leadott szavazatok felénél legalább eggyel több eredményt, második fordulóra került sor.

Az ukrajnai elnökválasztás második, döntő fordulóját 2019. április 21-én tartották, Vlagyimir Zelenszkij és Pjotr Porosenko között. A sok elemző szerint nem várt magas részvétel mellett (18 491 837 fő, vagyis 61,37 %) lezajlott választás győztese, s így Ukrajna megválasztott elnöke Vlagyimir Zelenszkij lett (13 541 528 fő, vagyis 73,23 %) lehengerlő többséggel, Pjotr Porosenko pedig (4 522 320 fő, vagyis 24,46%) elvesztette elnöki hatalmát.

Ukrajna megválasztotta Zelenszkij személyében új államfőjét; s ugyanakkor esélyt szerzett magának arra, hogy megszabaduljon attól a csapda helyzettől, amelybe sodródott az utóbbi öt évben. Ezek azok a tényezők, amelyek alapos elemzést és rendszerszerűen átgondolt következtetések levonását, stratégiai feladatok kijelölését igényeltek.

Kezdjük a választások bejelentését követő helyzet áttekintésével. A helyzetet több nagy horderejű tényező határozta meg. A belpolitika feszültsége a 2014-s „Majdan” óta szemernyit sem csökkent, sőt az ország egészét maga alá gyűrő polgárháború irányába sodródott. A „majdanista” rendszert elfogadni nem akaró, és ezért fegyveres ellenállást is vállaló donyeckiek és luganszkiak, valamint az oroszországi segítséget igénybe vevő és önrendelkezéssel távozó krímiek mellett, a nyelvi diszkriminációt, a szociális kiszolgáltatottságot, a korrupciót, az új oligarchák hatalmi tobzódását, a beözönlő külföldiek fölényeskedését stb. egyre nehezebben viselték a különböző érintett társadalmi rétegek. Az ország eladósodott, a grívnya kb. 20% értéket vesztett, az emberek többsége elszegényedett, és a kialakuló csőd-helyzeten az sem sokat segített, hogy az ukránok vízummentes beutazási lehetőséget kaptak az Európai Uniótól. Ez utóbbinak az lett az eredménye, hogy Európa megtelt bármilyen munkát „áron-alul” elvállaló ukrajnai vendégmunkásokkal. Szinte kiüresedett az ország. A politizálás színterei elveszítették a nép bizalmát, a Verhovna Radaban több volt a verekedés, mint a falusi kocsmákban, a törvények követhetetlen igénytelensége, összevisszasága fokozta a káoszt. A hivatalos retorika mindezért az oroszokat tette felelőssé, s olyan gyűlölet kampányokat generált, amelyek szembefordították egymással az egyszerű embereket, még a családokon belül is nemzetiségi és egyéb jellegű összeütközéseket okozva. A Dombasz elszakadása ellen folytatott háború felemésztette a költségvetést, amellett, hogy egyre sorozták be a fiatalokat, és már az obsitosokat is, elviselhetetlen szenvedéseket okozva haltak meg, szenvedtek súlyos sebesüléseket tettekre kész, jobb sorsra érdemes nemzedékek. Az ukrajnaiakat elcsábító európaiak belefáradtak a saját szerepükbe, a helyükbe lépő amerikaiak pedig nem pontosan tudták, hogy hol is vannak. Az USA politikájában bekövetkezett változások – Trump győzelme és az addig Ukrajnában berendezkedett Biden-család „talaj-vesztése” – kapkodást, hatalomféltési hidegrázást okozott az Ukrajnát uraló Porosenko-klán és kapcsolatrendszere tevékenységében. Az elnök kapkodni kezdett – hol Merkelhez, hol Trumphoz, a végén már Macronhoz szaladgált. A választásokat megelőző időben azonban kiderült, hogy mindenki a saját túlélésével foglalkozik, és Ukrajna elveszítette geopolitikai „sármját”. Porosenko nem érezhette biztonságban magát egy hatalomváltás esetére, és ezzel bizonytalanná vált a választás lebonyolításának esélye is.

Nem tudni, hogy az elnök kapott e garanciát, vagy saját erejében bízva vállalta fel mégis a választást. A kampány-terepen biztosra vették, hogy megfúrja – főként a rendkívüli-állapot bevezetése, a Kercsi-szorosban kialakult helyzet és egyéb ütközések miatt – az elnökválasztást, de végül is belátta – van annyi hatalmi eszköz a tarsolyában, amellyel elérheti a győzelmet. Az első fordulót követően az ukrán TV csatornákon folyamatosan zajlottak a szakértői viták a történtekről. A Porosenko-stáb emberei nyíltan hirdették a sikerüket, ami abban állt, hogy elérték főnökük második fordulóba kerülését, és azt, hogy az ellenfele ne Júlia Tyimosenko legyen. Arra azonban nem találtak magyarázatot, hogy miként nézték el Zelenszkij elsöprő győzelmét. Fontos megjegyezni, hogy ezekből a vitákból kitűnt: az oroszországi emigránsok, a Kijevbe áttelepült valamikori jelcinisták - Jevgenyij Kiszeljov, Ganapolszkij, Ilja Ponomarjov stb. - szították leghatékonyabban a kampányban az orosz-ellenes tüzet. Ez is hozzájátszott ahhoz, hogy nem érzékelték, más narratívái vannak az embereknek a jelöltek támogatására. Ezért is fordulhatott elő, hogy az egyik fő hamisítási fegyverűk – a 37 jelölt – Porosenkótól vitte el a voksokat. A lakosság közel 85%-a szavazott másra, vagyis ellene. Az ország egész területén – Galíciát kivéve – vereséget szenvedett a regnáló elnök, s nem csak az orosz anyanyelvűek régióiban.

A második fordulóra már nem tudtak Porosenkoék változtatni. Olyan nagy volt a nép szándéka arra, hogy megszabaduljanak tőle, hogy esély sem mutatkozott a győzelemre. Megkísérelték a „fekete-piárt”, vagyis minden létező sarat ráhányni Zelenszkijre – ezt az első fordulóban Júliára pazarolták – de bumeráng hatása lett. A „jelöltek közötti vita” erőltetése, egyértelműen kontraproduktívnak mutatkozott. A „Stadion-Debatű” projekt pedig magán hordozta az egész 5 év romlottságát. Porosenko hiába utaztatta vidékről, - sok pénzt adva a híveinek - a csapatát, és rendezett főpróbát számukra a „Majdanon” Porubij vezénylésével, az elnök szónoklatára már ott sem jöttek lendületbe, bár a stadioni sétát még megtették.

Az ukrajnai elnökválasztás tanulságait még alaposabban értékelni fogjuk, hiszen minden hasonló rendszer leváltásához recepteket nyújthat. Ugyanakkor a lényeg változatlan: össznépi akarattal még a véreskezű avítt nacionalista rezsim is elzavarható!

Zelenszkij lett az ukrán elnök a továbbiakban. Kérdés maradt azonban, hogy valóban lesz e? Beletörődött e Porosenko és a „barlangi-nacionalista” had (miként az egyik Júlia Tyimosenko hívő politológus Vagyim Karaszjev megfogalmazta) a hatalom elvesztésébe? Még nem értették meg, hogy a nép győzött, a közvetlen demokrácia eszközeivel. A „Nép szolgája” 35 részes játéka a Zelenszkij csapatának, a 95-s Lakókörzetnek, a dalai, az általuk fémjelzett „KVN”, maga a civil társadalom. A népet pedig nem lehet elzavarni!

A választási győzelem óta furcsa kettős hatalom érvényesül: pontosabban az új elnök beiktatásáig még a régi elnök döntött, majd a parlamenti választásokig a létező Rada nagyobb hatalommal rendelkezett a belépő elnöknél. A régi gárda még tobzódott. Mindent elkövettek, hogy elérjék ne is tudjon esküt tenni Zelenszkij, vagy ha mégis, addigra minden hatalmi jogosítványát elvegyenek tőle. Végül is Zelenszkij május 20-án letette az elnöki esküt, és a beiktatásakor elmondott beszédében fel is oszlatta a Radat. Bár a parlamenti pártok frakcióival előzetesen megállapodott, hogy kiírja az előrehozott választásokat, és milyen módosításokat hajt végre a választási törvényen (bejutási küszöb 3% a korábbi 5% helyett, a nyílt listás mellett ne legyenek egyéni képviselők), a Rada nem szavazta meg, sőt az Alkotmány Bírósághoz fordult a parlament feloszlatásának törvényességét megkérdőjelezve.

A „karaván” azonban haladt, és július 21-re kiírták az előrehozott parlamenti választást. Az Országos Választási Bizottság megkezdte az előkészítő munkát, és június 10-ig a listaállításra jogosult szervezetek benyújthatták a javaslataikat.

Ukrajna elnöke, Vlagyimir Zelenszkij személyében először lett olyan államfője a Kelet-európai térség egyik jelentős országának, akit a nép választott meg és valóban a nép akaratát hirdette meg. Zelenszkij kijelentette, hogy csak egy ciklust vállal. Beiktatási beszédében néhány nagyon fontos tételt fogalmazott meg:

• európainak lenni az ukránoknak a fejükben kell!
• mindenki, aki ukránnak érzi magát bárhol a világon és tenni akar Ukrajnáért szívesen látott az országban, és állampolgárságot is kap, haza járhat és nem vendégségbe. Hozza magával a tapasztalatát, a tudását, és ne „ajándékot” vigyen!
• legfontosabb Ukrajna számára a béke. Az Elnök elsődleges feladata a béke megteremtése, a lövöldözés befejezése. Ezért mindenre hajlandó! Közvetlen tárgyalásokra van szükség minden érintettel. Konkrétan nem beszélt arról, hogy mi lesz a helyzet az orosz konfliktussal, a Krímmel, az egész Donyecki-medencével.
• nem osztható fel az ország, ami ukrajnai - a Donbasz és a Krím is - része az országnak. (Eddig hivatalos propaganda volt a megosztottság Ukrajnában, a keletieket konkrétan másodrangú polgároknak bélyegezték, hiszen orosz nemzetiségűek. Porosenko az ukrán nyelvtörvénnyel őket is, sőt leginkább őket akarta megalázni. Élezte a konfliktust Ukrajna állampolgárai között, akik azonban erre tömegesen mondtak nemet. Zelenszkij a választások alatt is leszögezte, hogy ő ukrán állampolgár, zsidó nemzetiségű, és orosz az anyanyelve, így minden állampolgárral együttérez. A hivatalos ukrán propaganda azt erőltette, hogy csak az az ukrán, aki ukránul beszél. Ahol a lakosság kb. egyharmada nem ukrán anyanyelvű, és Ukrajna semmiképpen sem homogén nemzetállam. Az új elnök azt üzente a Krímben és Donyecben élő oroszoknak, hogy Ukrajna szereti őket, számít rájuk, és azon fog dolgozni, hogy ők akarjanak Ukrajnához tartozni, érezzék, hogy az ukrajnai nép szerves részei. A beiktatási beszéd során volt egy kis közjáték is, amikor Zelenszkij oroszul jelentette be üzenetét a keleti régióban élő embereknek, és hangsúlyozta, hogy megosztottság helyett egységet kíván létrehozni, a radikális nemzeti párt elnöke Oleg Lasko bekiabált, hogy "a Kelet-ukrajnaiak nem értenek ukránul?". Erre Zelenszkij visszakérdezett, megismételtette az állítást, majd „megköszönte”, hogy Laskó a népet még mélyebben továbbra is meg akarja osztani.)
• az ukrán emberek szociális helyzete elviselhetetlen. Mindent meg kell tenni, hogy helyre állítsák az ország gazdaságát. Megígérte, hogy az öt év elnöksége alatt az ukránok nem fognak többet sírni emiatt!
• felszólította a Radat, hogy hozzon azonnal törvényt a képviselők mentelmi jogának megszüntetéséről, a törvénytelenül meggazdagodottak megbüntetéséről, a legfőbb ügyész, a védelmi miniszter, és a titkosszolgálat vezetőjének leváltásáról! (Sztepan Poltorak ukrán védelmi miniszter és Vaszil Hricak, az SZBU vezetője röviddel ezután lemondott. A főügyész Jurij Lucenko akkor még nem nyilatkozott, de Pavlo Klimkin külügyminiszter és Olekszandr Turcsinov, a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács (RNBO) vezetője visszaadták megbízatásukat. Megjegyzendő, hogy a Hrojszman kormányfő is lemondott és már saját pártot szervezett a választásra)
• ne legyen többé a hivatalokban az elnök képe a falon, mint valami ikon. Legyen a gyermekeitek képe a falon, hogy amikor döntötök az ő sorsuk jusson az eszetekbe – mondta az Elnök!

Zelenszkij beiktatási beszéde támogatásra talált a választó polgárok körében. Különösen az előrehozott parlamenti választás nyerte el a lakosság tetszését, a felmérések szerint 70%-s volt az egyetértés ezzel. A véleménykutatások azt jelezték, hogy 50% felett volt az új politikai erők támogatása a régiek helyett, különösen Zelenszkij pártját, a „Nép-szolgáját” pozicionálták.

Ugyanakkor a „régiek” mindent megtettek a változások megakadályozására. A Szabadság párt és a Právij Szektor emlémáival teli zászlók alatt tüntettek az Elnök rezidenciája előtt az új apparátusi kinevezések, a Rada feloszlatása, az előrehozott választások ellen. Aláírásokat gyűjtöttek a Zelenszkij elnöki mandátumának a visszavonásáért. Az „Ellenzéki platform – az Életért” egyik vezetője, Viktor Medvegycsuk, arról igyekezett meggyőzni az Elnököt, hogy a béke érdekében a Dombasz irányítóival, Oroszországgal mielőbb teremtsen közvetlen kontaktust. Júlia Tyimosenko pedig bejelentette, hogy nem szabad népszavazást tartani arról, hogy tárgyaljanak e az oroszokkal. Bonyolítja a belpolitikai helyzetet a Porosenko-féle ukrajnai saját pravoszláv egyház ügye, amelyről az érintettek a kezdeményező bukása után vették észre az „átverést”, hogy nem lettek önállóak, mert a moszkvai „gyámkodást” „bizáncira” cserélték. Ez a probléma azzal erősödött fel, hogy a korábbi főpapja az ukrajnai pravoszlávoknak – Filaret – a továbbiakban nem ismerte el a változtatást, nem írta alá a szinódus döntését.

A geopolitikai környezet is megszólalt. Az amerikai kormány, a különböző EU-kormányok (köztük az Egyesült Királyság), az Európai Bizottság, és természetesen a mindenütt jelenlévő liberális milliárdos, George Soros által finanszírozott „civil társadalmi csoportok” megfogalmaztak mintegy ultimátumként „vörös vonalat”, amelyeket ha átlép Zelenszkij, akkor „instabilitás” lesz az országban. A hosszú lista főként az „ukrán nemzeti identitás” kérdéseiben az elmúlt öt évben született, és a Porosenko által aláírt több ellentmondásos törvény „felülvizsgálatára” vonatkozott, beleértve az oroszul beszélők elleni nyelvtörvényt és a „de-kommunizmusizációra” vonatkozót, amely betiltotta a szovjet szimbólumokat az országban. A külpolitika területén arra figyelmeztették az Elnököt, hogy nem kezdeményezhet olyan cselekedeteket, amelyek a nyugati hatalmak oroszokkal kapcsolatos szankcióinak „csökkentéséhez vagy megszüntetéséhez” vezethetnek; nem tehet semmilyen olyan lépést, amely Ukrajnának az EU és a NATO-tagsága „késleltetéséhez, vagy elutasításához” vezethet; a gazdaságot illetően nem hajthat végre olyan politikát, amely ellentétes az „IMF-el és más külföldi partnerekkel kötött meglévő megállapodásokkal”. Furcsa mód ezekben a napokban cserélték le a Kijev központjában, az Európa téren lévő és a 2012-s ukrajnai labdarúgó EB-re emlékeztető labda-szobrot, a NATO emblémájára, a „Közös győzelem” címmel 2019. május 21-re szervezett tanácskozás, és a 2020-ban Kijevben megtartandó – amelyre vonatkozó rendelkezést még gyorsan aláírta a Rada elnöke, Porubij - NATO Parlamenti ülés alkalmából.

Itt érdemes megemlíteni, hogy még a választás második fordulója előtt Macron, francia elnök Párizsban külön-külön fogadta Porosenkot és Zelenszkijt is, mintegy hangsúlyozva, hogy mindegy számára a „befutó” kiléte. Ezzel szemben Angela Merkel végig Porosenkot támogatta, s a győzelme után telefonon gratulált csak az új elnöknek, és kért tőle biztosítékokat a minszki megegyezés maradéktalan megvalósítására, valamint a német-ukrán kétoldalú kapcsolatok, az ukrajnai belső viszonyok változatlan szinten tartására. Az USA jelenlétében nem érződött különösebb változás. Az Obama adminisztráció idején kialakult közvetlen befolyás személyi és anyagi-pénzügyi tényezői különösebben nem módosultak. Továbbra is Joe Biden gazdasági (és az abból kialakult politikai érdekei) a meghatározóak. A Mueller jelentés közzététele óta előtérbe került a demokrata-pártiak „ukrajnai szálának” szerepe a Trump elleni választási kampányban, és az USA elnöke kérte is az igazságügyi miniszterét William Barryt, hogy figyeljen oda erre a kérdésre. Emellett fontos fejlemény volt az is, hogy továbbra is fenntartják az amerikai katonai támogatást, és Ukrajna számára 50 millió dollárral növelik is az összegét, valamint a „repülő” fegyverekre külön is adnak a költségvetés terhére 100 millió dollárt. Az orosz – ukrán viszonyban visszafogottabb szembenállás let megfigyelhető, de azt azért tudni kell, hogy Putyin nem gratulált Zelenszkijnek, és az ukrán fél pedig nem hívta meg az orosz képviseletet az elnöki beiktatásra. Miután Putyin elnök telefon beszélgetései során erről a kapcsolatról már tárgyalt az amerikai, a német és a francia partnereivel is, a szakértői vélemények arra utaltak, hogy esetleg az első személyes találkozásra az esedékes négyoldalú, u.n. normandiai-formátumú összejövetel „margóján” kerülhet sor.   

Részben a geopolitikai hatások közé sorolható az ország gazdasági-pénzügyi helyzete.  Az IMF legfrissebb felmérése szerint Ukrajna immár Európa legszegényebb állama, Koszovó és Moldova is megelőzte. Nem véletlen, hogy Zelenszkij fontosnak tartotta szinte elsőként a hazai találkozók sorában a tárgyalását Jakov Szmolijjal, a Nemzeti Bank elnökével.  Ez utóbbi a Twitteren számolt be erről, megjegyezve, hogy az Elnök az aktuális állapotokkal kapcsolatban az együttműködést hangsúlyozta a bankrendszer konszolidálása érdekében, a NBU függetlenségének megőrzését és a jó kapcsolatokat az INF-el. Mindez nem segít azonban azon, hogy Ukrajna már nem csupán rejtett államcsődben van, hanem valóságosan is az lehet. Az oligarchák érezték legközvetlenebbül, s Kolomojszkij már javasolta is a bejelentését, hogy ne kelljen kifizetni az éves nemzeti jövedelem kb. 40%-t kitevő tartozást. Az oligarchák arról nem beszéltek, hogy az utóbbi öt év alatt is bezsebeltek minden pénzt, amihez hozzáfértek, s arról sem, hogy az államcsőd következtében az egyébként is iszonyatosan leszegényedett lakosság éhezni és fázni fog. A leköszönt miniszterelnök azért megjegyezte, hogy az IMF ügy már legyen az új elnök gondja.

Sorsdöntő kérdések sora várt válaszra. Hogyan lehet ebből a káoszból, a körkörös politikai aknamezőből élve és előremutató eredményességgel kikerülni? Felfelé, nagy ugrással?! Valószínűleg „toronyiránt” nekivágva nem lehet. Ez nem olyan gordiuszi csomó, amelyet egyetlen kardvágással meg lehet oldani. Idő kell hozzá és együttműködés mindazokkal, akik erre hajlandóak. Zelenszkij első nyílvános szerepléséből – amelyet az iForum 2019 rendezvényen tett meg – arra lehetett következtetni, hogy a fiatal értelmiségiek generációjára számít. (https://www.youtube.com/watch?time_continue=3&v=hXN-fbkdIzE ) A prezentációjának a lényege: nem az addigi reformokkal kell ügyesebben oldani meg az ügyeket, hanem áttörésre van szükség. Ukrajna lemaradt a világtól, miközben a szellemi erőforrásai megvannak a posztindusztriális technikai forradalom hasznosítására. Erre kell építeni, mozgósítva az innovatív, kreatív erőket.  Létre kell hozni – képletesen szólva – az „okos-telefonok országát”!

A körülményeknek azonban gyorsan változniuk kell:

• először békét kell teremteni;
• olyan ország auditálást kell letenni az asztalra, amelyből kiderül mit örökölt az új vezetés az elődöktől,
• a 30 éven át elmaradt nemzetállami politikai rendszer stratégiát el kell fogadtatni az ukrajnai néppel.

Az önálló XXI. századi Ukrajnára szüksége van a volt nemzettársait összefogó integrációnak, Európának és a világnak.

Zelenszkijnek ehhez a történelmi feladathoz sikert lehetett kívánni!

Sajnos mindebből semmi sem lett. A saját és közvetlen tanácsadói környezetének tapasztalatlansága, és főként az ország állapotából kialakult „csapda-helyzet” mindent az ellenkezőjére változtatott. Az ukrajnaiakat csúnyán becsapták. A belső államcsőd kiszolgáltatottsága még csak nem is az „európaiság elmélyítése” irányába sodorta a „nép szolgáit”, hanem a geopolitikai szakadékba. Zelenszkíj megtagadta a hatalomra kerülését elősegítő meghírdetett nézeteit és – elfogadva az USA akkori republikánus-demokrata „irányítható-káosz tanácsadóinak”, az erre a célra kinevezett speciális felhatalmazású Kurt Volkernek a kézfogóját - mindent a talpáról a fejetetejére állított.

Ukrajna jelenleg a világ „beteg-embere”! Attól retteg minden épeszű ember , főként Kelet és Közép Európában, hogy ránk hozzák az újabb háborút. Zelenszkij ugyanis a kiútat a csődből az oroszok ellen vívott – a NATO, USA és az EU  megerősítette – háborúban látja és láttatja. Már nem arról van szó, hogy ki kell egyeznie az ukrán-nacionalizmust, a Bandera –imádó újfasizmust elutasító, de Ukrajna részét képező Dombasz népével. Ma már a minden mást megelőz a csatlakozás a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, nem véve tudomásul, hogy ennek a lehetősége nincs napirenden belátható időn belül. Ukrajna ezeknek a szervezeteknek a fogja és apelláta nélküli kiszolgálója.

A drámai kérdés – az ukrán elnök hogyan éli túl a politikai aknamezőt – sokkal nagyobbra bővült. Ukrajna népe átérzi e, hogy az országuk és ők maguk az aknamező az egész emberiség számára? Talán még nem késő nekik maguknak felszedni a robbantásra élesített mezőt!

Migkíséreltem a jelenlegi korona-vírus pandemia által kiváltott világ-helyzetet „felülnézetben ábrázolni . Az interjú az ukraina.ru kérésére készült oroszul (a google segít az érdeklődőknek lefordítani!)

Смысл происходящих сейчас грозных событий невозможно понять, если обращать внимание только на эпидемию коронавирусной инфекции и связанные с этим проблемы. На самом деле мы имеем дело с тектоническими сдвигами, с глобальной биологической войной, после которой мир изменится неузнаваемо

Этот новый мир может быть прекрасен, но может оказаться и хуже того, к которому мы привыкли. Каким он будет — зависит от нас, от того, сможем ли мы измениться в лучшую сторону. Об этом в интервью изданию Украина.ру рассказал известный венгерский политолог Ласло Кемени.

- Ласло, расскажите, как Европа и ваша страна борются с эпидемией коронавирусной инфекции? Что происходит?

— Что происходит? Есть разные предположения о том, откуда этот вирус появился и почему именно такой ажиотаж по этому поводу. Я не хочу заниматься догадками, но могу сказать, что абсолютно все равно сейчас, как этот вирус зародился. Это надо выяснить, конечно, чтобы понимать, как дальше противостоять этой проблеме. Но надо сказать сейчас о другом: то, что сейчас происходит в мире, можно сравнить с начавшейся биологической войной. И самое интересное, что каждая страна занимается военным положением таким образом, как она к этому подготовлена. Какая в стране политическая система, какое там социальное положение, в каком состоянии экономика, какие взаимосвязи с другими странами… Это всё показывает состояние разных стран.

Если посмотрим на это, тогда получается, что мир абсолютно взаимосвязан. Действительно, это глобальная проблема. И нельзя сказать, что, как думали некоторые в начале эпидемии, это проблема Китая. Трамп и сейчас говорит не «коронавирус», а «китайский вирус». Нет. Всё, что происходит, показывает, что это глобальная проблема, и что сейчас мир находится в таком состоянии, что не может быть локальных проблем. Нет локальных проблем. Не может быть, например, локальной проблемы такой, как та же эпидемия этого вируса. И поэтому эту проблему нужно именно глобально решать.

- Всем сообща…

— Да, всем сообща — и только так можно её решить. Сначала надо подходить к этой проблеме глобально, чтобы потом можно было локально, так сказать, на микроуровне решать ее.

- Но пока получается наоборот, мы видим, что каждая страна пытается замкнуться…

— Вот это как раз показывает состояние дел в мире. Мир не в состоянии бороться с этим… Почему? Потому что тут слишком много других влияющих факторов. Не разрешена, не закончена ещё полностью главная проблема конца ХХ века — это холодная война. Закончилась холодная война в 1990 году. Но не все проблемы, связанные с этой холодной войной, решены. Америка думала, что выиграла. Оказывается, что этого не может быть. Там же всё-таки договаривались о ничьей. И надо было так и вести себя. Настоящая ситуация как раз показывает, что не может быть одной страны, которая сможет руководить миром. Надо взаимодействовать.

И дело не в том, какая страна вырастет до уровня США, дело не в том, что Китай может противостоять Америке или не может противостоять, и кто будет руководить миром… Нет. Необходимо абсолютно по-другому подойти к этим проблемам. Это первое.

А второе — это то, что мир переступил порог новой цивилизации. Это цивилизация постиндустриальной научно-технической революции. Это создаёт абсолютно новые условия. Например, если относительно коронавируса посмотреть, то в 2018 году средства искусственного интеллекта выяснили, что надвигается такая ситуация. И страны, которые больше знают, которые впереди идут относительно вот этой новой цивилизации — Америка, Китай, Россия, — они должны были заявить об этом и подготовить к этому весь мир. Не только самих себя, а весь мир подготовить к тому, что сложится такая ситуация.

- Почему же не заявили, не подготовили?

— Это значит, что полностью нет взаимодействия, это значит, что старые системы не работают в новых условиях.

- И нет доверия друг к другу, очевидно?

— Нет доверия, и на первое место страны ставят свои интересы, исходя в основном из интересов капитала. Это интересы капитала, то есть интересы капитализма.

Если более глобально смотреть на ситуацию, то скажу так: мы действительно перешагнули порог новой цивилизации. Но это означает… что это конец капитализма. Должно быть новое общество, новое соотношение стран, новое соотношение людей, то есть абсолютно новый мир. И это означает, что рухнет старая система, полностью.

Вирус как будто катализатором является сейчас этого процесса, ускоряет этот процесс. Чтобы люди во всём мире осознали, что теперь придётся по-другому жить.

- То есть это будет революция сознания прежде всего?

— Абсолютно, абсолютно, абсолютно. И что ещё я считаю очень важным: мы всегда говорим о системном подходе, но на практике это не так. Сейчас как раз всё, что происходит, показывает, что необходимо системно подойти к этим вопросам. Играет роль не один какой-то фактор, а множество факторов. И нужно, особенно научным деятелям, подсказать политикам, что если вы хотите, исходя из одного фактора, решить проблему, например, проблему вируса, то это не получится.

И здесь нужно ещё раз сказать о следующем, я думаю, что это очень важная тема. Раз это глобальная биологическая война, значит, после этой войны — как всегда, после всякой войны — будет абсолютно новый мир. К этому надо подготовиться.

Дальше можно было бы много рассказывать об этих факторах, но главное, я считаю, то, что мир перешагнул рубеж, и начинается мир, в котором искусственный интеллект поможет людям жить абсолютно по-другому. Но для этого необходимо, чтобы естественный интеллект тоже менялся.

- Нужно, чтобы сами люди изменились?

— Да, конечно.

- Но понимают ли это политики? Судя по всему, они в плену у старого мира…

— В том-то и дело, что политики этого не могут понимать. Не могут, потому что они живут в настоящем времени. Очень мало кто сейчас видит и думает стратегически, минимум на три-четыре шага вперёд.

- Научное сообщество, мыслители могут тут помочь, политики прислушиваются к учёным?

— Научное сообщество тоже не совсем готово к этому. Все те, кто занимается проблемами искусственного интеллекта, этой проблематикой, занимаются, можно так сказать, техникой. Главное направление сейчас, например, — создаётся квантовая вычислительная техника. Действительно, это будет большой шаг вперёд, когда квантовые компьютеры будут уже в действии. Но кто будет использовать их, как и для чего? Например, предвидение таких ситуаций, как ситуация с коронавирусом, — вот для этого будут использовать? Или наоборот? Например, как Трамп хотел использовать немецких учёных, которые работают над вирусом: давайте мы вас купим, и вы будете работать для нас, это будет патент американский, и мы будем это продавать. Понимаете? Если по этому пути идти, тогда мир не лучше будет, а хуже.

И, конечно, сейчас появляются разные сценарии о том, что мир будет хуже и будет ещё более жутким.

- Так сказать, новейшие антиутопии… Да, многие сейчас испытывают большую тревогу, и не без оснований. Если я правильно понял, то главное противоречие сейчас — между состоянием умов, тем, какие мы есть, кем являемся, и прогрессом, вызовом будущего?

— Да. И о политиках вы спрашивали — и правильно. Вот посмотрите: почти во всех странах нет политической стабильности. В Германии, например, нет. Меркель уже уходит, но не видно, кто может управлять такой большой и развитой страной. А что в Америке? Мне 77 лет. И вот мои ровесники хотят управлять самой большой, самой сильной страной мира. Это чушь!

- Политическая система тоже отстаёт от времени?

— Конечно. Вернёмся к действительности. Как выглядит, например, Европа? Евросоюз работает над тем, чтобы ещё больше стран Европы присоединялись к ЕС. Да. Но вот для чего? Чтобы увеличить рынок. Не для того, чтобы поднять те страны, которые входят в этот союз, а для того, чтобы увеличить рынок.

Венгрия, например, почти полностью работает сейчас на Германию. У нас в Венгрии нет собственной промышленности. Все крупные предприятия работают на «Мерседес», на BMW, ну и так далее. То есть мы занимаемся монтажом.

- Разделение труда по-европейски?

— Да. Сейчас закроют предприятия, скажем, «Мерседес», тогда в первую очередь где будут закрывать? За границей, в третьих странах. Это не только Венгрия, это и Словакия, и Чехия, в какой-то степени Румыния. Все эти новые страны находятся в зависимости от главных европейских стран. Таким образом, это так выглядит.

Дальше. В этих странах… например, в Венгрии. Страна в таком состоянии, что сейчас, если остановится экономика, тогда люди будут на улице, без денег, без зарплат, без работы. На месяц-два есть у людей какой-нибудь запас. И что из этого получится… На предприятиях военный контроль, на улицах уже военные патрули. Для чего? Против вируса? Так вирус автоматом не победишь.

- Мы видим, что во многих странах подобные вопросы возникают…

— Да. Посмотрите, что творится в Испании. Народ, который привык танцевать, петь, играть в футбол, быть всё время на улицах и свободно общаться, — сейчас эти люди не могут выходить на улицу, они должны сидеть у себя дома. Мне звонил вчера знакомый и говорит: Ласло, люди хотят покончить с собой… Потому что не подготовлены к такому.

То есть локальная ситуация в каждой стране абсолютно разная, но во всех странах всё зависит от глобальных проблем, о которых я говорил.

- Что ж, остаётся надеяться, что найдутся интеллектуальные силы, которые помогут человечеству выйти из этой сложной ситуации.

— Я абсолютный… нет, это неправильное слово — я реальный оптимист. Вы же историк, посмотрите, когда происходили в мире такие глобальные переходы от одной цивилизации к другой, такие же были проблемы. Без войны никогда такого перехода не было.

- Согласен. Но хотелось бы всё же меньшей кровью обойтись.

— Правильно. Я почти уверен, что хотели бы отдельные политические силы в мире использовать обычное оружие — атомную бомбу, ядерную и прочее, и прочее. Но понятно было, что в таком случае всё человечество погибнет. А сейчас не погибнет. Всё не погибнет. Хотя есть сейчас отдельные люди, которые пишут, что старики должны уже уходить. Пусть остаётся молодёжь, пусть старики сидят дома, а кто не сидит — пусть умрёт.

- Это натуральный фашизм.

— Натуральный фашизм, вы правильно говорите. Но он есть. В Америке сейчас идёт предвыборная кампания, и такие высказывания слышны.

- Не только в Америке, и в России, Украине мы подобные высказывания слышим. Можно сказать, мы наблюдаем очередной акт вечной борьбы добра и зла, просто на новом уровне?

— Именно. Те политики, которые сейчас занимаются своей властью, её укреплением под видом борьбы против вируса, подходят именно к фашизму.

Но человечество выживало и в худших условиях. Поэтому и сейчас выживет, я уверен.

И последнее, что я хочу сказать. Не бойтесь средств искусственного интеллекта. Это средство для того, чтобы человечество вступило в новую фазу своего развития, в новую цивилизацию, которая создаёт возможность полного освобождения. Это будет абсолютно другой мир. В этом мире люди не будут зависеть от отчуждённых предметов и структур, не будет рабства, эксплуатации и так далее. А будут абсолютно свободно взаимодействующие люди, солидарные люди. Может быть построен действительно прекрасный мир. Жаль, что мне уже 77.

Közismert, hogy az Oroszországi Föderációban az utóbbi hónapok legfőbb politikai eseménye az 1993-ban hatályba lépett Alkotmány módosítására tett javaslatok vitája. A módosításra Vlagyimir Putyin államfő tett javaslatot a törvényhozó testületnek, az Állami Dumának. A javasolt módosításokról széles körben folytatott vitákat, majd a népszavazás döntését, és a normaszöveg parlamenti elfogadását követően, lényegét tekintve már nem a szovjet-szocialista rendszert leváltó neoliberális jellegű alkotmánya lesz az Oroszországi Föderációnak, hanem olyan, amely a 21 század követelményeire, rendszer szerűen, sajátos orosz módon korrigált szociális piacgazdaságként konszolidálódott társadalmi-gazdasági formációnak felel meg. Mind ezt azért érdemes kiemelni, mert új irány kezdetét láthatjuk a nem neoszocialista, de nem is neoliberális jellegű politikai rendszer megalkotásához, a változtatásokhoz a népakarat, a közvetlen demokrácia érvényesítésére, a posztindusztriális tudományos-technikai forradalom gazdaságához a társadalmi és szociális feltételek megteremtésére. A világban zajló geopolitikai, gazdasági és egyéb jellegű szembenállások, a klíma-katasztrófa, a korona-vírus járvány stb., olyan külső környezetet teremtett az alkotmány-módosításhoz - tetézve az Oroszországot a Szovjetunióhoz hasonlóan megosztani szándékozók törekvéseivel – amelyből kiemelkedett a kérdés Putyin elnöki mandátumáról a 2024-s választást követően.

Mindent egybevetve az alkotmány-vita kiéleződött és a népszavazás előtt állásfoglalásokra serkent. A „Civil Kontrol” szervezet tőlem is véleményt kért. Az alábbiakban olvasható (oroszul) az a néhány tézis, amelyet a figyelmükbe ajánlottam.

Ласло Кемени, специально для Ассоциации "Гражданский контроль"

Мое мнение относительно поправок в Конституцию РФ основано на личном опыте частых поездок в Россию, изучении текущей ситуации по СМИ и социальным сетям. Кстати, только что закончил работу над книгой «Процесс перехода советской политической системы в российскую». Пока эта работа выходит на венгерском языке.

Происходящее в России нужно рассматривать в историческом контексте. В конце 1980-х – начале 1990-х Горбачев решил преобразовать политическую систему СССР и создать новую Конституцию, чтобы полностью изменить каркас власти и превратить однопартийное государство в демократическое. Он совершил много ошибок, еще не понимая, что Запад его обманывает. Об этом обмане со стороны Буша он признался мне во время нашего прямого телевизионного разговора в 2001 году.

Нынешняя ситуация схожная. Но Владимир Путин – не Михаил Горбачев. Путин пытается препятствовать процессам, которые могут разорвать страну на куски под давлением заинтересованных сил. К тому же Конституция 1993 года готовилась и принималась насильственно. Ради сохранения власти был расстрелян парламент. Разве это демократический шаг? Сегодня в России оппозиция говорит о том, что поправки плохо подготовлены, потому что к работе над ними не были привлечены те или иные юристы, не задействована часть интеллигенции. Но ведь происходит корректировка имеющейся Конституции, а не ее подмена. И разве советовался с кем-то Ельцин в 1993 году? Сегодня россиянам в связи с поправками в Основной закон нужно понимать, что благодаря этим изменениям страна останется целой, а не будет разрушена, как в 1990-е годы. Думаю, для самого Владимира Путина, который уже вошел в историю как выдающийся государственный деятель, вопрос переизбрания не так важен, как представляется неолиберальной интеллигенции.

Неолиберальное мышление уже исторически проиграло во всем мире, но его носители упорно не хотят это признавать. Не исключаю, что после референдума 22 апреля, как и после выборов в Госдуму в 2011 году, будут предприниматься попытки расшатать власть. Тогда Владимир Путин выступил с серией программных статей в разных изданиях. Я думаю, что и сегодня он должен сделать нечто подобное – обратиться к гражданам с разных информационных площадок и разъяснить суть новой программы развития страны. Отмечу, что опыт организации избирательных процедур в современной России заслуживает быть предметом подражания для многих других государств. Установка видеокамер на избирательных участках – колоссальный прорыв в проведении голосования! На прошедших президентских и думских выборах я из Будапешта мог следить, как россияне опускают в урны бюллетени на Сахалине или на Кавказе. За выборами в России мог наблюдать весь мир. Даже американские военные удивленно подняли головы.

В своей новой книге я пишу о том, что именно сейчас формируются гражданские институты, и общественность активна как никогда. Мне доставляет радость наблюдать за этим процессом, поскольку в Венгрии я являюсь основателем многих независимых общественных организаций. Десять лет руководил движением «Объединение интересов общества». На ее основе позднее был создан Гражданский парламент, объединивший многочисленные общественные организации моей страны. Я наблюдаю расцвет общественных институтов в России, в частности, волонтерства. И именно волонтеры могут донести до электората содержание поправок в Основной закон. Не могу не сказать и об уникальном движении «Бессмертный полк». Аналогов ему на планете нет. Это колоссальная акция! Общенародное шествие в память о своих предках, победивших фашизм, для меня – подлинная идеология современной России. «Бессмертный полк» убеждает в силе российского народа, который волен решить судьбу своей страны и сохранить ее от разрушения. Обновленная Конституция позволит сохранить Россию и развивать ее в будущем.

Будапешт. 17. 03. 2020.

A Nemzetközi Holokauszt Emléknapon Auschwitz-Birkenau-ban elmondott beszédnek a Polityka c. lengyel hetilapban megjelent kivonata

Ne legyetek közömbösek – szólított fel Marian Turski, volt auschwitzi fogoly, szerkesztőségünk tagja, aki részt vett az Auschwitz-Birkenau tábor felszabadítása 75. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen.

Wyniki wyszukiwania - Polityka.pl

Wyniki wyszukiwania w serwisie Polityki

Marian Turski 1926. június 26-án született a mai Litvániában levő Druskiennikiben. 1942-től az akkor Litzmannstadtnak nevezett Łódź gettójában élt. 1944 augusztusában deportálták az auschwitzi koncentrációs táborba. 1945 tavaszán túlélte a koncentrációs tábor volt foglyainak Auschwitzból Buchenwaldba tartó halálmenetét. 1958-tól a Polityka történelmi rovatának vezetője. Aktív résztvevője számos zsidó szervezetnek. 2009-től a Lengyel Zsidók Történeti Múzeuma tanácsának elnöke.    

Tisztelt egybegyűltek, barátaim, egyike vagyok a ma még élő keveseknek, akik a felszabadítás előtti csaknem utolsó pillanatig ezen a helyen voltak. Január 18-án kezdődött az auschwitzi táborból való ún. evakuálásom, amely hat és fél nappal később rabtársaim több mint fele számára Halálmenetnek bizonyult. Együtt voltunk a 600 fős oszlopban. A következő évfordulót minden valószínűség szerint már nem érem meg. Ilyen az emberi törvény.

Marian Turski: Két halálmenetet éltem át. A háború után semmire nem emlékeztem.

Ezért bocsássátok meg nekem, hogy abban, amiről beszélek, lesz egy kis meghatódottság. Az, amiről beszélni szeretnék, elsősorban a lányomnak, a leányunokámnak szól, akinek köszönöm, hogy itt van a teremben, a fiúunokámnak: azokra gondolok, akik a lányom, az unokáim kortársai, azaz az új nemzedékre, különösen a legifjabbakra, az egészen fiatalokra, akik még náluk is fiatalabbak.  

Amikor kitört a világháború, tizenéves voltam. Az apám katona volt és súlyos tüdőlövést kapott. Ez családom drámája volt. Anyám a lengyel-litván-belorusz határvidékről származott, amit elöntöttek a hadseregek, oda-vissza mozogtak, raboltak, erőszakoskodtak, falvakat gyújtottak fel, hogy semmi se maradjon azoknak, akik utánuk jönnek. Mondhatom tehát, első kézből tudtam, apámtól és anyámtól, mi a háború. De mindannak ellenére, hogy az csak 20, 25 éve volt, olyan távolinak tűnt, akár a XIX. századi lengyel felkelések, vagy a francia forradalom.  

Amikor ma fiatalokkal találkozom, tisztában vagyok azzal, hogy 75 év után kissé unják ezt a témát: a háborút, a Holokausztot, a Shoát, az emberirtást. Megértem őket. Ezért megígérem, fiatalok, hogy nem a szenvedéseimről mesélek. Nem mesélek nektek arról, mit éltem át, az én két halálmenetemről, arról, hogy amikor véget ért a háború, 32 kilósan a kimerültség és az élet végén jártam. Nem mesélek arról, ami a legrosszabb volt, azaz a hozzám legközelebb állóktól való elválásról, amikor a szelektálás után megérzed, mi vár rájuk. Nem, nem fogok erről beszélni. A lányom nemzedékével és az unokáim nemzedékével róluk magukról szeretnék beszélni.        

Látom, itt van velünk Ausztria elnöke, Alexander Van der Bellen úr. Emlékszik ugye, elnök úr, amikor fogadott engem és a Nemzetközi Auschwitz Bizottság vezetőségét, amikor azokról az időkről beszéltünk? Ön ekkor a következő megfogalmazást használta: „Auschwitz ist nicht vom Himmel gefallen”. Auschwitz nem az égből pottyant le. Azt mondhatnám, ahogy nálunk mondják: ez nyilvánvaló evidencia.  

Hát persze, hogy nem az égből pottyant le. Banális állításnak tűnhet, de mély és a megértéshez nagyon fontos gondolati rövidítés van benne. Menjünk vissza egy pillanatra gondolatban, képzeletben a harmincas évek Berlinjébe. Majdnem a város közepén vagyunk. A kerület neve: Bayerisches Viertel, Bajor Kerület. Három megállóra a Kuddamtól, a Zootól. Ahol ma a metróállomás van, ott van a Bayerischer Park, a Bajor Park. És ezeknek a korai 30-as éveknek egy napján a padokon felirat jelenik meg: „Zsidóknak tilos ezekre a padokra ülni”. Azt mondhatnánk: ez kellemetlen, nem fair, nem oké, de végül is annyi pad van a környéken, le lehet valahova máshova ülni, nem egy szerencsétlenség.

Ebben a kerületben zsidó származású német értelmiségiek laktak. Albert Einstein, a Nobel-díjas Nelly Sachs, a gyáros politikus, Walther Rathenau külügyminiszter. Aztán az uszodában megjelent egy felirat: „Zsidóknak ebbe az uszodába tilos a belépés”. Megint azt mondhatjuk: ez nem valami kellemes, de Berlinben annyi a hely, ahol fürödni lehet, annyi a tó, a csatorna, csaknem mint Velencében, tehát lehet valahol másutt.

Ezzel egyidőben valahol megjelenik egy felirat: „Zsidók nem lehetnek német énekes szervezetek tagjai”. Na és? Énekelni, zenélni akarnak, jöjjenek össze valahol külön énekelni. Aztán megjelenik a felirat és a parancs: „Zsidó, nem árja gyerekek nem játszhatnak német, árja gyerekekkel.” Majd magukban fognak játszani. Aztán megjelenik a felirat: „Zsidóknak kenyeret és élelmiszert csak 17 óra után árusítunk.” Ez egy kis nehézséget okoz, mert kisebb a választék, de végtére is 17 óra után is lehet vásárolni.    

Vigyázat, vigyázat! Kezdjük magunkévá tenni a gondolatot, hogy ki lehet valakit rekeszteni, hogy meg lehet valakit bélyegezni, hogy ki lehet valakit iktatni. És ily módon lassacskán, fokozatosan, nap nap után kezdenek az emberek ezzel azonosulni. Az áldozatok, a pribékek és a tanúk, azok, akiket úgy nevezünk: bystanders – kezdenek hozzászokni a gondolathoz és az eszméhez, hogy az a kisebbség, amelyik Einsteint, Nelly Sachsot, Heinrich Heinét, a Mendelsohnokat adta, valami más, hogy ki lehet lökni őket a társadalomból, hogy ezek idegen emberek, hogy ezek olyanok, akik fertőzést, ragályt terjesztenek. Ez már borzalmas, veszélyes. Ez a kezdete annak, ami egy pillanattal később bekövetkezhet.  

Az akkori hatalom egyfelől ügyes politikát folytat, mert pl. teljesíti a munkások követelését. Május elsejét Németországban soha nem ünnepelték – ők akarják? kérem, csak tessék. A munkaszüneti napon bevezetik a Kraft durch Freudét („örömben az erő”). Ez tehát a munkásünnep eleme. Felülkerekedhetnek a munkanélküliségen, Játszhatnak a nemzeti méltóság húrjain: „Németek, emelkedjetek fel Versailles szégyenéből. Térjen vissza a büszkeségetek.” És ez a hatalom egyszersmind látja, hogy ezeket az embereket lassan eluralja az érzéketlenség, a közömbösség. Megszűnnek reagálni a rosszra. És akkor a hatalom megengedheti magának, hogy felgyorsítsa a rossz folyamatokat.  

És aztán hirtelen bekövetkezik: a zsidók munkába való felvételének tilalma, az emigrálás tilalma. Aztán gyorsan megtörténik a gettóba küldésük: Rigába, Kownóba, az én gettómba, a lódzi gettóba, Litzmannstadtba. A többséget innen aztán továbbküldik Kulmhofba, a Ner melletti Chełmnóba, ahol aztán teherautó-üzemanyaggázzal legyilkolják őket, a többieket meg Auschwitzba, ahol modern gázkamrákban ciklon B-vel gyilkolják le őket. És itt bizonyosodik be, amit az elnök úr mondott: „Auschwitz nem hirtelen pottyant le az égből”. Auschwitz kis léptekkel menegetett, lépegetett, közeledett, míg meg nem történt, ami itt bekövetkezett.

Lányom, unokám, lányomnak kortársai, unokám kortársai – lehet, hogy nem ismeritek Primo Levi nevét. Primo Levi volt ennek a tábornak az egyik leghíresebb foglya. Primo Levi egykor a következőket fogalmazta meg: „Ez megtörtént, ami azt jelenti, hogy megtörténhet. Ez azt jelenti, hogy ez mindenütt, az egész világon megtörténhet.”  

Megosztom veletek egy saját emlékemet: 1965-ben az Amerikai Egyesült Államokban voltam ösztöndíjjal. Akkor volt a tetőpontján az emberi jogokért, a polgárjogokért, az afroamerikai lakosság jogaiért zajló küzdelem. Volt szerencsém részt venni Martin Luther Kinggel a Selma városából Montgomerybe való menetelésen. És akkor az emberek, amikor megtudták, hogy Auschwitzban voltam, megkérdeztek: „Mit gondolsz, ilyesmi biztos csak Németországban történhetett meg? Előfordulhatott volna máshol is?” És én azt mondtam nekik: „Ez nálatok is megtörténhet. Ha megtörik a polgárjogokat, ha nem értékelik a kisebbség jogait, ha azokat likvidálják. Ha a jog meginog, ahogy az megtörtént Selmában, akkor ez bekövetkezhet.”. Mit lehet tenni? Ti magatok, mondtam nekik, ha képesek vagytok megvédeni az alkotmányt, a jogaitokat, a demokratikus rendeteket, megvédve a kisebbségi jogokat – akkor legyőzhetitek.          

Mi Európában többségében a zsidó-keresztény hagyományokból eredünk. Hívők és nem hívők egyaránt civilizációs kánonjukként fogadják el a tízparancsolatot. Roman Kent barátom, a Nemzetközi Auschwitz Bizottság elnöke, aki öt évvel ezelőtt, az előző jubileum alkalmából beszélt ezen a helyen, ma nem tudott iderepülni. Ő találta ki a 11. parancsolatot, amely a Shoá, a Holokauszt, a megvetés szörnyű korának a tapasztalata. Így hangzik: ne légy közömbös.  

És ezt szeretném mondani a lányomnak, ezt szeretném mondani az unokáimnak. A lányom, az unokáim kortársainak, lakjanak bárhol: Lengyelországban, Izraelben, Amerikában, Nyugat-Európában, Kelet-Európában. Ez nagyon fontos. Ne legyetek közömbösek, ha történelmi hazugságokat láttok. Ne legyetek közömbösek, amikor azt látjátok, hogy a múltat beleerőltetik a politika aktuális szükségleteibe. Ne legyetek közömbösek, amikor bármilyen kisebbséget diszkriminálnak. A demokrácia lényege, hogy a többség kormányoz, de a demokrácia azon alapul, hogy a kisebbség jogait meg kell védeni. Ne legyetek közömbösek, amikor akármelyik hatalom megsérti a már meglevő, elfogadott társadalmi megállapodást. Legyetek hűek a parancsolathoz. A tizenegyedik parancsolathoz: ne légy közömbös.  

Mert ha az leszel, még körül sem nézhettek, amikor rátok, az utódaitokra, hirtelen lepottyan az égből valamilyen Auschwitz.

(Ford. Hárs Gábor)

A Szovjetunió szétszedése következtében önállóvá lett Ukrajna biztonságpolitikai feladatai és lehetőségei szempontjából, de a globális viszonyokat illetően is fontos eseményre került sor 1994. december 5-én, Budapesten aláírták az u.n. Budapesti Memorandumot. Ennek, az azóta „perdöntőnek„ bizonyult dokumentumnak, a tiszteletére 2009-ben az érintettek részvételével tanácskozást szerveztünk a magyar fővárosban. Kezdeményezésemre az ukrán "Единый мир" Alapítvány és a magyar Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja Alapítvány: BHKKA, meghívta Kijevből a Verhovna Rada képviselőinek, Moszkvából az Állami Duma képviselőinek delegációit, valamint az USA, Nagy-Británnia budapesti nagyköveteit, az ENSZ, az EBESZ, a NATO és a magyar kormány illetékeseit, hogy közösen emlékezzünk meg a 15 évfordulóról, beszéljük meg a történteket és a feladatokat. Akkor még reménykedtünk az ukrajnai kibontakozás békés és sikeres megvalósulásában.

Ma ismét emlékezésre lenne mód, hiszen a 25. évfordulónál tartunk. A viszonyok azonban megváltoztak. Nincs béke a 2014 februárban megpuccsolt és ezzel önállóságát vesztett Ukrajnában. Kiderült, hogy a Budapesti Memorandum ugyan segített mentesíteni Európát, a világot a nagyobb bajtól, az esetleges nukleáris katasztrófától, de nem mentette meg az ukrajnaiakat a belső zűrzavartól. Kiderült, hogy a különböző korokban, számos okból és módon területi foltokból összefércelt, „patchwork ország” varrásai nem állják ki a történelem próbáját.  

Annyit tehetünk ma, hogy emlékeztetünk: miért is kellett megteremteni a Budapesti Memorandumot és milyen célt szolgál. Ehhez át kell tekintenünk a szétvállást követőn kialakult ukrajnai védelmi helyzetet. Kezdjük azzal, hogy a nagyléptékű szovjet védelmi program felszámolása érzékenyen hatott az önállósult Ukrajnára. Ennek a programnak a megvalósításában, a 80-as években a vezető ukrán üzemek és tudományos-kutató központok szinte mindegyike érintett volt, és a fegyverkezés beszüntetésével mindegyikük életképtelenné is vált. A Szovjetunió szétesésének pillanatában az Ukrán SzSzK területén három katonai körzet volt, 780 ezres létszámmal. Ezeknek az állományába számos szárazföldi egység tartozott, valamint egy rakéta-, négy légi hadsereg, a légvédelem és a Fekete-tengeri Flotta. Miután döntés született arról, hogy a Független Államok Közösségének nem lesz egységes hadereje, 1991. augusztus 24-én a Legfelsőbb Ráda rendeletben mondta ki, hogy a Szovjetunió Fegyveres Erőinek mindegyike, amely az ország területén állomásozik, ettől fogva Ukrajna fennhatósága alá tartozik. Az említetteken kívül ez a döntés vonatkozott a nukleáris robbanótöltettel ellátott 1272 interkontinentális ballisztikus rakétára, éppúgy, mint a jelentős mennyiségű dúsított urán tartalékokra is. Ekkor Ukrajna területén 1240 nukleáris robbanófejet tároltak, 133 db. RS-18-as stratégiai rakétát, 46 db. RS-22-t, 564 db. bombázókon használt szárnyas rakétát, valamint mintegy 3000 egységnyi taktikai nukleáris fegyvert.

A Szovjetunió felbomlásának következményeként megnőtt a nukleáris fegyverekkel rendelkező országok száma, hiszen a belovezsszkiji megállapodás aláírásakor a szovjet nukleáris fegyvereket négy szövetségi köztársaság területén tárolták: Oroszországban, Ukrajnában, Belorussziában és Kazahsztánban. Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok közös diplomáciai erőfeszítéseinek eredményeként Ukrajna, Belorusszia és Kazahsztán lemondott a nukleáris hatalmi státuszról. Ennek az Európa biztonsága szempontjából is rendkívül fontos eseménynek, a jogi megalapozása ukrán részről azzal kezdődött, hogy 1991. október 24-én a Legfelsőbb Ráda rendeletet alkotott Ukrajna nukleáris fegyvermentes státuszáról. 1992. január 14-én pedig, háromoldalú megállapodást írtak alá – Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és Ukrajna képviselői - mely szerint minden nukleáris töltetet leszerelnek és Oroszországba szállítanak, a stratégiai nehézbombázókat és a rakétaindító bunkereket pedig megsemmisítik az USA pénzén. Ennek fejében garantálják Ukrajna függetlenségét és területi integritását.

Így is történt. Az ország területén maradt valamennyi hadászati nukleáris potenciált Oroszországba szállították (ezeket leszerelték, részben az USA pénzügyi támogatásával). 1994. december 5-én pedig Budapesten, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megalakítására összehívott értekezlet keretében, aláírták azt a Memorandumot, amelyben Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Británnia garantálták Ukrajna biztonságát. Kötelezettséget vállaltak arra, hogy tartózkodnak az erő alkalmazásától, a gazdasági nyomásgyakorlástól, és abban az esetben, ha agresszió veszélye jelentkezne Ukrajnával kapcsolatban, akkor összehívják az ENSZ Biztonsági Tanácsát a szükséges intézkedések megtételére.

A 25 évvel ezelőtti megegyezés eredménye, hogy ukrajnai területen nincs nukleáris fegyver és azok működtetésére, hordozására képes technikai rendszer. Ugyanakkor a politikai viszonyok, s különösen a geopolitikai körülmények olyanná váltak, hogy Ukrajana elveszítette önálló döntéshozó képességét, és agazdasági-szociális körülményei katasztrófális álapotán külső segítségel sem lehet javítani, nincs aki szanálja! A 25. évfordulóra nem is sikerült összeszednem konstruktív tanácskozást.

Ha minden a tervek szerint alakul, akkor 2019. december 9-én Párizsban összeülnek az Oroszországi Föderáció, Németország, Francia ország vezetői Ukrajna elnökével, hogy megoldást találjanak legalább a béke megteremtésére. Szúrkoljunk nekik! Mert, ha ez sem sikerül, akkor még a patschwork sem marad meg Ukrajnából!

Mellékletben álljon itt a tíz évvel ezelőtti tanácskozás rezüméjeként két interju.

В Будапеште открылась конференция по европейской безопасности

21 декабря 2009. в Будапеште открылась международная конференция "Будапештский Меморандум и новая архитектура европейской безопасности", лейтмотивом которой стало обсуждение геополитической ситуации, сложившейся после заключения в 1994 году Меморандума, согласно которому Украина отказалась от собственного ядерного потенциала в пользу гарантий безопасности со стороны России, США и Великобритании. Организатором мероприятия выступил Центр исследований политики безопасности и обороны, соорганизатором с украинской стороны – Международный фонд "Единый мир" (глава правления Эдуард Прутник). В ходе дискуссии участники, среди которых политики и ученые из Венгрии, Украины, РФ, США, Великобритании, Германии, а также послы этих стран и стран Евросоюза, представители ОБСЕ и пресса, отметили серьезные изменения, происшедшие в геополитике в период с момента подписания Меморандума. По общему мнению участников, в мире давно назрел вопрос об обновлении европейской системы безопасности, построении новой архитектуры, учитывающей геополитические реалии новой Европы. В частности венгерский политолог Ласло Кеменем отметил, что Украина находится на стыке геополитических систем. Когда к политической элите придет сознание собственной самодостаточности и не будет необходимости в поиске чужого покровителя, то наберут обороты и разработка концепции обеспечения безопасности Украины, и определение роли в международных отношениях, в том числе и возможности присутствия и в одной, и в другой интеграции. Поставив вопрос глобальной международной безопасности на повестку дня, международный фонд "Единый мир" привлек к Украине внимание международной общественности, ведущих международных экспертов по данной теме. Тем самым повысив рейтинг государства. Это, безусловно, позитивно отразится на пошатнувшемся имидже вашего государства. Ведь таким образом Украина выходит на новый уровень геополитических отношений, совместного поиска новой более эффективной архитектуры европейской безопасности. Выступая перед участниками конференции, глава правления Международного фонда "Единый мир" Эдуард Прутник изложил свое видение необходимости создания нового Глобального союза безопасности. "Сегодня мы стоим перед пониманием необходимости создания Глобального союза безопасности фактически на всем северном полушарии. И начинаться этот союз должен с союза Интеллекта и Воли. При этом, интеллект должен быть не конфронтационный, а воля - доброй. Вот это объединение доброй воли и доброжелательного интеллекта, умноженные на поддержку всего медийного пространства, и есть, по моему глубокому убеждению, фундамент нового Глобального союза безопасности".

Будапешт, 21.12.2009. http://news.meta.ua/archive/21.12.09/cluster:15145151-V-Budapeshte-otkrylas-konferentsiia-po-evropeiskoi-bezopasnosti/

Будапештский меморандум и новая архитектура безопасности

К 2010 году Украина оказалась в положении, которое можно охарактеризовать как полное отсутствие гарантий собственной безопасности. Государство не входит ни в один военный блок, а техническое состояние и боеготовность армии оставляют желать лучшего. Вопрос о перспективах Украины в сфере безопасности обсуждаем с Ласло Кеменем – венгерским политологом, политическим консультантом различных партий.

Ласло, 15 лет назад в Будапеште был подписан меморандум, гарантировавший безопасность Украине. На одной из конференций в Киеве Вы говорили о необходимости переподписания данного документа. Давайте попробуем рассмотреть все теоретические военные-политические союзы Украины.

– Вопрос нелегкий. Действительно, ровно 15 лет назад в Будапеште был подписан меморандум, согласно которому Украина отказалась от ядерного потенциала в пользу гарантий безопасности со стороны трех крупных государств – США, Великобритании, Российской Федерации. Это означает, что неверно говорить «о полном отсутствии гарантий безопасности» для Украины. К тому же на упомянутой конференции в Будапеште принимали ряд ключевых решений и документов, существенно изменивших конфигурацию системы общеевропейской безопасности. Так, утвердили политическую декларацию «На пути к подлинному партнерству в новую эпоху», договорились о разработке модели безопасности для Европы XXI века, принимались другие военно-политические договоренности. Эти документы являются гарантиями для всей Европы, в том числе и Украины.

Если говорить по порядку, то необходимо начать с 1975 года, когда начался процесс создания Организации по безопасности и сотрудничеству в Европе. Результатом стало подписание Хельсинского соглашения, заложившего прочные основы для построения системы европейской безопасности. В развитие этих идей в 1994 году в Будапеште был подписан меморандум.

Однако мир за эти годы претерпел серьезные изменения. Самое важное – окончание холодной войны. В результате длительных переговоров, в 1989 году на Мальте президенты Буш-старший и Горбачев согласились о мирном завершении почти полувековой холодной войны. Хотя ведущие игроки согласились на «ничью», и поныне многие оспаривают этот результат. Одни считают, что победителем является Америка, ведь распался Советский Союз, но в то же время на практике все мы замечаем, что и США потеряли свою единовластную ведущую роль. Мир становится многополюсным, глобально-интегрированным, и образуется сложная сеть взаимозависимости и взаимодействия этих полюсов, интеграций. По окончании холодной войны возникли многие европейские страны. Украина тоже приобрела свою самостоятельность, независимость в этом процессе. Но ни Украина, ни Словакия, ни Сербия или Босния и Герцеговина, не смогли стать участниками тех мероприятий, в ходе которых решалась и их судьба.

В Европе давно назрел вопрос о созыве «нового Хельсинки». Инициатором сбора стран Европы и других, заинтересованных в безопасном развитии этого континента, могла бы выступить Украина, как новое суверенное государство. А также можно было бы совместно рассмотреть инициативу президента России Медведева об обновлении европейской системы безопасности, построении новой архитектуры, учитывающей геополитические реалии новой Европы. Тем более что президент США Обама также выразил новое видение партнерских отношений в глобальном мире.

Венгрия входит в состав стран-членов НАТО. Каковы итоги 10-летнего членства в военном блоке?

-           И в ответе на этот Ваш вопрос я исхожу из понимания того факта, что завершена холодная война. По моему убеждению, противостоящие военные блоки типа холодной войны, могли бы быть лишь анахронизмом в настоящее время.

Однако фактом является и то, что после Мальты – хотя по свидетельству Горбачева договорились об обоюдной ликвидации Варшавского Договора и НАТО – Северо-Атлантический Альянс все же формально остался в целостности. Вопрос о том, почему так получилось, может быть предметом острых эмоциональных дискуссий, в которых сегодня вряд ли победит одна из воюющих сторон. Поэтому мне кажется, что данный вопрос очень и очень преждевременный для Украины.

В то же время, по своему содержанию НАТО сейчас выполняет совершенно другую миссию, нежели при блоковой системе. Дело в том, что с ликвидацией угрозы новой мировой войны, ядерного противостояния, к сожалению, не исчезли все проблемы, угрожающие человечеству. 11 сентября 2001 года мир узнал, на что способны террористы, сомалийские пираты активизировали деятельность. Единственной дееспособной силой, эффективно противостоящей этим явлениям, осталось НАТО. Почти все европейские страны являются уже членами этого альянса, Россия и другие государства СНГ сотрудничают с ним.

Каковы преимущества и недостатки членства в НАТО для Венгрии?

-           Венгрия в этом союзе ничем не выделяется. Мы имеем такие же возможности и обязанности, как все остальные. За пройденные годы наши соответствующие подразделения интегрировались в структуру НАТО, произошло техническое перевооружение, научились мыслить по-новому. Самое главное новшество и положительное изменение происходило в наборе вооруженных сил. В Венгрии уже ликвидирована всеобщая военная обязанность. Соответствующие профессиональные части выполняют в горячих точках мира разные миротворческие функции.

Плюсы и минусы данного союза для Украины?

-           Украина стоит в очереди на вступление в НАТО. Но в настоящее время не видны контуры финишной ленты. В этой ситуации трудно что-либо сказать о плюсах и минусах со стороны Альянса. Плюсом можно назвать продолжение диалога между НАТО и Украиной. Что же касается минусов, то они, скорее, зависят от самого руководства страны: пока нет определенности внутри государства, трудно найти конфигурацию совместного сотрудничества с блоком.

Может ли в качестве альтернативного решения выступить гипотетическое вступление Украины в ОДКБ?

- Это действительно гипотетический вопрос. Чтобы определиться, в какие интеграции лучше вступать, необходимо время. За эти годы может быть реорганизована сама система безопасности Европы. Об этом мы говорили ранее.

Как Вы оцениваете перспективу создания европейских сил безопасности, в том числе и с участием России?

-           Мое видение положительное. Как уже обсуждалось, мир движется к глобальной интеграции. Все зависит от того, настолько быстро мы освободимся от мышления в категориях холодной войны.

Какие государства могут поддержать подобную инициативу?

           - Хотя Европа очень медлительная, но все же лиссабонский процесс активизировался. Так называемая старая Европа – Германия, Франция, Италия – потянут за собой и тех, кто все еще занят историческими обидами и провинциальными интересами, не замечая европейских, глобально-цивилизационных перспектив.

Какие пункты должны стать ключевыми в новом договоре при создании нового военного блока?

- Никакого нового локального военного блока. Создание европейских сил безопасности – если даже произойдет – не означает образование новой структуры. Я считаю, мы должны переключиться на современные понятия.

Мы начали этот разговор о проблемах гарантий безопасности. Я считаю, что главные гарантии кроются во взаимодействии всех стран, основанном на взаимопонимании и доверии. Если подобные характеристики присутствуют, то можно реализовывать совместные мероприятия, создавать необходимые структуры, в том числе и общеевропейские силы безопасности, обеспечивающие надежность всей системы и гарантирующие защиту интересов каждой страны. Достичь такой цели возможно только путем компромиссов. Последние действия Обамы, Медведева, а также руководителей других ведущих стран Европы, Китая, Японии, стран Южной Америки свидетельствуют о возможной перспективе такой направленности событий.

Какие перспективы, как геополитические, так и экономические, может открыть для Украины создание новой структуры безопасности?

- Я уверен, что и для Украины, только такая система безопасности создает благоприятную перспективу. Если во главе мышления проявляется не боязливое противостояние, а желанное взаимовыгодное взаимодействие, то и геополитические, и экономические проблемы становятся решаемыми. Например, если Украина будет уверена в своей независимости и перестанет лихорадочно и панически повторять: «Кто и чем гарантирует наш суверенитет?», то больше может уделить внимание экономике и социальным стандартам.

Каковы могут быть итоги переговорного процесса Москвы и Вашингтона в Женеве, целью которого является заключение нового соглашения о сокращении ядерных вооружений?

- По информации обеих сторон чувствуется, что переговоры нелегкие и идут медленнее, чем предполагали. Однако чувствуется и то, что и россияне и американцы сели за стол переговоров, чтобы договориться. Об этом свидетельствует и совместное заявление Обамы и Медведева о продолжении действия существующего договора.

Может ли факт ведения переговоров означать отказ Путина и Обамы от ядерных амбиций?

- Насколько я смог проанализировать выступления Обамы, в его стратегической политике, одной из центральных идей выступает сокращение ядерного вооружения, но не полный отказ от него. Однако и это немало. Примером доброжелательности является и его решение, отменяющее создание противоракетных сил в Польше и локаторов в Чехии. Со стороны России приняты аналогичные меры. Таким образом, я сейчас не наблюдаю опасных ядерных амбиций со стороны этих лидеров.

Вернемся к Будапештскому меморандуму. Как Вы оцениваете добровольный отказ Украины от статуса ядерной державы, учитывая владение полным циклом ядерной энергетики?

- По-моему, это было мудрое решение. Все средства, которые должны были затратить на содержание и развитие ядерного военного потенциала, Украина могла использовать для более рациональных задач. С отказом от статуса ядерной державы Украина стала более безопасной и для себя, и для окружения. Вспомните, что случилось в Чернобыле. И это было еще до распада СССР, когда общество, так сказать, страдало от «чрезмерной» «дисциплины». Кто взял бы на себя ответственность, если ядерное оружие попало в ненадежные руки?

Как может повлиять восстановление ядерного статуса Украины, о котором не раз говорил президент Ющенко, на отношения с западными и восточными партнерами?

- Я надеюсь, что в Украине нет таких политиков во власти, которые не осознают реальной опасности. От восстановления ядерного статуса безопасность Украины не возрастает, а наоборот. На данный момент угрозы безопасности не существует, тем более, ядерными средствами. Однако если на территории государства появляются ядерные боеголовки, соседи имеют право на ответную негативную реакцию и оценку. Такое изменение в соотношении военных сил в восточноевропейском регионе грубо нарушало бы его безопасность.

Украина находится на так называемом стыке геополитических систем. Таким образом, можно очертить формат совершенно новой концепции обеспечения безопасности Украины – присутствие и в одной, и в другой интеграции.

- В этом я с Вами абсолютно согласен. Украина действительно находится на стыке геополитических систем. Когда к политической элите придет сознание собственной самодостаточности и не будет необходимости в поиске чужого покровителя, то наберут обороты и разработка концепции обеспечения безопасности Украины, и определение роли в международных отношениях, в том числе и возможности присутствия и в одной, и в другой интеграции. В этом плане Украина уже сделала первый шаг – 21 декабря в Будапеште пройдет конференция, посвященная построению новой архитектуры мировой безопасности. Организатором является украинский Международный Фонд «Единый мир». Стоит отметить, что господин Эдуард Прутник – председатель правления фонда – представитель позитивной волны политиков Украины, осознавшей важность решения мировых проблем. Поставив вопрос глобальной международной безопасности на повестку дня, МФ «Единый мир» привлек к Украине внимание международной общественности, ведущих международных экспертов по данной теме. Тем самым повысив рейтинг государства. Это, безусловно, позитивно отразится на пошатнувшемся имидже вашего государства. Ведь таким образом Украина выходит на новый уровень геополитических отношений, совместного поиска новой более эффективной архитектуры европейской безопасности.

Беседовала Ольга Корниенко

http://versii.com/news/195308/print

18.12.2009

A húsz éves évforduló kapcsán újra aktualitást kaptak a történelmi jelentőségű 1989-es év eseményei középpontban a kelet-nyugat megosztottságot jelképező berlini fal lebontásával. A nyolcvanas évek közepétől datálható enyhülés visszafordíthatatlan lendületet vett 89-ben, sorra megdöntve a kommunista pártok hatalmát a keleti blokk országaiban. A berlini határnyitás után egy hónappal Bush elnök és Gorbacsov a máltai találkozóként ismert kétnapos tárgyaláson egyezett meg a hidegháborús szembenállás megszűntetéséről az új nemzetközi berendezkedés feltételrendszeréről. A máltai találkozó pontot tett az anakronisztikus ideológiai szembenállás végére, kimondva, hogy nem tekintünk egymásra többé ellenségként, az államközi kapcsolatok alapja a kooperáció a nemzetközi rendszer pedig az integráció alapjain fog újjászületni. A Szovjetunió 1991-es szétesése után azonban a Nyugat elkezdett magára (az USA-ra) a hidegháború kizárólagos győzteseként tekinteni, megegyezéseiktől elhatárolni magát. 20 év tükrében elmondható, az Egyesült Államok nem volt képes kihasználni a Szovjetunió bukását és a saját képére formálni az immár egypólusú világot. Külpolitikai doktrínája, az erőszak legitim alkalmazása a demokráciaterjesztés, geo-stratégiai és erőforrás-biztosítási célok érdekében vezetett arra, hogy a történelemben először saját területén érje támadás. A vesztesnek kikiáltott Szovjetunió, illetve annak utódja Oroszország kívül rekedt a világgazdasági integráción, de Putyin vezetése alatt talpra álltak és az új évezred kezdetén már erős, és mindenki egyenrangúságát hirdető többpólusú világ építésén fáradozó hatalomként van jelen.[1] Napjaink globális kihívásai, a terrorizmus, a klímaváltozás és a gazdasági válság mindennél jobban bizonyítják, hogy a haladás irányába a kooperáció és az integráció mutat. A hegemónok korszaka a hidegháborúval véget ért. A hidegháború egy felelősségtudatos döntés következtében ért véget a két szuperhatalom részéről, a folyamat maga pedig egy addig nem tapasztalt kooperatív légkörben ment végbe. A dolgozat célja az elméleti háttéranyag bemutatása mellett, Gorbacsov és Reagen a kiegyezésben betöltött szerepének elemzése, illetve a válaszadás a dolgozat alcímében szereplő kérdésre.

A forró háború és a hidegháború közti különbség

Vizsgáljuk meg egy „forró háború” és a hidegháború közti alapvető különbségeket. A forró háború alapja az államok közti érdekellentét, eszköze az erőszakkal való fenyegetés, kirobbanásához pedig az egyik fél katonai erőfölénye vezethet. A forró háborút lezáró békerendszer a „győztes mindent visz” alapon diktált feltételek mellett valósul meg, a veszteseket kívülről hozott módon alakítják át vagy szüntetik meg egzisztenciájukat, a hegemón győztes pedig új nemzetközi rezsim felépítésébe kezdhet.

A hidegháború kialakulása viszont nem következett egyenesen a két fél ideológiai különbözőségéből, sokkal inkább a kölcsönös bizalomvesztésnek egy olyan eszkalációjáról beszélhetünk, amely bizonyos értelemben szükségszerűen vezetett ehhez a konfliktushoz.[2]. A történelem során sohasem létezett gigantikus erők, hatalmak álltak szemben egymással, túldimenzionált háborús készenlétben. „A háborúról sokan tudták, gondolták, hogy bekövetkezése esetén ez lesz az utolsó nagy fegyveres küzdelem az emberiség életében. Ebbe a helyzetbe tulajdonképpen a világ feletti hatalom megszerzésének célja, vágya, másrészt a felek közötti bizalom és a partneri kapcsolatok hiánya hajszolta bele a világ népeit. A növekvő gazdaság, a fejlődő tudomány és technika pedig biztosította hozzá a lehetőséget, a feltételeket. Ezek végeredményeként az emberiség történelme során először került közel a kollektív öngyilkossághoz, önmaga megsemmisítéséhez. Ezt csak a nukleáris hatalmak vezetőinek önmérsékletével, népeik és az emberiség iránti felelősségük tudatosulásával, s a felek érdekeinek egyaránt megfelelő kölcsönös kompromisszumok megtalálásával sikerült elkerülni.”[3]

Mary Kaldor professzor stratégiai játszmákra anticipált imaginárius háborúként állítja be, egy apolitkus stabilitás állapotának, melyet az egyébként alkalmazhatatlan pusztító fegyverek fenyegetése tart fent.[4] A közvetlen összecsapáshoz szükséges katonai erőfölény sem jelent meg egyikük vagy másikuk oldalán az 50-es évek elejétől kezdve. A két szembenálló szuperhatalom és az általuk vezetett szövetségi rendszerek (a NATO és a Varsói Szerződés) kibékíthetetlen ellentéte az ideológiai, politikai, gazdasági, társadalmi versenyben képződött le, míg a katonai szembenállás harmadik országok színtereire korlátozódott. A 70-es évek détante-jának hátterében mindkét oldalon a hidegháború „győztes” befejezésének módja a külpolitikai gondolkodás központi témája lett. A szovjet oldalon a marxista-leninista ideológia szerinti „világforradalmi” folyamatok beteljesedésében és elősegítésében bíztak, illetve a nyugati gazdaság hanyatlásában, mely végül ellentétes hatást váltott ki a saját blokkjukon belül.[5] Az amerikai oldalon két irányvonal képviseltette magát, de lényegét tekintve mindkettő a Szovjetunió és a kommunista ideológia megdöntésére törekedett. Brezinsky a szovjetek „megsemmisítését”, a marxizmus „írmagjának kiírtását”, míg Kissinger az „összeölelkezésen”, a „közös pontok megtalálásán” keresztüli tárgyalásos úton kivívott győzelem szükségességét hangoztatta. A hidegháború lezárása csak speciális keretek között valósulhatott meg, a béketárgyalásokon és békeszerződésekben nem volt alkalmazható a forró háborús feltételrendszer, a hidegháborús állapot feloldása nem történhetett volna meg egy „győztes-vesztes” relációban.

A hidegháborús nemzetközi rendszer

A hidegháborús nemzetközi rendszer 40-45 éve – összevetve a vesztfáliai 200 és a bécsi kongresszus 100 évével -, rövid időszaknak nevezhető történelmi viszonylatban.

A nemzetközi rendszer korábbi euro-centrikus jellege fokozatosan alakult át a 20. század kezdetétől fogva, a II. világháború után beszélhetünk a globalizálódásáról. A hidegháborús rendszert nevezhetjük az első globális nemzetközi viszonyrendszernek, melyben a szembenálló felek közti fegyverkezési, ideológiai, geopolitikai, gazdasági, társadalmi verseny túlmutatott saját és közvetlen szövetségi rendszerének határain. Nem beszélhetünk azonban klasszikus pozitív és negatív integrátor szerepekről, a nagyhatalmak érdeke a világ országainak megosztása és ezen keresztül a rendszer ellenőrizhetővé tétele volt. A szövetségi tömbök zárt rendszerek voltak, közéjük ékelődtek az „el nem kötelezettek” és a harmadik világ országai melyek - közvetlen összeütközés híján - gyakran voltak színterei a nagyhatalmak politikai játszmáinak. Ezek a lokális háborúk az erőviszonyok szondázására szolgáltak. A konzerválódott, átjárhatatlan szövetségi tömbök volt a status quo fenntartásának egyik alappillére.

Az ötvenes évek második felétől mindkét oldal vezetői egyetértettek abban, hogy a nukleáris háború egyik fél számára sem hozhat győzelmet. Kissinger arra kereste a választ,[6] hogy hogyan tehetnék mégis a politika számára használhatóvá a nukleáris fegyvereket. A válasz a menekülés a technológiai fejlesztésbe koncepció[7] volt, mely alapján a folyamatos katonai fejlesztések célja az elrettentés, fenyegetés hitelességének fenntartása volt. A MAD[8] - a kölcsönösen biztosított megsemmisítés – állapota kis területet hagyott a katonai stratégiai lépéseknek, permanens technológiai és nukleáris fejlesztési versenybe hajszolta a szuperhatalmakat, akik ez által egymástól függővé váltak, és rákényszerültek a fegyverkezési verseny szabályozott keretek közé szorítására. Mindazonáltal a nukleáris patthelyzet a lett a stabilitás másik alappillére.

Az 1962-es kubai rakétaválság rávilágított a stabilitás törékenységére, az események hatására egy sajátos bilaterizmus alakult ki az amerikaiak és a szovjetek között, egy kooperatív konfliktusról beszélhetünk a 70-es évek közepéig. Az enyhülés előzményeként aláírásra kerültek az Atomcsend és Atomsorompó egyezmények, majd a Nixon kormányzat hivatalba lépését követően megindultak a SALT[9] tárgyalások, melynek eredménye az első fegyverkorlátozási egyezmény megszületése lett. Az 1975-ben aláírt helsinki záróokmány az enyhülés csúcspontját jelentette, befejeződött az a folyamat, mely úgymond intézményesítette a hidegháború addig informális szabályait:

• befolyási övezetek elismerése
• közvetlen konfrontáció kerülése
• lemondás a nukleáris háború alkalmazásáról
• kölcsönös fenyegetettség és a MAD egyensúlyhelyzetének elismerése
• geopolitikai anomáliák (pl. Nyugat-Berlin) elviselése inkább, mint a konfliktussal fenyegető megszüntetése

A békés egymás mellett élés intézményrendszere új kooperációs távlatokat nyitott a gazdasági, környezeti, szociális kérdésekben. A záróokmányba „becsempészett” harmadik kosár fontos alapja lett a 80-as évek amerikai propagandájának a szovjetek ellen. Ha úgy tetszik ez volt az ideológiai szembenállás trójai falova – hiszen aláírták a szovjetek. Az ütközőzónák megmaradása szintén kódolta a viszonyrendszerbe az egyik fél lehetséges vereségét. A záróokmány aláírását követő 10 évben ismét felerősödő regionális konfliktusok (a két hegemón támogatása mellett), az afganisztáni bevonulás, az olajárrobbanások kiváltotta gazdasági válság és az elhidegülő nagyhatalmi kapcsolatok rávilágítottak a nemzetközi rendszer gyengeségeire, a megoldás egy új formáját igényelve.

A hidegháború lezárásához vezető indokok

Kijelenthetjük, hogy alaphelyzetben nem volt közös indoka az USA-nak és a Szovjetuniónak a hidegháború lezárására, hacsak nem a fegyverkezési versenyből fakadó, már említett kölcsönös függőség feloldására gondolunk. A világnak választani kellett a kiegyensúlyozottabb gazdasági és társadalmi fejlődés és a fegyverkezési verseny között. Ennek felismerését sem az egyik, sem a másik tábor nem nélkülözte.[10] 1976. június 30-án, az európai kommunista és munkáspártok berlini konferenciájának dokumentumában ez az alábbiak szerint fogalmazódott meg: „Véget kell vetni a fegyverkezési hajszának, hozzá kell látni a fegyverzet és a haderők csökkentéséhez. A növekvő fegyverkezési kiadások egyre súlyosabb terheket rónak a dolgozókra, a néptömegekre.” A túlzott fegyverkezésnek igen kedvezőtlen hatása van a gazdaságra, a biztonság anyagi alapjaira. Bár a magas katonai kiadások rövid távon növelik a bruttó nemzeti termék mennyiségét (mivel a korszerű fegyverek értéke rendkívül magas), javítják a foglalkoztatottságot, emelik az általános technikai, technológiai színvonalat, közép- és hosszú távon mégis rendkívül hátrányosak. A nagyméretű fegyverkezés közép- és hosszú távon csökkenti a gazdasági növekedés ütemét. Ez abból ered, hogy mérséklődik a termelőeszközök fejlesztésére fordítható beruházás, a kutatásra fordítható összeg. Végeredményben csökken a munka termelékenysége. A fegyverkezési verseny ellen szólt 1977 márciusában Carter amerikai elnök is az ENSZ-ben mondott beszédében.[11] Gazdasági és erkölcsi értelemben a fegyverkezési versenynek hosszútávon csak vesztesei lehetnek, a Szovjetunió egymaga kimutathatóan majd’ 3000 milliárd USD-t (Gorbacsov szerint 10 000 milliárdot) költött el erre, míg a NATO tagországok becslések szerint 7000 milliárdot.[12] A fegyverkezési verseny költségeit tehát mindkét oldal keményen megfizette.

Robert Gilpin, a Princeton Egyetem professzora hegemón stabilitás elméletében kifejti a kapcsolatot a legnagyobb erővel bíró hegemón hatalom, a transznacionális háborúk és a nemzetközi, világgazdasági rendszer kialakulása, fenntartása között. A világgazdasági rendszer nem önfenntartó, szükség van olyan nagyhatalomra aki finanszírozza, a résztvevő tagoknak pedig biztonságot, prosperitást nyújt. Ugyanakkor a legnagyobb hasznot is ő húzza a nemzetközi kollektív javak (pénzügyi rendszer, intézmények) biztosításából. A történelemben békeidőszakok és hegemóniális háborúk váltják egymást, létrehozva az új és újabb nemzetközi rendszereket. A rendszerben megjelennek idővel „free rider”, azaz potyautas államok, amelyek nem járulnak hozzá a rendszer költségeihez, de élvezik a rendszer biztonságát, a kereskedelem prosperitását. A technikai forradalom és az új erőforrások megjelenése következtében egyre többe kerül fenntartani a rendszert, a feltörekvő hatalom pedig, olcsóbban tud megélni. A hegemóniális háború során a „free rider” feltörekvő hatalom kihívja a domináns hatalmat, az új nemzetközi rendszer jellegének meghatározására. A polarizált rendszerben érdekcsoportok alakulnak ki, majd a szövetségi rendszerek közti átjárás megszűnése a konfliktus kirobbanásához vezet. A veszteseket kívülről hozott módon átalakítják, vagy megsemmisítik, megállapodnak az új rendszer elveiről, értékeiről, megtörténik a költségek újraelosztása.[13] Az elmélet ugyan nem prediktív, de alkalmazható a hidegháborúra. Az addigi hegemón USA mellett a második világháború végére megjelent egy másik, a Szovjetunió, a nukleáris fegyverkezési verseny a birodalmi költségek újraelosztásáról szólt. A saját szövetséges és gazdasági rezsimjének valódi árak alatt biztosított erőforrások és a világforradalmi folyamatok finanszírozása, nagy mértékben megnövelte a költségeit, a 80-as évek közepére állandósuló gazdasági hiány pedig a belső szociális ellátás biztonságát - azon keresztül pedig, a rendszer egzisztenciáját - veszélyeztette. A Szovjetunió a költség-haszon elve alapján vissza kellett, hogy vonuljon, gazdaságilag nem tudott jó hegemón lenni. A belső reform szükségessége és a hidegháború lezárása saját fennmaradásának sarokköve lett.

A nyugatot a nyolcvanas évek végére egy túltermelési válság fenyegette, a gazdasági növekedés biztosítása érdekében rövid időn belül szüksége volt az új, fizetőképes piacokra, potenciálisan a Szovjetunióra és Kínára. Az olajárrobbanások addigra már megmutatták az USA és Japán interdependencia-érzékenységét és sebezhetőségét. A heterogén interdependencia rendszer következtében a szovjet blokk államait viszont nem érintette az olajár megugrása, a KGST nekik nyomott áron biztosította a nyersanyagokat. A globalizációs és interdependencia folyamatok megjelenése az idő-tér vetület általános leszűküléséhez vezetett, a világháborúk utáni világpolitikai és világgazdasági berendezkedés pedig, nem volt többé alkalmas ennek kereteket szabni. A helyzet megoldását a gazdasági integráció kiterjesztésében, ha úgy tetszik a globalizáció egy újabb lendületében látták.

Biztonságpolitikai oldalról reális veszélynek tűnt, hogy a két oldalon felhalmozódott óriási mennyiségű nukleáris töltet kicsúszik az ellenőrzés alól és illetéktelenek kezébe kerül,. Ezen felül a nyomasztó tény, hogy a rendelkezésre álló nukleáris potenciállal akár ezerszer is megsemmisíthetné egyik a másikat és egy háború 1100 millió ember azonnali, további 1100 millió rövid időn belüli elpusztulását eredményezné, felelősségtudatot ébresztett a szuperhatalmak vezetőiben. Az emberiség teljes megsemmisülésének a kulcsa a kezükben volt. A kollektív - értve ez alatt a világ népeit – biztonság kérdése tehát közös üggyé vált a 80-as évek közepétől.

Összefoglalva:

• A fegyverkezési verseny végletekbe hajszolása (Csillagháborús terv) gazdasági mélypontra küldte a Szovjetuniót, veszélyeztetve a szociális ellátás biztonságát.
• A 20. század második felének gazdasági, technológiai és társadalmi változásai nyomán a rendszer „felélte” előfeltételeit, egy új nemzetközi berendezkedés igényét vetítette előre.
• A túltermelési válság az olajárrobbanás utáni következő nagy megrázkódtatásnak ígérkezett a nyugat számára, ezt igyekeztek az új piacok felé való nyitással elkerülni.
• A nukleáris fegyverek birtoklásával járó felelősség felismerése a konfrontáció helyett a kooperáció felé terelte a szembenálló feleket. [14]

Gorbacsov és Reagan: Út a máltai találkozóig

Bár a helsinki folyamat tárgyalásai során a békés egymás mellett élés intézményesítésére törekedtek, a hidegháború megnyerése volt továbbra is mindkét fél célja. A szovjetek tovább folytatták stratégiai terjeszkedésüket, elég volt bárhol - Szomáliában vagy Kambodzsá­ban, Nicaraguában vagy Afganisztánban – kijelenteni, hogy győzött a forradalom és a Szovjetunió máris politikai, gazdasági és nem utolsósorban fegyveres se­gítséget nyújtott. A szovjet expanziós törekvések elsődleges célpontjai, az olajválság következtében a harmadik világ nyersanyagban gazdag területei lettek a 70-es, 80-as években. Ezeket a sikereket a szovjetek hajlamosak voltak túlértékelni. Ahelyett, hogy a kapitalista világ megosztására törekedtek volna, mint Sztálin idejében, Berlin ügyében intézett ultimátumokkal, Kubába telepített rakétákkal és a fejlődő világban folytatott kalandorpolitikával akarták legyőzni a Nyugatot.[15] A katonai jelenlét széleskörű biztosítása meghaladta a szovjetek lehetőségeit, a stagnálás összeomláshoz vezetett.

Az amerikai kormányok a „Vietnam-szindróma”[16] utóhatásaként csak nagyon lassan válaszoltak a kihívásra, a Ford- és Carter kormányok a harmadik világbeli szerepvállalással szemben az izolációs politikát részesítették előnyben. Az amerikai választókat a demokraták külpolitikai kudarcai (iráni túszdráma) és a nemzetgazdaság állapota az 1980. évi elnökválasztáson a republikánus Ronald Reagan mellé állították. Amerikának olyan vezetőre volt ismét szüksége, aki megerősíti az amerikai kivételesség hagyományos elveit. Ami Reagan-t kiemelte a sorból, az, az eszme szó szerinti alkalmazása volt a külpolitikában.[17] A szovjet expanzióra eltökélt konfrontációs stílusban adott választ, az USA-t „a mai világ legnagyobb békeerejének” titulálta és kimondott célja volt a demokráciák feltétlen támogatása, a demokrácia eszméjének aktív terjesztése – azaz logikusan végigvitte a wilsonizmust. Programjának alapja a tartós növekedést felmutató gazdasági alapok megteremtése és az USA biztonságát garantáló katonai képességek kialakítása volt. Az amerikai-szovjet csúcstalálkozók 79 és 85 között szüneteltek, a csúcsdiplomácia helyett az ideológiai és propagandaháború kapott szerepet a „kis hidegháború” időszakában. Ennek eszköze volt az olimpiák kölcsönös bojkottálása (1980 – Moszkva, 1984 – Los Angeles), illetve Reagan első elnöksége alatt hangoztatott „antikommunista” retorikája, mely egyértelműen jelezte, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában kiteljesedik a hidegháborús fordulat. 1982. június 8.-án, a brit parlament előtt elmondott beszédében Reagan a Szovjetuniót a demokratikus eszméket eltipró, megújulásra képtelen, zsarnoki rendszerként állította be, és nemzetközi összefogásra hívta fel a nyugati államokat, hogy megvalósíthassa a „demokrácia és szabadság menetelését, mely a marxizmus-leninizmust a történelem hamu-dombján hagyja”.[18] 1983. március 8.-án az Evangélikus Szervezetek országos ülésén elmondott beszédében a „gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót. A Szovjetuniónak Dulles óta nem kellett hasonló magatartással szembenéznie – írja Kissinger – és ő maga sem törekedett a „felszabadítási” politikájának gyakorlatba való átültetésére. Reagan-ék viszont komolyan gondolták, amit mondtak, az offenzívát mind ideológiailag, mind geostratégiailag értették. A helsinki záróokmány harmadik kosarára (emberi jogok) hivatkozva próbálták ideológiailag aláásni a szovjet rendszert. Stratégiai fronton a szovjetekkel szemben két cél együttes elérésére törekedtek: a szovjet geopolitikai nyomás megállítása, majd visszájára fordítása, illetve egy olyan fegyverkezési program beindítása, amely meghiúsítja a szovjet stratégiai fölényre tett kísérletet. Ennek két legfontosabb lépése az amerikai közép-hatótávolságú 1983. március 23.-án került bejelentésre a Hadászati Védelmi Kezdeményezés (az ún. Csillagháborús terv), amelynek célja, hogy lézerfegyverekkel és műholdas technikával védje meg az USA területét egy esetleges szovjet rakétatámadástól. Az űrfegyverkezés igazi céljáról Reagan elnök 1985-ben így nyilatkozott: „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót.”[19] A gazdaságilag térdre kényszerítés ötlete már az 1950-es NSC 68-as dokumentumtól kezdve a tartós konfliktus ideológusainak[20] gondolatain át Helmut Schmidt 1969-es Az egyensúly stratégiája c. könyvéig jelen volt a köztudatban. Schmidt-et idézve: „Az amerikai gazdaság nagyobb egy főre eső teljesítőképessége lehetővé teszi az amerikai vezetés számára a ki nem mondott fenyegetést egy olyan gazdasági fegyverkezési versennyel, amellyel a Szovjetunió – néptömegeinek életszínvonalára nézve – csak nagyon keserű következményekkel tudna lépést tartani.”

Kissinger szerint Reagan nem hitt a kibékíthetetlen nemzeti érdekekben, nem látott megoldhatatlan konfliktust az országok viszonyában. A saját rendszerének felsőbbrendűségére alapozva, hogy képes meggyőzni a szovjet vezetőket a kommunista filozófia tévességéről, ehhez viszont nem válogatott az eszközökben, céljait konfrontáció útján igyekezett elérni. Közbülső megoldást nem látott az állandó konfliktus és a végleges kibékülés között.[21] Az amerikai propaganda igyekezett a hidegháború fontosságát visszavezeti a köztudatba, ebben a korszakban készültek olyan filmek[22], melyek egy lehetséges nukleáris összecsapás problémáját vetették fel az amerikaiak és a szovjetek között. Az armageddon elkerülése érdekében akár a Brzezisnky-féle teljes megsemmisítés, akár a Kissinger-féle tárgyalásos térde-kényszerítés taktikáját alkalmazva, de a hidegháborút győztesen kellett befejezni.

Gorbacsov 1985-ös főtitkárrá választása új helyzet elé állította Reagan-t: a fiatal, dinamikus és logikusan gondolkodó vezető személyében megvolt a tárgyalópartner, így az általa addig képviselt külpolitikai retorikáját fel kellett adnia, ajtót nyitva a kölcsönös bizalmon és egymás érdekeinek elismerésén alapuló kapcsolatoknak, mely elengedhetetlen volt a hidegháborús helyzet lezárásához. Ami összekötötte őket, az a világ sorsa iránt érzett kölcsönös felelősségtudatuk volt. Mindketten tudatában voltak, hogy a nukleáris összeütközés elkerülése a Földi lét fenntartásának záloga, közösen vallották, hogy egy nukleáris háborút senki sem „nyerhet meg”, de amíg ilyen fegyverek léteznek, fennáll a veszély, hogy ezeket valaki használni is fogja.[23] Mindketten készek voltak meggyőzni a másikat: nem készülnek katonai akcióra, de gyanakvóak a másik féllel szemben, ezért szükséges a közvetlen tárgyalás, a fegyverzet-leépítés új szakasza.

A gerontokrata vezetők után 54 évesen hatalomra került Gorbacsov volt az első vezető, aki képes volt átlátni a szocialista rendszer válságát, ki akarta lendíteni a világ legnagyobb országát a tespedés, a pangás állapotából, s a szocializmus alapértékeinek, kereteinek megtartása mellett jelentős változásokat, nyílt politizálást, a gazdaság fejlődésének meggyorsítását tervezte beindítani és megvalósítani.[24] „A demokrácia, a „glasznoszty”, a szabad piac nem a Nyugat kizárólagos értékei” - vallotta Gorbacsov.[25] A Szovjetunió túlélését annak megreformálásában és a világgazdaságba való integrálásában látta. Az integrációhoz viszont elengedhetetlen volt a fegyverkezési verseny feladása, az ütközőzónák felszámolása, a szovjet terjeszkedés megállítása, illetve a belső társadalmi és gazdasági szerkezetváltás (peresztrojka). A biztonságot politikai eszközökkel kívánta megteremteni, a szovjet tömb pozíciójának erősödését várta a nyitottabb gazdaságtól és a liberalizáltabb döntéseken alapuló teljesítménynöveléstől.

Az átalakítás azonban már a nómenklatúra esetében megfeneklett. A felsőszintű káderek, vállalatvezetők, a középszintű hivatalnokok nem voltak hajlandóak engedni az addig megszerzett kiváltságaikról és kényelmes helyzetükről az „agyonbürokratizált” rendszerben. Nem tudták magukévá tenni az irányítás demokratikus alapjainak fejlesztését, az önigazgatási elvek széles körű alkalmazását, az önálló gazdálkodást és önálló elszámolást. Bebizonyosodott, hogy a szocializmus, mint társadalmi rendszer képtelen a megújulásra, a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásra. Gorbacsov ördögi körbe került a glasznoszty és a peresztrojka keresztülvitelével, hiszen hiába próbálta megnyerni az új technokratákat, nem léteztek olyan intézmények, melyek a szabad véleménynyilvánítás és a viták csatornái lehettek volna. Hatalmi bázisát a pártból a kormányzatba helyezte át, megteremtve saját belső ellenzékét. Folyamatosan elvesztette intézményi támogatását anélkül, hogy a közvéleményét megnyerte volna. Nem tudott életképes alternatívát kínálni a kommunista államszervezet elvével szemben. Az átlag szovjet polgár nem sokat érzékelt a gazdasági átalakítás előnyeiből. A tagköztársaságok felé tett engedményei, csak a rendszer bomlásának folyamatát gyorsították, kiélezve a nemzetségi konfliktusokat. Nem ismerte fel, hogy liberális reformjai a rendszer kohézióját aknázzák alá. Így tehát a Szovjetunió megreformálására tett kísérlete végül a „felülről vezérelt forradalom” helyett egy alulról szerveződő lázadásban végződött.[26]

A belső reformokhoz szükséges stabilitás megtartása érdekében az USA-val szembeni külpolitikai kapcsolatok újraértékelésére volt szükség. Gorbacsov a glasznoszty külpolitikai vetületét - melyet ő maga „új gondolkodásnak” hívott - a következőképpen fogalmazta meg dr. Kemény Lászlónak adott interjújában,[27] 2001-ben:

Szerintem az akkori időkhöz képest elég bátor gondolatokat képviseltünk és javaslatokat is tettünk. A világ ellentmondásos, egyszerre hordoz magában egységet, és mindinkább kölcsönös függőségekké válik. Ezek azok az első - hogy úgy mondjam - tézisek, amelyek bázisán formálódott az „új gondolkodásmód”. Ha mi egy csónakban, egy hajóban, annak személyzeteként létezünk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy ne fordítsuk fel ezt a hajót. S ez akkor lehetséges, ha összehangolt munka van, amikor szabályok vannak, amelyekre ezen a hajón a kapcsolatviszonyok épülhetnek. Ebben az értelemben az első, amire jutottunk, hogy csakugyan úgy van az, hogy ott a Fehér Házban ülnek, és unalmukban azt fontolgatják, hogyan is tudnák a Kremlt, a Szovjetuniót, az egész Varsói Szerződést szétzúzni? Aligha. Nem is olyanok. Mi sem gondoltuk azt, hogy nekünk feltétlenül meg kell semmisíteni az Egyesült Államokat. Szerintem ilyen vad nézet nem jutott eszünkbe…. S ha így van, akkor fontoljuk meg azt, hogy valami jót is tehetnénk, ahelyett, hogy veszekszünk. Tegyük fel egymásnak a kérdést, olyan leküzdhetetlen a szembenállás, amit kialakítottunk, a falak, amelyeket felépítettünk, a létrehozott blokkok és az, hogy egymást elátkozzuk, méghozzá valóságos pszichológiai háború formájában? Egyébként ezek nagyon fontos kérdések voltak. Meg kellett válaszolni őket, mert e nélkül nehéz lett volna a megújulásra és az adaptálódásra gondolni már az új időkhöz és az új kihívásokhoz szükséges külpolitikában. Végül is ez volt, amit „új gondolkodásként” neveztünk. Mi úgy mondtuk, hogy a „peresztrojka” (átépítés) a nemzet számára demokratizálódást és az ország megújítását jelenti, a „glasznoszty” (a nyilvánosság) pedig, az a nyitottság, ami a művelt társadalmunknak lehetővé teszi, hogy a legjobb oldaláról mutassa meg magát.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXVII. kongresszusán 1986-ban elutasították az addig uralkodó osztályharc elkerülhetetlenségét hangsúlyozó marxista-leninista ideológiai vonulatot, a nemzetközi együttműködés szükségességének elvével helyettesítették. A békés együttélésnek tehát nem volt többé alternatívája, bár kitartottak az ideológiai különbségek szükségessége mellett. Egy biztonságosabb és megbízhatóbb világra vágyunk, egy olyan világra, amelyben mindenki megőrizheti a saját filozófiai, politikai és ideológiai nézeteit és életformáját – írta Gorbacsov Peresztrojka – reform c. könyvében.

Gorbacsov következetesen képviselte nézeteit a külföldi beszédei, nyilatkozatai során, kiváltva a Nyugat szimpátiáját. Az ideológiai alap „lecserélése” azonban megfosztotta a szovjet külpolitikát a történelmi igazolásától és hitétől, olyan megoldhatatlan kérdések elé állítva saját magát, mint a nyugati demokráciához való viszony, a Kínával fennálló kapcsolatok, a csatlós államok belső feszültségei, valamint a saját rendszerük stagnálása.[28]

Reagan és Gorbacsov első találkozójára 1985. november 21.-én, Genfben került sor, ahol egyetértettek a stratégiai fegyverek leszerelésének szükségességében, illetve Gorbacsov hajlandóságot mutatott az afganisztáni helyzet megoldására. Egy évvel később az 1986 október 21-22.-i reykjavíki csúcstalálkozó igazán komoly eredményekkel kecsegtetett, a vezetők feltételesen megállapodtak a stratégiai erők 5 éven belüli 50%-os csökkentéséről és az összes európai ballisztikus rakéta 10 éven belüli megsemmisítéséről, ám Reagen hajlandó lett volna belemenni a szovjetek az összes nukleáris fegyver megsemmisítésére vonatkozó javaslatába és megosztani velük az SDI kutatási eredményeit. Felszámolni azonban nem volt hajlandó a programot (saját pozícióit védendő), Gorbacsov, pedig taktikai hibát követett el amikor tovább erőltette az SDI felfüggesztését és az ABM szerződés megváltoztatását, ahelyett, hogy egy reykjavíki elveken alapuló fegyverzet-ellenőrzési egyezményt forszírozott volna. Reagan meglepetésszerűen kivonult a találkozóról, keresztülhúzva a szovjetek terveit.

Gorbacsov elszalasztott lehetősége a fegyverkezési verseny lezárására a hazai átalakítási folyamatok keresztülvitele szempontjából lett volna különösen fontos. Reykjavík után vissza kellett térnie a hadászati erők 50%-os leépítését és az európai középhatótávolságú-fegyvereket illető „nulla-megoldást” előirányzó időigényes diplomáciai tárgyalásokhoz, melyek időigényesek ugyanakkor irrelevánsak voltak az alapvető problémák szempontjából – hogy a fegyverkezési verseny teljesen kimeríti a Szovjetuniót.[29] 1988 decemberében Gorbacsov egyoldalú felajánlást volt kénytelen tenni az ENSZ előtt, többek közt bejelentette a szovjet haderő félmilliós létszámleépítését. „Nagyon reméljük, hogy az Egyesült Államok és Európa is lépéseket tesz”[30] – reménykedett Gorbacsov. A Szovjetunióra ezzel feladta a fegyverkezési versenyt, az egyik legfőbb teher tehát lekerült a válláról.

A majd’ 10 éve folyó afganisztáni háború sikertelensége általános elégedetlenséget váltott ki, és hatalmas összegeket nyelt el. 1988 május 15.-én végül a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Afganisztánból. A csatlós államok gazdasági támogatása, a területükön állomásoztatott egységek fenntartása szintén nagy terheket rótt a szovjetekre. A helsinki záróokmány emberi jogokra vonatkozó harmadik kosara alapot biztosított a kelet-közép európai ellenzéki mozgalmaknak követeléseinek. Az 1989-es év eseményeinél a Brezsnyev-doktrína bárminemű alkalmazása a külpolitika aláásása lett volna. Az Európa Tanács előtt mondott beszédében[31] Gorbacsov minden kétséget eloszlatóan kijelentette: „Itt az ideje, hogy a hidegháború kiindulási pontjait a levéltárakba utaljuk, amelyekkel Európát a szembenállás helyszíneként kezelték és befolyási szférákra osztották fel.” A szovjet stratégiai terjeszkedés többé nem volt napirenden, Európában, pedig eljött az idő a német kérdés rendezésére.

Gorbacsov úgy taktikázhatott, hogy a 89-es események tekintetében vállalt bölcs döntései jó tárgyalási pozícióba helyezik a Szovjetunió megmentését és integrációját tekintve. 1989 július 14-én találkozott a 7 legfejlettebb ipari ország kormányfőivel, kifejtve nekik reformpolitikájának célját: „Peresztrojkánk elválaszthatatlan attól a politikától, mely a világgazdaságban való teljes részvételünket célozza. A világ csak nyerhet egy akkora piac megnyitásával, mint a Szovjetunió.”[32] Elképzelése, a KGST gazdasági vívmányainak a megőrzésére az Európai Közös Piaccal való új integráción (közös Európa Ház) keresztül, nyugati ellenállásba ütközött, akik látszólag a maguk kapitalista elvei alapján a kelet-európai államok külön-külön való integrációjában voltak érdekeltek.

Az imént taglalt feltételek teljesülése, az 1989-es rendszerváltások és berlini fal leomlása teremtette nemzetközi légkörben minden adott volt a hidegháború hivatalos befejezéséhez.

A máltai találkozó, 1989. december 2-3.

A máltai találkozón született megállapodások tartalmát illetően csak következtetésekbe bocsátkozhatunk a nyilatkozatok és kommentárok nyomán, hiszen mind a mai napig nem hoztak nyilvánosságra hivatalos, a két fél által aláírt dokumentumot. A megegyezés létezését azonban maga Gorbacsov erősíti meg.[33] 20 év távlatából történelmi tényként mondhatjuk ki, hogy a máltai találkozón került sor a hidegháború lezárására. A már fent elemzett stratégiai érdekek a feszültséggócok felszámolásában és a világgazdasági integrációs folyamatok kibővítésének ígéretében emelkedtek szintézisre. Ez a gyakorlatban az alábbi pontokat jelentette:[34]

1. A 70-es években intenzívvé vált „világforradalmi folyamatok” a Szovjetunió közvetett terjeszkedésével jártak a kontinenseken, nagy létszámú szovjet katonai és műszaki egységet állomásoztatva szerte a világban. Ahhoz tehát hogy ez a feszültségforrás felszámolódjék, ki kellett vonulni Afganisztánból, vissza kellett vonulnia Afrikából, Közép- és Dél-Amerikából, Délkelet-Ázsiából és biztosítékokat kellett adnia a tekintet­ben, hogy ezekben a körzetekben az országok önrendelkezése megvalósulhat. Ez a visszavonulás lényegében 87-88-ban lezajlott.

2. A második feszültségforrás a hidegháborús viszonyrendszer jelképe, az Európa közepén tátongó geopolitikai anomália, a kettéosztott Németország és a kettéosztott Berlin volt. Az NSZK és az NDK gazdasági és társadalmi berendezkedése adta különbségek miatt tudvalevő volt, hogy az egyesítés csak az NDK NSZK-ba olvadását jelentheti, felborítva az erőegyensúlyt Európa közepén, magában hordozva a láncreakció elindításának veszélyét a Varsói Szerződés tagállamaiban. Az egyesüléshez vezető események szövevényéből ma már kibogozható, hogy Gorbacsovék taktikájában egy lassú folyamat szerepelt, hiszen a Szovjetunió belső átalakítása során kiengedett nyilvánosság szelleme ismertté tette a repressziókat, sérelmeket melynek következtében mindinkább a széthullás veszélye fenyegetett. Ha nem tudják lassítani a visszavonulást, nem marad idő, hogy beérjenek a folyamatok. A 89-es eseményekre Közép-Kelet Európában a szovjet vezetés végül bölcsen reagált, a Brezsnyev-doktrína többé nem volt érvényes.
3. A harmadik megoldandó konfliktus a palesztin-izraeli szembenállás volt, ahol a szovjetek ragaszkodtak a részvételükkel történő, tárgyalóasztal melletti békés rendezéshez. Ugyanis ha Amerika saját elhatározása alapján kezdene háborúba a térségben az ugyanúgy venné ki magát, mintha a Szovjetunió nem vonulna vissza Németországból. A Szovjetunió a kérdés rendeződésétől azt várta, hogy részvétele kapcsán szervesen integrálódhat a világ fejlődési folyamatába, egyenlő és egyenrangú partnerként kezelik majd mind gazdasági, mind politikai, mind egyéb természetű kérdésekben.
4. A Szovjetuniót integrálják a világgazdaságba illetve, az új világrend kiépítésében partneri együttműködésre törekszenek.[35] A nyugati kereskedelem és befektetések előtt megnyitják a stagnáló orosz gazdaság piacait.[36] A Szovjetunióval szemben alkalmazásra kerül a legnagyobb kedvezmény elve.
5. Befejezik a fegyverzetellenőrzési tárgyalásokat és az európai szárazföldi erők és hagyományos fegyverek leépítéséről szóló tárgyalásokat. Felülvizsgálják a katonai szövetségek szerepeit, a Varsói Szerződés és a NATO nem lehetnek a továbbiakban szembenálló felek, tartalmukat tekintve a politikai együttműködés felé kell elmozdulniuk. Gorbacsov később utalt arra, hogy a két katonai tömb végleges felszámolásában és egy új európai biztonsági rendszer kialakításában is megegyeztek, melyet aztán csak ők vettek a maguk részéről kötelezőnek.[37]

A máltai tárgyalások második napján elhangzott a kulcsmondat Gorbacsov szájából: „A Szovjetunió kész nem ellenségként tekinteni az Amerikai Egyesült Államokra”. Gorbacsov kijelentésének úttörő szerepét mutatja, hogy Bush elnök „csak” 4 hónappal később, 1990 áprilisában, Sevardnadze külügyminiszterrel folyatott tárgyalása során jelentette ki, hogy „az ellenség nem a másik oldalon van, hanem a kiszámíthatatlanságban és az ingatagságban”[38]

A máltai találkozó utóhatása

A máltai találkozó időpontjában senki sem gondolhatta, hogy 2 év múlva a Szovjetunió összeomlik, a bipoláris világhatalmi képlet formálisan is megszűnik. Viszont már ekkor a liberális demokrácia végső győzelmét[39] ünnepelték, igazolásukra felhozva az 1989-ben a szocialista tömbben végbement politikai átalakulási folyamatokat. A hidegháború kapcsán beszélhetünk a marxista-leninista forradalmi ideológia vereségér, de semmiképp sem a liberális demokrácia végső győzelméről. Az elmúlt húsz év a huntington-i elméletet igazolta, a világ pedig új veszélyforrással kell, hogy szembenézzen a terrorizmus általános térnyerése kapcsán. Sokan elővették a győztes-vesztes terminológiát, például Brezinsky, aki pont Budapesten, hivatkozott arra, hogy a Szovjetunió megszűnt, ezért az egyedüli győztes az Egyesült Államok, egy nem létező állammal kötött megállapodás pedig, miért lenne a továbbiakban érvényes bárkire? Brezinsky-nek két okból nem volt igaza. A Szovjetunió összeomlása a szocialista rendszer megreformálhatatlanságából adódott, a 70-es évek vége óta tartó gazdasági és társadalmi válság katalizátora volt a gorbacsovi peresztrojka, tehát az előbb-utóbb bekövetkező bukást paradox módon gyorsította fel a rendszer megmentésére tett kísérlet. Az amerikai külpolitikának és magának a hidegháborúnak erre csak közvetett ráhatása lehetett. A hidegháború lezárására viszont saját túlterjeszkedése, illetve az amerikai fegyverkezési stratégia sikere okán kényszerült. Másrészről az USA a hidegháború közvetlen lezárása után (de még a Szovjetunió létezése idejében) nem viselkedhetett győztes hegemónként a világpolitikai porondon. Erre a legjobb példa a II. öbölháború esete.

Kuvait iraki lerohanása idején[40] még mindig 500 000 főnyi szovjet katona állomásozott az NDK területén. A szovjetek a máltai megegyezés alapján ragaszkodtak az arab kérdések tárgyalásos, katonai beavatkozás nélküli megoldásához, a terület biztonsági kockázatai miatt. Az amerikaiak azonban magánakciót terveztek, mellyel stabilizálhatták volna helyzetüket a stratégiailag fontos Perzsa-öbölben. Az ENSZ égisze alatti akcióban 580 000 amerikai, 50 000 szaúdi, 43 000 brit, 14 000 francia és elenyésző szám egyéb szövetséges katona vesz részt. Január 17.-én megindulnak a Sivatagi Vihar hadművelet, és a február 24.-i összehangolt támadás eredményeként közel vannak ahhoz, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az iraki hadseregre és akár Bagdadot is bevegyék. Február 27.-én azonban hirtelen megállt az offenzíva. A dolgok hátterében a Szovjetunióbeli események állhattak. 1991 január 25-én a Központi Bizottság ülésén Gorbacsov konzervatív ellenzéke Jegor Ligacsov vezetésével aggodalmát ki a tervezett amerikai akció kapcsán, rámutatva, hogy nincsen semmilyen garancia arra, hogy az amerikaiak tartják magukat a hidegháborút lezáró megállapodásokhoz.[41] Ragaszkodtak a németországi csapatok helybenhagyásához, hiszen ez maradt az utolsó fogódzójuk a NATO-val szembeni pozíció biztosítására. Sevardnadze külügyminisztert leváltják, a helyére Alekszandr Besszmertnyih-et állították. Gorbacsov találkozót kezdeményezett Bush-sal, mely Helsinkiben jött létre február 26.-án. Másnap bejelentette Bush a tűzszünetet. Ez az epizód világosan megmutatja, hogy a szovjetek jóváhagyása és bevonása nélkül egy ilyen kaliberű akciót még az Egyesült Államok sem engedhetett meg magának egy stratégiai jelentőségű térségben.

A 80-as évek végére a világgazdaság azon igényének kielégítése, hogy az eddig érintetlen felvevőpiacok (mint a Szovjetunió és Kína) is megnyíljanak a tőke előtt ellentmondásba került az „ellenfél végső megsemmisítésének” doktrínájával. Objektíven a világgazdaság helyzete (a túltermelési válság fenyegetése és a japán gazdaság megtorpanása) nem tette lehetővé, hogy győztesként fejezze be az Egyesült Államok a hidegháborút. A Szovjetunió világgazdasági integrációja azonban elmaradt, Kínába pedig, még hosszú ideig nem jutottak be, tehát nem beszélhetünk gazdasági győzelemről sem.

A világtörténelemben nem volt még példa arra, hogy egy nagyhatalom katonai vereség nélkül, teljes hadi arzenálja érintetlensége mellett szűnjön meg. A küzdelem tehát anélkül dőlt el, hogy sor került volna a „végső érv” (ultima ratio) alkalmazására. Az évtizedekig elkerülhetetlennek tartott katonai győzelem elmaradt.

A tények alapján el kell fogadnunk, hogy objektíven a hidegháború végén egy döntetlenhelyzet alakult ki, a hagyományos győztes és vesztes szerepek hiányában.

A nemzetközi politika elmélete szerint, egy háború lezárásaként két dolog történhet, mindkettő a nemzetközi rendszer stabilizálását szolgálja:

1. A vesztest integrálják a nemzetközi rendszerbe, gazdaságba.
2. Kizárják a nemzetközi rendszerből, ellehetetlenítik a létezését – „a győztes mindent visz”

A hidegháború végén sem integráció sem megsemmisítés nem történt, alapot adva egy instabil politikai és gazdasági viszonyokon alapuló berendezkedésnek, melyben az USA-nak újra kell értelmeznie hegemón szerepét és új kihívásokkal kell szembenéznie.

Zárszó

A kiegyezés nyertesei a nemzetközi biztonság és a világ népei kellett volna, hogy legyenek, akik joggal remélhették a béke korának beköszöntét. Az elmúlt 20 év sorozatban kitörő regionális konfliktusai, a hatékony válságkezeléshez reformra szoruló nemzetközi szervezetek és a Bush adminisztráció kudarcot vallott külpolitikai doktrínája, azonban azt bizonyították, hogy a nyugat hibásan értelmezte a hidegháború végét a „liberális demokrácia” végső győzelmének. A 2001. szeptember 11.-i és azt követő események világosan megmutatták: az USA nem képes a hidegháború utáni világrendszer kizárólagos hegemón vezető szerepének betöltésére, mivel preventív akciói a terrorizmus megfékezésére rendre kudarcot vallottak. A hidegháború végén a felek elszalasztották a nemzetközi rendszer újbóli stabilizálásának lehetőségét. A terrorizmus olyan globális kihívássá vált, melynek megfékezése csak a nemzetközi együttműködés keretein belül történhet meg. A világgazdaságban eddig domináns szerepet betöltő USA mellett megjelentek az olyan feltörekvő hatalmak, mint Kína és India, akik a növekvő gazdasági potenciáljukat fokozatosan politikai tőkévé, befolyássá alakították. A 2008-ban kirobban gazdasági világválság a paradigmaváltás szükségességét hangsúlyozta.

A hidegháború lezárásának jelentőségét azonban ne vitassuk el, ez az emberiség univerzális érdeke volt, politikai tömbtől, gazdasági érdektől függetlenül. Megszűnése garantálta a civilizáció során létrehozott szellemi és anyagi tőke fennmaradását. Tekinthetünk rá, mint az emberiség közös győzelmére, a józan ész és a felelősségtudat egy ritka megnyilvánulására a történelemben.

Budapest, 2009. Egyetemi évfolyam dolgozat.

 Jegyzetek:

[1] dr. Kemény, László: EU és Oroszország – kapcsolatban, külön háztartásban In: Európai Tükör 2009/7.-8.

[2] Békés, Csaba: A hidegháború eredete c. előadása, A fordulat évei, 1947–1949 konferencia, Magyar Nemzeti Galéria, 1998. 09.10-11. http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/szakirod/2bekes99.htm

[3] Hajma, Lajos: Visszatérhet-e a hidegháború? In: HADTUDOMÁNY IX. évfolyam, 3-4. szám

[4] Kaldor, Mary (1990). The Imaginary War: Understanding the East-West Conflict. Basil Blackwell

[5] csicsman horváth paragi

[6] Henry, Kissinger: Diplomácia

[7] flight into technology

[8] Csicsmann,Horváth,Paragi: Nemzetközi kapcsolatok története 1945-1991

[9] Strategic Arms Limitation Talks

[10] Bognár, Károly: A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei, In: HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 4. szám

[11] „A Szovjetunió és az Egyesült Államok atomfegyverek ezreit halmozta fel. E két nemzet ma csaknem ötször annyi rakéta-robbanófejjel rendelkezik, mint nyolc évvel ezelőtt. Mégsem vagyunk ötször nagyobb biztonságban, sőt ellenkezőleg, a fegyverkezési verseny növelte a konfliktus kockázatát.”APN-közlemény, 1977. március 18.

[12] Rüstung und Abrüstung im Atomzeitalter; Rowohlt Kiadó, Hamburg, 1977

[13] Robert, Gilpin: Hegemonic War and the Peloponnesian War

[14] Bognár, Károly: A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei, In: HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 4. szám

[15] Henry, Kissinger: Diplomácia

[16] Csicsman, Paragi, Horváth

[17] Reagan beszéde az Amerikai Légió előtt, 1983 február 22.

[18] Reagan Westminsteri beszéde, 1982 06.08. http://www.heritage.org/Research/Europe/WM106.cfm

[19] Bognár, Károly: A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei, In: HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 4. szám

[20] Robert Strausz Hupe, William R. Kintner, Stefan T. Possony A Forward Strategy for America; New York. 1961. 209. old.

[21] Kissinger

[22] pl. Másnap.

[23] Reagan: American Life 550. o.

[24]Bognár, Károly: A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei 

[25] Pavel, Palazhchenko: My years with Gorbachev and Shevardnadze: the memoir of a Soviet interpreter, The Pennsylvania State University Press, 1997.

[26] Joseph S., Nye: "Who Caused the End of the Cold War?" http://www.huffingtonpost.com/joseph-nye/who-caused-the-end-of-the_b_350595.html

[27] dr. Kemény, László: Egy óra Gorbacsovval, In: Folytatásos jövő

[28] Kissinger

[29] Kissinger

[30] Gorbacsov beszéde az ENSZ-ben 1988 december 7.

[31] Gorbacsov beszéde az Európa Tanács előtt, Strasburg, 1989 július 6

[32] Gorbachev urges economic accords new york times 1989 július 16. 17.o.

[33] dr. Kemény, László: Egy óra Gorbacsovval, In: Folytatásos jövő

[34] dr. Kemény, László: Kinél van a helyzet kulcsa? In: Folytatásos jövő

[35] Kissinger

[36] Csicsman, Horváth, Paragi

[37] dr. Kemény, László: Egy óra Gorbacsovval, In: Folytatásos jövő

[38] Pavel, Palazhchenko: My years with Gorbachev and Shevardnadze: the memoir of a Soviet interpreter, The Pennsylvania State University Press, 1997

[39] Francis, Fukuyama: A történelem vége

[40] 1990 augusztus 2.

[41] Orosz Külügyminsiztérium Archívuma http://www.mid.ru/ns-arch.nsf/mid200

A nyugati vezetők közül először Trump elnök mondta ki a Zelenszkijjel zajlott találkozóján, hogy az ukrán-orosz viszonyt neki, Ukrajna jelenlegi államfőjének, Putyin orosz elnökkel kell rendeznie. Azóta az európai vezetők közül is többen vettek egy nagy levegőt és megismételték ezt a formulát. Akár hogyan is van és lesz, de eszerint azok, akik „táncba vitték” Ukrajnát, a kör közepén elengedték a kezét és magára hagyták. A politika nyelvére lefordítva ezt a metaforát azt jelenti, hogy senki nem fogja szanálni Ukrajnát, magának kell megbirkóznia a kialakult helyzettel, megteremteni a békét az országban, helyreállítani a gazdaságot és felszámolni a korrupciót; leküzdeni a nép elszegényedéséből keletkezett szociális feszültségeket; és nem utolsó sorban tisztázni a jövőbeni irányt és kiutat a geopolitikai környezetéhez fűződő kapcsolatokban.

Úgy tűnik Zelenszkij és ukrajnai politikus társai, tanácsadói megértették a leckét, és jól ismerve a kialakult hazai viszonyaikat teszik meg az általuk szükségesnek tartott lépéseket. Miközben vigyáznak, hogy lehetőleg ne lépjenek „aknára”, hiszen – miként mi már korábbi elemzésünkben írtuk – Porosenko rezsimje nem adta át, nem mondott le a hatalomról, hanem „elaknásította” az ukrajnai közéletet. Így minden megszólalás, minden döntés - főként a lehetséges polgárháborút kiváltó hatása miatt – robbanás veszélyes lehet.

Ezzel együtt Zelenszkij nem tehette meg, hogy ne induljon el Ukrajna kanossza járásának útján. Ezt a helyzetet Porosenko és szélsőségesen nacionalista, sőt náci emlékezetpolitikai jellegű rendszere okozta, és neki kellett volna kanosszát járnia, de sem ő, sem a korábbi amerikai és európai-uniós „bábozói” nem ismerve, vagy félreértve a történelmileg is behatárolt geopolitikai terepet és viszonyokat, olyan „politikai projektet” igyekeztek megvalósítani, amely kizsigerelte Ukrajnát, vállalhatatlan háborúba sodorta és végül a nép elzavarta őket. Zelenszkij óvatos, megfontolt és taktikázó döntései mögött az ukrajnai választópolgároknak közel 80%-s támogatása nyújt támasztékot, amelyet az ukrán törvényhozó testületben, a Legfelsőbb Radaban bőven kétharmados többségű pártjának, a Nép Szolgájának a szavazatai erősítenek meg.

Zelenszkij pedig elindult ezen a gyötrelmes úton. Az első lépés a béke megteremtésének feltételeihez vezet. Megtanulta a még a szovjet rendszer születéséhez vezetett manőverezés „lenini leckéjét”: egy lépés előre – kettő hátra. Itt az előre annyit tesz, hogy elismeri a béke feltételeként a „Minszki Megállapodást”, és az abban megfogalmazott pontok sorrendjében, a megvalósulás „útitervét”, a Steinmeier-formulát”. Itt van elásva az első akna. Ha Zelenszkij elfogadja a menetrendet, akkor „kapitulációt” kiálthat a Porosenko és a nácik. Ha nem írja alá, akkor nem teljesíti az ukrajnaiak rászavazó döntő többségének az akaratát, s a nép fordul szembe vele. Az államfő kilépett a Porosenko-rezsim rendszeréből, és a béke felé indult. A Porosenko és a náci Szabadság Párt vezére, Tagnyebuk, azonnal mozgósította a „Majdant”, ismét százak tüntetnek az elnöki székhely előtt Kijevben, és megjelentek a „sátrak” is a téren, s ott vannak a híveik szinte minden jelentősebb városban az utcán, és zúg az „árulás”! Kérdés, hogy szembe fordul e velük a Zelenszkijt megválasztott békét akaró többség, és megalkotják e a Radában, a háborús törvényeket kisöprő béke-dekrétumokat? Zelenszkij az előre lépést követően hátra is lépett „két kicsit”, olyan „kompromisszumos” magyarázatként („nem léptük át a vörös vonalat”). De, a „majdan-szindróma” működik, a nácik az utcán és a téren sokasodnak a sátrak . A Bandera-féle Ukrán Nemzeti Gárda megalakulásának évfordulóján, október 14-én pedig fáklyás menetben masíroznak majd Kijev utcáin!(https://karpathir.com/2019/10/03/ellenakcio-indul-a-steinmeier-formula-alairasa-miatt/ és pl. https://www.rferl.org/a/what-is-the-steinmeier-formula-and-did-zelenskiy-just-capitulate-to-moscow-/30195593.html ). A külső geopolitikai szereplők sem tétlenkednek. Putyin csittitotta, megértésre figyelmeztette az orosz mediát. Az EU önmagával van elfoglalva, de a propaganda gépezete továbbra is a Porosenkoékra van hangolódva. Amerikában a „demokraták” saját korábbi felelősségüket igyekeznek a Biden ügy „paravánja” mögé bújtatni, s ezzel fordítva ülnek a „bilire”, mert itt és most Ukrajnáról van szó, és nem róluk … Miközben vannak önzetlen segítők is, pl. az ukrajnai Zsitomírban találkozott Zelenszkij és a belorusz elnök Lukasenka, hogy kitalálják miként biztosítható az ukrajnaiak téli fűtése.

Szóval, a tét hatalmas, ezen múlik Ukrajna jövője, és talán a világé is.    

 2019. 10. 04.